|
Trimurthi: a hindu Istenhármasság monolit szobra a bombayi öbölben, Elephanta szigetén
Kedves Ottó!
A „Miasszonyunk” székesegyházzal szemben, egy elegánsan ósdi antikváriumban bukkantam rá erre a Lowell-válogatásra. Belelapoztam s ránézésre is rejtélyesnek találtam. Izgalmasabbnak, mint új állapotában, mert egy másik ember is sátrat vert magának a könyvben. Gondoltam: téged a másik személy is érdekel. Ezért hoztam haza.
Egy levélből
|
mint hulla az ágyba, zuhant közénk |
az én-ezt-másképp-gondolom.
|
|
Ő mindig a drámai megrázkódtatást kereste, |
az egyetlen, tökéletes történetet, |
mely nem csak edénye az üdvözülésnek és a kárhozatnak, |
de őmaga élet – a tőmondat, amelyik csak magát jelenti, |
a földrengés epicentrumát, ahonnét |
úgy pattan föl a színpadi lépcsősor tetejére a szó, |
mintha a rengő föld minden röge egy-egy Hamlet volna, |
s mind a kor és a világ mocskát okádná |
félőrült monológja vörös sugarában elénk. |
Lobogónk a romantika? Tiszta lap? Új történelem? |
A technológia éjszakájában bolyongó naivitás eszményi alany, |
hogy a csonttörő, rugós csapdába lépjen. |
|
De volt-e olyan vadcsapda, melyet nagy eszével |
a két lábon járó könyvtár, Lowell kikerült? Pedig ő |
nem csak nyomorult könyvmoly volt és manifeszt elmebeteg, |
de jó korszakaiban jobb szállodák vendége, világutazó |
világfi is. Megóvhatja-e bármi a kárhozottat a kárhozattól? |
Egy mafla francia könyvbogarász, egy bősz irodalmi lepkegyűjtő, |
sorról sorra megceruzázta Lowell válogatott kötetét, |
botja grafit tűjére szúrva az angol Baudelaire idézeteket. |
Így, igen, így! Ez a jó! Ez a legjobb módszer! |
A stíluselemzés! Így nem szembesülünk a tetteinkkel, |
s bármilyen alkura hajlunk is (komoly okkal persze): |
Ez csak a hétköznap, gondoljuk, a vers levedli porát, és folttalanul ragyog!
|
A vers, mely a Tízezerszer Ezer Világ, de a lényege egy – |
a csorbítatlan, teljes igazság, mindig s mindenben csakis az. |
|
Semmi kedvem azon huzakodni, miben melyikünknek volt igaza. |
Volt, ami volt, és van, ami van. Ha okosabb lettem |
bármiben is, nem a verseimben. Láttam a ricsajos hadviseléstől |
eltorzulni barátaim arcát és eszményeiket. S láttam magamat |
küzdeni káromkodva a méterekért, hol négykézláb, hol a |
pisai ferde toronyként megbillenve, hol épp csak szédelegve, |
de megmaradva a talpamon. Innen, a csúszó-mászó |
szeme sarkából másképp látni a fény és árny viszonyát a földön, |
a dolgok fontosságát. |
Nyár pergőtüze, délután. Apa és fia jön szembe. |
A négyéves fiú húzatja magát, nyűgös. „Sanyika”, |
feddi titkolt büszkeséggel az apja, „ejnye!” Két pár fekete |
gyémánt csillog a fényözönben. |
gyémánt csillog a fényözönben. |
Hamarabb hűl nyarunk ködócceánná, |
semhogy időben kapnánk észbe. A csontjainkat is elrohasztó ködben, |
a füstsötétben, a meredek lépcsőn lefelé imbolyogva |
a mécsesem az, hogy emlékezhetem erre a délutánra is, |
mielőtt rozsdás sarkain csikorogva magától megindul |
és hegynagy döndüléssel rám csapódik a pinceajtó. |
|
|
|