Hamutartó

 
Egy nagy üveghamutartót láttam az asztalon este,
fénylett súlyos, arányos teste a sík politúron,
s formás öble fölött emlékként szállt a dohányfüst.
– S távoli emlékként bomlott ki a kép: igen, egyszer
férfi lehettem, férfi. Szobámban sok hamutartó.
Nagy bútordarabok barnán terpedtek a falnál,
bronzkaru lámpa alatt vázában holt tuja-ágak,
zöldelltek, s a dohányszínű bőrfotelekben a párnák.
Reggel nem borzongtam a friss, kora szélbe kilépni,
izmos, barna kezem jól fogta a horgot, a gyeplőt,
s mint faliszőnyegeken, agarakkal szálltam a vadra.
Fényes barna lovam volt, friss vadgesztenye-színű,
ívelt csípőjén ritmusra feszültek az izmok,
dús, eleven, finom érháló remegett puha orrán,
s hűvös hajnalokon, mint lelket fújta a párát.
Rajta rohantam a hajnali ködben a rétre, kifúlva,
ködbeveszett ebeim kongó csaholása nyomában:
nyirkos dér, tapadó kesztyűk, lihegés, sürü földszag.
S délben nagy pihenés. Tunya, édes. Érzem, amint lágy,
vaddisznóbőrös heverőn elnyúlva henyélek,
s lógó lábam alatt csizmától koppan a semmi,
s estefelé mélán elnézem a kései napfény
messzirenyúlt, violás árnyát a narancsszínű padlón.
– Így, hamutartó, hűvös, füstszagu kripta, koporsó,
régholt hamvaimat tartod te törékeny öledben.
 

1943. október 21.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]