|
Lélek, ki nagy lánggal lobogsz a szélben, |
| vagy ködalakként rémlesz a pokolban, |
| szellem, ki szavak nélkül is beszélsz benn, |
|
bizonyosság, melyről nem tudni, hol van, |
| vetítsd elém, a képernyőre őket, |
| a világnagy, izzó csipkebokorban |
|
egymás húsába olvadt szeretőket. |
| Ötvennyolc kora nyara. Két kamasz vak |
| önzése lobog föl a temetőkert |
|
országban. Ágyékukban új tavasznak |
| folyók vizét duzzasztó ereje, |
| hát megduzzadnak, égnek és elasznak. |
|
Megbillen jó orvosnőm szép feje, |
| tűzkard szikrázik nedves hüvelyében, |
| nem kérdi, az utca erre való hely-e, |
|
egy vasredőnynek dőlve lebeg a légben, |
| zsibbasztó gyönyör szikráztatta testtel. |
| Tegnap történt és ezredéve-régen. |
|
„Kövess, halandó!”, int felém a Mester. |
| S a tompán derengő útfordulónál |
| új szellem vár és szól: „Mindent felejts el!” |
|
S köddé foszlik a múltban lángoló pár, |
| és éjszakává sötétül a ködkép, |
| s az ég nincs-számlapján nincs-mutató jár |
|
kört kör után, a közönyös öröklét. |
|