Az inga
Azt álmodtam, „szabad szonettjeim” sora függőhíd, s átértem a túlsó partra, |
de cellámban – vagy épp EZ az álom? – az inkvizíció ingája leng – |
az előbb egy tűzpont vibrált a tető alatt… a forradalom… |
éreztem a lázas mámort… ízről ízre az új világot!… –, |
s mind lejjebb s lejjebb ereszkedik – már látom a borotva élét |
s a roppant fémtest csillogó lapjára alvadt vér vakfoltjait… |
Én Istenem, ihletőm, ki vagy te? létezel-e? |
S ha létezel, mit művelsz velünk? hová csábítasz? |
Álmunkban föl-le bukunk, mint tenger vizében az elbitangolt bója, |
vagy szélsebes ingádon repülünk üvöltve csillag és csillag között. |
Hallgatsz? Vagy, aki vagy? Elsüllyeszted a Földet, |
és nem hallod meg a mélységből hozzád kiáltó, fuldokló fiaidat? |
Verítéktócsában ébredek, s látom, hogy nem álmodom – |
a súlyos bárd ott leng fölöttem, s körülöttem a cella négy süket fala… |
|
Róma varázsa
A barbárok nem értik Róma lényegét. |
Róma nem azért Róma, mert szebb és jobb hely a többinél |
(szebbnek talán szebb némelyiknél, de jobbnak nem jobb semmivel…) – |
Róma egyszerűen csak Róma, ahogy New York New York: |
a Forum, a bűnözés, a fojtogató nagyság, a talmi csillogás, |
s a felhőkarcolók hírhedt Colosseumának alkonyégbe vésett sziluettje… |
A világnak szüksége van bukásra szánt birodalmaira, |
csillagunknak a tengelyére, hogy körülötte forogjon – |
a pompa könnyed kárhozata nélkül miképp hihetné, |
hogy a hőforrás kiapadhatatlan, az idő végtelen, |
s hogy a föltett kérdésre van válasz is? |
Botond buzogánya, BUMM, bezúzza Bizánc csikorgó érckapuját, |
de a lyukat egy bádogos befoltozza, és Bulcsut Regensburgban felkötik: |
– Itt lóg, aki nem tisztelte a nagy számok törvényét, egy futóbolond! |
|
A krónikás barát
Izzó szenével Isten nem csak azért nyomorít meg engem, |
hogy írógépemhez láncolt krónikása legyek, |
de hogy egy magaslatról lássak rá a történetre, |
ahogy kibámulok kolostorcellává lett szobám ablakából, |
és tanulom, hogy a bölcsesség íze is keserű íz… |
Alattam vonul el a megvert század. Rongyos martalócok; |
megkúrnak egy-két özvegyet, fölcsinálnak néhány gyereklányt, |
s vánszorognak tovább, a füstben úszó ezredvég felé… |
Volt-e viharosabb szépség, mint fiatal korukban ők, |
az anarchisták, a szabadgondolkodók, az utópista konspirálók? |
Arcukon fényujjaival matatott a barkát robbantó tavasz, |
de télre megépült a szögesdrót az első tábor körül, |
s az élet, az izzó lávafolyam sötét fenőkővé fagyott, |
hogy azon élesítse nyaktilóját sántító világelméletük. |
|
Gyilkosság a székesegyházban
Hankiss Elemérnek
„Ég óvjon minden fityfiritty királyt Becket Tamástól, |
de főképp minket, korunk hű fiát, Hajlékony Henriket! |
Hívünknek hittük őt, s joggal, amíg csak kutatott valamit egy sarokban, |
és mint a többi záptojásfejű, nappal is álmában sétált a háztetőn – |
a szemüvege sok dioptriás, a nyakkendője mindig félrecsúszik, |
nősül, válik, nősül, a lelki élete, szerényen szólva, bonyolult, |
ráadásul még hadar is: született udvari bohóc! |
Hanem bízz csak hivatalt rá, mint marha fejjel én, a cimborája, |
püspököt szentelsz föl magad ellen, láncinget adsz a tisztességre, |
mely túl komolyan veszi magát és föladatát. |
Nincs más szer nyavalyánkra, szabadjára engedem barom báróimat; |
ők nem írnak-olvasnak, karddal rónak nevük helyére keresztet, |
s megölik azt, aki túl sok szót használ. Megalkuszom az Úrral: |
egy gonddal kevesebb nekem, egy szenttel több neki.” |
|
Machiavelli kampányfőnökéhez
„Nincs vérengzőbb dúvad a széplelkű értelmiséginél – |
ha ez tüzes tekintetében égő rögeszméivel, |
a sors szeszélye folytán hatalomra jut, |
kitör belőle az ámokfutó, és őrjöngve fürdik a csirkevérben… |
Nem éhségből vagy nyereségért, Isten és a közerkölcs nevében öl. |
Megátalkodottságában képtelen minden alkura, |
másszóval élet- és tárgyalásképtelen, mert ugyan mi az élet, |
amico mio, ha nem az igen és a nem alkudozása? |
De ő nem és nem. Ő a megtestesült elv. Robbanjon csak föl a Föld! |
Fegyverhordozóul válassz inkább cégéres gazembert, |
akiről lerí, mit akar, de tudja, hol van a határ, ameddig elmehet, |
mert realista, mint magunk. Vele elbánik a Fejedelem; |
meggyőzi, korrumpálja, tőrbe ejti, kitünteti – kinél mi hatásos. |
Én mondom, inkább száz eretnek, mint egy szent az Inkvizíciótól!” |
|
A kapu őrei
A történelem nem lehet meg Cromwelljei nélkül… |
Thomas gazember, ez a mestersége. |
Nyalánk és kegyetlen, de szorgos csúszómászó. Udvaronc; |
megbízhatóan intéz válópört, birtokvesztést, akasztást. |
Címei csörömpölnek rajta, arany függők egy mészároson; |
bukásában sem nő naggyá: eddig segget nyalt, most szaros nyelvvel zokog. |
Oliver más kor, más világ. Vasbordái mögött érzékeny erkölcs lakik – |
imát telefaxol a mennybe, viszonzásul szakvéleményt kap, |
hogy mi szolgál a köz javára, s ki csak színleg puritán. |
Tántoríthatatlan, mint mind a próféták: ha kell, a tömegbe lövet; |
jelszava, mint a vasúté: VIGYÁZZ, HA JÖN AZ ISTEN! |
Két Cromwell, jó referenciákkal. Őket kijátszva kéne besurrannunk a házba, |
hogy legújabb elméletünkkel fölfeszítsük a jövő fiókját – |
műhiba, ha a betörőt meg nem vakítják, föl nem kötik, meg nem égetik… |
|
Rákóczi-nóta
Egy nádfödeles országban lángcsóvát hajigálni – |
ehhez értünk, ebben nagyok vagyunk! |
Túlélni tiszta szívvel aljasságot és halálveszélyt, |
s rögtön utána bemocskolni magunkat egy ócska pártütéssel, |
teli torokból üvöltve a gyalázatos marhaságot, |
hogy nem is volt Második Világháború, |
s Ravensbrück, Majdanek, Treblinka és a többi perzselő név |
csak helynevek a térképen, bármit is ugatnak a liberálisok… |
Mi tett ilyenné minket? A rossz történelem? |
Ezért találunk rá a kotorékeb ösztönével |
ruhásszekrénybe bújt zsidóra, padlás-zugban kucorgó kulákra? |
Ezért leghőbb vágyunk, hogy jó sajtónk legyen? |
Ezért küldjük (miután jól megtéptük) szerelmünket a sarokra, |
hogy összestrichelje a mindennapi mítoszravalót? |
|
A defetista sajtó
Dr. Göbbels fehéren izzó, völkisch optimizmusát |
Leni Riefenstahl ültette át a gyakorlatba: |
filmjén az antik Róma épül újjá, míg a németek |
korgó gyomorral válogathatnak műméz és műlekvár között. |
A nácik története piktogram az idő metrófolyosóján. |
A Bourbonok viszont nem azért Bourbonok, |
hogy falfirkákat látva filozofáljanak; |
emberük megkezdi a hőn óhajtott rendcsinálást, |
átszervez, megvon, megszüntet, barátilag javall, kirúg, |
hogy végre valami fölemelőt is lásson a tükörben – |
vízcsöppek gyémántjával ékesítve önnön cerkófmajom arcát… |
Jöjj, Azazél! Mutasd nekik sivatagod fekete-fehér képeit: |
a hat megmérgezett Göbbels-gyereket szénné égve a bunker fölött burjánzó kertben, |
s a túlélőt, a hazug kamerával kóválygó, eleven múmiát! |
|
A nép, az, istenadta nép
Göncz Árpádnak
Bolond volt-e Radnóti, hogy eklogákat irkált, |
és nem Szálasi ellen szervezett merényletet? |
Melyik az istenadta nép? Amelyik azt kiáltja: „Esküszünk!”? |
Vagy az, amelyik részegen kizsuppolja Szabadszállásról Petőfit? |
S ha mind a kettőt Isten adta? Verjük a falba fejünket, |
hogy fölriadjon a borsón térdeplő Platón álmaiból? |
A szellem szabadsága az, hogy szellem,
|
és persze ez legfőbb korlátja is; |
az anyagi világban nincs jobb érv egy hadseregnél… |
De mi van akkor, ha nemcsak egy időszámítás van, |
s ha hosszú távon egy vers szétlőhet egy egész tankhadosztályt? |
A föld alá szorított igazság, mint az atkák – |
a hamis tanú megrühösödik és halála után is vakaródzik, |
s nincs óceán, mely lemoshatná róla a kénkő kenőcs átható szagát… |
|
Erkélyemről a kilátás
|
Vak Pali, vak Pali
mindent lát,
szemüvegen át
kutya valagát,
a fekete pulikutya
vili-valagát.
Át, át, át,
vivát, vivát, vivát!
A puli fekete
vili-valagát.
Nahát, nahát!
Városi folklórszöveg a
Rákóczi-indulóra
|
Mohó és műveletlen. Ezen a földön az államkincstár |
nyelve-szakasztott bronzharangként, századok óta kong az ürességtől |
(ha nem, gyorsan kiraboljuk, közadakozásból |
emlékművet emeltetünk magunknak, hogy dicsőségünk örök időkre fennmaradjon, |
s nyomás a koronaékszerekkel Sztambul vagy New York felé)… |
A fölül kerülő tehát könyékig nyúl a fazékba, amit ma megehetsz, az a tiéd! –
|
fiatal még a szerzésben, vagy éppenséggel túl öreg, |
és azt hiszi, hogy már úgyis mindenről lekésett… |
Hajigálódzhat az eszme a forradalom lángcsóvájával, a tűz nem fogja a tartószerkezetet. |
A jogállam szemérmes szűz, de szorgosan tanul a maffiától, |
és bár gépfegyverét paragrafusok dús bokrába rejti, |
ő is szitává lövi veszélyessé váló vetélytársait; |
cuius religio, eius regio, susogja: |
ki igaz urat szolgál, azé a zsozsó… |
|
Velük ki érne rá törődni? Nekik nem hoznak változást |
a forradalmak és a rendszerváltozások. |
Ők lenn születnek és lenn is maradnak; |
számon kívül, mint Ixion az alvilágban, |
örökös hányingerrel küszködve hétköznapjaik bősz kerekén; |
róluk szaval mindig is Isten küldötte, a honmentő, miközben |
törvényt hoz – krokodilkönnyet hullatva – ellenük. |
Mit számít nekik az, hogy vers siratja el őket, |
mint halottaikat a falusi ravatalozóban |
a fekete fejkendős, sikoltozó öregasszonyok? |
Életük pötty egy katicabogáron; |
az gondol egyet, szárnyra kap, elrepül – |
csikorgó csontjaikat egy-két évszázad megőrli… |
Sötét, ameddig elláthatsz, lélek, sötét… |
|
|
Fújj, szél! Dühöngj vihar!
Egy hatvan éves költőben mi lehet érdekes még? |
Tanuljon meg rap-pelni, kardot nyelni, fejen állni? |
Még ha repülni tudna megtanulni, |
fürdőköpenyét tárva ki szárnynak, mint egy hazai Denevérember! |
Bár ki tudja… Őt már elkönyvelte a korszak könyvelése, |
s mennyei főkönyvét az Isten is rühelli újra fölütni… |
Egy urnahely a falban és pár krumplifőzelékbe jó babérlevél – |
ez már csak így marad. És ami nem változhat: unalmas! |
Hátára fordított bogár, kaszál és kalimpál, hiába. |
Írhat az új divat szerint, ha tud, de nem élheti újra az életét. |
A Lear király viharjelenete mennydörög be fürdőszobánk ajtaján: |
PÉNZES POSTÁS (jő és csönget) Honn van-e Ottó bácsi?
|
Mire kedvelt lányunk, hű CORDÉLIÁNK: |
Honn, édes úr, de épp zuhanyozik. Majd aláírom én. |
|
Levél egy fiatal költőhöz
(Rilke – Franz Xaver Kappusnak)
1. Azt kérdezi, jók-e a versei?
Irodalmi díjakkal földíszített, száradó karácsonyfa vagyok. |
Mindent tudok a szakmámról, amit tudni lehet, |
de a költészet titkáról nem tudok semmit. |
Lakik bennem egy idegen, ő mindent tud, de semmit sem árul el, |
hiába próbálom meg mágiával szóra bírni: Isten* nevében! –
|
kitér előlem és elnézőn mosolyog. |
Verset írni annyi, mint puszta kézzel nyúlni át egy tömör téglafalon, |
és ujjainkkal tapintani ki azt, amit eszünkkel föl nem foghatunk. |
Megigézett a nyelv szépsége? Hirdetnéd fennkölt eszméidet? |
Csapj föl hát költőnek, te hülye, |
szállj le a sóbányába, öntözd arcod verítékével a kéziratpapírt, |
fonj egy életen át a verssoraidból lepkehálót – |
fölemeled, s alatta semmi sincs, csak a megfeketedett vérnyomok, |
s a kimondatlanul maradt, nagyobb rész szenvedés. |
|
2. PS.: Ismeretlen férfi képmása. XVI. század
Verseimet egy zsaroló írja – fölrobbantja a világot, |
ha holnapig nem válaszolnak neki, van-e Isten? |
Van, van, zengi a reneszánsz kórusa: dicsőség neki!
|
(A mennyekben, gondolja hozzá bölcsen, a föld a miénk!)
|
Lehet-e bárki vadabb modern, mint Monteverdi a maga korában, |
egy fukar herceget szolgálva a mindenség kincstárnokaként? |
Ő is, mint Michelangelo, csak a Teremtővel van köszönő viszonyban, |
dramatizálja a gregoriánt, operát ír a madrigálból, |
s megbotránkoztatja a mértéktartást áriái aranyával – |
azzal nem, hogy ekkoriban kiherélik a majdani kontratenort… |
Tisztelt Bankkuratórium, a művészet nem való semmire, |
de azt még egy fingfejű herceg is fölfogja, hogy tükörbe néz, |
ha a századok kútjában megpillantja egy ismeretlen férfi arcát: |
jobb fele tiszta és arányos, bal fele torz, egy szörnyetegé. |
|
|
A tékozló fiú
1. F. B.: Fekete fej; J. F. költő portréja
Ferenczy Béni nem a szupernova lobbanását véste kőbe, |
szobrász tenyerébe fogható anyag kívánkozik – |
napkövet keresett, hogy a földvonzásból kiszakadhasson, |
s az ismeretlen, fekete ércet finoman tapogatta, |
mint mennyei járatából kiszédült vakondokot: |
– Nézd, a Tejút egy csöppje, hogy sugárzik! |
A lángész lobbanásához több kell, mint puszta tehetség, |
kell hozzá jó szél meg csillag az égen, mint egy tengeri úthoz, |
de legfőképp mégiscsak a megmagyarázhatatlan vakszerencse kell – |
apró taszítás, amitől beindul a fúzió, a rögeszme kitágul, |
és szétteríti az űrben az égő Dózsa György képét s a karóba vont Csáky püspökét, |
s a hangrengetegben bolyongó, biai rezesbandát körülsusogó erdőt, |
hol szarvashangon tutulnak Bartók gomolygó emberszörnyei… |
Tékozló ragyogás a világ, mielőtt tűzgömbje kihuny és összeomlik. |
|
Mihez kezdjen a vízözön után a régi gárdából való Noé? |
Egész életében a vízözönre készült, bárkát épített, |
s most fönt csücsül vele az Ararát tetején, |
s csak ő emlékszik, félnótás öreg, mi volt itt – egy óceán!
|
Vagy gondoljuk el azt, hogy Petőfi csakugyan életben marad, |
de nem valami ködös elme szülte Barguzinban, |
hanem itthon, csoda folytán megúszva Haynau sortüzeit és hóhérkötelét… |
A kiegyezés korában suszterinasok csinálnának bohócot belőle: |
– Odanézz, rögtön megbotlik a kardjában, és seggre ül! |
Jaj a lángcsóvát húzó léleknek, ha túléli a földet érést, |
rozsda emészti el, s még jó, ha férgek közt maga is féreggé nem változik; |
egy élet, egy rögeszme, bőrtokban zörögnek csontjaink – |
szerencsés, akit ifjúsága virágában döf le egy kozák lovas. |
|
|
A nincs/van kapu
Melyik a másik látomása? Az Isten az emberé? |
Az ember az Istené? Isten közelében, |
ha van Isten, és a teremtés teremtés, |
elhajlik az egyenesnek indult gondolat; |
a mennyei jelenlét térerejétől megbolondul a mágnestű, |
egyszerre mutat északot, délt, kétségbeesést, gyönyört. |
Isten léte mellett ugyanannyi érv szól, mint ellene. |
Hinni annyi, mint látni – vakon… Egy szakállas nemzetségfőt |
fényözönként törni elő a felhőzetből, az őstenger fölött… |
Hallom koponyacsontunk őrült reccsenéseit, |
ahogy magába akarja fogadni a nálánál nagyobbat; |
ezt a tébolyult nagyotakarást kódolta az első szénvegyületbe az, |
aki képzeletünk szerint csak ül és vár és figyel: |
ráér… neki a perc meg az évmilliók… Majd új sarat gyúr jobb alapanyagból! |
|
Persze ott a hitszónok egérútja, hogy Isten a szeretet |
(vagy más nemes érzelem: vérbosszú vagy vakdüh, |
ahogy az eszmét önnön megtestesülése, a mozgalom |
renddé majd hivatallá értelmezi). |
Nem tudunk kitörni sorsparadoxonunkból, |
hogy emberi ésszel emberi fogalmat alkotunk, |
és minthogy a költői kép egy filmkockáján a mindenség is elfér, |
isteni nyilván az, ami nem fér el sehol és semmiben… |
Ki szerethetné, ha csak sajátmaga nem, ezt a fölfuvalkodott, szapora majmot, |
aki mérgező kosszal tömködte el a föld pórusait, |
lyukat fúrt a levegőégbe és megfertőzte az óceánt? |
Ki más, ha nem az az Isten, akit az ember embernek képzel el – |
Egész életünkben egy fekete kút vak hengerébe bámulunk, |
s nem látunk mást, csak néhány didergő, nyomjelző csillagot… |
|
Vagy kételyeim dadogása épp hozzád juttat közelebb, |
miközben a megszentelt szövegek helyett az élő nyelvben botladozom? |
Nem tudom, hogy szólítsalak. Nem tudom, hol vagy. |
Nem tudom, vagy-e? Nem tudom, hogy a pincéből kilépve |
a ragyogás, ami egész életemre elvakított, a háború végének tündöklése volt-e, |
vagy a szülőcsatorna forró kijáratánál káprázó, hajdani hóförgetegé? |
S melyik kép olvad a másikra? S melyik felejthetetlenebb? |
Időm sarokköve ez a sok egymásra égett nem tudom…
|
Biztos csak annyi, hogy közben mindvégig valami lassú szív vagy óceán hulláma ringatott: |
éreztük egymást, víz és hajó – |
egymás bőrét bársonyosan simogatva lebegünk föl-le, föl-le, álom és ébredés között… |
Nincs/van kapu, ha volnál, nyílj meg előttem! |
Madár voltam, egy ágon ültem, ember alakban énekeltem, emberi hangon, |
emberi szót forgatva a számban – él… élni… élet…
|
|
|
Az amfora cserepei
1. Róma püspöke kiközösíti az X-kromoszómát
A csetnikek génjében nem volt hibás kromoszóma, |
ők férfiak voltak, ahogy a nevük mondja: harcosok, |
és nem afféle élő mételyként lebzselő buzeránsok; |
öten is megdugták a nőt, akit a külvárosi konyhában találtak, |
csak előtte még három hónapos kislányát berakták a gázsütőbe, |
és alágyújtották a lángot… Az Antikrisztus kora? |
Ember ellen való vétek azt hinni, hogy bármit is megold a pánik, |
az eszeveszett visszahátrálás a múltba – |
ott is csak az égő hús szaga és az izzó őrület fogad, |
csak manipulált hírműsorok helyett zsolozsmával és kereszttel – |
a könnyebbik megoldás elménket juttatja kárhozatra, |
hiába állunk lesütött szemmel az E = m • c 2 csillagfolyója előtt, |
vesszük az erkölcs legfőbb mértékéül a vénkor aszályát – |
Isten az, aki: tavasz és nyár is; nem elég bűnbakot áldoznunk neki! |
|
A szörnyűség mi magunk vagyunk, a veszteségeinkkel… |
A diktatúrák füstködében egy elmosódó nőalakot követünk, |
a szabadság fűvel benőtt sírokból fellebegő kísértetét, |
míg lázasan s vacogó foggal ki nem hámozzuk igéző fátylaiból, |
hogy ágyunkban egy repedt sarkú, foghíjas kurvát találjunk – |
ez minden forradalom rövid története! |
Az elme faragott képe, a szebb jövő, |
mint Bergman őrült hősnőjének túlvilága, |
újra meg újra a fal s a tapéta közé szorul; |
s nem úszhatjuk meg a szembesítést, előbb vagy utóbb nekünk ront |
az ágyneműtartónkban vagy a ruhásszekrényünkben rejtőzködő skorpió; |
fényes, drótszerű szőrrel borított lábai közt, a potrohában végzi minden: |
istencsászárok, szuperhatalmak, a csúcsnál csúcsabb technika, élet, vers, szerelem – |
fekete sár a világ, csak szemfedője, a zuhogó hó fehér. |
|
A görögök világképe célszerűen kerek, mint amforáik. |
Képzeletükben az élet dolgai körbe érnek: |
a vázaképen a férfi daliás farka négyezer éve áll, |
s a nő arcán ugyanannyi éve ég a Hű, ez aztán, mint a kő!
|
Istenek? Emberek? Nincs köztük különbség, és ezt úgy hívjuk: remény. |
De miféle reményt meríthetnénk cserepekre tört korunkból? |
Színről színre láttam bombaszőnyeggel borított városom ostromát, |
és filmen a kis, helyi háborúkat, a sportstadion vértől vörös gyepén |
egy száz évesnek látszó harminc valahány éves nőt, |
aki abba őrült bele… de nem, túl szörnyű, mégsem mondom el… |
Néha az ablaküveg tükrében meglátom magam, és azt gondolom: – Ki ez?
|
Ki ez a földhöz szögezett nyomorék? És akkor az arcomon átdereng az övé, |
a nagy ravaszé és még nagyobb baleké, a tengerek és az árbocrúd foglyáé, |
aki pellengéren ugyan, de hallja az új-év-új-lehetőség szikláján heverő szirének énekét. |
|
|
A kút
Az öregségre még találunk jó metaforát, a cellát |
(és benne azt a keveset a világból, ami még fontos és kinyújtott kézzel elérhető), |
de ezzel vége a földi bizonyosságnak. A halál angyala változékony és szeszélyes; |
többnyire lesből támad: most épp felhő képében közelít, |
s csak az árnyékát láthatjuk ablakunkból – |
nő-e, férfi-e, koldus-e fehér bottal, vagy dárdás lovas, ki mondaná meg? |
Minden kor, nép, égtáj, vérmérséklet másnak képzeli… |
Isten tág hordójának lazuló dongái körül ma megint csak az |
|
ős-őssejt finoman hullámzó sok pici csillószőre a |
|
vaspánt: mindig támad az embermajmok |
|
közt pár megszállott, aki tudni akarja, |
milyen darab milyen szerepét osztották rá a kék bolygó sárrögös forgószínpadán – |
Szókratészt, a bürökpoharát kortyolgatót, vagy a |
|
Megesett Lányt, aki nyílt színen ugrik a mozdony elé? |
A fákról a földre leszállt lény legfőbb fényűzése, hogy ő dönt, ő: eljátssza-e egyiket is? |
S persze, hogy úgy dönt: játszik. S persze, hogy ismét |
|
többet vár a lehetségesnél (mint a legelső sakk-nagymester, |
aki egy szem gabona sokszor sokszorosát követelte |
|
szellemi termék hasznosítása és szerzői jogok címén a találmányáért lelkesedő |
s csillagok és békák közt fuldokolva óbégatja teli a fekete |
|
színpadot, hogy gyere és húzd ki a kútból, a mindenség |
|
jeges és huzatos súgólyukjából, mors bona, jó halál! |
|
|