| Nézd a Badacsonyt! Köd lepi, mint az életet. |
|
Eltűnt Tatay meggypiros orra; |
| jobbik fajta borát, melyet magának tartogatott, |
|
fölitta a szürke bazalt, mint őt magát is. |
|
| Egy év, tíz, vagy ezer, vagy százmillió, |
|
s nemhogy a testünk és nevetésünk – |
| por képében szálldos még ez a dermedt lávaorgona is. |
|
Új hegy gyűrődik föl a régi helyén, |
|
| kiszárad a tó, helyet cserél láp és sivatag, |
|
kipusztul a nép, elhallgat a nyelv, |
| és senki fülében nem visszhangoznak szavai, |
|
melyek zenei hangzásáért valaha nem disszidáltam. |
|
| Ízről ízre idegen lesz, ami lesz, ha a szénvegyület |
|
nem adja föl, de bírja az iramot, és a szerves anyagból |
| új meg új mutációra telik neki – ha ugyan lesz még Föld |
|
meg naprendszer meg csillagos ég, Tejút, |
|
| s nem falja föl őket a padláson fölakasztott gömböc, |
|
a fekete lyuk. De bánom is én az isteneket! |
| Szakadjon rájuk a mindenség kristálypalotája! |
|
Én egy földbe ásott putriban élek – addig, ameddig; |
|
| s vetem naponta szóból a vályogot kedvem szerint. |
|
Tölts bort, kései vendég! Add rám fekete felleghajtód! |
| Most még jajgatok, átkozódom, két ököllel verem az asztalt, |
|
holnaptól csupa csönd leszek, arcomon halavány mosoly. |
|
|