Elégia egy fogolyról

Barátnőm emlékére

 
A régi kert nem volt kalandos.
Ápolt füvén a szín kihűlt,
az út: az út, a fa: a lombos,
nemen kivül, koron kivül.
S a síma út ívén szünetlen
két nyílvessző feszítve: ketten.
Riadt egyensúly. Rezge testek,
mik őrzik még a friss tudást,
a semmiből nemrég születtek,
az út, a lomb, az ifjuság.
S a kezdeten tapintva véget:
kész sejtbe folyt a langyos élet.
A szín kihűlt. De élt a forma,
kerek szagok, kerek szobák,
gömbölyü hang – gömbölyü torna
utánakúszni hajlatát.
S a tárgyak-adta görbületben
a sejt falát nyomonkövettem.
Én: pillanat, ki táncba rázza,
s mozgásban éri csontjait –
benned kemény agyadba vágta
merev csodáit már a hit.
Te írtad? vagy igazi kréta?
Valóban állsz, dermedt planéta?
Távoli rend szegzett magosra?
Mérték vagy-e, vagy önmagad?
Idegen isten csipkebokra,
vagy önnönfényü, könnyü nap?
Mindegy. Agyaddal vont a mélybe
a rend riasztó szenvedélye.
Mindegy: amint egyszer karomra
símult az ujjad, nemtelen,
mégis vele a nyári pompa,
és símult tán a szerelem –
s a júniusi hársfasorban
az illat lágy hajunkra csorrant.
S szemünkbe ringva, oldozódva,
a táj oly édes habja lejt,
hogy könnyként buggyan vissza fodra,
mint mohó szájon lanyha tej:
rend, elme, délutáni pázsit,
kibomló holland rózsafáink.
Nem olvadtunk a kertbe mégsem.
Maradtunk növekvő, kemény
magzat az édes anyaméhben,
növelt a fű, formált a fény,
mig egy nap a kavicsra dűlve
testünket a világba szülte.
Te kúsztál akkor is előre,
én hátul fogtam sarkadat,
kinyújtott kéz csapott a főre
(te voltál fejjel magasabb),
belédmarkoltak, felmutattak:
s nem kellettél a földi napnak.
– Nem igaz, hogy bent nő az emlék.
Mint csontos égbolt, kint borul,
s mint koponyákhoz sűrü elmék,
a vágyam égig domborul.
De hozzá nem forr: lenge ék a
lélek utolsó buboréka.
Búvárharang? Egy réteg élet
a tested és a vágy között?
Homorú holtodig nem érek?
Az emlék létig töltözött?
Mértékedre hiába vágyom,
csak hordom, hordom bő magányom?
– Elindultunk, Pannával, akkor,
hogy megkeressük nyomodat.
Mily kecsesek a honti halmok!
Mily arányosan ring a nap
a szalmakunyhók sárga rostján!
– Megtaláltunk, Mária-Nosztrán.
Várudvar, ajtó. Két apáca
állt meg három hátunk mögött:
egy lány tartott velünk a várba,
ki tolvaj anyját látni jött.
Ő kérdezett, szemünk kisérte.
Egy óra még. – Menjünk misére.
A templom csupa hímzett zászló
pünkösdvasárnap ünnepén.
Színesüvegből, citerázó
Cecilián át hull a fény,
s a boldogságos vállra szórva
a sok, kövér pünkösdi-rózsa.
– Ti őseim, kik porladoztok,
te égbolt, aki eleven,
te Kálvin-szabta fejfaoszlop,
ti csillagok a hegyeken,
miket az ég úgy föd be nappal,
mint ősömet a föld iszappal,
ti titkon élők, rejtve holtak,
ti lényem szélső pántjai,
ti annyi űrön átkaroltak:
pattanjatok szét izzani
a tűz kettős nyelvén sikoltón!
Pünkösdi láng! Most nyisd a torkom!
De nem kiáltok. Láng se lobban,
a kőpadlón csak füstölög,
a fojtó rózsagomolyokban,
az ingó oszlopok között,
csak állok, fulladt, néma szájul –
elébem egy katona ájul.
A rács sűrű. Kéz nem fonódhat,
hálóként szőve át a drót.
Nyílt tenyérrel estünk a drótnak,
mint kétfelől imádkozók.
S hangunkat oldalról vigyázta,
mint görbe gyertya: két apáca.
– Ne szenvedj. Megfeszült izommal
emeld a széles szenvedést,
ital helyett kortyold a szomjat,
hiánnyal tömd a gyenge rést,
riadj fel éjjel, hogy lerázza
hamvát az öntudat parázsa,
döngesd magad körül a katlant,
élni szorítsd a fulladót,
ne mondd soha a mondhatatlant,
mondd a nehezen mondhatót,
vakít az éj, tekints előre –
erőd a semmi. Kapj erőre!
– Lefelé lassan lejt a dombhát,
és déltől lankadó ivén,
sarkunk alatt tapintva csontját,
lassan léptünk, Panna, meg én.
S lent, mint lehellet-fogta szablya,
párásan villogott a Zagyva.
Egy parthajlásban retket ettünk,
tehénnyomok s a víz között.
Meghíztál. Zavartan nevettünk,
s mert a nap égetőn sütött,
ahogy a kamaszlányok szokták,
térdünkig felgyűrtük a szoknyát.
– Téged aztán nyugatra vittek. –
Ruganyos tested, szép agyad,
zöldes félholdja szemeidnek,
kezed valami könyv alatt,
s a tüdővész, a jég, a kamra –
igazságom! Ne hagyj magamra!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]