a végtelen óceán énekbeszéde és hullámlocsogása, |
és Petrinél, mint Muszorgszkijnál, |
táncolni, dalolni se szégyell a Halál, |
a céhhagyományok összeszorított fogú mestere vagyok, |
megátalkodott klasszicista |
(vagy ami még rosszabb, későromantikus futóbolond, |
aki minden észérv ellenére kitart amellett, |
hogy az ember: a teljes egész!). |
|
Viselem is, mint marhabélyeget, |
Herzfeld izzó szellemességgel rámsütött észrevételét: |
„Két téma közt meglátszanak a varratok.” |
Azaz: jó, jó, de nem az igazi.
|
|
Száz év telik el, mire Herzfeldről kiderül, |
Brahmsban nincs se cérna, se tű, |
|
Tegyük föl, eltelik újabb száz év, |
s még mindig megvan és makacsul kering az űrben a Föld, |
még mindig nyelvel az emberiség, s van hangversenyterem… |
|
Mondjuk, hogy csak a naptár lett száz évvel idősebb… |
|
Miért ne lehetne ott egy kastély őrtoronnyal, |
és egy sarokkal odébb egy lapos tetejű bástya, |
hol éjfélkor, mint Hamlet atyjának bolyongó szelleme, |
megszólalhatnának a verseink? |
|
Hova lenne akkor az észbontó különbség, |
hogy melyikünk melyik iskolába járt, s kihez, |
milyen iskolát alapított, |
és hogy gombolta végig a költészet-zakót? |
|
Fakó mikrofonhangunkon is átszüremlene |
az a nagybőgők basszusánál is mélyebb brummogás, |
és ellenszólama, a fülsértően éles, |
már alig hallható sivítás, |
ahogy a huszadik század vége, |
a teljes szétrohadás kora |
bukdácsol, kavarog, fütyül minden szavunkban, |
de még a szó- és sorközökben is, |
mint sírkövek között a szél. |
|
|