Dante-egyperces*

Az alvilág kapujától a főteréig vergődtem a karomat már-már tőből kiszakító kofferemmel; benne a személyenként engedélyezett, húsz kiló földi limlom.

Itt egy szellem vált ki a többi közül s közelebb lebegett. Az apám, negyvenöt évesen. Azt kérdezte anyámról, aki dermedt lárvaarccal, hálóingben, dauerolt füstként gyorsan gomolygott felénk:

– Ki ez a festett szőke, kövér öregasszony?

– Persze, te nem tudsz semmit – mondtam. – Ez nem ő, ez már csak az agydaganat…

Fekete varjúcsapatként röpdösött fejem körül a pernye, csípte a szememet a füst, és kínosan érintett, hogy öregebb vagyok – fejen áll a világ! – a saját apámnál.

– Így vagy úgy, ide tart, ami él – tettem le végül a bugyborgó szurok feszes héjára a koffert –, s noha itt éppúgy tűzben forgatnak, mint odafönt, legalább egymásra talált a család.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]