| Ki merte volna az egyiptomi |
| de akárcsak titokban gondolni is, hogy a holnap |
| ugyanolyan lesz, mintha ma volna; |
| ugyanaz a hazudozás, ragacs és hányadék – |
| belobbant szemétdomb fekete füstje az ég, |
| s a zsúfolt világváros kő-konzervdoboz, |
| melyre a helybeli füstköd mérge s az űr gyilkos nyila záporoz. |
|
| A világ bolondja vagyunk mi. Főképp, |
| ha a pusztába csal ki a céda jövőkép, |
| hogy ott riszálja ezer reformkoron át |
| szivárványszoknyás vízoszlop-derekát. |
| Prófétáinak szózata, tanúsíthatjuk, mesteri: |
| lelkesedésünk az eget veri – |
| elő a bunkót, a baltát, a kaszát, a puskát, |
| és ízekre tépi rabszolga népe a fáraó-atyuskát. |
|
| Ezzel megvolnánk. Most mi a teendő? |
| Teli a szív, de üres a bendő. |
| Ilyenkor jól jön közhasznú baleknek |
| pár máglyára küldhető, megszállott eretnek – |
| lőjük be neki az adagját, ha tüntet és üvölt és kéri a |
| megszokott kábítószerét a tömeghisztéria, |
| föl se tűnik majd, egy ügy a sokból, |
| ha vért facsarunk a paragrafusokból, |
|
| vagy szart keverünk belőlük nagy csalárdul: |
| az államszerkezet csak még tovább szilárdul. |
| Azaz kerek marad a nagy kerek semmi, és benne kerek a Lik, |
| amivel minden párt kiegyezik – |
| ugye nem szól szám, nem fáj fejem – |
| s a megszentelt családi tűzhelyen |
| rotyogva fő a se-hús-se-hal lé, |
| az új világ helyett a régi balhé. |
|
| Ó szabadság, ezüst hal a harsogó patakban! |
| Láttalak elvillámlani, föl-le bukni a habban, |
| s hallottam dübörögni testtelen áramlást, az időt is, |
| az üres patakágyban, a sziklák közt, igen, őt is |
| (no de itt aztán rohamszerű lábrázást kap a posztmodern irodalmár, |
| mert így szövegezni pofátlanság ma a dalt már!), |
| s most mint varjú a téli fán, gubbasztok a székemen, itthon, |
| mert nincs sivatag, sem negyven év, sem szabadulás: mi vagyunk, mi magunk Egyiptom. |
|
|