Kocsmában méláz a vén kalóz
Ars politica*
| Költő vagyok, mi érdekelne, |
| a szó husa, teste, íze, szaga. |
|
| Az élet anyaga. Ha biztos |
| nem is, otthon ebben lehetsz. |
| A többi politika, piszkos, |
| lehangoló, kisstílü hecc. |
|
| mosléknak döntött kotyvalék. |
| Rabló eszmék lólába lóg ki |
| a zsákból, mellyel e fényes kor lelép, |
|
| mert viszi magával eladni a szajrét – |
| s reményével majd mást hiteget, |
| hogy „az ifjúság megéri azt még…” – |
|
| Csakhogy lehet úgy is, hogy nincs „Újra kezdjük!”, |
| van úgy, hagy nincs mit kezdeni, |
| a csillagok nem állnak együtt, |
| s nincs esélyünk, csak veszteni. |
|
| Most száz év csönd jön és sötétség? |
| És munkaeszközünk, a kétség |
|
| A poklok a mennynek mattot adtak. |
| Az idő tapogat, mint a vak. |
| De nyelvünk hegyén megmaradtak |
| a mondatat alkotó szavak. |
|
| Én mondom, ez egy változó kor, |
| az ember hol nagy, hol parány. |
| Csillannánk meg csak, mint az óbor |
| egy új reneszánsz asztalán! |
|
|
Vanitatum vanitas*
| Itt a vers, a versed mása, |
| itt a vers, hogy haldoklása |
|
| „A népnek minden hatalmat!”, |
| s jön új hóhér, új vezér. |
| Megrohad, ha győz, a jó ügy, |
| s habzik a szó, mint a lóhúgy, |
|
| Körbe, körbe, körbe, körbe, |
| ha tervez, csak visszavár. |
| Ember embert ma is enne – |
| nincs új, csak új változat |
| rád, gyilkos, rád, áldozat. |
|
| Törvény, jogrend és igazság |
| nem több, mint fennkölt mese, |
| fönti érdek, lenti gazság |
| A szabadság ravasz rendszer, |
| minden nyílásán retesszel |
| ölhetsz, csak nem szabadon… |
|
| csillagok közt fúj a szél. |
| hogy a nyelv versben beszél; |
| Legyints rá, és menj tovább! |
|
|
Ifjú és öreg férfi*
(Egy régi dal visszhangja)
| Az ifjúság rabszolga gladiátor, öntudatlan állat, |
|
majom a majommal makogva közösül, |
| utána se néz a gyönyör pillanatának, |
|
gerince tölt és lő, mindegy, hogy mibe sül. |
|
| Az öregség közelebb kúszva a halálhoz |
|
egy tölgyest irt ki, húzza a fűrészt hosszan, |
| s bár minden percet megáld, mindent meg is átkoz, |
|
míg öléből a forró mag kicsusszan. |
|
|
Az ifjúság édes madara, éles foga*
|
M. miután elélvezett, kihúzott magából és a szájába vett.
A szeme lehunyva, a nyelve sebesen szőtte az ördög pörgő, csiklandó, simogató selyemgubóját. Kiszívta belőlem a csontjaimat meg a csigolyáimat, a csigolyák csővezetékében kígyózó, villamos angolnát, a gerincemet és legvégül az önkívületben rángó agyvelőt.
De szája forró, délövi tengerében vízbe fúlt matrózként hánykolódva is éreztem metszőfoga élét, mint egy fölnyitott konzervdobozét.
– Mi lesz, ha teljesen begerjed? – futott át rajtam a borzongás. – Leharapja?
Abban az évtizedben a félszemére hunyorgó óriáskígyó összeroppantotta Közép-Európa kemény fejét. Eleven vacsorája, a több millió fotelben mozdulatlanná kövült nyúl gyulladt szemmel nézte a képernyőn föltündöklő sorozat főcímét: Vállalják a veszélyt!
– Vállalják, nohiszen… – dobtam magam hanyatt a szétdúlt ágyon, a kéjes cápafogak közül szabadulva – méghogy ők!
|
Horatiushoz*
|
Eheu fugaces, Postume, Postume
| Juhé, de gyorsan múlnak el éveink; |
| egy perce még nagy kurvapecér valék, |
|
a halhatatlanság balekja, |
|
olvatag érc remegő ölekben, |
|
| s ma botra hajlok – ősz akadémikus, |
| kit máris unni kezd az utókora: |
|
| Ahogy te mondtad, nincs haladék, kiút. |
| Tömör sötétség mindenen, ólmos éj, |
|
s hálótársunk sivár öregség; |
|
csontjai szúrnak, akár a rajzszög. |
|
| Hatalmas úr hív, bárki is ő. Ha int, |
| a téridő, mint végtelen óceán |
|
megnyílik és magába süllyeszt. |
|
Mégsem adom föl a meccset, azt nem! |
|
| Mert lényegem nem én vagyok, én, a név – |
| az olthatatlan láng az, a lázadás, |
|
mely sejtről sejtre bujdokolva |
|
menti a horda lopott tüzét. Ma |
|
| a végtelen nagy trükkje a változás – |
|
ezt úgy ahogy, de eltanultad… |
|
Bújj csak az ágyba hamis reménnyel!… |
|
|
Dante-egyperces*
|
Az alvilág kapujától a főteréig vergődtem a karomat már-már tőből kiszakító kofferemmel; benne a személyenként engedélyezett, húsz kiló földi limlom.
Itt egy szellem vált ki a többi közül s közelebb lebegett. Az apám, negyvenöt évesen. Azt kérdezte anyámról, aki dermedt lárvaarccal, hálóingben, dauerolt füstként gyorsan gomolygott felénk:
– Ki ez a festett szőke, kövér öregasszony?
– Persze, te nem tudsz semmit – mondtam. – Ez nem ő, ez már csak az agydaganat…
Fekete varjúcsapatként röpdösött fejem körül a pernye, csípte a szememet a füst, és kínosan érintett, hogy öregebb vagyok – fejen áll a világ! – a saját apámnál.
– Így vagy úgy, ide tart, ami él – tettem le végül a bugyborgó szurok feszes héjára a koffert –, s noha itt éppúgy tűzben forgatnak, mint odafönt, legalább egymásra talált a család.
|
Paolo és Francesca a kárhozottak közt*
|
Lélek, ki nagy lánggal lobogsz a szélben, |
| vagy ködalakként rémlesz a pokolban, |
| szellem, ki szavak nélkül is beszélsz benn, |
|
bizonyosság, melyről nem tudni, hol van, |
| vetítsd elém, a képernyőre őket, |
| a világnagy, izzó csipkebokorban |
|
egymás húsába olvadt szeretőket. |
| Ötvennyolc kora nyara. Két kamasz vak |
| önzése lobog föl a temetőkert |
|
országban. Ágyékukban új tavasznak |
| folyók vizét duzzasztó ereje, |
| hát megduzzadnak, égnek és elasznak. |
|
Megbillen jó orvosnőm szép feje, |
| tűzkard szikrázik nedves hüvelyében, |
| nem kérdi, az utca erre való hely-e, |
|
egy vasredőnynek dőlve lebeg a légben, |
| zsibbasztó gyönyör szikráztatta testtel. |
| Tegnap történt és ezredéve-régen. |
|
„Kövess, halandó!”, int felém a Mester. |
| S a tompán derengő útfordulónál |
| új szellem vár és szól: „Mindent felejts el!” |
|
S köddé foszlik a múltban lángoló pár, |
| és éjszakává sötétül a ködkép, |
| s az ég nincs-számlapján nincs-mutató jár |
|
kört kör után, a közönyös öröklét. |
|
Gyere, súgja Schubertnek a Halál*
| Bár ébren minden percünk azt sugallja, |
|
hogy messze még, hogy messze még, |
| szendergő szellemünk borzongva hallja, |
|
mint dallamot, mint vers-zenét, |
|
| a tompán lüktető, földmélyi hangot, |
|
hogy jaj nekünk, hogy jaj nekünk, |
| valaki húzza a lélekharangot, |
|
hogy véget ért az életünk, |
|
| s nem ébreszt többé tömény fűszerével |
|
sem föld, sem fű, sem víz szaga, |
| s nincs és nem is lesz már, csak örök éjjel, |
|
csak éjszaka, csak éjszaka. |
|
|
Kocsmában méláz a vén kalóz*
|
Azok az évek a klasszikus-gitár farú matrózkurva fogságában, a föld ölében… a bíbor kagyló évei, testünk kocsonyás remegéséé, mely nem tud mást képzelni, csak sajátmagát: még! és még! surrogja a hús belső felének bársonyos hangján, míg csontig nem soványodunk és rá nem ununk az egészre…
Minden oké, az istenek jól intézték ezt, hogy megöregszünk.
Csak az éjszakákra nincs hatásos gyógyteájuk.
Ülök az ágyban a térdemet átkulcsolva, s a csillagok közt lobogó függöny, a tengeri szél szövetén Kalüpszó lúg ízű cigarettákkal gyilkolt, ősbuja, telt althangja szüremlik át, s rekedt nevetése korbácsol kora hajnalig, míg végre elalszom.
|
Hernádi története*
„Egy katona jött, hogy a lágerparancsnok hívat. »Mindegy – gondoltam –, valamikor úgyis meg kell dögleni.« A rangjelzés nélküli tiszt nyitott gimnasztyorkában ült az íróasztala mögött. Nem szólt, csak nézett rám hideg hüllőszemekkel. Megpróbáltam nem remegni. Hirtelen fölpattant, leültetett a saját székére, és egy kásával megrakott bádogtányért tolt elém. Azt mondta, miközben én fuldokolva tömtem magamba a kását, kaphatok mást is, csak tartsam nyitva a szemem, s hegyezzem a fülem… Valami égető, savanyú íz indult el a gyomromból a szám felé, hogy sugárban törjön ki belőlem, mint a homokból az artézi kutak vize. »Ezt én nem bírom – nyöszörögtem. – Értse meg, elhányom magam.« Kitette a pisztolyát az asztalra: »Nem-e?« – kérdezte. »Nem« – mondtam. Erre sírva fakadt, és azt mondta, hogy két igaz ember van ebben a kurva anyját baszó, gyülevész táborban, ő meg én. Aztán rám ordított, hogy hagyjam abba a zabálást és tűnjek el a szeme elől, mielőtt még meggondolhatná magát! Nyár volt, az első év nyara. Fölöttünk az orosz ég lángoló arannyal futtatott hagymakupolája, s lent, a kolhoz végtelen rózsakertjében vörös sziromcsomók és barna tövisek képében szivárgott
testünkből, a fekete föld csúszó-mászó rögéből a vér.” |
Martinuzziak kora*
| A vaksi orrszarvú letipor mindent. Azt képzeli, ő az élet: |
| a takony és vér Talleyrand és Fouché; |
|
| s hogy látomása valóban egy új és jobb világé |
| és nem csak a megtömött hasé. |
|
| A kisszerűség kiáltja ki császárnak magát. Babits forog a sírjában, míg |
| odafönt pártszempontok tágítják egy rozsdás feszítővassal a ház falán a rést, |
|
| s a ködös holnap csillogó szónoklatokban tündöklő ekéje |
| kiszántja a kizsarolt földből a tegnapi és a mai vetést. |
|
|
A mindenes cselédnek kiadják az útját*
|
Szócikk egy majdani irodalmi lexikonból:
Mindenes, hangzó újság, a Magyar Rádió irodalmi hetilapja; 1992–1993
|
| Emelt fővel térhetsz meg őseid borához, magyar politikus. |
| Nyakon szúrva a szószátyár papagáj, |
| kitépve verset csiklandó tolla, |
| pajszerral szétverve még a kalitkája is, |
| minden csupa húscafat, drót és üvegcserép. |
|
| Megcselekedted, amit megkövetelt a helyzet: |
| ebcsontot harapással akartál beforrasztani. |
| Valami működött, elrontottad; |
| valami élt, most halott – |
| „minek csapta itt a ricsajt”, kacsintasz, „nem igaz?” |
|
| Be van fejezve a nagy hűhó, igen. |
| Jöhet az angyalok kara, és csinálhat pár fotót. |
| Aztán föl, barátim, nyomás vidékre víkendezni, |
| vér és arany a pörköltszaft meg a fröccs, ami ott betemet s beborít, |
| s horkolni vár a rózsaágy. |
|
|
Távolbalátó*
|
E. P.-nek
| A hírek közt egy-egy rémült arc röppen föl időnként, |
|
s – pislogó kő – a kékes képernyőbe csobban. |
| Ő a kivétel. A mindenre elszánt profi önként |
|
s lángoló lélekkel fürdik a sugárzó mocsokban. |
|
| A kor hőse a szolgálatkészen mosolygó, pösze szépfiú, |
|
aki hat nyelven tudja, mi a dolga – |
| mindegy, mi van soron, Ciprus, Grönland, Ryu-Kyu, |
|
az Amazonas vagy a Volga. |
|
| A fő, hogy behízelgő hangon szóljon, aki szól, |
|
s hogy minél többet adjunk föl magunkból. |
| Kelj föl rabágyad kőpárnáiról…? |
|
|
Az előképviselő*
| Vértolulásos és kevéssé barázdált agyféltekéi |
| jók a ravaszkodásra, de a bölcsességhez nem elég tagoltak. |
| Rögeszméinek mozijában négy szakállas rabbi főzi olajba |
| az arra vetődő páncélinges, kardos keresztes vitézt… |
|
| Nem hallod a hörgését? A halálsikolyát? |
| Nézz be, emberiség, a különterembe: a megvásárolt főpincér |
|
keze által abrosszal leterített, nagy asztal mögött |
| Cion kaftános bölcsei ülnek – LÁTHATOD, EGY VONALBAN! –, |
|
mint Leonardo festményén az apostolok: |
| megöltek egy legényt hatvan forintjáért, s most vacsoráznak, |
| hogy holnap majd jó erőben rohamozhassák meg a Szent Lélek |
|
| …s végezetül még annyit, Tisztelt Vérbíróság; Füst Milán és |
|
Szép Ernő vádlottak összefogtak Szomory-Weisz Dezsővel, |
|
hogy szórendjükkel megfojtsák a magyar mondatot – |
| cinkostársaik is voltak tömegével, persze azok most – EZ |
|
JELLEMZŐ RÁJUK! – a könyvespolc hátsó sorába bújnak… |
|
| Szétszórt hajcsimbókjaival, páncélként ragyogó szemüveggel |
|
az orrán, ki ez a hős, a nép barátja, a rettenthetetlen |
|
bajvívó, aki tőrt vet, hogy szuronyt arasson a Kárpátoktól az Al-Dunáig? |
| Vizsgázott haza- és házmester, két kulacsával, egy Audival, |
|
meg a rejtekutak s titkos folyosók alaprajzával az |
|
aktatáskájában, dupla fenékkel – nagy lovas ő és tenger ész! |
|
|
Harmincas évek, Bartók zongorázik, a közönségben ott ül József Attila*
| ujjai föl-alá futnak a klaviatúrán |
|
| selymes szőrön a lázas láva |
|
| föltalálja a függesztőónt |
| mérőléccel méricskéli az Isten |
|
| démonokon lovagolni csak ő tud |
| emberevők táncolnak a tűz körül |
| nem a zongora dübörög itt a föld reng |
|
|
1944 karácsonya*
| Itt van újra szent karácsony, |
| kilesnék, mint rab a rácson, |
| Kilesnék, de vastag posztó |
| három király, kegyet osztó, |
|
Ijúú, ijúú, hullj, bomba; |
|
veszett világ, döntsd romba! |
|
| Fényes csillag sincs az égen, |
|
barmot, jászolt nem jelöl. |
| Hol a poronty, kit a nő szült? |
| (mert a portól mind megőszült, |
|
s mind öreg, mint a halál). |
|
Ijúú, ijúú, hullj, bomba; |
|
veszett világ, döntsd romba! |
|
|
Ijúú, ijúú, hullj, bomba; |
|
veszett világ, döntsd romba! |
|
| Walpurgis-éj, őrült ünnep, |
|
lángot fingik a föld fölé, |
| s hamvába hal a világ itt, |
| csak egy égő ház világít – |
|
Ijúú, ijúú, hullj, bomba; |
|
veszett világ, döntsd romba! |
|
|
Luftwaffenspiel, eszelős játék, |
| fallá csak a láng kövül benn, |
|
Ijúú, ijúú, hullj, bomba; |
|
veszett világ, döntsd romba! |
|
|
Jézus meghal a kereszten*
| A halhatatlanság hő vérét testünk törékeny edénye rejti. |
|
– Ez volna, ez az agyonkínzott nyomorult… Isten Fia? |
| Csak a megszállók hadiiskolát járt századosa sejti, |
|
hogy vesztett, s hogy a légiókon győz a Biblia. |
|
| Győzött? Ki győz le kit? A föld a csontjainkkal van tele. |
|
S a gomolygó füstben a kérdése reszket: |
| ha minden csillag egy-egy nyitott szem az égen, látja-e, |
|
a keselyűt, mely homlokunkra karmolja a célkeresztet? |
|
|
Életünk földközelben*
|
Parancs Jánosnak
Meghalnak mindenek. Meghalt Kassák Lajos. Meghalt Déry Tibor. Meghalt Kormos István. Meghalt Nagy László. Meghalt Örkény István. Meghalt Pilinszky János. Meghalt Illyés Gyula. Meghalt Kálnoky László. Meghalt Jékely Zoltán. Meghalt Weöres Sándor. Meghalt Karinthy Cini. Meghalt Nemes Nagy Ágnes. Meghalt Vas István. Meghalnak mindenek. |
ANGYAL
Ébresztő, föl, a kurva anyjukat! Tíz perc múlva, bassza meg magukat a hétfele lángoló faszával a dicsőséges mennyei sereg, minden rohadt, buzeráns emberi csont hófehéren és teljes menetfölszerelésben sorakozik az udvaron!
CSONT
Angyal úr, kéremszépen…
ANGYAL
Tizedes úr, te barom!
CSONT
Tizedes úr, kéremszépen…
ANGYAL
Kuss! Tíz perc múlva! És ne adja a magasságos Isten, hogy egy is elkéssen, mert az egész föld alatt bujkáló, orrfacsaró, büdös civil banda csúnyán rábaszik!
CSONT
(vigyázzállásban) Minden jótét lélek dicséri az Urat!
|
3. Fényeskedj, örök világosság
| Jólesik olykor a csönd, elidőznünk |
|
az elhagyatott, külvárosi temetőkertben, |
| aranyfüst-fényremegés-darazsak, kora őszünk, |
|
az égen sok pici, fodros lepedő lebben. |
|
| E fénybe hiába szivárog utánam a füstköd, |
|
hogy minden és mindenki meghal, igen – |
| hallom ciripelni magamban az őrült tücsköt: |
|
|
| LAJOS TE NE BASZKI VELEM TE MEG NE HÓJ ITT NEKEM HÉ LAJOS A RÓZS |
| I VAN ITT A TE RÓZSID SZÓL HOZZÁD LAJOS NE BASSZ KI VELEM TE SZEMÉ |
| TBÁNYA LAJOSKÁM ÉN VAGYOK A TE SZERETŐ RÓZSID NE HAGYJ ITT TE SZ |
| EMÉT TE DRÁGA JAJ JAJ JAJ |
|
| BOGÁR BOGÁRKÁM BOGARACSKÁM KISKUTYÁM KUTYUSKÁM AZ EGYETLEN EMBER |
| AKIT SZERETTEM EZEN A FÖLDÖN EGY KUTYA |
|
| ÚGY KELLETT ŐTET ONNÉT KILPÁTÓNYI CSÚNYÁJUL BE VÓT ZÚZVA NEKIJE |
| AZ ARCA VALÓSÁGGAL MEGMONDVA NEM IS VÓT MÁN ARCA NEKIJE SEMMISE |
| CSAK EGY OJAN VÉRES TAKONYFORMA VÓT AZ ISTEN MEGBOCSÁSSA NÉKEM E |
| GY NAGY RONDASÁG VÓT AZ MÁN NEM EMBER CSAK HÓT AZ EGYIK KARJÁT I |
| S NEKIJE ÚGY TANÁTUK MEG KÉSŐBB VAGY ÖTVEN MÉTERRE A SINEK MENTI |
|
|
| vers volt, míg volt vers, most széttépem, |
| ha eddig sem, mostantól végképp nem, |
| cáfolhatatlan tényképpen, |
| lángoló vércsöpp az ég-kékben, |
| gyönyör és kaland a rémségben, |
| izgága gyerek a vénségben, |
| mosolyog, bár csak egy fényképen, |
|
|
Óda a tavasz szelleméhez*
| Ó bársony léptű tűzlény, szép tavasz! |
| Boszorkány, mert zengő faiskoládban |
| nincs más tantárgy, csak a halál. Csak az, |
|
| hogy ami jön, megy is. Minden mulandó, |
| ingatag egyensúly és változékony |
| létállapot; a tér hol parttalan tó, |
|
| hol hullámokkal fodros Balaton – |
| egyszerre selymes öl és végtelenszer |
|
egy oxigén- s két hidrogénatom. |
|
| Nézd ezt a rángatódzó gnómot itt, |
| aki a tévének nyilatkozik! |
|
|
| Puszta lobogás, rúd nélküli zászló, |
| az űr rostélyán izzó fényhasáb! |
| Hiába bűvöl dob, körtánc, varázsszó, |
|
| hogy lépj ki a csillagok vetette árnyból |
| és fedd föl az arcod, rejtett lényeged. |
| Nyilazhatok rád, prédám csak madártoll, |
|
| nem te magad, testtelen suhanás, |
| kinek a neve Mi Atyánk a Mennyben |
| vagy Általános Relativitás. |
|
| Nézd, görcs dobál, mint vasvilla a szénát, |
| a halálos csűr szálkás küszöbén át! |
|
|
| Nézd, örök láng, nézd, fényes ostoba, |
| ki minden titkot tudva sem tudod, hogy |
| mi az: csak egyszer és többé soha! |
|
| Mi nem örökké élünk, nagyon is nem, |
| egy nyarunk is lehet örökkévaló, |
| és egymást ölelő testünk maga az Isten, |
|
| és pornófilmünk bibliai kép, |
| melyen a sár kéjes testnedvei |
| lélekké párlódnak valamiképp… |
|
| Nézd, fényes kontár, kétbalkezes mester, |
| mit művelt életlen bicskád a testtel! |
|
|
| Homlokom ráncos, hajam legyalulva, |
| arcom és ajkam össze-vissza ráng, |
| a kezem mintha repülni tanulna, |
|
| s falábamon egy béna bábu szédül – |
| fölgyújtva és porig rontva a vár, |
| s hosszú lángnyelv csap ki belőle végül, |
|
| lélek, mint te, lázadó, vad süvölvény, |
| költő, ki versében maga az úr, |
| s kinek csak belső törvénye a törvény. |
|
| Ne engem, őt segítsd, a messzi rokont, |
| míg verssora legvégén ott nincs a pont! |
|
|
| Hagyj rá mindent! Hadd járjon csak a szája! |
| Hadd űzze zenés hókuszpókuszát, |
| hogy rabul ejtsen rabulisztikája! |
|
| Ha megnyílik az ég és mennydörögve |
| szakad a könny, a vér, a szenny, a sár |
| zivatara az égő délkörökre, |
|
| s négy lovas kürtöli a hírt, a VÉGÉT, |
| ő mondja a magáét, az emberét |
| és nem ismeri be a vereségét. |
|
| S ha föld nyeli el, lentről kiabál: |
| „Nem éltem-e eleget, hol a Halál?” |
|
|
|
Josephus Flavius a szövegszerkesztő írásjelei közt a biztos pontot keresi*
| Mi vagyok én? Két szék között |
|
a pad alá eső balek? Két fal között az ég? |
| Zsidók szemében rómainak öltözött |
|
hitehagyott? S a rómaiakéban zsidóivadék? |
|
| Vagy épp ez a sem-ez-sem-az? Egy akkora, amekkora, |
|
de vérengző őrültek közt ép eszét őrző író? |
| Mitugrász császárok tömeggyilkos kora – |
|
csak hóhérbárd, de nem a bíró. |
|
|
Az inga
| Azt álmodtam, „szabad szonettjeim” sora függőhíd, s átértem a túlsó partra, |
| de cellámban – vagy épp EZ az álom? – az inkvizíció ingája leng – |
| az előbb egy tűzpont vibrált a tető alatt… a forradalom… |
| éreztem a lázas mámort… ízről ízre az új világot!… –, |
| s mind lejjebb s lejjebb ereszkedik – már látom a borotva élét |
| s a roppant fémtest csillogó lapjára alvadt vér vakfoltjait… |
| Én Istenem, ihletőm, ki vagy te? létezel-e? |
| S ha létezel, mit művelsz velünk? hová csábítasz? |
| Álmunkban föl-le bukunk, mint tenger vizében az elbitangolt bója, |
| vagy szélsebes ingádon repülünk üvöltve csillag és csillag között. |
| Hallgatsz? Vagy, aki vagy? Elsüllyeszted a Földet, |
| és nem hallod meg a mélységből hozzád kiáltó, fuldokló fiaidat? |
| Verítéktócsában ébredek, s látom, hogy nem álmodom – |
| a súlyos bárd ott leng fölöttem, s körülöttem a cella négy süket fala… |
|
Róma varázsa
| A barbárok nem értik Róma lényegét. |
| Róma nem azért Róma, mert szebb és jobb hely a többinél |
| (szebbnek talán szebb némelyiknél, de jobbnak nem jobb semmivel…) – |
| Róma egyszerűen csak Róma, ahogy New York New York: |
| a Forum, a bűnözés, a fojtogató nagyság, a talmi csillogás, |
| s a felhőkarcolók hírhedt Colosseumának alkonyégbe vésett sziluettje… |
| A világnak szüksége van bukásra szánt birodalmaira, |
| csillagunknak a tengelyére, hogy körülötte forogjon – |
| a pompa könnyed kárhozata nélkül miképp hihetné, |
| hogy a hőforrás kiapadhatatlan, az idő végtelen, |
| s hogy a föltett kérdésre van válasz is? |
| Botond buzogánya, BUMM, bezúzza Bizánc csikorgó érckapuját, |
| de a lyukat egy bádogos befoltozza, és Bulcsut Regensburgban felkötik: |
| – Itt lóg, aki nem tisztelte a nagy számok törvényét, egy futóbolond! |
|
A krónikás barát
| Izzó szenével Isten nem csak azért nyomorít meg engem, |
| hogy írógépemhez láncolt krónikása legyek, |
| de hogy egy magaslatról lássak rá a történetre, |
| ahogy kibámulok kolostorcellává lett szobám ablakából, |
| és tanulom, hogy a bölcsesség íze is keserű íz… |
| Alattam vonul el a megvert század. Rongyos martalócok; |
| megkúrnak egy-két özvegyet, fölcsinálnak néhány gyereklányt, |
| s vánszorognak tovább, a füstben úszó ezredvég felé… |
| Volt-e viharosabb szépség, mint fiatal korukban ők, |
| az anarchisták, a szabadgondolkodók, az utópista konspirálók? |
| Arcukon fényujjaival matatott a barkát robbantó tavasz, |
| de télre megépült a szögesdrót az első tábor körül, |
| s az élet, az izzó lávafolyam sötét fenőkővé fagyott, |
| hogy azon élesítse nyaktilóját sántító világelméletük. |
|
Gyilkosság a székesegyházban
|
Hankiss Elemérnek
| „Ég óvjon minden fityfiritty királyt Becket Tamástól, |
| de főképp minket, korunk hű fiát, Hajlékony Henriket! |
| Hívünknek hittük őt, s joggal, amíg csak kutatott valamit egy sarokban, |
| és mint a többi záptojásfejű, nappal is álmában sétált a háztetőn – |
| a szemüvege sok dioptriás, a nyakkendője mindig félrecsúszik, |
| nősül, válik, nősül, a lelki élete, szerényen szólva, bonyolult, |
| ráadásul még hadar is: született udvari bohóc! |
| Hanem bízz csak hivatalt rá, mint marha fejjel én, a cimborája, |
| püspököt szentelsz föl magad ellen, láncinget adsz a tisztességre, |
| mely túl komolyan veszi magát és föladatát. |
| Nincs más szer nyavalyánkra, szabadjára engedem barom báróimat; |
| ők nem írnak-olvasnak, karddal rónak nevük helyére keresztet, |
| s megölik azt, aki túl sok szót használ. Megalkuszom az Úrral: |
| egy gonddal kevesebb nekem, egy szenttel több neki.” |
|
Machiavelli kampányfőnökéhez
| „Nincs vérengzőbb dúvad a széplelkű értelmiséginél – |
| ha ez tüzes tekintetében égő rögeszméivel, |
| a sors szeszélye folytán hatalomra jut, |
| kitör belőle az ámokfutó, és őrjöngve fürdik a csirkevérben… |
| Nem éhségből vagy nyereségért, Isten és a közerkölcs nevében öl. |
| Megátalkodottságában képtelen minden alkura, |
| másszóval élet- és tárgyalásképtelen, mert ugyan mi az élet, |
|
amico mio, ha nem az igen és a nem alkudozása? |
| De ő nem és nem. Ő a megtestesült elv. Robbanjon csak föl a Föld! |
| Fegyverhordozóul válassz inkább cégéres gazembert, |
| akiről lerí, mit akar, de tudja, hol van a határ, ameddig elmehet, |
| mert realista, mint magunk. Vele elbánik a Fejedelem; |
| meggyőzi, korrumpálja, tőrbe ejti, kitünteti – kinél mi hatásos. |
| Én mondom, inkább száz eretnek, mint egy szent az Inkvizíciótól!” |
|
A kapu őrei
| A történelem nem lehet meg Cromwelljei nélkül… |
| Thomas gazember, ez a mestersége. |
| Nyalánk és kegyetlen, de szorgos csúszómászó. Udvaronc; |
| megbízhatóan intéz válópört, birtokvesztést, akasztást. |
| Címei csörömpölnek rajta, arany függők egy mészároson; |
| bukásában sem nő naggyá: eddig segget nyalt, most szaros nyelvvel zokog. |
| Oliver más kor, más világ. Vasbordái mögött érzékeny erkölcs lakik – |
| imát telefaxol a mennybe, viszonzásul szakvéleményt kap, |
| hogy mi szolgál a köz javára, s ki csak színleg puritán. |
| Tántoríthatatlan, mint mind a próféták: ha kell, a tömegbe lövet; |
| jelszava, mint a vasúté: VIGYÁZZ, HA JÖN AZ ISTEN! |
| Két Cromwell, jó referenciákkal. Őket kijátszva kéne besurrannunk a házba, |
| hogy legújabb elméletünkkel fölfeszítsük a jövő fiókját – |
| műhiba, ha a betörőt meg nem vakítják, föl nem kötik, meg nem égetik… |
|
Rákóczi-nóta
| Egy nádfödeles országban lángcsóvát hajigálni – |
| ehhez értünk, ebben nagyok vagyunk! |
| Túlélni tiszta szívvel aljasságot és halálveszélyt, |
| s rögtön utána bemocskolni magunkat egy ócska pártütéssel, |
| teli torokból üvöltve a gyalázatos marhaságot, |
| hogy nem is volt Második Világháború, |
| s Ravensbrück, Majdanek, Treblinka és a többi perzselő név |
| csak helynevek a térképen, bármit is ugatnak a liberálisok… |
| Mi tett ilyenné minket? A rossz történelem? |
| Ezért találunk rá a kotorékeb ösztönével |
| ruhásszekrénybe bújt zsidóra, padlás-zugban kucorgó kulákra? |
| Ezért leghőbb vágyunk, hogy jó sajtónk legyen? |
| Ezért küldjük (miután jól megtéptük) szerelmünket a sarokra, |
| hogy összestrichelje a mindennapi mítoszravalót? |
|
A defetista sajtó
| Dr. Göbbels fehéren izzó, völkisch optimizmusát |
| Leni Riefenstahl ültette át a gyakorlatba: |
| filmjén az antik Róma épül újjá, míg a németek |
| korgó gyomorral válogathatnak műméz és műlekvár között. |
| A nácik története piktogram az idő metrófolyosóján. |
| A Bourbonok viszont nem azért Bourbonok, |
| hogy falfirkákat látva filozofáljanak; |
| emberük megkezdi a hőn óhajtott rendcsinálást, |
| átszervez, megvon, megszüntet, barátilag javall, kirúg, |
| hogy végre valami fölemelőt is lásson a tükörben – |
| vízcsöppek gyémántjával ékesítve önnön cerkófmajom arcát… |
| Jöjj, Azazél! Mutasd nekik sivatagod fekete-fehér képeit: |
| a hat megmérgezett Göbbels-gyereket szénné égve a bunker fölött burjánzó kertben, |
| s a túlélőt, a hazug kamerával kóválygó, eleven múmiát! |
|
A nép, az, istenadta nép
|
Göncz Árpádnak
| Bolond volt-e Radnóti, hogy eklogákat irkált, |
| és nem Szálasi ellen szervezett merényletet? |
| Melyik az istenadta nép? Amelyik azt kiáltja: „Esküszünk!”? |
| Vagy az, amelyik részegen kizsuppolja Szabadszállásról Petőfit? |
| S ha mind a kettőt Isten adta? Verjük a falba fejünket, |
| hogy fölriadjon a borsón térdeplő Platón álmaiból? |
| A szellem szabadsága az, hogy szellem,
|
| és persze ez legfőbb korlátja is; |
| az anyagi világban nincs jobb érv egy hadseregnél… |
| De mi van akkor, ha nemcsak egy időszámítás van, |
| s ha hosszú távon egy vers szétlőhet egy egész tankhadosztályt? |
| A föld alá szorított igazság, mint az atkák – |
| a hamis tanú megrühösödik és halála után is vakaródzik, |
| s nincs óceán, mely lemoshatná róla a kénkő kenőcs átható szagát… |
|
Erkélyemről a kilátás
|
Vak Pali, vak Pali
mindent lát,
szemüvegen át
kutya valagát,
a fekete pulikutya
vili-valagát.
Át, át, át,
vivát, vivát, vivát!
A puli fekete
vili-valagát.
Nahát, nahát!
Városi folklórszöveg a
Rákóczi-indulóra
|
| Mohó és műveletlen. Ezen a földön az államkincstár |
| nyelve-szakasztott bronzharangként, századok óta kong az ürességtől |
| (ha nem, gyorsan kiraboljuk, közadakozásból |
| emlékművet emeltetünk magunknak, hogy dicsőségünk örök időkre fennmaradjon, |
| s nyomás a koronaékszerekkel Sztambul vagy New York felé)… |
| A fölül kerülő tehát könyékig nyúl a fazékba, amit ma megehetsz, az a tiéd! –
|
| fiatal még a szerzésben, vagy éppenséggel túl öreg, |
| és azt hiszi, hogy már úgyis mindenről lekésett… |
| Hajigálódzhat az eszme a forradalom lángcsóvájával, a tűz nem fogja a tartószerkezetet. |
| A jogállam szemérmes szűz, de szorgosan tanul a maffiától, |
| és bár gépfegyverét paragrafusok dús bokrába rejti, |
| ő is szitává lövi veszélyessé váló vetélytársait; |
|
cuius religio, eius regio, susogja: |
| ki igaz urat szolgál, azé a zsozsó… |
|
| Velük ki érne rá törődni? Nekik nem hoznak változást |
| a forradalmak és a rendszerváltozások. |
| Ők lenn születnek és lenn is maradnak; |
|
számon kívül, mint Ixion az alvilágban, |
| örökös hányingerrel küszködve hétköznapjaik bősz kerekén; |
| róluk szaval mindig is Isten küldötte, a honmentő, miközben |
| törvényt hoz – krokodilkönnyet hullatva – ellenük. |
| Mit számít nekik az, hogy vers siratja el őket, |
| mint halottaikat a falusi ravatalozóban |
| a fekete fejkendős, sikoltozó öregasszonyok? |
| Életük pötty egy katicabogáron; |
| az gondol egyet, szárnyra kap, elrepül – |
| csikorgó csontjaikat egy-két évszázad megőrli… |
| Sötét, ameddig elláthatsz, lélek, sötét… |
|
|
Fújj, szél! Dühöngj vihar!
| Egy hatvan éves költőben mi lehet érdekes még? |
| Tanuljon meg rap-pelni, kardot nyelni, fejen állni? |
| Még ha repülni tudna megtanulni, |
| fürdőköpenyét tárva ki szárnynak, mint egy hazai Denevérember! |
| Bár ki tudja… Őt már elkönyvelte a korszak könyvelése, |
| s mennyei főkönyvét az Isten is rühelli újra fölütni… |
| Egy urnahely a falban és pár krumplifőzelékbe jó babérlevél – |
| ez már csak így marad. És ami nem változhat: unalmas! |
| Hátára fordított bogár, kaszál és kalimpál, hiába. |
| Írhat az új divat szerint, ha tud, de nem élheti újra az életét. |
| A Lear király viharjelenete mennydörög be fürdőszobánk ajtaján: |
| PÉNZES POSTÁS (jő és csönget) Honn van-e Ottó bácsi?
|
| Mire kedvelt lányunk, hű CORDÉLIÁNK: |
| Honn, édes úr, de épp zuhanyozik. Majd aláírom én. |
|
Levél egy fiatal költőhöz
(Rilke – Franz Xaver Kappusnak)
1. Azt kérdezi, jók-e a versei?
| Irodalmi díjakkal földíszített, száradó karácsonyfa vagyok. |
| Mindent tudok a szakmámról, amit tudni lehet, |
| de a költészet titkáról nem tudok semmit. |
| Lakik bennem egy idegen, ő mindent tud, de semmit sem árul el, |
| hiába próbálom meg mágiával szóra bírni: Isten* nevében! –
|
| kitér előlem és elnézőn mosolyog. |
| Verset írni annyi, mint puszta kézzel nyúlni át egy tömör téglafalon, |
| és ujjainkkal tapintani ki azt, amit eszünkkel föl nem foghatunk. |
| Megigézett a nyelv szépsége? Hirdetnéd fennkölt eszméidet? |
| Csapj föl hát költőnek, te hülye, |
| szállj le a sóbányába, öntözd arcod verítékével a kéziratpapírt, |
| fonj egy életen át a verssoraidból lepkehálót – |
| fölemeled, s alatta semmi sincs, csak a megfeketedett vérnyomok, |
| s a kimondatlanul maradt, nagyobb rész szenvedés. |
|
2. PS.: Ismeretlen férfi képmása. XVI. század
| Verseimet egy zsaroló írja – fölrobbantja a világot, |
| ha holnapig nem válaszolnak neki, van-e Isten? |
|
Van, van, zengi a reneszánsz kórusa: dicsőség neki!
|
|
(A mennyekben, gondolja hozzá bölcsen, a föld a miénk!)
|
| Lehet-e bárki vadabb modern, mint Monteverdi a maga korában, |
| egy fukar herceget szolgálva a mindenség kincstárnokaként? |
| Ő is, mint Michelangelo, csak a Teremtővel van köszönő viszonyban, |
| dramatizálja a gregoriánt, operát ír a madrigálból, |
| s megbotránkoztatja a mértéktartást áriái aranyával – |
| azzal nem, hogy ekkoriban kiherélik a majdani kontratenort… |
| Tisztelt Bankkuratórium, a művészet nem való semmire, |
| de azt még egy fingfejű herceg is fölfogja, hogy tükörbe néz, |
| ha a századok kútjában megpillantja egy ismeretlen férfi arcát: |
| jobb fele tiszta és arányos, bal fele torz, egy szörnyetegé. |
|
|
A tékozló fiú
1. F. B.: Fekete fej; J. F. költő portréja
| Ferenczy Béni nem a szupernova lobbanását véste kőbe, |
| szobrász tenyerébe fogható anyag kívánkozik – |
| napkövet keresett, hogy a földvonzásból kiszakadhasson, |
| s az ismeretlen, fekete ércet finoman tapogatta, |
| mint mennyei járatából kiszédült vakondokot: |
| – Nézd, a Tejút egy csöppje, hogy sugárzik! |
| A lángész lobbanásához több kell, mint puszta tehetség, |
| kell hozzá jó szél meg csillag az égen, mint egy tengeri úthoz, |
| de legfőképp mégiscsak a megmagyarázhatatlan vakszerencse kell – |
| apró taszítás, amitől beindul a fúzió, a rögeszme kitágul, |
| és szétteríti az űrben az égő Dózsa György képét s a karóba vont Csáky püspökét, |
| s a hangrengetegben bolyongó, biai rezesbandát körülsusogó erdőt, |
| hol szarvashangon tutulnak Bartók gomolygó emberszörnyei… |
| Tékozló ragyogás a világ, mielőtt tűzgömbje kihuny és összeomlik. |
|
| Mihez kezdjen a vízözön után a régi gárdából való Noé? |
| Egész életében a vízözönre készült, bárkát épített, |
| s most fönt csücsül vele az Ararát tetején, |
| s csak ő emlékszik, félnótás öreg, mi volt itt – egy óceán!
|
| Vagy gondoljuk el azt, hogy Petőfi csakugyan életben marad, |
| de nem valami ködös elme szülte Barguzinban, |
| hanem itthon, csoda folytán megúszva Haynau sortüzeit és hóhérkötelét… |
| A kiegyezés korában suszterinasok csinálnának bohócot belőle: |
| – Odanézz, rögtön megbotlik a kardjában, és seggre ül! |
| Jaj a lángcsóvát húzó léleknek, ha túléli a földet érést, |
| rozsda emészti el, s még jó, ha férgek közt maga is féreggé nem változik; |
| egy élet, egy rögeszme, bőrtokban zörögnek csontjaink – |
| szerencsés, akit ifjúsága virágában döf le egy kozák lovas. |
|
|
A nincs/van kapu
| Melyik a másik látomása? Az Isten az emberé? |
| Az ember az Istené? Isten közelében, |
| ha van Isten, és a teremtés teremtés, |
| elhajlik az egyenesnek indult gondolat; |
| a mennyei jelenlét térerejétől megbolondul a mágnestű, |
| egyszerre mutat északot, délt, kétségbeesést, gyönyört. |
| Isten léte mellett ugyanannyi érv szól, mint ellene. |
| Hinni annyi, mint látni – vakon… Egy szakállas nemzetségfőt |
| fényözönként törni elő a felhőzetből, az őstenger fölött… |
| Hallom koponyacsontunk őrült reccsenéseit, |
| ahogy magába akarja fogadni a nálánál nagyobbat; |
| ezt a tébolyult nagyotakarást kódolta az első szénvegyületbe az, |
| aki képzeletünk szerint csak ül és vár és figyel: |
| ráér… neki a perc meg az évmilliók… Majd új sarat gyúr jobb alapanyagból! |
|
| Persze ott a hitszónok egérútja, hogy Isten a szeretet |
| (vagy más nemes érzelem: vérbosszú vagy vakdüh, |
| ahogy az eszmét önnön megtestesülése, a mozgalom |
| renddé majd hivatallá értelmezi). |
| Nem tudunk kitörni sorsparadoxonunkból, |
| hogy emberi ésszel emberi fogalmat alkotunk, |
| és minthogy a költői kép egy filmkockáján a mindenség is elfér, |
|
isteni nyilván az, ami nem fér el sehol és semmiben… |
| Ki szerethetné, ha csak sajátmaga nem, ezt a fölfuvalkodott, szapora majmot, |
| aki mérgező kosszal tömködte el a föld pórusait, |
| lyukat fúrt a levegőégbe és megfertőzte az óceánt? |
| Ki más, ha nem az az Isten, akit az ember embernek képzel el – |
| Egész életünkben egy fekete kút vak hengerébe bámulunk, |
| s nem látunk mást, csak néhány didergő, nyomjelző csillagot… |
|
| Vagy kételyeim dadogása épp hozzád juttat közelebb, |
| miközben a megszentelt szövegek helyett az élő nyelvben botladozom? |
| Nem tudom, hogy szólítsalak. Nem tudom, hol vagy. |
| Nem tudom, vagy-e? Nem tudom, hogy a pincéből kilépve |
| a ragyogás, ami egész életemre elvakított, a háború végének tündöklése volt-e, |
| vagy a szülőcsatorna forró kijáratánál káprázó, hajdani hóförgetegé? |
| S melyik kép olvad a másikra? S melyik felejthetetlenebb? |
| Időm sarokköve ez a sok egymásra égett nem tudom…
|
| Biztos csak annyi, hogy közben mindvégig valami lassú szív vagy óceán hulláma ringatott: |
| éreztük egymást, víz és hajó – |
| egymás bőrét bársonyosan simogatva lebegünk föl-le, föl-le, álom és ébredés között… |
| Nincs/van kapu, ha volnál, nyílj meg előttem! |
| Madár voltam, egy ágon ültem, ember alakban énekeltem, emberi hangon, |
| emberi szót forgatva a számban – él… élni… élet…
|
|
|
Az amfora cserepei
1. Róma püspöke kiközösíti az X-kromoszómát
| A csetnikek génjében nem volt hibás kromoszóma, |
| ők férfiak voltak, ahogy a nevük mondja: harcosok, |
| és nem afféle élő mételyként lebzselő buzeránsok; |
| öten is megdugták a nőt, akit a külvárosi konyhában találtak, |
| csak előtte még három hónapos kislányát berakták a gázsütőbe, |
| és alágyújtották a lángot… Az Antikrisztus kora? |
| Ember ellen való vétek azt hinni, hogy bármit is megold a pánik, |
| az eszeveszett visszahátrálás a múltba – |
| ott is csak az égő hús szaga és az izzó őrület fogad, |
| csak manipulált hírműsorok helyett zsolozsmával és kereszttel – |
| a könnyebbik megoldás elménket juttatja kárhozatra, |
| hiába állunk lesütött szemmel az E = m • c 2 csillagfolyója előtt, |
| vesszük az erkölcs legfőbb mértékéül a vénkor aszályát – |
| Isten az, aki: tavasz és nyár is; nem elég bűnbakot áldoznunk neki! |
|
| A szörnyűség mi magunk vagyunk, a veszteségeinkkel… |
| A diktatúrák füstködében egy elmosódó nőalakot követünk, |
| a szabadság fűvel benőtt sírokból fellebegő kísértetét, |
| míg lázasan s vacogó foggal ki nem hámozzuk igéző fátylaiból, |
| hogy ágyunkban egy repedt sarkú, foghíjas kurvát találjunk – |
| ez minden forradalom rövid története! |
| Az elme faragott képe, a szebb jövő, |
| mint Bergman őrült hősnőjének túlvilága, |
| újra meg újra a fal s a tapéta közé szorul; |
| s nem úszhatjuk meg a szembesítést, előbb vagy utóbb nekünk ront |
| az ágyneműtartónkban vagy a ruhásszekrényünkben rejtőzködő skorpió; |
| fényes, drótszerű szőrrel borított lábai közt, a potrohában végzi minden: |
| istencsászárok, szuperhatalmak, a csúcsnál csúcsabb technika, élet, vers, szerelem – |
| fekete sár a világ, csak szemfedője, a zuhogó hó fehér. |
|
| A görögök világképe célszerűen kerek, mint amforáik. |
| Képzeletükben az élet dolgai körbe érnek: |
| a vázaképen a férfi daliás farka négyezer éve áll, |
| s a nő arcán ugyanannyi éve ég a Hű, ez aztán, mint a kő!
|
| Istenek? Emberek? Nincs köztük különbség, és ezt úgy hívjuk: remény. |
| De miféle reményt meríthetnénk cserepekre tört korunkból? |
| Színről színre láttam bombaszőnyeggel borított városom ostromát, |
| és filmen a kis, helyi háborúkat, a sportstadion vértől vörös gyepén |
| egy száz évesnek látszó harminc valahány éves nőt, |
| aki abba őrült bele… de nem, túl szörnyű, mégsem mondom el… |
| Néha az ablaküveg tükrében meglátom magam, és azt gondolom: – Ki ez?
|
|
Ki ez a földhöz szögezett nyomorék? És akkor az arcomon átdereng az övé, |
| a nagy ravaszé és még nagyobb baleké, a tengerek és az árbocrúd foglyáé, |
| aki pellengéren ugyan, de hallja az új-év-új-lehetőség szikláján heverő szirének énekét. |
|
|
A kút
| Az öregségre még találunk jó metaforát, a cellát |
| (és benne azt a keveset a világból, ami még fontos és kinyújtott kézzel elérhető), |
| de ezzel vége a földi bizonyosságnak. A halál angyala változékony és szeszélyes; |
| többnyire lesből támad: most épp felhő képében közelít, |
| s csak az árnyékát láthatjuk ablakunkból – |
| nő-e, férfi-e, koldus-e fehér bottal, vagy dárdás lovas, ki mondaná meg? |
| Minden kor, nép, égtáj, vérmérséklet másnak képzeli… |
| Isten tág hordójának lazuló dongái körül ma megint csak az |
|
ős-őssejt finoman hullámzó sok pici csillószőre a |
|
vaspánt: mindig támad az embermajmok |
|
közt pár megszállott, aki tudni akarja, |
| milyen darab milyen szerepét osztották rá a kék bolygó sárrögös forgószínpadán – |
| Szókratészt, a bürökpoharát kortyolgatót, vagy a |
|
Megesett Lányt, aki nyílt színen ugrik a mozdony elé? |
| A fákról a földre leszállt lény legfőbb fényűzése, hogy ő dönt, ő: eljátssza-e egyiket is? |
| S persze, hogy úgy dönt: játszik. S persze, hogy ismét |
|
többet vár a lehetségesnél (mint a legelső sakk-nagymester, |
| aki egy szem gabona sokszor sokszorosát követelte |
|
szellemi termék hasznosítása és szerzői jogok címén a találmányáért lelkesedő |
| s csillagok és békák közt fuldokolva óbégatja teli a fekete |
|
színpadot, hogy gyere és húzd ki a kútból, a mindenség |
|
jeges és huzatos súgólyukjából, mors bona, jó halál! |
|
Heinrich Heine dala a kari tanácsról*
| A kari tanács szerint működésem |
|
a líra könyvében nem fejezet; |
| először úgy látszott, hogy az, de mégsem… |
|
A tanácsnál nem vagyok helyezett. |
|
| Mi mennyit ér? A kari tanács dolga, |
|
hogy megítélje, a főben mi fő! |
| S ha bárki más a szent tálba kotorna, |
|
túró jár annak, nem ír, ó jövő! |
|
| S a kari tanácsnak mi jár? Na mi? |
|
Mondom, de minthogy versbe nem való az, |
| prózában tessenek kimondani: |
|
hát az, amit a lóba dug a ló… az! |
|
|
Fekete Tamás*
(Skót ballada az anyag rejtett lelkéről)
Zsófi, a nagyvilági nő*
(Értelmiségi hölgy portréja; papír és Epson Action Printer; Budapest, magántulajdon)
| A Zsófi, a mindenütt-ott-van Zsófi |
|
Fülbevalót hord és kalapot, |
|
s ha kemény fejét tízszer lecsapod, |
| tizenegyedszerre is kinő. |
|
A Zsófi, a Zsófi, a Zsófi |
|
| A Zsófi, a mindenütt-ott-van Zsófi |
|
Tud mindent, mi a fő-, mi a melléktéma, |
|
az se zavarja, ha a zenekar néma, |
| s az énekes is csak tátogat: ó! |
|
A Zsófi, a Zsófi, a Zsófi |
|
| A Zsófi, a mindenütt-ott-van Zsófi |
|
De mert takarékos a visszhang, |
|
s maga-magából is le-lenyisszant – |
| brummog, nem fuvolán, de tubán: |
|
|
A walesi pártok*
(Bökversben bőr alá adható hah-sajtó injekció)
| Vérvád király, a gólkirály |
| „Most látod”, úgymond, „mennyit ér |
|
| „Nem kell ide ész, csak pár csenevész |
| hogy áj de fáj a néma száj, |
|
| „Felség, hű ajkunk zárva van, |
|
s fülünk is jobb, ha zúg, |
| csiklandja hír bár számtalan, |
|
mind jól fésült s hazug.” |
|
| „Felség, tán mégsem ártana |
|
| „Meglátom én”, s parancsot ád |
| „S kit kedvelünk, hű alfelünk, |
|
| Vérvád király, a gólkirály |
| van nála (náluk) tőr s kanál: |
|
„Szúrj, és kavard a szart!” |
|
| Mondjahameriben Teri, az éteri |
|
| „Kinek mi jár, erély, irály, |
| s meglátja kend, lesz házirend |
|
| S Vérvád király, a gólkirály |
| s amerre tűz, mindenkit űz, |
|
| „Ha-ha, mi zúg? Mily éji had? |
|
| „Ha-ha, huhog, zokog, sivít, |
|
| És dob döng, réz kong, húr vonít, |
| míg dalt szerez s táncot tanít |
|
|
Itt A Ott O verseiből*
Ugorj, vogul, osztyák a bort*
|
Augusztus 20-adyk napján
éneklik Szigligeten és
környékén, tűz mellett,
medvebőrben izzadva
|
| Monsignore Stephanus de Bella |
| cellájába misebort cepel, la – |
|
jobb az, mint a szöges ostor, |
|
| S noha ahány bűn, fölróva a listán, |
| ezt még elnézi az Isten is tán, |
|
| Most pedig én, az énekmondó, |
| hogy lengessem – Jön a medve! –,
|
|
|
Itt A Ott O levele Uszkár Kukuska fess tőhöz
(Vojtina’s bridge over troubled waters)
| az ember nem lehet elég ukus, |
| hogy személyed méltóképp dicsérje. |
| A költő személyét ki nem szarja le? |
| Viszont ami a szöveget illeti, a szöveg-ellést, |
| kezdhetem a nagy süvegemellést, |
| mert kimondani nem vagyok gyáva: |
| hogy a múzsát nem csak derékon kaptad, |
| S most itt a gyerek, a válogatott kőtet. |
| Mi mást mondhatnék rá? Isten, óvd Kukorellyt!
|
| Te meg azért vigyázz, mert ez a föld csúszik, |
| a szellem itt könnyen al-kúszik.
|
| Endre, az Istenért, ne hasalj ell itt! |
|
|
Mit ír az ember, ha badar?*
| (akinél nem makacsabb egy teve sem): – |
| Remélem, hogy amit mondtál, Marci, áll is; |
|
|
(Eredeti ír import limerick)
| Volt egy nagy kurva Honoluluban, |
| aki azt mondta: – De motoron, uram!
|
|
Mégis, mit képzel rólam az úr? |
|
Motoron még egy kurva se kúr – |
| mondta a nagy kurva Honoluluban. |
|
Ami a holt-tengeri tekercsekről lemaradt
| A Sinai hegyen két kőtáblát adott |
|
tíz legjobb parancsolatja. |
|
| Fölfogá tábláit Mózes, és ahogy ezt tette, |
|
látá, hogy a hátlapjukon fontos közlemény áll: |
| „Válogatta, szerkesztette |
|
és a vésőket gondozta Réz Pál.” |
|
|
| Az embernek gyakran kell szemet hunnia, |
|
(Vízben oldható, japán verskivonat) (Vers az Emberi Jogok Napjára)
| de Liz nem imringelheti Imrét – |
| most gondold csak el, hova jutunk innét! |
|
Szerelemdal a szembe vakító fényszóróhoz
| de van, amikor, nem kell, |
|
| Amikor meg így sem nem van így |
| A Tűzoltó Úr is azt vezényli; |
|
ne GYJÚTSD föl MAGYAR! a másét!!! |
|
|
|
Haragosi*
|
Kiderült, hogy napjaink követelményeinek nemcsak Arany János Hamlet- és Karinthy Frigyes Micimackó-magyarítása nem képes megfelelni, de Weöres Sándor Haragosija sem, mely a képzelt eredetinek megengedhetetlenül hűtlen fordítása. Az alábbiakban az új, szöveghű és színpadon is jól mondható változatot közöljük. |
| Gyorsan közlekedik a kis jármű, |
| a vezetője mégsem jókedvű. |
|
| a vezetője gyalog fog járni. |
|
| Gyorsan közlekedik és ráz, |
| a kis járművön sok a poggyász. |
|
| Ha elveszik az a poggyász, |
| kitör a frász, és állíthatom, lesz nagy gyász. |
|
|
|
Vitriollal keveri*
|
Martialis él – halálhírét költötték az epigrammaköltőnek
Újsághír
Mexikóba’ van a Bicska bár,
tíz liter után talicska jár,
ott a szesz mitől lenne híg?
kis vitriollal keverik.
Slágerszöveg a negyvenes évekből
|
| Szirti sas értekező, Calamus Cicero Gordius, |
| egy csirke eszével futsz egyenest a kerék alá. |
| A költészet naponta elüt, s te csak isteníted őt. |
| Ha fűtött valaha földlakót reménytelen vágy, téged igen. |
| Még hogy mérlegeled, ki a jobb, s ki a bal lator! |
| A kapanyél még csak-csak elsül, hogyha az Úr is úgy akarja, |
| de a tőről metszett botfül, mint a tiéd, |
| még szóvirágba is csak nagy nehezen borul. |
| Ha volna vízhordó szamarad legalább! |
| Őt eltángálhatnád a füleddel – |
| a vadromantikus lény egy darabig csak tűrné, |
| majd váratlanul mellbe rúgna, de úgy, hogy a nadrágodba szarnál, |
| és irányzatos elméd sűrű sötétjében hunyorogva |
| fölszikrázni látnál nem is egy Hajnalcsillagot. |
|
Kikel a mag a hó alól*
| S miért történt az egész? |
|
|
| – Ezt már egyszer láttam – mondta a kozmosz szelleme |
|
és a távirányítója után kotorászott. |
| – Helyszíni közvetítés a naprendszerből, Szarajevóból!
|
|
Tűzvész, temetetlen hullák, guruló koponyák… |
| Ezt nézze csak újra az őrült sárkányfogvetemény-faj – |
|
kapcsolt át a meteoritokra. |
|
|
A Bermuda háromszög*
(Ösztön, politika, Isten)
1. Változat Mozart Don Giovannijára
|
– Freud hódító spanyolnak álmodja magát, de szerenádozás
közben kiesik a fogsora –
Szín: Sevilla, forró éjszaka, Donna Anna erkélye alatt
DON GIOVANNI
(egy dalia; színpadi félhomályban, köpenyben, kalapban, gitárt pengetve, behízelgő hangon énekel; aria dolce con fuoco)
| |
|
Jöjj, szépségem, drága donna, |
| |
|
jöjj, gyönyörűm, a karomba, |
| |
|
ott robbanj föl, mint a bomba, |
| |
|
ott reszkess, mint egy kis állat: |
| |
|
egész lényemmel csodállak! |
(leesik róla a köpeny és a kalap, egy reflektor éles fénykörében Leporello áll a színpadon; „Üssük agyon!”, hangzik a színfalak mögül)
LEPORELLO
(szőrmók öreg; reszkető fejjel vizslat körbe, az elgurult fogsorát keresi, fog nélkül selypítve beszél; recitativo molto meditatamente)
| |
|
A szliccemből meledez a pénisz: |
| |
|
Donna Anna, Donna Anna, Liebling, |
| |
|
oj, de kalóba húználak én isz! |
DONNA ANNA
(bejárónő a professzoréknál; nem sok foga van neki sem, de ő rázza a porrongyot az erkélyről, így neki van rálátása a dolgokra; arietta dolorosa)
| |
|
Herr Provezzor, az a nudli, az mi?! |
| |
|
Fődd dézdával akar maga – bazni? |
(az ügyelő egy gombnyomással működésbe hozza az elfojtás gépezetét, függöny; Freud izzadtan ébred, megkezdődik Isten és a császárváros egy munkanapja)
|
2. Egy fényes magyar reformelképzelés
|
A magyar stabilizációs program keretében Budapest főváros és a Tolna megyei Pinegéc kisközség új közös fizetőeszközt bocsátott ki, az Új Magyar Pengőt. Az Új Magyar Pengő a korábbi évtizedekben forgalomban volt és száz fillérrel egyenértékű Régi Magyar Pengővel szemben száz pinegécnyi, a fillérrel egyenértékű egységet tartalmaz. A fillér nevének megváltoztatását az új elnevezés magyarosabb hangzása és az a tulajdonsága indokolta, hogy a korábbi elnevezésnél jobban tükrözi a pengőnek és alkotó elemeinek lényegi összetartozását, miáltal egységesebb pénzpolitikára ad lehetőséget. Az alapjaiban helyes elképzelés sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A nép pinagecinek kezdte hívni az új fizetőeszközt, és országszerte terjedt az a szóbeszéd, hogy Pinegécet, ezt a vegyes népességű, kurd meg magyar lakta, a földművelésen kívül más munkalehetőséget nem kínáló, határszéli falucskát eredetileg csakugyan Pinagecinek hívták, és nevét lakossági kérésre változtatták meg még a pártállam idején, ugyanakkor, amikor maga a megye is az Eltolna megnevezés helyett a Tolna nevezetet kapta. Mindezekre való tekintettel, valamint a közhangulat további
felforrósulását elkerülendő, a kormány saját hatáskörében eljárva Budapest főváros és Pinegéc kisközség közös pénzkibocsátását felülbírálta, és az új fizetőeszközt a közforgalomból kivonta. Így futott zátonyra egy újabb fényes, magyar reformelképzelés.
Álmodtam, lényegében szó szerint ezt a szöveget, 1993. május 20-ikán, ötvenhetedik születésnapomon, hajnalban. Vö.: Szubudáné Palics Bernadette: A gyermek Isten ajándéka, abortuszellenes röpirat. Szerző kiadása, helymegjelölés nélkül, 1992. Vö. ugyancsak: József Attila „Meglepetés e költemény”, in: Születésnapomra, in: József Attila Összes Versei, Századvég Kiadó, Budapest,1992, a szöveget gondozta Stoll Béla; 477–78. old. |
3. A vásári szentképárus sátrának dísze: Szent Ferenc isteni sugallatra megérti egy rigó beszédét
|
Az erkélyen ültem, amikor meghallottam, hogy egy rigó tisztán artikulálva azt fütyüli: „A Gyula víziló!” |
| |
| tegyen is sok a baj meg a |
|
|
|
Konzertstück*
A Magyar P.E.N. Club Elnöksége és Intézőbizottsága közli: kerüljük a szóvirágokat! A lényegre! Lelki finomságra vall a Magyar P.E.N. Club Elnökének az az elhatározása, hogy a klub tagsága Somlyó Györgyöt a Magyar P.E.N. Club Emlékérmének átadása alkalmából a saját (értsd: Somlyó György) művének bemutatásával köszöntse fel. Lelki finomságáról kialakult benyomásunkat még inkább elmélyítheti a Magyar P.E.N. Club Elnökének az a további elhatározása, hogy Somlyó György szigligeti tartózkodásának zavartalanságát biztosítandó, Somlyó György saját művének megírására Orbán Ottót, klubunk köztiszteletben álló alelnökét kéri föl. Vajh e nemes férfiak példáját követendő lenne honunk! Éljen a magyar!
Kelt Budán, a hóesésben, hová a Magyar P.E.N. Clubot a Nouveaux Riche (Új Rizsa) Alapítvány a legszívesebben kirakná
Zweiter Satz: Somlyó György saját műve
avagy egy minden cicoma nélküli, egyszerű lírai darab, avagy az ember egy bizonyos életkor után letisztul, avagy tekintettel a lakásbetörések meredeken emelkedő számára, egy vegyes betű- és számkombinációs szuperzárószonett a Talizmán ciklushoz, avagy egy opera seriabuffa négy felvonásban, avagy egy triószonáta, avagy a szonettsírba zárt Frankenstein koporsójából és magából kikelve teremtője elleN fordul és szembe dicséri, mely alkalmat megragadva a Magyar P.E.N. Club Elnöksége és Intézőbizottsága a fentebb leírt módon mozgásképtelenné tett Somlyó Györgynek átadja az ARION című kiadvány szerkesztéséért neki ítélt P.E.N. Emlékérmet
DON OTTAVIO
| |
|
Óbégatsz, Múzsám?: – Jaj, be ne palizz mán!? |
| |
|
Óbégass csak! Remekbe szabva, netten |
| |
|
áll itt utolsó utáni szonettem, |
| |
|
mellyel – quasi – kibővül a Talizmán.
|
|
| |
|
Álmélkodhatsz duzzadó mell- s karizmán, |
| |
|
hát még azon, hogy szól is majd helyettem |
| |
|
(mert momentán nem tudom, hova tettem, |
| |
|
egy perce bár még megvolt a karizmám*). |
|
DONNA SEXTETTA*
| |
|
Most zengenem kéne őt fülbe-orrba, |
| |
|
hogy tudd meg, Robin, tudd meg, Marion, |
| |
|
nincs becsesebb könyv, mint az ARION, |
| |
|
de hangom visszafogja a szemérem*; |
| |
|
szóljon hát helyettem az érdemérem! |
| |
|
Hanem, hogy mégse essen rajta csorba, |
RECITATIVO*
Szívből jövő gratulációinkat meg más, a protokoll által megkívánt, halk sikolyokkal és mély sóhajokkal kísért megnyilatkozásainkat, úgymint Ki kaphatná ezt több joggal, mint te? és Régóta kijárt már neked ez, Gyurikám! stb. stb., szóval az egész maradék hóbelevancot szorítsuk bele
DUNOIS, KATONA, EGY GLOIRE MENTI FUSTÉLY
a tizenötödik, furmányos, poszt- s premodern fattyúsorba*!
Mentafű*
|
Kántor Péternek
| Szép nap is volt, na meg ráért: |
| – Elugrom a boltba mentáért – |
| mondta, és mentáért ment a mentafű. |
|
Örökös születik*
| Fölfele indulok. Lépcsőfokok; ez biztos. |
| Lépcsőfokok és tengermélyi homály. Egy |
|
ablakon át ferdén beeső sugárnyalábban |
|
| Odakinn a tüzes levegő, kések… meg még mit tudom én, mi. |
| Itt benn bársonycsónak, öböllocsogás. Álmomban fordulok be |
|
a szűk szülőcsatorna felé. |
|
| Ettől fogva a füstös villámlástól minden csak töredék. |
| A fejszorítóra azért emlékszem: |
|
pántja a homlokomon, s koponyám puha csontja ropog, |
|
talán azért, hogy megjegyezzem jól, |
|
| hova érkezem. Le Délre; itt minden fordítva van. |
| A kígyótest gyűrűzve nyom kifelé, ki a fénybe, ahol |
|
fejjel lefelé lógnak a népek a csillagok közé, |
|
és barkaszentelés, eretnekégetés, hadi helyzet, |
|
| karnevál, mindig van százezer és egy jó ok arra, hogy |
| halasszuk a változást, s minden maradjon a régiben… |
|
Lépcső? Ha van is, csak űrből űrbe. Istenek és |
|
sárkányrepülők, lézerrel kaszáló halál… |
|
| NEEM!, üvöltöm teli torokból a hurrikán tölcsérébe, |
| de az őssejt robbanása az izzó naptengerbe hajít. |
|
„Fiú”, emel magasba a szülésznő, |
|
„s nyiszorog itt, mint egy rokkant egér!” |
|
|
Homlokán babérral a költő*
| Ötvennyolcadik évem. A sárszobor most már darabokra törik, |
|
s fiatalságom napimádó, szószátyár, színes papagája |
|
ködbe merülve hallja a szürke szamár tanítását: |
|
tartsd a pofád, haver, ha jót akarsz! |
|
| Fullasztó levegőtlenségben éltem mindig is itt. |
|
Kis pénz, kis foci, ezt sugallta minden. |
|
Ha nyílt nagy néha kilátás, |
|
csak a válogatott kudarcok porfelhőire. |
|
| A föld jegyében született lényt |
|
vonzza a föld. Röpködhettem az égben légi utasként, |
|
bámulhattam a mennydörgő elefánt hátáról Indiát, |
|
végül mégis a székemhez szögezett a sors. |
|
| Gazemberek és balekok kora! Negyven évig őrültek közt |
|
őrületet színlelve óvtam az ép eszemet. |
|
Hogy dönthetném el ennyi idő után, |
|
ki tébolyultabb, én-e vagy ők? |
|
| Meglátszik rajtam, hol születtem – |
|
fél kezemmel állítom meg a vágtató teherszerelvényt… |
|
(S nem egyszer föltaláltam volna a puskaport is; |
|
kár, hogy a döntő percben mindig fölriadok.) |
|
| Ötvennyolcadik évem… A lélek persze szabad; |
|
képzeletem kedvére csaponghat a csillagok közt, |
|
s költőként rátalálhatok új szókapcsolatokra – |
|
csak az úgy-történt-ahogy-történt lakatkulcsára nem. |
|
|
Viszonyunk a poszt-premodernhez*
| a végtelen óceán énekbeszéde és hullámlocsogása, |
| és Petrinél, mint Muszorgszkijnál, |
| táncolni, dalolni se szégyell a Halál, |
| a céhhagyományok összeszorított fogú mestere vagyok, |
| megátalkodott klasszicista |
| (vagy ami még rosszabb, későromantikus futóbolond, |
| aki minden észérv ellenére kitart amellett, |
| hogy az ember: a teljes egész!). |
|
| Viselem is, mint marhabélyeget, |
| Herzfeld izzó szellemességgel rámsütött észrevételét: |
| „Két téma közt meglátszanak a varratok.” |
| Azaz: jó, jó, de nem az igazi.
|
|
| Száz év telik el, mire Herzfeldről kiderül, |
| Brahmsban nincs se cérna, se tű, |
|
| Tegyük föl, eltelik újabb száz év, |
| s még mindig megvan és makacsul kering az űrben a Föld, |
| még mindig nyelvel az emberiség, s van hangversenyterem… |
|
| Mondjuk, hogy csak a naptár lett száz évvel idősebb… |
|
| Miért ne lehetne ott egy kastély őrtoronnyal, |
| és egy sarokkal odébb egy lapos tetejű bástya, |
| hol éjfélkor, mint Hamlet atyjának bolyongó szelleme, |
| megszólalhatnának a verseink? |
|
| Hova lenne akkor az észbontó különbség, |
| hogy melyikünk melyik iskolába járt, s kihez, |
| milyen iskolát alapított, |
| és hogy gombolta végig a költészet-zakót? |
|
| Fakó mikrofonhangunkon is átszüremlene |
| az a nagybőgők basszusánál is mélyebb brummogás, |
| és ellenszólama, a fülsértően éles, |
| már alig hallható sivítás, |
| ahogy a huszadik század vége, |
| a teljes szétrohadás kora |
| bukdácsol, kavarog, fütyül minden szavunkban, |
| de még a szó- és sorközökben is, |
| mint sírkövek között a szél. |
|
|
Tatayhoz*
| Nézd a Badacsonyt! Köd lepi, mint az életet. |
|
Eltűnt Tatay meggypiros orra; |
| jobbik fajta borát, melyet magának tartogatott, |
|
fölitta a szürke bazalt, mint őt magát is. |
|
| Egy év, tíz, vagy ezer, vagy százmillió, |
|
s nemhogy a testünk és nevetésünk – |
| por képében szálldos még ez a dermedt lávaorgona is. |
|
Új hegy gyűrődik föl a régi helyén, |
|
| kiszárad a tó, helyet cserél láp és sivatag, |
|
kipusztul a nép, elhallgat a nyelv, |
| és senki fülében nem visszhangoznak szavai, |
|
melyek zenei hangzásáért valaha nem disszidáltam. |
|
| Ízről ízre idegen lesz, ami lesz, ha a szénvegyület |
|
nem adja föl, de bírja az iramot, és a szerves anyagból |
| új meg új mutációra telik neki – ha ugyan lesz még Föld |
|
meg naprendszer meg csillagos ég, Tejút, |
|
| s nem falja föl őket a padláson fölakasztott gömböc, |
|
a fekete lyuk. De bánom is én az isteneket! |
| Szakadjon rájuk a mindenség kristálypalotája! |
|
Én egy földbe ásott putriban élek – addig, ameddig; |
|
| s vetem naponta szóból a vályogot kedvem szerint. |
|
Tölts bort, kései vendég! Add rám fekete felleghajtód! |
| Most még jajgatok, átkozódom, két ököllel verem az asztalt, |
|
holnaptól csupa csönd leszek, arcomon halavány mosoly. |
|
|
A háromarcú fej*
|
Trimurthi: a hindu Istenhármasság monolit szobra a bombayi öbölben, Elephanta szigetén
Kedves Ottó!
A „Miasszonyunk” székesegyházzal szemben, egy elegánsan ósdi antikváriumban bukkantam rá erre a Lowell-válogatásra. Belelapoztam s ránézésre is rejtélyesnek találtam. Izgalmasabbnak, mint új állapotában, mert egy másik ember is sátrat vert magának a könyvben. Gondoltam: téged a másik személy is érdekel. Ezért hoztam haza.
Egy levélből
|
| mint hulla az ágyba, zuhant közénk |
| az én-ezt-másképp-gondolom.
|
|
| Ő mindig a drámai megrázkódtatást kereste, |
| az egyetlen, tökéletes történetet, |
| mely nem csak edénye az üdvözülésnek és a kárhozatnak, |
| de őmaga élet – a tőmondat, amelyik csak magát jelenti, |
| a földrengés epicentrumát, ahonnét |
| úgy pattan föl a színpadi lépcsősor tetejére a szó, |
| mintha a rengő föld minden röge egy-egy Hamlet volna, |
| s mind a kor és a világ mocskát okádná |
| félőrült monológja vörös sugarában elénk. |
| Lobogónk a romantika? Tiszta lap? Új történelem? |
| A technológia éjszakájában bolyongó naivitás eszményi alany, |
| hogy a csonttörő, rugós csapdába lépjen. |
|
| De volt-e olyan vadcsapda, melyet nagy eszével |
| a két lábon járó könyvtár, Lowell kikerült? Pedig ő |
| nem csak nyomorult könyvmoly volt és manifeszt elmebeteg, |
| de jó korszakaiban jobb szállodák vendége, világutazó |
| világfi is. Megóvhatja-e bármi a kárhozottat a kárhozattól? |
| Egy mafla francia könyvbogarász, egy bősz irodalmi lepkegyűjtő, |
| sorról sorra megceruzázta Lowell válogatott kötetét, |
| botja grafit tűjére szúrva az angol Baudelaire idézeteket. |
| Így, igen, így! Ez a jó! Ez a legjobb módszer! |
| A stíluselemzés! Így nem szembesülünk a tetteinkkel, |
| s bármilyen alkura hajlunk is (komoly okkal persze): |
|
Ez csak a hétköznap, gondoljuk, a vers levedli porát, és folttalanul ragyog!
|
| A vers, mely a Tízezerszer Ezer Világ, de a lényege egy – |
| a csorbítatlan, teljes igazság, mindig s mindenben csakis az. |
|
| Semmi kedvem azon huzakodni, miben melyikünknek volt igaza. |
| Volt, ami volt, és van, ami van. Ha okosabb lettem |
| bármiben is, nem a verseimben. Láttam a ricsajos hadviseléstől |
| eltorzulni barátaim arcát és eszményeiket. S láttam magamat |
| küzdeni káromkodva a méterekért, hol négykézláb, hol a |
| pisai ferde toronyként megbillenve, hol épp csak szédelegve, |
| de megmaradva a talpamon. Innen, a csúszó-mászó |
| szeme sarkából másképp látni a fény és árny viszonyát a földön, |
| a dolgok fontosságát. |
Nyár pergőtüze, délután. Apa és fia jön szembe. |
| A négyéves fiú húzatja magát, nyűgös. „Sanyika”, |
| feddi titkolt büszkeséggel az apja, „ejnye!” Két pár fekete |
| gyémánt csillog a fényözönben. |
| gyémánt csillog a fényözönben. |
Hamarabb hűl nyarunk ködócceánná, |
| semhogy időben kapnánk észbe. A csontjainkat is elrohasztó ködben, |
| a füstsötétben, a meredek lépcsőn lefelé imbolyogva |
| a mécsesem az, hogy emlékezhetem erre a délutánra is, |
| mielőtt rozsdás sarkain csikorogva magától megindul |
| és hegynagy döndüléssel rám csapódik a pinceajtó. |
|
|
|
In Horatium*
| Zsibbadásba takarva fekszem az átizzadt lepedőn; |
| poklot fest szobám falára minden munka nélküli nap… |
|
Hölderlin levegőegében ógörög istenek helyett |
|
egy légköri front hajszolja vadul sarlós szekerét, |
|
| s bronzpajzsa mögül dárdát döf az agyvelőmbe; |
| a mozgásközpont sejtjeiben fogytán a vér, s hírnök siet |
|
Substantia Negra üzenetével a limesek felé: |
|
„Kéz, láb, arany haverok, ma megint megbénulunk!” |
|
| Ötvennyolcadik évemet élve a földön mondhatnék én is nagyokat, |
| mint a klasszikusok: „Sok van, mi csodálatos…”, |
|
de nincs pofám sorssá stilizálnom a vakszerencsét, |
|
hogy módom volt választani jó és rossz között. |
|
| Egy vagyok én is azok közül, kik csizmájukkal a Hold porát taposták |
| vagy szétroncsolták egy csecsemő még képlékeny koponyáját, |
|
s a népfölséget látták fölragyogni a guillotine-ról |
|
visszaverődő napsugarak káprázatában. |
|
| Mocskos korszakok és hiú remény bohóca – egy kupec, |
| kit feledékenységből megkímélt a hóhér és segédje – |
|
az inkvizíció, s most erkölcsileg feddhetetlenül |
|
cserélgeti versre életének fogyó napjait… |
|
|
Gyűlöllek?: távol légy, alacsony tömeg? Ha az átlagembert, azaz |
| az életet veszed mértéknek, nagyobb kalandor vagy, dalénekes, |
|
mint foga közt késsel a félrészeg kalóz. Gyolcsba tekerve, |
|
múmiaként, az Északi Sark havában várod a napkeltét |
|
| a délszigetekkel, a nők kitakart mellén tündöklő nyár aranyával |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
|
Az egyiptomi rabság*
| Ki merte volna az egyiptomi |
| de akárcsak titokban gondolni is, hogy a holnap |
| ugyanolyan lesz, mintha ma volna; |
| ugyanaz a hazudozás, ragacs és hányadék – |
| belobbant szemétdomb fekete füstje az ég, |
| s a zsúfolt világváros kő-konzervdoboz, |
| melyre a helybeli füstköd mérge s az űr gyilkos nyila záporoz. |
|
| A világ bolondja vagyunk mi. Főképp, |
| ha a pusztába csal ki a céda jövőkép, |
| hogy ott riszálja ezer reformkoron át |
| szivárványszoknyás vízoszlop-derekát. |
| Prófétáinak szózata, tanúsíthatjuk, mesteri: |
| lelkesedésünk az eget veri – |
| elő a bunkót, a baltát, a kaszát, a puskát, |
| és ízekre tépi rabszolga népe a fáraó-atyuskát. |
|
| Ezzel megvolnánk. Most mi a teendő? |
| Teli a szív, de üres a bendő. |
| Ilyenkor jól jön közhasznú baleknek |
| pár máglyára küldhető, megszállott eretnek – |
| lőjük be neki az adagját, ha tüntet és üvölt és kéri a |
| megszokott kábítószerét a tömeghisztéria, |
| föl se tűnik majd, egy ügy a sokból, |
| ha vért facsarunk a paragrafusokból, |
|
| vagy szart keverünk belőlük nagy csalárdul: |
| az államszerkezet csak még tovább szilárdul. |
| Azaz kerek marad a nagy kerek semmi, és benne kerek a Lik, |
| amivel minden párt kiegyezik – |
| ugye nem szól szám, nem fáj fejem – |
| s a megszentelt családi tűzhelyen |
| rotyogva fő a se-hús-se-hal lé, |
| az új világ helyett a régi balhé. |
|
| Ó szabadság, ezüst hal a harsogó patakban! |
| Láttalak elvillámlani, föl-le bukni a habban, |
| s hallottam dübörögni testtelen áramlást, az időt is, |
| az üres patakágyban, a sziklák közt, igen, őt is |
| (no de itt aztán rohamszerű lábrázást kap a posztmodern irodalmár, |
| mert így szövegezni pofátlanság ma a dalt már!), |
| s most mint varjú a téli fán, gubbasztok a székemen, itthon, |
| mert nincs sivatag, sem negyven év, sem szabadulás: mi vagyunk, mi magunk Egyiptom. |
|
|
Egy jó borivó vágáns éneke a Carmina Buranából*
| Ujjujuj, az ördög vezeti a táncot, |
|
| Társad, aki volt eleddig, |
| Hívedül lakájt szegődtetsz, |
| ki pátenssel lopja össze, |
| Ujjujuj, az ördög vezeti a táncot, |
|
| Birodalmak sziklaszirtjét |
| ki a koldus, ki a császár, |
| Ujjujuj, az ördög vezeti a táncot, |
|
| Legjobb lenni csavargónak, |
| Megcsapatják, lenyakazzák, |
| Ujjujuj, az ördög vezeti a táncot, |
|
|
Halas István fényképe 1985-ből: Kornis Mihály és Esterházy Péter*
| Röhögnöm kell, ha rájuk nézek… Két beszart kamasz! |
| Két szabadsághős, aki majdnem eljutott az érettségiig, |
| de látomása támadt, és bekente vajjal az osztályfőnök székét, |
| s most várja a püspöki kar döntését, a kiközösítést és a máglyahalált… |
| Esterházy féllábon áll egy pocsolyában, |
| hegyes csőrével megcélozza a békát, |
| és – reccs! – telibe találja: leír egy mondatot… |
| Kornist kolbásztöltővel töltötték bele a nadrágjába, |
| a bőrével érzékel, mindenre rá kell feküdnie… |
| Milyen fényesség öltözteti mégis arany páncéljába őket? |
| Esterházy nem mondja: „Igazgató úr, kérem, a Mityu volt!” |
| Kornis sem, hogy Ime, zsidó bűnhődik a pápista vétkeért!
|
| Csak állnak ott, és némán bámulnak egy kurta öröklét kattanó gépszemébe; |
| minden kor hőse olyan, csak jobb kiadásban, mint maga a kor. |
|
Sorok a porban*
| Ez nem modern szövegvers, |
| nyögés csak, jajgatás csak, |
|
| ha valaha előörs volt is, |
| most, hogy elevenen holt is, |
|
| másképp lát mondhatni mindent, |
| távolodik az odakint, közeli az itt bent,
|
| hol aknát robbant a vérben, |
|
| az add fel, a vége, a minden veszve,
|
| a kelj föl, a rendíthetetlen rögeszme, |
| s a falat bámuló hajnalok, esték – |
| az életfogytiglan tartó betegség. |
|
| Nem, ez nem szöveg, ez nem az a téma, |
| hisz ennek épp a lényege néma, |
| mert nem üzen semmit a parttalan sötétség, |
| hol egyre megy már hit és kétség… |
|
| Nem üzen semmit? A test megöregszik. |
| Nem tudod, föl bír-e kelni, ha fekszik. |
| S a láng, mely magasan lobogott, pislog és bágyad, |
| és minden ágy a halálos ágyad. |
|
|
Kiegészítés a Filozófiai Lexikon Esztétika címszavához avagy Te, figyelj, Mityu, olyat írtam, hogy kigyullad tőle a papír*
| Két verset írok két egymást követő napon. |
| a másik egy kalap szart sem ér. |
|
| Ugyanaz az ember írja mind a kettőt, |
| ugyanabban az életkorban, |
| ugyanannyi tudással és tapasztalattal. |
|
| Sőt, még a köd ülte szellemtartományban is |
| ugyanaz történik, mint mindig, s pont ugyanúgy. |
| Ugyanaz a csőr kopog koponyám belső falán, |
|
| ugyanaz a hang diktálja a vers szövegét. |
| Ugyanúgy érzem, hogy Nem igaz! Repülni tudok!
|
| Ugyanaz a tüzes érintés a homlokomon. |
|
| A két vers mégis ég és föld. |
|
| A versek istene lótuszülésben ülő aranyszobor. |
| Mindene gömbölyű, kis pocakja van. |
|
|
Aknamező*
|
A jó vers jól telepített taposó akna.
Benne betegségem minden megalázottsága, szégyene, mocska, kínja, rossz órája – egy állati lény nyíltságával kibeszélve.
Olvasója, a szépség és az igazság esküdt híve, gyanútlanul belekezd, rálép a gyutacsra; látom, a megrendültség már-már szétrobbantja az arcát, nagyokat nyel, hüppög, zsebkendőt keres és belefújja az orrát, csak hogy szégyenszemre, felnőtt fejjel sírni ne kezdjen el itt!
Én viszont miért hullathatnék még könnyet? Az elviselhetetlen ott van a versben, előírás szerint lefojtva – meg is lep minden várakozást fölülmúló hatása…
Csak a tűzmester dől hátra bennem elégedetten:
– Meg van ez szerelve. De robban is!
|
Tükör által homályosan*
| Nyúzott, beesett arc a tükörben. |
| Ismerem, de mégsem; szédülök. |
| Ki ez a rám hasonlító öregember? |
|
Li Taj Po érzi az öregség terhét*
(Ötvennyolc éves, de száztizenhatnak érzi)
Változatok a Lear királyra*
| Az öregség a Lear királlyal vigasztalja magát: |
| ha dörög is a jégzivatar, ki bömböli túl azt szebben, mint ő, |
| aki tudja már, hogy a világegyetem tágul, idő és tér egymásba hajlik, |
| s hogy a határozatlansági relációtól |
| a tárgyak körvonala elmosódik és rezeg. |
|
| Isten, aki ha létezel, magad vagy színházadban a rendező s a néző, |
| ismerd el, hogy a vén ripacs nagyot alakít: |
|
Fújj, szél! üvölti, és egy percig ő te vagy, |
| aki villámfénnyel írod az égbolt háttérfüggönyére |
| hogy a halál nagy, mint a nagy hegyek s a végtelennek látszó óceán, |
| de titkaidat mégsem vele osztottad meg, hanem a földben a maggal. |
|
|
2. Tájelőadás falun – Kelet-Európa
| Az öregség, e csapzott Lear király |
| a pusztában bolyong, és azt üvölti: |
| – Fújj, szél! Tombolj, zivatar! El ne állj, |
| míg beléd nem vész minden, ami földi! |
|
|
– No, ez mán komoly… – dünnyög Pista bá’. |
| – Csak lesz eső, ha ez annyira mongya! |
| Az úton Kerge Józsi ordibál |
| a falu rongyos, borostás bolondja. |
|
| Az űr fátylát itt vas szakítja át, |
| s a bajt korsó sör orvosolja helyben, |
| s a méregcsepp-sűrű tragédiát |
| föloldja a hugyozó közröhejben. |
|
|
|
Töredék*
|
Szeretettel köszöntjük Töred Bélát és nejét, első adásnapunk óta hűséges, budapesti előfizetőinket
Magyar Televízió
|
| Oly korban éltem én a földön, |
| mikor a majom visszaszállt a fára, |
| a százrészes tévédrámák közé, |
| hol a hős daliás menedzser, lő, sose fél, |
| s az elhagyatott nő könnyek közt kefél. |
|
| Oly korban éltem én a földön, |
| mikor Elektrát elektronikába |
| úsztatta át a nagy képmutató; |
| világképén a Föld roppant vegyesbolt – |
| vehetsz Wilkinson pengét s Knorr levesport! |
|
| Oly korban éltem én a földön, |
| mikor a hajló nádszál volt a mérték, |
| és Siker a mi Urunk-Istenünk, |
| és prófétája a nézői pontszám, |
| és híg szar gyűlt a kincseskamra polcán. |
|
| Oly korban éltem én a földön, |
| mikor az ember egy fotelben ülve |
| rágcsált, sörözött, lazított, butult, |
| s mint akit magába új vízözön nyel, |
| bámulta saját vesztét mély közönnyel. |
|
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
| Oly korban éltem én a földön, |
| mikor a Guttenberg-galaxist mikrofilmre vették, |
| betűivel meg pókereztek, és a főhelyen |
| egy világító szemétláda állt, |
| s élő adásban látta az emberiség a Nagy Agyhalált… |
|
|
Változat a tizennyolc éves József Attila témájára*
|
A Kozmosz éneke; 1923.
A szonettkoszorú hatodik szonettje
|
| A holdas fények rajta, mint ha kertben – |
| ez még az ifjuság költészete, |
| melyet nem aggaszt, hogy magot vet-e |
| vagy mérget adagol egy-egy szonettben. |
|
| Él, és őrült örömét leli ebben. |
| Világa test, és testtel van tele. |
| Dicsőség, hogy ő vetkőzteti le, |
| és úgy verseli meg, hogy senki szebben. |
|
| Ó istenek sugárzó bujasága, |
| mi szebb, mint az ifjúság butasága? |
| Mennyi romlandó áru! Mennyi láng! |
|
| Ez még a fejtetőre állt világ, |
| kívül a festmény, cím és képkeret benn: |
| „Világbogárkák szárnya csókra rebben.” |
|
|
Fölkel a sínekről*
| Költözz a művelhető csillagokba! |
| Ott tán nem a gazember a nyerő. |
| Csillagnál csillogóbban hajnalodna |
| szemed előtt a zengő fényerő. |
|
| A kőnehéz kín is csak átlebegne |
| a szorongástól fuldokló szobán, |
| s a történetnek mintha célja lenne, |
| nem csak megesne tompán, ostobán. |
|
| Mérgeidet, világ, többé nem innám, |
| főképp nem hánytató politikát. |
| Száműzetésem végső végein, lám, |
| az ép elméhez mondanék imát. |
|
| De szerelmem, e surrogó madárszárny |
| bőrömhöz ér, és megborzong a csont. |
| Nagy bolondság, hogy árva segíthet az árván – |
| izzásuk mindent föléget s leront. |
|
| Jó volna élni még? Jöjj, szív, segíts föl, |
| oldozd le összevérzett ingemet! |
| Egy füstcsík emelkedik föl a sínről – |
| azt nem temeti el, ki eltemet. |
|
|
New York nagykávéház*
| New York, te kávéház, te félvilágnyi város! |
| Ahogy Kosztolányi áhítozott a new-ra, |
| úgy léptem a Columbus Avenue-ra, |
| mely az űrrel és a Central Parkkal határos. |
|
| Viszketeg lét. Versenyez, sosem álmos; |
| pornó, a nejlonzsákban fej nélküli hulla. |
| Százemeletes gejzír tör fel, majd lehull a |
| sárba, hová minden élőt jeges halál mos. |
|
| Az ifjúság eltűnt. A kávéház romokban. |
| Bár pénzváltókkal és kurvákkal rakva ott van – |
| mégsincs. Sivatag. Szél fúj. Semmi sem a régi. |
|
| Osvát nem jön. Kosztolányi egy árnyat ápol. |
| Hideg árad belőlünk és Amerikából, |
| hol ég minden csillár, csak egy nem ég, az égi. |
|
|
Ballada a nagy modernekről*
| Hol van Baudelaire, a lélek utazása?
|
| És hol Rimbaud? Hol a részeg hajó?
|
| Hol a múlt század vak várakozása? – |
| hisz’ rossz korban is készülhet a jó… |
| Hol van Wagner, a tűzoltóparancsnok, |
| s a lángnyelv, mely a Walhallába kap? |
| S Gauguin – nők, fényköd, tenger és narancsok… |
| De kelhet-e ma a tegnapi nap? |
|
| S hol Alma Mahler, a nagy-ágyú nőstény, |
| ki ölébe vont össze tűzerőt? |
| S a faun Debussy, Sztravinszkij, az őslény, |
| s a vakító kubista háztetők? |
| Hol Apollinaire? És hol az avant garde?
|
| Hol a ricsaj, az elv, a vaskalap? |
| S az irányzat, a lángoló aranykard? |
| De kelhet-e ma a tegnapi nap? |
|
| Hol a nagyhangú világmagyarázat? |
| Hol a megégett hullából a hit? |
| Mit hagyott ránk e gyalázatos század, |
| a tömeggyilkos, mocskos huszadik? |
| Legyünk modernek? Legyünk posztmodernek? |
| Legyen a vers pöröly, mely odacsap? |
| Szellemünk pára, s jeges űrbe dermed… |
| De kelhet-e ma a tegnapi nap? |
|
| Herceg, világod puszta semmit őröl. |
| Időd, mint nyitva hagyott kerti csap. |
| Jobb lenne mindent kezdened elölről! |
| De kelhet-e ma a tegnapi nap? |
|
|
Walther mester és az Ördög*
| Ki röptében dugtam meg annyi szép nőt, |
|
míg szállt velünk a bolygó Föld s az ágy, |
| most láthatom Napom, szikrázó, égi ékkőt |
|
ahogy hanyatlik és kihunyni vágy. |
| Megroggyant templomfal; behúz a résen |
| s egy gyertyaláng borzong csillagfény-jégverésben – |
|
Nürnberg? Pest? Szigliget? |
|
| Mindegy. Mindegy, hol éltem, ha föléltem |
|
a fukar idő szűkös hitelét. |
| (Ostoba tenorista: bolondul dicsértem |
|
életem nyarát – nyögöm majd telét.) |
| Ezredvég, ősz. Ilyenkor divatoznak |
|
a gyászódák, a búcsuszók, |
| s a dróton fecskeraj képében sorakoznak |
|
| a vakon vijjogó, fekete lelkek, |
|
kikre mit tudni, minek gödre vár; |
| tavaly még öregen s betegen átteleltek, |
|
de idén jobb nekik meghalni már. |
| Walther mester, döghalál trubadúrja, |
|
kór lantosa, mit mondjak erre én, |
| kinek túl édesre volt hangolva a húrja? |
|
Azt mondom: nincs remény! |
|
| Mert nincs remény, s nem lesz föltámadás sem, |
|
nem szól ki Isten: „Jöjj be, Waltherem!”, |
| és ahogy én nem hallom, úgy nem hallja más sem – |
|
üresen kong a roppant bálterem… |
| Mert be vagyunk a végtelenbe zárva, |
|
és végítélet sem lesz semmikor – |
| nem, nem lesz semmi más, csak a surrogás, ahogy az árva |
|
| Bajt jajjal orvosolni! Ehhez értesz… |
|
Pancser, aki a vesztesre fogad. |
| De az aprómunkához: miért az? miért ez?
|
|
sehogysem fűlik vicsorgó fogad. |
| Önkörös csőlátás, nagy fene pátosz… |
|
Öregszel. Ettől oda a világ? |
| Versed, e rossz ripacs a haját tépve átkoz |
|
| A sugallat vagy látomás csak örvény, |
|
alaktalanul gomolygó nyersanyag, |
| míg öntőformába nem préseli a törvény, |
|
hogy összeforrjon, mint a fej s a nyak. |
| Ha a vers (nagy ritkán) megrendülésre késztet – |
|
bárhogy dübög a vad tam-tam zene –: |
| a rend, melyet a pallér kéz és mérnöki ész tett, |
|
| A tiszta ész vezessen, ne a céda szív? |
|
Jó tudni, hogy az ördög is naiv… |
|
|
Bellman szelleme a kapuban várja Csatlós Jánost*
| Hajha, az asztal lapját öklötökkel |
|
világ hasába lukat beszélők, |
| korszakos eszméktől beszeszelt barátok, |
| lemegy napotok, s ha holnap újra fölkel, |
|
nem úgy süt már, mint régen, |
| ahonnét tegnap ragyogott rátok. |
| Juhé, a kerten át egy ólmos árny oson. [Cselló]
|
|
Egy pohárral rád, Jánosom! |
|
| Hajha, hiába antológiátok, |
|
a válogatások, a könyvek; |
|
könnycsepp sose lett könyvtől könnyebb, |
| s nincs az a bölcsesség, ami megvigasztal, |
| ha vadászkutyaként űz napról napra egy átok. |
|
Ülj közénk, jobb hely a sírnál |
| e bortól mocskos, kocsmai asztal! |
| Juhé, árnyként tántorgok át a városon. [Cselló]
|
|
Most még eggyel rád, Jánosom! |
|
| Gyere már, jó kis kricsmi ez itt lenn, |
|
itt találod Zsolit és Kormost – |
|
nőként öleli őket a por most; |
| s jajgat a rossz lektor, a sok alja szerző, |
| kit a szar szövegek rühével büntet Isten. |
| itt örök bor forr, végtelen ser fő! |
| Juhé, rosszkedvem valamelyikben átmosom. [Cselló]
|
|
S jól beseggelünk holtunkban, Jánosom! |
|
|
|
