A nincs/van kapu
Melyik a másik látomása? Az Isten az emberé? |
Az ember az Istené? Isten közelében, |
ha van Isten, és a teremtés teremtés, |
elhajlik az egyenesnek indult gondolat; |
a mennyei jelenlét térerejétől megbolondul a mágnestű, |
egyszerre mutat északot, délt, kétségbeesést, gyönyört. |
Isten léte mellett ugyanannyi érv szól, mint ellene. |
Hinni annyi, mint látni – vakon… Egy szakállas nemzetségfőt |
fényözönként törni elő a felhőzetből, az őstenger fölött… |
Hallom koponyacsontunk őrült reccsenéseit, |
ahogy magába akarja fogadni a nálánál nagyobbat; |
ezt a tébolyult nagyotakarást kódolta az első szénvegyületbe az, |
aki képzeletünk szerint csak ül és vár és figyel: |
ráér… neki a perc meg az évmilliók… Majd új sarat gyúr jobb alapanyagból! |
|
Persze ott a hitszónok egérútja, hogy Isten a szeretet |
(vagy más nemes érzelem: vérbosszú vagy vakdüh, |
ahogy az eszmét önnön megtestesülése, a mozgalom |
renddé majd hivatallá értelmezi). |
Nem tudunk kitörni sorsparadoxonunkból, |
hogy emberi ésszel emberi fogalmat alkotunk, |
és minthogy a költői kép egy filmkockáján a mindenség is elfér, |
isteni nyilván az, ami nem fér el sehol és semmiben… |
Ki szerethetné, ha csak sajátmaga nem, ezt a fölfuvalkodott, szapora majmot, |
aki mérgező kosszal tömködte el a föld pórusait, |
lyukat fúrt a levegőégbe és megfertőzte az óceánt? |
Ki más, ha nem az az Isten, akit az ember embernek képzel el – |
Egész életünkben egy fekete kút vak hengerébe bámulunk, |
s nem látunk mást, csak néhány didergő, nyomjelző csillagot… |
|
Vagy kételyeim dadogása épp hozzád juttat közelebb, |
miközben a megszentelt szövegek helyett az élő nyelvben botladozom? |
Nem tudom, hogy szólítsalak. Nem tudom, hol vagy. |
Nem tudom, vagy-e? Nem tudom, hogy a pincéből kilépve |
a ragyogás, ami egész életemre elvakított, a háború végének tündöklése volt-e, |
vagy a szülőcsatorna forró kijáratánál káprázó, hajdani hóförgetegé? |
S melyik kép olvad a másikra? S melyik felejthetetlenebb? |
Időm sarokköve ez a sok egymásra égett nem tudom…
|
Biztos csak annyi, hogy közben mindvégig valami lassú szív vagy óceán hulláma ringatott: |
éreztük egymást, víz és hajó – |
egymás bőrét bársonyosan simogatva lebegünk föl-le, föl-le, álom és ébredés között… |
Nincs/van kapu, ha volnál, nyílj meg előttem! |
Madár voltam, egy ágon ültem, ember alakban énekeltem, emberi hangon, |
emberi szót forgatva a számban – él… élni… élet…
|
|
|
|