Örökös születik^*

Fölfele indulok. Lépcsőfokok; ez biztos. Lépcsőfokok és tengermélyi homály. Egy   ablakon át ferdén beeső sugárnyalábban   látni a porszemeket. Odakinn a tüzes levegő, kések… meg még mit tudom én, mi. Itt benn bársonycsónak, öböllocsogás. Álmomban fordulok be   a jó irányba, fejjel   a szűk szülőcsatorna felé. Ettől fogva a füstös villámlástól minden csak töredék. A fejszorítóra azért emlékszem:   pántja a homlokomon, s koponyám puha csontja ropog,   talán azért, hogy megjegyezzem jól, hova érkezem. Le Délre; itt minden fordítva van. A kígyótest gyűrűzve nyom kifelé, ki a fénybe, ahol   fejjel lefelé lógnak a népek a csillagok közé,   és barkaszentelés, eretnekégetés, hadi helyzet, karnevál, mindig van százezer és egy jó ok arra, hogy halasszuk a változást, s minden maradjon a régiben…   Lépcső? Ha van is, csak űrből űrbe. Istenek és   sárkányrepülők, lézerrel kaszáló halál… NEEM!, üvöltöm teli torokból a hurrikán tölcsérébe, de az őssejt robbanása az izzó naptengerbe hajít.   „Fiú”, emel magasba a szülésznő,   „s nyiszorog itt, mint egy rokkant egér!”