De hallom néha.
De hallom néha. Valaki jár.
Most körben függöny-fal zizeg,
foszforos-fekete,
mint egy ég-magasságú ajtón
a hold gyöngyfüggönye;
most valaki. Most kint az éjben.
Most felnőttes lebernyegében,
a szárnya apró még, idétlen
csak térde nagy, mint teve térde,
s kilóg –
 
ujja alatt
halkan pendülnek a falak,
a gyöngy, a hold.
Most széles éj.
Csenevész fügefák alatt
egy csengős kecskenyáj halad,
most a fügék is konganak
öblükben csengenek a magvak,
csak még az óriási ég
fekete-bronz döngése hallgat –
Ércből rezeg a csönd –
Aztán füge se kondul,
a nyáj a láthatár alá
a némább némaságba fordul,
nem peng. Nincs semmi. Hold.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]