Hernádi története*

„Egy katona jött, hogy a lágerparancsnok hívat. »Mindegy – gondoltam –, valamikor úgyis meg kell dögleni.« A rangjelzés nélküli tiszt nyitott gimnasztyorkában ült az íróasztala mögött. Nem szólt, csak nézett rám hideg hüllőszemekkel. Megpróbáltam nem remegni. Hirtelen fölpattant, leültetett a saját székére, és egy kásával megrakott bádogtányért tolt elém. Azt mondta, miközben én fuldokolva tömtem magamba a kását, kaphatok mást is, csak tartsam nyitva a szemem, s hegyezzem a fülem… Valami égető, savanyú íz indult el a gyomromból a szám felé, hogy sugárban törjön ki belőlem, mint a homokból az artézi kutak vize. »Ezt én nem bírom – nyöszörögtem. – Értse meg, elhányom magam.« Kitette a pisztolyát az asztalra: »Nem-e?« – kérdezte. »Nem« – mondtam. Erre sírva fakadt, és azt mondta, hogy két igaz ember van ebben a kurva anyját baszó, gyülevész táborban, ő meg én. Aztán rám ordított, hogy hagyjam abba a zabálást és tűnjek el a szeme elől, mielőtt még meggondolhatná magát! Nyár volt, az első év nyara. Fölöttünk az orosz ég lángoló arannyal futtatott hagymakupolája, s lent, a kolhoz végtelen rózsakertjében vörös sziromcsomók és barna tövisek képében szivárgott testünkből, a fekete föld csúszó-mászó rögéből a vér.”

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]