A krónikás barát
Izzó szenével Isten nem csak azért nyomorít meg engem, |
hogy írógépemhez láncolt krónikása legyek, |
de hogy egy magaslatról lássak rá a történetre, |
ahogy kibámulok kolostorcellává lett szobám ablakából, |
és tanulom, hogy a bölcsesség íze is keserű íz… |
Alattam vonul el a megvert század. Rongyos martalócok; |
megkúrnak egy-két özvegyet, fölcsinálnak néhány gyereklányt, |
s vánszorognak tovább, a füstben úszó ezredvég felé… |
Volt-e viharosabb szépség, mint fiatal korukban ők, |
az anarchisták, a szabadgondolkodók, az utópista konspirálók? |
Arcukon fényujjaival matatott a barkát robbantó tavasz, |
de télre megépült a szögesdrót az első tábor körül, |
s az élet, az izzó lávafolyam sötét fenőkővé fagyott, |
hogy azon élesítse nyaktilóját sántító világelméletük. |
|
|