Mese a csodálatos nyárról
A nyár a földön járt aranycipőben, |
aranycipőben, szárnyakon vivőben, |
aranycipőben, virágos ruhában, |
melyet suhogva lengetett a szél; |
s ha könnyű lábain előrelépett, |
napfény fürdetett mindig egy vidéket, |
ha szép szoknyája egyszer körbefordult, |
odébb kotródott egy tájjal a tél. |
|
Ha szőke haja sugarasat lebbent, |
virág nyílott, fészkén a fecske rebbent, |
ha tükörtiszta szeme fénye villant, |
csobbant a forrás, csendült a folyó. |
Ha karcsú keze a magasba lendült, |
az erdő sok szakállas fája zendült, |
mint búgó kürtök, s messze lenn pipálva |
magas füstfelleget fújt a hajó. |
|
Ó, szőke lány – sóhajtottak a rétek –, |
fordítsd selymes füvünkre égi képed, |
fordítsd szemed, fényes, szépszirmú arcod, |
ó, hogy zizegjen friss, zöld fű-hajunk, |
borzolgasd, fésülgesd kis, könnyű széllel, |
lásd, sok csírázó magvunk hogy vetél el |
meleg fényed nélkül, tekints reánk hát; |
segíts meg, hogy ne bántson a bajunk! |
|
Nézz le reánk – zúgták a búzatáblák – |
szemeddel, mely sűrű felhőkön átlát, |
nézz ránk lángoló, sugárzó szemeddel, |
hogy szökkenjünk magasba hirtelen, |
hogy nőjön egyenes-magasra hátunk |
végig a földön, amerre csak látunk, |
hogy súlyos kalászunk szála lobogjon |
s tömődjön teste, mely magot terem! |
|
Nézz le reánk – pilledtek lenn a kertek –, |
bennünket esők, jégzáporok vertek, |
virágunk letörték, földünk tiporták; |
nézz le reánk, hogy süssön ránk a fény, |
hogy ágainkon virágokat költsünk, |
hogy éretten duzzadjon gyümölcsünk, |
égő-tüzesen, mint kövér rubintok, |
s legyen húsuk ízes, mint a remény! |
|
Fázunk – zúgolódtak messze az erdők –, |
alig takarnak be a ritka felhők, |
a fű hideg, a szürke szikla nedves, |
elgyengülünk, alig bírjuk magunk, |
csupaszon kóvályog fosztott, tar águnk, |
vacogva nyit kelyhet kevés virágunk; |
lehelj reánk, hogy végre melegedjünk, |
hogy friss legyen sok megfáradt tagunk! |
|
Kék hullámok locsogtak a folyóban: |
kavarj szelet, hogy szálljunk futva jobban, |
hosszan bomlott, sustorgó víztarajjal, |
mely mint a nagyapák haja, fehér; |
és ahol nőnek a széles földhátak, |
harsogva ostromoljuk meg a gátat, |
s vigyünk sebesen álmos gőzhajókat, |
míg súlyos testük biztos partot ér! |
|
S a folyó és a földek szűk határán |
állott egy sombokor magába, árván, |
kis ágain nem hozott még virágot, |
csak állt, csak állt, és csendben suttogott: |
simítsd fagyott ágaimat kezeddel, |
takarj be gyógyítóan melegeddel, |
hogy engedjen fel holtra dermedt testem, |
mert rügyem dermedt, vérem megfagyott! |
|
S a szőke nyár jött, lehajolva hozzá |
végigsimított minden ága hosszán |
lágy mosollyal, mint anya: óvatosan; |
s ahogy vonta simítva ujjain, |
a sok kis ág elernyedve aláhullt, |
a kis bokor gyönyörködve elájult, |
álmában meghozta minden virágát: |
lángolt, vibrált testén ezernyi szín. |
|
Suhant a nyár könnyeden és kacagva |
tovább a földekre és az utakra; |
zendült az ég, lassan úszott a dörgés, |
aranycseppekben hullt meleg eső |
langyos vizében fürdetni a tájat, |
melyet elbágyasztott a hő csodálat; |
s a föld nyögött, a port lemosta róla |
a langy zápor, a testét verdeső. |
|
Futott a szél a búzaföld sörényén, |
méhek szálltak kalászok sárga fényén, |
mint aranypáncélos lovagkirályok: |
a mező folyt alattuk, mint a méz; |
s a bogárkák, míg terhüket behordták, |
alant mélán barangoltak a csordák; |
s a vén harang panaszolta, ha kondult, |
hogy hosszú nyelve kilóg, oly nehéz. |
|
Az utak lustán nyújtóztak a porban, |
jegenyék álltak hosszú-hosszú sorban, |
s fejüket ingatták, mint holmi bölcsek; |
néha madár moccant a bokrokon, |
s csipogással telt meg a puha fészek, |
s úgy imbolygott az ágon, mint a részeg |
a szikkadt fű felett, melyet az álmos |
fényű délután csókolt homlokon. |
|
Istállóban a tarka borjú bőgött, |
a kötél a lábára tekerődött; |
a disznó hentergett a pocsolyában |
s röfögött: – Ó, én milyen szép vagyok! |
A gazdasszony kését fente előre, |
az udvaron kakas futott előle, |
s vitéz nyakát utolszor felemelve |
– kukurikuuú! – sikoltott egy nagyot. |
|
Zúgott az erdő sok zöldfényű lombja, |
ritkán, foszlottan lógott, mint a rongy, a |
melegtől bágyadt, apró bokor ága, |
a folyóban habosra forrt a víz, |
magasra nőtt a búzaszál, a kertben |
gyümölcsök értek himbálódzva, telten; |
míg sértett héjukon levük kicsordult, |
cukorrá száradt húsukban az íz. |
|
A vidékre ha ráborult az este |
ködfátyolos, szerelmes, könnyű teste, |
s csókjával csillagot hintett az égre, |
a csendes homályban ott járt a nyár: |
álmot lehelt a zsivajgó falukra, |
sötét kendőt terített le az útra, |
hogy kocsizörgés, dobogás ne halljon, |
hogy aludjon békében a határ. |
|
Csillagfény vibrált ezüstös hajában, |
ha néma földeken ment, ment magában; |
s a késői utas riadva látott |
ködruhás, lángszemű kísértetet, |
pedig csak ő járt ott vigyázva álmát |
fának, fűnek; mint édes húsú almát |
fogta kezébe szelíden a holdat: |
élő, alvó nyugton pihenhetett. |
|
Mint ezüstlándzsák meredtek a nyárfák, |
erdők zúgtak, mint acélhúrú hárfák, |
aztán elült a szél is lenn a tájon, |
nem is sóhajtott, úgy aludt a rét, |
árnyék ölelgette a falu tornyát, |
szálltak az égen görbe, nagy cikornyák; |
egy hang se szólt, a nyár suhant az éjben, |
suhant kezéből csendet hintve szét. |
|
Hajnalra virradva csendült az ének, |
emberek indultak az út ködének; |
a búza sírt, roggyant a kasza élén, |
és dőlt mint ágyába hullik a lány; |
a búza dőlt s fordult, dagadt a kéve, |
oldalra fordult a tarlóra téve, |
s hallgatta: messziről mit énekelnek; |
aztán csend lett, és zenélt a magány. |
|
Sebét kitárva jajgatott a szántás, |
kit, bármi fájt neki, sohase szánt más, |
csak a fekete gyászruhájú varjak, |
kik rajta jártak meghajtva fejük, |
s míg a föld bánatát szívükre vették, |
hullott magokkal maguk teleették, |
s mintha ülnének halottas kocsikra: |
a barna fákon keresték helyük. |
|
A nyár dalolt pezsdülő örömében, |
táncra kelt a szikrázó fényű égen, |
látta: szekérsor indul a malomba, |
az országúton lassú ló üget; |
s táncolt, táncolt, szoknyája fuvalmától |
távol felhők nőttek, futott a zápor, |
az ég alján villám-kígyók sziszegtek, |
s kiöltötték mérföldes nyelvüket. |
|
Fénybe-foszló, szőke haja lobogva, |
mint viharban szertehullva a boglya, |
villant, hullott az égen, hol a felhők |
úgy repültek, mint szürke mókusok; |
haja villant, könnyen szállott a lába – |
s akkor leroskadt némán önmagába, |
leroskadt a földre, hol betakarta |
a zöld pázsit, mely meséket susog. |
|
Hervadt a fű, hervadtak a virágok, |
hervadtak a zöldellő, lombos ágak, |
a fáknak torzonborz lett a szakálla, |
mint elszáradt virág, lehullt a Nap; |
megjött az ősz, és reszkető kezekkel |
beszórt mindent száraz falevelekkel; |
s aludt a nyár némán, csendben, halottan, |
aludt mélyen a hullott lomb alatt. |
|
És sírt a köd, súlyos könnye belepte |
az utat, a földet, úgy szállt felette |
a szürke füst is, mint szomorú sóhaj; |
lassan libbent-lebbent az úton át; |
a házak bámultak a szürke csendbe |
álmosan és keserűen merengve, |
míg jött a szél, és a ködöt kavarta |
szomorúan fütyörészve dalát. |
|
Az ég könnyei hulltak a csalitra, |
a hegy is sírt, könnyre fakadt a szikla, |
és könnyük gyöngyszem-tóvá nőtt a völgyben, |
tóvá, amely mint a csiszolt tükör |
oly tiszta volt: zavartalan vizében |
nagy árnyak úsztak, mint az ég ködében, |
s úgy ragyogott, mintha az éjszakában |
egy csillag fenn magába tündököl. |
|
És jött a tél, kopott, fatalpú szánját |
mogorva medvék vonták és cibálták, |
fagyot leheltek bőgve és morogva; |
siklott a szán nesztelen talpakon; |
s amerre bődültek, amerre mentek, |
hóval takarództak be mind a kertek, |
a pocsolyák, a folyók mind befagytak, |
és jégvirág nyílt ki az ablakon. |
|
A tó is megfagyott, szegény, keményre, |
mint vak koldus bámult a téli fénybe, |
de gyerekek korcsolyáztak a tükrén, |
amerre suhantak, nyögött a jég, |
s nevettek mint a karácsonyfacsengők, |
hogy belérezdültek az öreg erdők, |
belé a fényes, meleg, messzi házak, |
belé a felhőkbe bújt téli ég. |
|
És jöttek kósza, lompos, szörnyű estek, |
csattogó fogakkal prédára lestek; |
aztán ez is elmúlt: az éj után a |
hajnal kilőtte első fény-nyilát, |
s a gyerekek kifutottak a rétre, |
kásás hóban egymás nyomába lépve, |
és szállt és szállt hangosan a kiáltás: |
hahó! kinyílt az első hóvirág! |
|
|
|