Ha láttad volna, hogy rohantak! |
Olajszín vállak libabőrös |
napernyők súlyos vászon-csattogása |
még csukva is, mint szoknya-erdő, |
s utoljára egy strandköpeny, |
tárt karral bíborcsíkosan: |
vitorlaroncs, madárijesztő. |
|
Tíz emelet szálloda ázik. |
A pléhből-vágott kaktuszok. |
|
A kinti pult, amely selyemcukormód |
fénylik borokkal és lapokkal, |
s oly érthetetlen-tarka, mint a hernyók – |
az oleander, mely marokra-zárja |
|
|
Rilkéhez
Dehát mi az a Mozdulatlan? |
Mondd meg, ha oly bölcsen tudod! |
a keskeny, a fehér – az mondja meg? |
|
Megáldott engemet az Isten |
hát mért rágnak szét kukacok |
most még eleven életemben |
Hisz épp eléggé érthetetlen |
hogy véget ér és nem vagyok |
mért van hogy bármit elkövettem |
szüntelen alulmúlnak engem |
már lejjebb bukni nem tudok |
Megáldott. Ezt a forditott |
teremtést régen elvetettem |
|
dől, dől, dől, amit épitettem |
|
|
Kurvák
A szerelem, e képtelen merész |
ha holmi hím vagy nő lotyó |
csökött agyát egyszer meglátogatná, |
rögtön pépes szilánkra vetné. |
Ezért teszik az ember ifjú arcát |
Ők újra vén majom-üleppé. |
(De megbántom a majmokat.) |
|
|
Pompás dió volt, szétesett, |
|
bent hamu volt, hamu volt. |
|
Ki verset ír, az egyszerre legyen |
Kőmíves Kelemenné, s Kőmíves Kelemen. |
|
|
Uram, nem jön elédbe vélem |
|
szép, hosszúnyakú feleségem. |
|
Én mondtam: fák. Ő unta ezt. |
|
Kis keselyű. Neki a test. |
|
Kis keselyű. A csőre vág. |
|
|
Vázlatelemek az Ekhnáton éjszakájához
Én istenem, te jól tudod, |
tapadtak rám az asszonyok. |
És jól tudod, hogy menekültem, |
bármennyire is megdűltem, |
mert fúlladoztam, jól tudod, |
kis, mocskos szívük alatt, |
melyekből párállt a hazugság, |
melyek az árulást sziszegték |
|
Sújts rám, ha igaz szót, való vért |
|
Tisztítsd meg, na a szivedet, |
nem a kedvükért, csak úgy. |
emeld, emeld föl magadat, |
és tisztítsd, mosd meg a szived. |
|
|
Csak várok itt, a megváltásra várok |
Hadd ne haljak meg addig amig élek. |
|
Eddig mindig becsaptatok, |
de most kifogok rajtatok, |
mert most hamarább meghalok, |
|
|
|