Levél egy fiatal költőhöz
(Rilke – Franz Xaver Kappusnak)
1. Azt kérdezi, jók-e a versei?
Irodalmi díjakkal földíszített, száradó karácsonyfa vagyok. |
Mindent tudok a szakmámról, amit tudni lehet, |
de a költészet titkáról nem tudok semmit. |
Lakik bennem egy idegen, ő mindent tud, de semmit sem árul el, |
hiába próbálom meg mágiával szóra bírni: Isten* nevében! –
|
kitér előlem és elnézőn mosolyog. |
Verset írni annyi, mint puszta kézzel nyúlni át egy tömör téglafalon, |
és ujjainkkal tapintani ki azt, amit eszünkkel föl nem foghatunk. |
Megigézett a nyelv szépsége? Hirdetnéd fennkölt eszméidet? |
Csapj föl hát költőnek, te hülye, |
szállj le a sóbányába, öntözd arcod verítékével a kéziratpapírt, |
fonj egy életen át a verssoraidból lepkehálót – |
fölemeled, s alatta semmi sincs, csak a megfeketedett vérnyomok, |
s a kimondatlanul maradt, nagyobb rész szenvedés. |
|
2. PS.: Ismeretlen férfi képmása. XVI. század
Verseimet egy zsaroló írja – fölrobbantja a világot, |
ha holnapig nem válaszolnak neki, van-e Isten? |
Van, van, zengi a reneszánsz kórusa: dicsőség neki!
|
(A mennyekben, gondolja hozzá bölcsen, a föld a miénk!)
|
Lehet-e bárki vadabb modern, mint Monteverdi a maga korában, |
egy fukar herceget szolgálva a mindenség kincstárnokaként? |
Ő is, mint Michelangelo, csak a Teremtővel van köszönő viszonyban, |
dramatizálja a gregoriánt, operát ír a madrigálból, |
s megbotránkoztatja a mértéktartást áriái aranyával – |
azzal nem, hogy ekkoriban kiherélik a majdani kontratenort… |
Tisztelt Bankkuratórium, a művészet nem való semmire, |
de azt még egy fingfejű herceg is fölfogja, hogy tükörbe néz, |
ha a századok kútjában megpillantja egy ismeretlen férfi arcát: |
jobb fele tiszta és arányos, bal fele torz, egy szörnyetegé. |
|
|
|