A kút
Az öregségre még találunk jó metaforát, a cellát |
(és benne azt a keveset a világból, ami még fontos és kinyújtott kézzel elérhető), |
de ezzel vége a földi bizonyosságnak. A halál angyala változékony és szeszélyes; |
többnyire lesből támad: most épp felhő képében közelít, |
s csak az árnyékát láthatjuk ablakunkból – |
nő-e, férfi-e, koldus-e fehér bottal, vagy dárdás lovas, ki mondaná meg? |
Minden kor, nép, égtáj, vérmérséklet másnak képzeli… |
Isten tág hordójának lazuló dongái körül ma megint csak az |
|
ős-őssejt finoman hullámzó sok pici csillószőre a |
|
vaspánt: mindig támad az embermajmok |
|
közt pár megszállott, aki tudni akarja, |
milyen darab milyen szerepét osztották rá a kék bolygó sárrögös forgószínpadán – |
Szókratészt, a bürökpoharát kortyolgatót, vagy a |
|
Megesett Lányt, aki nyílt színen ugrik a mozdony elé? |
A fákról a földre leszállt lény legfőbb fényűzése, hogy ő dönt, ő: eljátssza-e egyiket is? |
S persze, hogy úgy dönt: játszik. S persze, hogy ismét |
|
többet vár a lehetségesnél (mint a legelső sakk-nagymester, |
aki egy szem gabona sokszor sokszorosát követelte |
|
szellemi termék hasznosítása és szerzői jogok címén a találmányáért lelkesedő |
s csillagok és békák közt fuldokolva óbégatja teli a fekete |
|
színpadot, hogy gyere és húzd ki a kútból, a mindenség |
|
jeges és huzatos súgólyukjából, mors bona, jó halál! |
|
|