| Zsibbadásba takarva fekszem az átizzadt lepedőn; |
| poklot fest szobám falára minden munka nélküli nap… |
|
Hölderlin levegőegében ógörög istenek helyett |
|
egy légköri front hajszolja vadul sarlós szekerét, |
|
| s bronzpajzsa mögül dárdát döf az agyvelőmbe; |
| a mozgásközpont sejtjeiben fogytán a vér, s hírnök siet |
|
Substantia Negra üzenetével a limesek felé: |
|
„Kéz, láb, arany haverok, ma megint megbénulunk!” |
|
| Ötvennyolcadik évemet élve a földön mondhatnék én is nagyokat, |
| mint a klasszikusok: „Sok van, mi csodálatos…”, |
|
de nincs pofám sorssá stilizálnom a vakszerencsét, |
|
hogy módom volt választani jó és rossz között. |
|
| Egy vagyok én is azok közül, kik csizmájukkal a Hold porát taposták |
| vagy szétroncsolták egy csecsemő még képlékeny koponyáját, |
|
s a népfölséget látták fölragyogni a guillotine-ról |
|
visszaverődő napsugarak káprázatában. |
|
| Mocskos korszakok és hiú remény bohóca – egy kupec, |
| kit feledékenységből megkímélt a hóhér és segédje – |
|
az inkvizíció, s most erkölcsileg feddhetetlenül |
|
cserélgeti versre életének fogyó napjait… |
|
|
Gyűlöllek?: távol légy, alacsony tömeg? Ha az átlagembert, azaz |
| az életet veszed mértéknek, nagyobb kalandor vagy, dalénekes, |
|
mint foga közt késsel a félrészeg kalóz. Gyolcsba tekerve, |
|
múmiaként, az Északi Sark havában várod a napkeltét |
|
| a délszigetekkel, a nők kitakart mellén tündöklő nyár aranyával |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
|