Az egyiptomi rabság*

(Államelméleti óda)
Ki merte volna az egyiptomi
rabság idején kimondani,
de akárcsak titokban gondolni is, hogy a holnap
ugyanolyan lesz, mintha ma volna;
ugyanaz a hazudozás, ragacs és hányadék –
belobbant szemétdomb fekete füstje az ég,
s a zsúfolt világváros kő-konzervdoboz,
melyre a helybeli füstköd mérge s az űr gyilkos nyila záporoz.
A világ bolondja vagyunk mi. Főképp,
ha a pusztába csal ki a céda jövőkép,
hogy ott riszálja ezer reformkoron át
szivárványszoknyás vízoszlop-derekát.
Prófétáinak szózata, tanúsíthatjuk, mesteri:
lelkesedésünk az eget veri –
elő a bunkót, a baltát, a kaszát, a puskát,
és ízekre tépi rabszolga népe a fáraó-atyuskát.
Ezzel megvolnánk. Most mi a teendő?
Teli a szív, de üres a bendő.
Ilyenkor jól jön közhasznú baleknek
pár máglyára küldhető, megszállott eretnek –
lőjük be neki az adagját, ha tüntet és üvölt és kéri a
megszokott kábítószerét a tömeghisztéria,
föl se tűnik majd, egy ügy a sokból,
ha vért facsarunk a paragrafusokból,
vagy szart keverünk belőlük nagy csalárdul:
az államszerkezet csak még tovább szilárdul.
Azaz kerek marad a nagy kerek semmi, és benne kerek a Lik,
amivel minden párt kiegyezik –
ugye nem szól szám, nem fáj fejem –
s a megszentelt családi tűzhelyen
rotyogva fő a se-hús-se-hal lé,
az új világ helyett a régi balhé.
Ó szabadság, ezüst hal a harsogó patakban!
Láttalak elvillámlani, föl-le bukni a habban,
s hallottam dübörögni testtelen áramlást, az időt is,
az üres patakágyban, a sziklák közt, igen, őt is
(no de itt aztán rohamszerű lábrázást kap a posztmodern irodalmár,
mert így szövegezni pofátlanság ma a dalt már!),
s most mint varjú a téli fán, gubbasztok a székemen, itthon,
mert nincs sivatag, sem negyven év, sem szabadulás: mi vagyunk, mi magunk Egyiptom.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]