Kísértés

Jön a karácsony, és a Kisded.
Én is gyermeket akarok.
Azt-e? vagy tán valami mást?
Politikai változást?
Istent, erőt, vigasztalást,
tejet, gyöngyharmatot?
Micsoda költő vagyok én?
Sohase mertem a nevén
nevezni, amit akarok –
S mit akarok? Most gyermeket?
Igaz lehet s hazug lehet –
mit akarok? A vágy dadog.
Micsoda költő vagyok én?
Áttételek, görbe utak
ismerik csak a talpamat,
csak zsúfolt labirintusok –
görbe a kor. De míg lehet,
védenem saját görbéimet,
ne, ne zavarjatok.
Erényes voltam, az igaz,
gerincem egyenes maradt,
ki is bökte az életem
oldalát mindig – jaj nekem,
s mit értem vele? mire jó?
Absztrakció, distinkció –
Névtelen gyötrelem: kiáltok,
idézem a púpos Richardot,
elvégezem, hogy holnap…
 
  nem, nem!
Bocsáss meg, titkos isten, bennem!
Ha akarnék, se tehetem,
kificamodnék a szivem,
leszakadna a két vesém,
gőz csapna ki szemem helyén,
lárvaként, mint a Föld bele,
kifordulnék az Űrbe le…
Hőkölj inkább, s maradj magad.
Őrizd zsúfolt utaidat.
Reszkess inkább, akár a vászon,
mely kintfelejtve fönn a rácson
egymagába lobogja át
az éjszakát,
és várd, hogy eljön a karácsony,
s a gyöngyharmatnak és a tejnek
lehelletével tán a Gyermek –
tűrj, tűrj tovább.
 

1955. október 2.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]