|
M. miután elélvezett, kihúzott magából és a szájába vett.
A szeme lehunyva, a nyelve sebesen szőtte az ördög pörgő, csiklandó, simogató selyemgubóját. Kiszívta belőlem a csontjaimat meg a csigolyáimat, a csigolyák csővezetékében kígyózó, villamos angolnát, a gerincemet és legvégül az önkívületben rángó agyvelőt.
De szája forró, délövi tengerében vízbe fúlt matrózként hánykolódva is éreztem metszőfoga élét, mint egy fölnyitott konzervdobozét.
– Mi lesz, ha teljesen begerjed? – futott át rajtam a borzongás. – Leharapja?
Abban az évtizedben a félszemére hunyorgó óriáskígyó összeroppantotta Közép-Európa kemény fejét. Eleven vacsorája, a több millió fotelben mozdulatlanná kövült nyúl gyulladt szemmel nézte a képernyőn föltündöklő sorozat főcímét: Vállalják a veszélyt!
– Vállalják, nohiszen… – dobtam magam hanyatt a szétdúlt ágyon, a kéjes cápafogak közül szabadulva – méghogy ők!
|