Mese a csodálatos nyárról

A nyár a földön járt aranycipőben, aranycipőben, szárnyakon vivőben, aranycipőben, virágos ruhában, melyet suhogva lengetett a szél; s ha könnyű lábain előrelépett, napfény fürdetett mindig egy vidéket, ha szép szoknyája egyszer körbefordult, odébb kotródott egy tájjal a tél. Ha szőke haja sugarasat lebbent, virág nyílott, fészkén a fecske rebbent, ha tükörtiszta szeme fénye villant, csobbant a forrás, csendült a folyó. Ha karcsú keze a magasba lendült, az erdő sok szakállas fája zendült, mint búgó kürtök, s messze lenn pipálva magas füstfelleget fújt a hajó. Ó, szőke lány – sóhajtottak a rétek –, fordítsd selymes füvünkre égi képed, fordítsd szemed, fényes, szépszirmú arcod, ó, hogy zizegjen friss, zöld fű-hajunk, borzolgasd, fésülgesd kis, könnyű széllel, lásd, sok csírázó magvunk hogy vetél el meleg fényed nélkül, tekints reánk hát; segíts meg, hogy ne bántson a bajunk! Nézz le reánk – zúgták a búzatáblák – szemeddel, mely sűrű felhőkön átlát, nézz ránk lángoló, sugárzó szemeddel, hogy szökkenjünk magasba hirtelen, hogy nőjön egyenes-magasra hátunk végig a földön, amerre csak látunk, hogy súlyos kalászunk szála lobogjon s tömődjön teste, mely magot terem! Nézz le reánk – pilledtek lenn a kertek –, bennünket esők, jégzáporok vertek, virágunk letörték, földünk tiporták; nézz le reánk, hogy süssön ránk a fény, hogy ágainkon virágokat költsünk, hogy éretten duzzadjon gyümölcsünk, égő-tüzesen, mint kövér rubintok, s legyen húsuk ízes, mint a remény! Fázunk – zúgolódtak messze az erdők –, alig takarnak be a ritka felhők, a fű hideg, a szürke szikla nedves, elgyengülünk, alig bírjuk magunk, csupaszon kóvályog fosztott, tar águnk, vacogva nyit kelyhet kevés virágunk; lehelj reánk, hogy végre melegedjünk, hogy friss legyen sok megfáradt tagunk! Kék hullámok locsogtak a folyóban: kavarj szelet, hogy szálljunk futva jobban, hosszan bomlott, sustorgó víztarajjal, mely mint a nagyapák haja, fehér; és ahol nőnek a széles földhátak, harsogva ostromoljuk meg a gátat, s vigyünk sebesen álmos gőzhajókat, míg súlyos testük biztos partot ér! S a folyó és a földek szűk határán állott egy sombokor magába, árván, kis ágain nem hozott még virágot, csak állt, csak állt, és csendben suttogott: simítsd fagyott ágaimat kezeddel, takarj be gyógyítóan melegeddel, hogy engedjen fel holtra dermedt testem, mert rügyem dermedt, vérem megfagyott! S a szőke nyár jött, lehajolva hozzá végigsimított minden ága hosszán lágy mosollyal, mint anya: óvatosan; s ahogy vonta simítva ujjain, a sok kis ág elernyedve aláhullt, a kis bokor gyönyörködve elájult, álmában meghozta minden virágát: lángolt, vibrált testén ezernyi szín. Suhant a nyár könnyeden és kacagva tovább a földekre és az utakra; zendült az ég, lassan úszott a dörgés, aranycseppekben hullt meleg eső langyos vizében fürdetni a tájat, melyet elbágyasztott a hő csodálat; s a föld nyögött, a port lemosta róla a langy zápor, a testét verdeső. Futott a szél a búzaföld sörényén, méhek szálltak kalászok sárga fényén, mint aranypáncélos lovagkirályok: a mező folyt alattuk, mint a méz; s a bogárkák, míg terhüket behordták, alant mélán barangoltak a csordák; s a vén harang panaszolta, ha kondult, hogy hosszú nyelve kilóg, oly nehéz. Az utak lustán nyújtóztak a porban, jegenyék álltak hosszú-hosszú sorban, s fejüket ingatták, mint holmi bölcsek; néha madár moccant a bokrokon, s csipogással telt meg a puha fészek, s úgy imbolygott az ágon, mint a részeg a szikkadt fű felett, melyet az álmos fényű délután csókolt homlokon. Istállóban a tarka borjú bőgött, a kötél a lábára tekerődött; a disznó hentergett a pocsolyában s röfögött: – Ó, én milyen szép vagyok! A gazdasszony kését fente előre, az udvaron kakas futott előle, s vitéz nyakát utolszor felemelve – kukurikuuú! – sikoltott egy nagyot. Zúgott az erdő sok zöldfényű lombja, ritkán, foszlottan lógott, mint a rongy, a melegtől bágyadt, apró bokor ága, a folyóban habosra forrt a víz, magasra nőtt a búzaszál, a kertben gyümölcsök értek himbálódzva, telten; míg sértett héjukon levük kicsordult, cukorrá száradt húsukban az íz. A vidékre ha ráborult az este ködfátyolos, szerelmes, könnyű teste, s csókjával csillagot hintett az égre, a csendes homályban ott járt a nyár: álmot lehelt a zsivajgó falukra, sötét kendőt terített le az útra, hogy kocsizörgés, dobogás ne halljon, hogy aludjon békében a határ. Csillagfény vibrált ezüstös hajában, ha néma földeken ment, ment magában; s a késői utas riadva látott ködruhás, lángszemű kísértetet, pedig csak ő járt ott vigyázva álmát fának, fűnek; mint édes húsú almát fogta kezébe szelíden a holdat: élő, alvó nyugton pihenhetett. Mint ezüstlándzsák meredtek a nyárfák, erdők zúgtak, mint acélhúrú hárfák, aztán elült a szél is lenn a tájon, nem is sóhajtott, úgy aludt a rét, árnyék ölelgette a falu tornyát, szálltak az égen görbe, nagy cikornyák; egy hang se szólt, a nyár suhant az éjben, suhant kezéből csendet hintve szét. Hajnalra virradva csendült az ének, emberek indultak az út ködének; a búza sírt, roggyant a kasza élén, és dőlt mint ágyába hullik a lány; a búza dőlt s fordult, dagadt a kéve, oldalra fordult a tarlóra téve, s hallgatta: messziről mit énekelnek; aztán csend lett, és zenélt a magány. Sebét kitárva jajgatott a szántás, kit, bármi fájt neki, sohase szánt más, csak a fekete gyászruhájú varjak, kik rajta jártak meghajtva fejük, s míg a föld bánatát szívükre vették, hullott magokkal maguk teleették, s mintha ülnének halottas kocsikra: a barna fákon keresték helyük. A nyár dalolt pezsdülő örömében, táncra kelt a szikrázó fényű égen, látta: szekérsor indul a malomba, az országúton lassú ló üget; s táncolt, táncolt, szoknyája fuvalmától távol felhők nőttek, futott a zápor, az ég alján villám-kígyók sziszegtek, s kiöltötték mérföldes nyelvüket. Fénybe-foszló, szőke haja lobogva, mint viharban szertehullva a boglya, villant, hullott az égen, hol a felhők úgy repültek, mint szürke mókusok; haja villant, könnyen szállott a lába – s akkor leroskadt némán önmagába, leroskadt a földre, hol betakarta a zöld pázsit, mely meséket susog. Hervadt a fű, hervadtak a virágok, hervadtak a zöldellő, lombos ágak, a fáknak torzonborz lett a szakálla, mint elszáradt virág, lehullt a Nap; megjött az ősz, és reszkető kezekkel beszórt mindent száraz falevelekkel; s aludt a nyár némán, csendben, halottan, aludt mélyen a hullott lomb alatt. És sírt a köd, súlyos könnye belepte az utat, a földet, úgy szállt felette a szürke füst is, mint szomorú sóhaj; lassan libbent-lebbent az úton át; a házak bámultak a szürke csendbe álmosan és keserűen merengve, míg jött a szél, és a ködöt kavarta szomorúan fütyörészve dalát. Az ég könnyei hulltak a csalitra, a hegy is sírt, könnyre fakadt a szikla, és könnyük gyöngyszem-tóvá nőtt a völgyben, tóvá, amely mint a csiszolt tükör oly tiszta volt: zavartalan vizében nagy árnyak úsztak, mint az ég ködében, s úgy ragyogott, mintha az éjszakában egy csillag fenn magába tündököl. És jött a tél, kopott, fatalpú szánját mogorva medvék vonták és cibálták, fagyot leheltek bőgve és morogva; siklott a szán nesztelen talpakon; s amerre bődültek, amerre mentek, hóval takarództak be mind a kertek, a pocsolyák, a folyók mind befagytak, és jégvirág nyílt ki az ablakon. A tó is megfagyott, szegény, keményre, mint vak koldus bámult a téli fénybe, de gyerekek korcsolyáztak a tükrén, amerre suhantak, nyögött a jég, s nevettek mint a karácsonyfacsengők, hogy belérezdültek az öreg erdők, belé a fényes, meleg, messzi házak, belé a felhőkbe bújt téli ég. És jöttek kósza, lompos, szörnyű estek, csattogó fogakkal prédára lestek; aztán ez is elmúlt: az éj után a hajnal kilőtte első fény-nyilát, s a gyerekek kifutottak a rétre, kásás hóban egymás nyomába lépve, és szállt és szállt hangosan a kiáltás: hahó! kinyílt az első hóvirág! (1955)