|
Eheu fugaces, Postume, Postume
| Juhé, de gyorsan múlnak el éveink; |
| egy perce még nagy kurvapecér valék, |
|
a halhatatlanság balekja, |
|
olvatag érc remegő ölekben, |
|
| s ma botra hajlok – ősz akadémikus, |
| kit máris unni kezd az utókora: |
|
| Ahogy te mondtad, nincs haladék, kiút. |
| Tömör sötétség mindenen, ólmos éj, |
|
s hálótársunk sivár öregség; |
|
csontjai szúrnak, akár a rajzszög. |
|
| Hatalmas úr hív, bárki is ő. Ha int, |
| a téridő, mint végtelen óceán |
|
megnyílik és magába süllyeszt. |
|
Mégsem adom föl a meccset, azt nem! |
|
| Mert lényegem nem én vagyok, én, a név – |
| az olthatatlan láng az, a lázadás, |
|
mely sejtről sejtre bujdokolva |
|
menti a horda lopott tüzét. Ma |
|
| a végtelen nagy trükkje a változás – |
|
ezt úgy ahogy, de eltanultad… |
|
Bújj csak az ágyba hamis reménnyel!… |
|
|