| Ötvennyolcadik évem. A sárszobor most már darabokra törik, |
|
s fiatalságom napimádó, szószátyár, színes papagája |
|
ködbe merülve hallja a szürke szamár tanítását: |
|
tartsd a pofád, haver, ha jót akarsz! |
|
| Fullasztó levegőtlenségben éltem mindig is itt. |
|
Kis pénz, kis foci, ezt sugallta minden. |
|
Ha nyílt nagy néha kilátás, |
|
csak a válogatott kudarcok porfelhőire. |
|
| A föld jegyében született lényt |
|
vonzza a föld. Röpködhettem az égben légi utasként, |
|
bámulhattam a mennydörgő elefánt hátáról Indiát, |
|
végül mégis a székemhez szögezett a sors. |
|
| Gazemberek és balekok kora! Negyven évig őrültek közt |
|
őrületet színlelve óvtam az ép eszemet. |
|
Hogy dönthetném el ennyi idő után, |
|
ki tébolyultabb, én-e vagy ők? |
|
| Meglátszik rajtam, hol születtem – |
|
fél kezemmel állítom meg a vágtató teherszerelvényt… |
|
(S nem egyszer föltaláltam volna a puskaport is; |
|
kár, hogy a döntő percben mindig fölriadok.) |
|
| Ötvennyolcadik évem… A lélek persze szabad; |
|
képzeletem kedvére csaponghat a csillagok közt, |
|
s költőként rátalálhatok új szókapcsolatokra – |
|
csak az úgy-történt-ahogy-történt lakatkulcsára nem. |
|
|