Az amfora cserepei
1. Róma püspöke kiközösíti az X-kromoszómát
A csetnikek génjében nem volt hibás kromoszóma, |
ők férfiak voltak, ahogy a nevük mondja: harcosok, |
és nem afféle élő mételyként lebzselő buzeránsok; |
öten is megdugták a nőt, akit a külvárosi konyhában találtak, |
csak előtte még három hónapos kislányát berakták a gázsütőbe, |
és alágyújtották a lángot… Az Antikrisztus kora? |
Ember ellen való vétek azt hinni, hogy bármit is megold a pánik, |
az eszeveszett visszahátrálás a múltba – |
ott is csak az égő hús szaga és az izzó őrület fogad, |
csak manipulált hírműsorok helyett zsolozsmával és kereszttel – |
a könnyebbik megoldás elménket juttatja kárhozatra, |
hiába állunk lesütött szemmel az E = m • c 2 csillagfolyója előtt, |
vesszük az erkölcs legfőbb mértékéül a vénkor aszályát – |
Isten az, aki: tavasz és nyár is; nem elég bűnbakot áldoznunk neki! |
|
A szörnyűség mi magunk vagyunk, a veszteségeinkkel… |
A diktatúrák füstködében egy elmosódó nőalakot követünk, |
a szabadság fűvel benőtt sírokból fellebegő kísértetét, |
míg lázasan s vacogó foggal ki nem hámozzuk igéző fátylaiból, |
hogy ágyunkban egy repedt sarkú, foghíjas kurvát találjunk – |
ez minden forradalom rövid története! |
Az elme faragott képe, a szebb jövő, |
mint Bergman őrült hősnőjének túlvilága, |
újra meg újra a fal s a tapéta közé szorul; |
s nem úszhatjuk meg a szembesítést, előbb vagy utóbb nekünk ront |
az ágyneműtartónkban vagy a ruhásszekrényünkben rejtőzködő skorpió; |
fényes, drótszerű szőrrel borított lábai közt, a potrohában végzi minden: |
istencsászárok, szuperhatalmak, a csúcsnál csúcsabb technika, élet, vers, szerelem – |
fekete sár a világ, csak szemfedője, a zuhogó hó fehér. |
|
A görögök világképe célszerűen kerek, mint amforáik. |
Képzeletükben az élet dolgai körbe érnek: |
a vázaképen a férfi daliás farka négyezer éve áll, |
s a nő arcán ugyanannyi éve ég a Hű, ez aztán, mint a kő!
|
Istenek? Emberek? Nincs köztük különbség, és ezt úgy hívjuk: remény. |
De miféle reményt meríthetnénk cserepekre tört korunkból? |
Színről színre láttam bombaszőnyeggel borított városom ostromát, |
és filmen a kis, helyi háborúkat, a sportstadion vértől vörös gyepén |
egy száz évesnek látszó harminc valahány éves nőt, |
aki abba őrült bele… de nem, túl szörnyű, mégsem mondom el… |
Néha az ablaküveg tükrében meglátom magam, és azt gondolom: – Ki ez?
|
Ki ez a földhöz szögezett nyomorék? És akkor az arcomon átdereng az övé, |
a nagy ravaszé és még nagyobb baleké, a tengerek és az árbocrúd foglyáé, |
aki pellengéren ugyan, de hallja az új-év-új-lehetőség szikláján heverő szirének énekét. |
|
|
|