Három történet

(1946, 1949, 1966)

 

 

 

 

Elégia egy fogolyról

Barátnőm emlékére

 
A régi kert nem volt kalandos.
Ápolt füvén a szín kihűlt,
az út: az út, a fa: a lombos,
nemen kivül, koron kivül.
S a síma út ívén szünetlen
két nyílvessző feszítve: ketten.
Riadt egyensúly. Rezge testek,
mik őrzik még a friss tudást,
a semmiből nemrég születtek,
az út, a lomb, az ifjuság.
S a kezdeten tapintva véget:
kész sejtbe folyt a langyos élet.
A szín kihűlt. De élt a forma,
kerek szagok, kerek szobák,
gömbölyü hang – gömbölyü torna
utánakúszni hajlatát.
S a tárgyak-adta görbületben
a sejt falát nyomonkövettem.
Én: pillanat, ki táncba rázza,
s mozgásban éri csontjait –
benned kemény agyadba vágta
merev csodáit már a hit.
Te írtad? vagy igazi kréta?
Valóban állsz, dermedt planéta?
Távoli rend szegzett magosra?
Mérték vagy-e, vagy önmagad?
Idegen isten csipkebokra,
vagy önnönfényü, könnyü nap?
Mindegy. Agyaddal vont a mélybe
a rend riasztó szenvedélye.
Mindegy: amint egyszer karomra
símult az ujjad, nemtelen,
mégis vele a nyári pompa,
és símult tán a szerelem –
s a júniusi hársfasorban
az illat lágy hajunkra csorrant.
S szemünkbe ringva, oldozódva,
a táj oly édes habja lejt,
hogy könnyként buggyan vissza fodra,
mint mohó szájon lanyha tej:
rend, elme, délutáni pázsit,
kibomló holland rózsafáink.
Nem olvadtunk a kertbe mégsem.
Maradtunk növekvő, kemény
magzat az édes anyaméhben,
növelt a fű, formált a fény,
mig egy nap a kavicsra dűlve
testünket a világba szülte.
Te kúsztál akkor is előre,
én hátul fogtam sarkadat,
kinyújtott kéz csapott a főre
(te voltál fejjel magasabb),
belédmarkoltak, felmutattak:
s nem kellettél a földi napnak.
– Nem igaz, hogy bent nő az emlék.
Mint csontos égbolt, kint borul,
s mint koponyákhoz sűrü elmék,
a vágyam égig domborul.
De hozzá nem forr: lenge ék a
lélek utolsó buboréka.
Búvárharang? Egy réteg élet
a tested és a vágy között?
Homorú holtodig nem érek?
Az emlék létig töltözött?
Mértékedre hiába vágyom,
csak hordom, hordom bő magányom?
– Elindultunk, Pannával, akkor,
hogy megkeressük nyomodat.
Mily kecsesek a honti halmok!
Mily arányosan ring a nap
a szalmakunyhók sárga rostján!
– Megtaláltunk, Mária-Nosztrán.
Várudvar, ajtó. Két apáca
állt meg három hátunk mögött:
egy lány tartott velünk a várba,
ki tolvaj anyját látni jött.
Ő kérdezett, szemünk kisérte.
Egy óra még. – Menjünk misére.
A templom csupa hímzett zászló
pünkösdvasárnap ünnepén.
Színesüvegből, citerázó
Cecilián át hull a fény,
s a boldogságos vállra szórva
a sok, kövér pünkösdi-rózsa.
– Ti őseim, kik porladoztok,
te égbolt, aki eleven,
te Kálvin-szabta fejfaoszlop,
ti csillagok a hegyeken,
miket az ég úgy föd be nappal,
mint ősömet a föld iszappal,
ti titkon élők, rejtve holtak,
ti lényem szélső pántjai,
ti annyi űrön átkaroltak:
pattanjatok szét izzani
a tűz kettős nyelvén sikoltón!
Pünkösdi láng! Most nyisd a torkom!
De nem kiáltok. Láng se lobban,
a kőpadlón csak füstölög,
a fojtó rózsagomolyokban,
az ingó oszlopok között,
csak állok, fulladt, néma szájul –
elébem egy katona ájul.
A rács sűrű. Kéz nem fonódhat,
hálóként szőve át a drót.
Nyílt tenyérrel estünk a drótnak,
mint kétfelől imádkozók.
S hangunkat oldalról vigyázta,
mint görbe gyertya: két apáca.
– Ne szenvedj. Megfeszült izommal
emeld a széles szenvedést,
ital helyett kortyold a szomjat,
hiánnyal tömd a gyenge rést,
riadj fel éjjel, hogy lerázza
hamvát az öntudat parázsa,
döngesd magad körül a katlant,
élni szorítsd a fulladót,
ne mondd soha a mondhatatlant,
mondd a nehezen mondhatót,
vakít az éj, tekints előre –
erőd a semmi. Kapj erőre!
– Lefelé lassan lejt a dombhát,
és déltől lankadó ivén,
sarkunk alatt tapintva csontját,
lassan léptünk, Panna, meg én.
S lent, mint lehellet-fogta szablya,
párásan villogott a Zagyva.
Egy parthajlásban retket ettünk,
tehénnyomok s a víz között.
Meghíztál. Zavartan nevettünk,
s mert a nap égetőn sütött,
ahogy a kamaszlányok szokták,
térdünkig felgyűrtük a szoknyát.
– Téged aztán nyugatra vittek. –
Ruganyos tested, szép agyad,
zöldes félholdja szemeidnek,
kezed valami könyv alatt,
s a tüdővész, a jég, a kamra –
igazságom! Ne hagyj magamra!

 

 

 

Mihályfalvi kaland*

1948–1949
Részlet egy elbeszélő költeményből
 

1

A Mura és a Dráva sík ölében,
ahol a szem templomtornyot se lát,
és hegynek nézi nyúlánk vágya-képpen
az országutat, s egy-egy ló farát,
hol mégis ágról-ágra fodrosodva
havas hidegen csíp a Dráva sodra,
ott lapul meg a muraközi láp.
Katlan-vidék! Emelkedj most magasra,
sötétzöld tollán szálljon fel a rét,
s a napraforgók óriási csokra
a nap helyett ragyogja rőt színét,
emelje élő arcát, ami kép volt,
s a kövér lovak háta, mint az égbolt,
kerettelen domborodjék föléd.
*
Kerettelen – mint az a korareggel
mely délelőttbe nem futott tovább,
míg a földet láthatatlan zsineggel
libegtették a léggömb-almafák,
s végigmentünk a mihályfalvi réten,
első nap – a fény győzött a sötéten,
bár még a nap a földtől el se vált –,
első nap: a föld az űr tenyerében
még lebegett csak, mint szájon a szó,
az égitestek lábhegye a fészken
de szárnyuk széle nyíló-villanó,
még állt a föld: az űr vibrált alatta;
még állt a perc: a hajnal ujja tartja;
s rezgett, rezgett a gyönge télutó.
Alig-tavasz, de itt már bő a pitypang,
a gyümölcsfákon virágzik a dél,
délibb a fű, a színe szinte buggyan,
és kékesen csorog szemünk elé,
buggyan a szín, s a szerelem kiszökken,
mint sarjuhajtás, lépteink mögött leng,
s lábunk elé fut: folyondár-levél.
Botladozunk. Te katona-bakancsban,
de hajadon már vígan jár a fény,
s tulipiros vargabogár-hadakkal
vívunk csatát egy kő napos felén –
langyos a fű. S a kotlós-fűzfa árnyán
a csirkegombák pelyhesen csodálják,
hogy így szeretjük egymást, te meg én.
Az volt aztán a szerelem, Balázs!
A bodzabokor kihajlott az útra,
tenyerén tartva tömör illatát,
s az vidék minden bokra, ránca, bugyra,
mint egy szál levendulától a láda,
illatozott – az iskola – a Dráva,
s szagos lett az egész kerek falucska.
Egy falat felhő úszott át az égen,
hajunk a fűben lassan szétterült,
mint délelőtti álom a vidéken;
a bodzaillat is megállt, megült,
akár a langyos bodzatea alja –
s jó mellkasunk a langyos földre hajtva
hallgattuk, lassan hogy dobog a föld.
 

2

Susánszky hadnagy szép kövér,
eszik, iszik, szeret,
ablakon át vezényeli,
hogy: rajta emberek!
Ott csuklózik a fél szakasz
a körlet udvarán,
fehér lavorból tereget
a tanitó-leány,
füstpatakokat csörgedez,
szivárog a palánk,
a konyha (dél van) ott zubog,
s friss gallyat ér a láng.
Eső után sűrűbb a kék –
a tetőn fennakad,
s az udvart végig fröcsköli,
úgy lubickol a nap.
Nem sokáig tart a munka öregje.
A hadnagy ágyra huppan és emészt,
a katona, ebédhez heveredve
kopogtatja a csajka fenekét,
a nap megáll, fordulni készülődik,
a lány kitárt ablakban fésülődik,
igazitgatva a tükörnyi részt.
Micsoda hosszú nyári délutánok!
A kapuban pipázva áll az őr,
bent nyújtóznak a lapos szalmazsákok,
s a palatáblán sorban tündököl
(egy magazinból bicskával kivágva)
ábécé helyett néhány lenge dáma –
a szék, repesve, félkönyökre dől.
A tanítólány ablakába ült,
lógázó lába, mint az óra jár,
hadapród-őrmesterré délcegült
szomszéd-falusi tanitóra vár.
Ponyvát olvas. S megcsillan olvadékony
aranyló fénnyel, nyugtalanul vékony
naptól-meleg nyakán egy szőke szál.
A kocsmában kis, nappali ivászat.
„No, dobd ki.” – „Nyert.” – Ötven fillér a tét.
„Kibelezem a bírót, mert pofázott,
mind partizán ez.” – „Loptál, tán azért.”
„Kibelezem…” – „Részeg vagy.” – „Én? Ki részeg?”
„Nyughass, Balog. Ha nem…” – egymásra néznek.
Az orosz már a Kárpátokig ért.
Elcsöndesül a kocsma. Hallani,
egy muslica hogy vergődik a borban.
A zöld tükörbe ferdén hull a nap,
megsiklik és vakítón visszatorpan,
a poharakon sorba-tántorog,
a dohányfüstben kéken megforog,
lefolyik, s lassan örvénylik a porban.
Kint megdobban a hazatérő ménes,
nagy sörénnyel, kivág egy vad csikó,
szügyig porban viháncol, és a széles,
nagy tomporán ezer izomcsomó
vibrál, cikáz. A hulló alkonyatban
a szőke gazda várja mozdulatlan,
arca barna. Homloka, mint a hó.
Egy pár csizma, s egy pár cipő csoszog
a küszöbön, mint aki sárba hágott,
két hát emeli az alkonyatot,
jóestét. Zvónár és Jambrovics állt ott.
Egy billiárd-golyó a fába csattan,
bortól vegyes, sürü katona-szag van.
– Egymást se látjuk. Gyújtsatok világot.
Horvát-szóra kivilágol a lámpa,
petróleum-etette lassú fény,
kis fészkében félénken ül a lángja,
majd megnyugszik, s a katonák szemén
csepp, sárga képét sorjában kikelti,
gyöngécske szárnyán ott tanul libegni –
a nap leszállt. Rőt felhő a helyén.
 

3

Micsoda roppant júliusi égbolt!
Csillagaitól úgy rezeg az éj,
hogy, mint a sűrű harmat szinte szétfoly
a sok fénycsepp – s egymáshoz mégsem ér,
csak tovább vibrál, lebben és rezeg,
az éggel együtt lassan lélegez
és meg-meg lüktet néha, mint a vér.
Jó ülni így. A mérföldkő fehérlik,
az út dereng, órád foszfora jár;
bozontos fűz a lankás lenti égig
emeli hátát. Ott van a határ.
A kukorica roppant nagyra nő itt,
suhogtatja friss, kemény keszkenőit
hátunk mögött. Tán ott valaki jár?
Senki. Tücskök vékony Morse-jelekkel
bevonalazzák végig a mezőt.
Másnak jeleznek. Hogy értse az ember?
Ülünk. Várjuk az elkövetkezőt.
Felkél a hold. Narancs-szárnyát kibontja.
Az irtás moccan, emlékszik a lombra:
a fűzfa-csonkok minden árnya zöld.
Messziről végre megdobban a járőr.
Szétválogatjuk árnyékuk szerint.
Egy golyószóró. Ez Somogyi Pálé.
Barátságos szemével ránktekint:
– Szakaszvezető úr, már megint egyszer
fegyvertelen ellenőrzi a fegyvert,
pedig… – a cserjés hirtelen meging.
Szél jár. Szél jár? Hiába van kiirtva
a Dráváig le minden parti fa –
(a pisztolytáskában is csak papír van)
– Somogyi bácsi! Milyen éjszaka!
(ha tudná! ) S mi itt állunk katonásan!
(Lapos a rét, de bizony csak hiába,
s hiába négyes járőr katona!)
A lápi kosbor illatát sodorja,
s térden felül már buktat a folyó,
cirmos virág, holdfényben-ingó kobra
fekete rajza cirmos szemgolyó –
hogy kerültetek dupla idegenbe
Danila, Ursz és Alexi Terente,
három román – ti mindig hallgatók?
A négy szelíd (mert ők négyen barátok)
megindul – mi is lépjük az utat.
Indázó szöllő; holdfény és farácsok
házunk előtt, s csepp meggyfa bólogat.
A vashálón – nem fogja kézigránát,
de engedi a csillagot, s a párát –
behull az éjből egy kockás darab.
A fűzfaágy, szalmával tömött bárka,
(Danila fonta) csendesen zizeg,
napraforgó az asztalon, pohárban,
hat könyv, lavor, és fülledő meleg.
Katonaszagú zubbonyod ledobtad.
Ne gyujts világot. Nézd inkább a holdat.
Érembe-metszi fiatal fejed.
S az ezüst-érem felirata: ifjú,
a Dráva mellett, negyvennégy nyarán.
Háromhónapos házas. Vékonyarcú.
Borbély keze rég nem járt a haján.
S a fiatalság olyan gyönge rajta,
mint gyönge száron ritka rózsa-fajta –
katona. Méláz. Tájon, szón, hazán.
(Csodálkozol: ilyen kis pillanat,
e régi pénzt, ha kiásod a földből,
hogy megmaradt, ezernyi év alatt,
miközben már az iszonyat csörömpölt.
Kár volna mégis meg nem fényesítni:
nekünk, hiába, mégis ez jutott ki
az ifjúságból és a szerelemből.)
Szobánkban lassan vándorol a hold,
az asztal mögé lép-lép hosszú lába,
a halk beszéd, halk lélekzésbe folyt,
emelkedik és lappad zummogása.
Fel-felriadunk. Itt vagy? Itt vagyok.
Kint ragyognak a roppant csillagok,
s csak fülelünk a csöndes éjszakába.
 

4

Mintha víz alól, fulladozva, halkan,
az éjszakában vékony zene jár.
Sűrű sötétben tekereg a dallam,
hosszú fonálon, mint a békanyál.
Közébe-cuppog, elmaradva néha,
mint mély iszapba holmi apa-béka,
a nagybőgő, s a citera kiszáll.
Kocsmában ül a környék hadinépe.
Az asztalon már tócsát vet a bor.
Karból-karba, citeraszóra lépve,
az egy-szál asszony imbolyog, botol.
Fehér Gyuláné. Szűk ruhája reppen,
de összefogja, annál feszesebben,
s bő húsa buggyan, mint a tej, ha forr.
– Eredj haza –, így szól Fehér Gyula.
– Sose megyünk! – rikkant reá Balog.
Babos csak néz, és zsebébe nyul a
villamosbérletért; remeg, vihog,
s verejték szántja apró, barna képét,
úgy mutatja szép fénykép-feleségét –
csak nevetik. Feláll, eloldalog.
Mindenki tudja: sírni megy Babos,
motyorékol: virágom, életem…
s egy alvó ló nyakára hajtja most
kerek fejét, keze a bérleten,
– mert kalauz volt Babos hajdanában,
s a közlekedés trágyás otthonában,
esettfejű, síró szakértelem.
Az ivóban már minden fül vereslik,
Fehér Gyula motyog a pad alatt.
Büntetlenül inni reggeltől estig
mégsem lehet. A döngölt fal ragad,
valaki rákent bort, vagy verítéket.
Csúszik a padló. Síkosak a léptek.
Úsznak a füstben, nagy, nehéz halak.
Egy darab tenger imbolyog az éjben,
sárga fény dereng üvegablakán,
s az öntudatlan, vízalatti létben
beszédesen tátogat a magány –
ajtónyiláskor kiömlik a kertbe,
ott tántorog locsogva, énekelve,
s hány, bugyborékol a lugas falán.
Nem látjátok ti, mi készül a csöndben?
Isztok, dögöltök, mint az állatok!
Az istállóban nemcsak Babos görnyed,
valaki jár, a jászol nyikorog.
– Ki az? – Én, Ursz. – Járőrből? Mért nem alszol?
Egy patkó villan, a küszöbbe karcolt.
– Hová viszed a lovat? – Itatok.
– Most? – csodálkozik utánuk Babos,
s lassan kiballag az ajtó elé.
A kút körül, hol mindig iszamos,
a fehérlábú Rigó félrelép.
Ursz hajlong, – s lám, a színig tölt vederbe,
most látja csak, a holdat is kimerte –
kiloccsantja, akár a tej fölét.
– Hé! Hová mész? – A hadnagy úr parancsa. –
S eldobrokolnak a kiskapun át.
Még hallani, az útról dong a hangja,
még sejteni a csöndes katonát.
S akár a hold, félig a lomb között,
már eltünőben visszatükrözött:
feldobognak az árok-hídon át.
Csend lett aztán. A falu hallgatott.
A nádtetőkön kiütött mohának
minden kis szálát megolvashatod,
ha így, a hold már megüli a fákat;
ezüstös még, de óriás, hasas,
az út meredten fénylik, mint a vas,
s mint kövületek villognak a házak.
Egy-egy falon kivésődnek a lombok
éles árnyai, mint az ujjnyomok.
A szél megállt. Egy nesz mégis kibomlott,
valami sóhaj, rezgő, vontatott,
hatszáz lehellet tán a csepp szobákban,
vagy idekint a por neszez magában –
az első kakas halkan felkotyog.
Nagy kacagás puffan tompán a kertbe,
és rácsattan a zúgó muzsika,
Babos fülel. Valaki énekel benn.
Vékonyan cifrázza a citera.
– No, Pista, rajta! – újra felvihognak.
Gyors csattanás. Egy poharat ledobtak.
És kicsordul a dallam folyama:
 
Molnár Sára felment az erkélyre,
kilátszott a selyeminge széle,
csincsalavér, csincsalavére,
selyeminge széle.
Babos belép: – Ursz elvitt két lovat.
– Hallgass Babos, most Lucska énekel.
– De mért épp most? – Mi történt? – Két lovat…
– Fogjátok be… – Lucska megáll, vedel,
és tántorogva kidalolja végig,
hogy mért ült ő tizenkét hosszú évig,
mert róla szól, mert ő… – Ursz vitte el?
 
Lucska Pista gyere be a házba.
Nem mehetek, mert az urad látja.
Ha az uram többé sose lesne,
eljárhatnál hozzám minden este,
csincsalavér…
– Kérdeztem tőle: hová mentek éjjel?
– A kocsiszínben kapott szekeret.
– Ursz megszökött. – Két lóval és szekérrel?!
Ugyan! – Partizán? – Hová mehetett?
Szemben usztasák, s tudja jól akárki,
a Dráván túl nehéz azt eltalálni… –
– Az öreg Molnár engem szeretett.
 
Lucska fiam, maradj itt a házba,
rosszat forral feleségem Sára.
Nem maradok, Molnár bácsi, hallja,
szakadjon le a selyeminge alja,
csincsalavér, csincsalavére…
– És aztán mégis? – Mégis. – Fejbeverted?
– Fejbe. – Elástad? – El, de kiderült.
Pestújhelyen nem lehetett a kertbe,
és így aztán a pincébe került.
Csincsalavér, csincsalavére… – Lucska!
Hol a hadnagy? Csicskása vagy! – Ki tudja?
(Lucska legyint:) – A hadnagy elrepült.
*
Még nappal is csalóka víz a Dráva.
Hiába nézed, az még nem a part.
Sok ágát egyre fonja, szétzilálja,
a bokrosokba mocsarat takart,
szunyog lepi, zörgő-szakállu sás,
bársony gyékény, egy fűz, egy bukkanás:
s újra előtted, új sodorba hajt.
S amikor a hold beleér a vízbe,
megmártogatva fáradt oldalát:
apró ködök gurigáznak vesződve,
meg-megszúródva a nádtorzson át.
A nyárfalombok zörögnek, rezegnek
a félig-éber, moccanó szelekben,
s locsog a víz, roppan a fűzfagát.
Fátylas a fény, a hab is csupa pára,
tükreit a szél belehellte már,
a hold félfeje, ködbe-bugyolálva,
egy messze homokzátonyon megáll,
majd elcsúszik mögötte, mint a párnán,
csak üstökéből marad ott egy pár szál
vékony-nyaláb, violaszín sugár.
Elsötétül a táj. Most, ott a gátnál,
a vízbe toccsan egy ponyvás-szekér,
hőkől a két ló, szügyig csap az ár már,
megfarolnak, a fejük összeér.
– Siessünk Ursz. Megvirrad nemsokára.
A hadnagy a ponyva szélét cibálja:
bomlik a bog, s a szállítmány kövér.
Meg-meglebben a terepszínü vászon,
a víz suhog a szekér oldalán,
akár a súlyos búza aratáskor –
púposodik a rejtett rakomány,
meghimbálózik, széjjelhömpölyög,
s a döccenőknél halkan felröfög –
mert tíz malac zötyög bent szaporán.
A túlsó parton megmoccan egy fűzfa.
Ott a csempész. Ugy tetszik: integet.
– Aztán hallgass, Ursz. – Hallgat. Ahogy szokta.
– A benzint most. – (Kincstári.) – Ide tedd.
Anélkül is megy majd a rossz tragacs.
A tartály kottyan, mint egy nagy kulacs,
s a disznók újra felnyüszítenek.
Kikel a szél. Meghullámzik a tájék,
szürkéből kékbe, mint az óceán,
észrevétlenül színesül az árnyék,
tejes fény cseppen a mező haján –
s mert senki más: a keresztúton állva,
kis bódéjában csöndesen vigyázza
a pitymalló határt Szent Flórián.

 

 

 

Ház a hegyoldalon

A vezető

Ez a színhely. Hegyoldalban a ház.
Fent bazalt sziklatető.
De lejjebb, itt a ház előtt
szőlők szaladnak végeláthatatlan
a tóra le, hullámló vonulatban,
mint glóriás juh-nyájak, szembe-napban –
a szüretnek már vége van,
de a levél az alkonyatban
áttetsző s fényes, mint a füst-arany.
A gyümölcsfa is mind szedetten.
A lomb hegyéről olykor egy szem –

A látogató

Itt egy szem töppedt szilva az uton.
Olyan az íze, mint – nem is tudom –
édes.

A vezető

 
Édes?

A látogató

 
Édes. Nagyon.

A vezető

A ház belül egyetlen nagy szoba.
Sötét. Vigyázzon. Nem járt itt soha?
Persze, nem. Mintha benyúlna a hegybe.
Keskeny parasztágy. És kemence.
Hajópadló. S rozsdás, barlangi nap:
egy rézüst lóg a gerenda alatt.
És semmi más.
Üres a ház.
Erdész lakta, aztán az öregasszony,
aki a hegyre járt,
és mondják, egyszer sast talált,
mondják, tört volt a szárnya, lába,
egy este sast talált,
fölvette s indult le a meredeknek,
és amint vitte egyre nehezebb lett,
de ő emelte és cepelte,
karjára és hátára vette,
hogy imbolygott a vézna hát,
mintha vinné a roppant éjszakát,
majd húzta már konokul – gyönge, vén,
s hogy átemelte itt a küszöbén,
akkor látta: angyalt hozott.
Olyan volt, mint az angyalok.
Pokrócra tette, nem fért el az ágyban.
És ott feküdt az angyal zsákruhában.
Nagy volt, barna, mint egy kaszás.
Vagy egy sebesült katona.
És szenvedett. Szenvedett a szeme,
szőlő szeme a szemhéj-prés alatt,
a lélegzete szenvedett,
a szíve szenvedett, dobogott a ruhája,
és néma hangon szenvedett a szája,
csak csontjait lehetett hallani;
földrengéskor nagy hegyvonúlatok:
föl-le gyűrődtek roppant izmai,
s válla fölött, karja alatt
úgy borzolta sas-színű szárnya-tollát,
mint nagy, vacogó, téli madarak.
Ecetes vízzel arcát megtörölte
az öregasszony s virrasztott fölötte.
És elaludt és felriadt,
és akkor nem volt semmi más,
mint egy ablaknyi pirkadás,
az ecetes-csupor, a lámpa,
és üres, üres volt a ház,
s a gyűrt pokrócon semmi más,
mint tűlevéllel csillogó
fenyőgally, frissen zúzmarás.

A látogató

Most is fenyőgally a sarokban.

A vezető

Előfordul. Bizonyos konstellációban.
A kamra, tudja. És a pince benn.
Dehogy tudja, hisz nem járt itt sosem.
Honnan tudná, ha nem járt itt sosem?
Mondják, leért a föld belébe innét
a férfi, aki fölásta a pincét,
és hajnalonként járt a tó alatt.
Feje fölött hallotta a halat
és látta lenn a nádak gyökerét,
mint óriás, sötét csillárokat.
Homlokán lámpás, mint egy szemtükör.
És egyszer nem jött újra föl.
De nem halt meg, csak elveszett.
Mondják, hogy szalamandra lett.
Most narancsszín és fekete.
Hallatszik olykor a nesze.

Egy lány (kint megy az úton és énekel)

 
Szép fényes délben mentem a réten
 
Zsálya virított az árokszélen
 
Az árokszélen szép piros zsálya:
 
Mintha a szája volna

A vezető

A fegyvergyűjtemény. Rozsdás a pisztoly,
de a vadászkés fényes, mint a hal.
S éles.

A látogató

 
Éles?

A vezető

 
Éles. Nagyon.
Mint egy jól-rajzolt körvonal.

A lány

 
Szép fényes délben mentem a réten
 
Mégis botoltam árokba léptem
 
Fekete küllős fekete nap:
 
Szeme sütött az égen

A vezető

Egy telefon ül itt a sutban.

A látogató

Egy telefon?

A vezető

 
  De meg se mukkan.

A látogató

Egy telefon?

A vezető

 
  Talán ezerkilencszáz –
Nehéz, ősállat-telefon.
És néma, néma. Ül, kotol,
nikkel-hasát lepi a por –

A látogató

Egy telefon?

A vezető

 
  Akkor se szólt?

A látogató

 
Mikor?

A vezető

Erős a zápor itt nyaranta.
A gömb-villám lefut a partra,
a vízre ugrik, el nem ázik,
mint a kálium, karikázik,
a nád perzselten imbolyog –

A látogató

Kinyitom az ablakot.

A vezető

Minek? – Tavaly is futni kezdett
a táj, állatok, patakok,
a zápor tőre földbe vágott,
térdig verte az agyagot –

A látogató

Kinyitom az ablakot.

A vezető

Ugye fojtó az ózon félelem?
Ugye a villám-függönyök szaga?
Ugye félő lehetett két alaknak,
akik az erdőn át szaladtak,
az ostorozó gyöngysor-éjszaka?
Ugye ázott hajak és ágbogok –

A látogató

Kinyitom az ablakot –

A vezető

Vakították a vaksötétet –

A látogató

Kinyitom –

A vezető

 
  aztán lecsapott –

A látogató

 

A vezető

válluknál a villám. –
Az ablakot, fiam, ne nézze többé.
Ez is történet, mint a többi.
Mögöttük egy cser lassitott
mozdulattal földre rogyott.
Aztán a ház. A zár laza.
Szédült a lány. Fölkapta és emelte
a fiú és karjára vette,
az ajtón be, s a küszöbön, ezen,
– nézze csak, odavezetem –
ezen emelte át, akár haza.
Sötét. És mintha benyúlna a hegybe.
Itt a parasztágy. – A kemence. –
Érintse meg. – Hideg kemence. –
Hajópadló. – Akkor sáros nyomok.
Az ágyon valaki tükröt hagyott. –
Hajópadló. – S rozsdás – barlangi – nap –

A látogató

Egy rézüst –

A vezető

 
lóg a gerenda alatt. –
És semmi más. –

A látogató

 
  És semmi más.

A vezető

Mert üres –

A látogató

 
  üres volt a ház.

A vezető

Üres volt?

A látogató

 
Üres volt.
– – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – –

A vezető

Te voltál hát.

A látogató

 
Én.

A vezető

 
Te. Ballonkabátban.
Ti ketten. És nálam szólt a telefon.

A látogató

Ázott hajak és ágbogok.

A vezető

Fölvettem. Senki. Hívtam ezt a számot.

A látogató

A villámfüggönyök.

A vezető

Egy számot, ami nincs. A telefon.

A látogató

Egy cser lassított mozdulattal.

A vezető

A vezetékek. Szólt. És senki.

A látogató

 
Nyár volt.
Az égi robbanás
percenként temette be a tájat,
s közben, mint akit kiástak,
az eszméletlen csönd szemünkbe csordult,
s csíkos, fekete vére
közt egy-egy rángó faldarab
kísérteti fehére,
amig megint zihálva
döndült nehéz aritmiája,
hogy csak az üst, a réz dongjon tovább,
mint egy rettentő dobbanás után
az erek néma drótja –
úgy ültünk, mint a végső rémület
egy nagy, fekete szívben meghuzódva.
Aztán lazult. Nyár volt. Az oldott,
áttetsző vízfalak mögött
ott álltak már a régi szobrok.
A ház előtt ott állt a nappal,
ott az aranyosbőrü nappal,
az arcát félig takaró
térdig hulló, napszínü hajjal,
mint egy aranyos lombu fűz,
oly villogó, oly omlatag,
s haja mögül sütött a nap –
S a ház előtt ott állt az éj,
ott állt a szélesvállu éj,
ezüst csillag-sebek a testén,
fekete-húsú Szent Sebestyén,
s körbefutva a köldökénél,
derengő, fémes pánt az éjfél –
Ott állt az éj, ott állt a nap,
s a ház fölött, s a ház alatt,
minthogyha lassu szél suhog,
hullámló, lassu mozdulattal
vonultak át az évszakok –
És aztán semmi, semmi más,
csak lebbenés, csak surrogás,
talán csak egy sebes madárraj,
mit ránkdobott egy óriási ég,
pihék, pihék, szárnyak, pihék,
át-át csapó, tündöklő hófuvással,
és semmi, semmi más –

A vezető

 
Elég.
Hol a lány?

A látogató

 
  –

A vezető

 
    Hol a lány?

A látogató

 
  –

A vezető

A kamráig dőlt be a víz.
A pincéig dőlt be a víz.
Nyitott ajtók és nyitott ablakok.
Az esti vihar. Aztán a tűz.
Aztán az éj.
És aztán jött a roppanás.
Mert akkor éjjel elmozdult a ház.
Nem látni semmit. Friss vakolat.
Egy gömbvillám bejött az ajtón,
és némán körbement.
Nem látni semmit. A mész, a réz, a fa,
viaszosan ragyog az új matéria,
csak a vaskapcsok koponyavarrata
nyikorog éjjel. Nem látni semmit.
Eróziók iszap-csapágyán
torzul lassan a ház belső tere,
torzul ez a tömör üresség,
hol tárgyak állnak, mint az eszmék,
a volt testek lélegzete,
egy lassú zuhanásban állunk,
nem látni semmit, a háznak,
ennek a határolt hiánynak,
melynek kapuin ki-be jártak
a tény, a vágy, a képtelen,
már nincs több léte, mint amennyi
két perc között tud megjelenni
rézsút és névtelen,
e levegő körül, mely olajos
a belepréselt léttől, mint dióbél
vagy agyvelő körül a csonthéj,
ropog a fal, ropog, szakad,
nem látni semmit,
s aminek teste volt, hazátlan
agyaggá dől a roskadásban.

A látogató

Agyaggá.

A vezető

 
  Az őr vagyok.

A látogató

A szétdőlt kőhalmok magánya.

A vezető

Az őr vagyok.

A látogató

 
Mit nézel?
Mit nézel rám? Hát mért nem jöttél késsel,
fejszével dönteni a deszkalapot,
és mért nem álltál ott a küszöbön,
ázott nyersvászoningben és deres
hajadban az esővel,
hát mért nem jöttél? Én vagyok a tetted,
a véletlent mért kellett elkövetned?

A vezető

Fák nőnek itt, nem én ültettem őket.
Én mertem ki az iszapot.

A látogató

Fák nőnek itt, vizes ostorok,
a fák alatt vesszőfutás,
villámfehér szíjcsattanás –

A vezető

Cement.

A látogató

 
Mert jött helyedbe más.
 
Ne félj, mert jött helyedbe más.

A vezető

Betongyűrűk.

A látogató

 
A hegycsuszamlás
zajait ismered?
A mormolást, a suhogást?
Tudod te jól a fekete-sárga férget,
mit földobott a föld,
azután, ahogy kipattant az ajtó,
s olyan magas szél jött be, mint te vagy –
tudod te jól, ahogyan növekedett,
a szoba négy sarkából fújt a szél,
mint négy égtájról, forgó négyfelől
ég-nagyságrendű ventillátorok
s úgy lobogott a legbelső zugolyban,
mint hajóorron, a hajunk –
hajunk, hajóorr, el se fért,
mert voltaképpen el se fért sehol
az, ami volt, csak suhogás,
pikkelyként rendezett tollaival
a moccanatlan barna zsákruhás,
mögöttünk már, mert ott futottunk,
tudod te jól, mert újra ott futottunk
görnyedten kint a fák alatt,
mert itt rejtetted, ne tagadd,
a hüllőt és a madarat.

Az éneklő

(kintről)
A ház előtt a ház előtt
Szembenézve két fa nőtt
Déli ég esti ég
Egy világos egy sötét

A vezető

Mit akarsz a késsel?

A látogató

 
Engedd el a kezem.

A vezető

Mit akarsz?

A látogató

 
Hagyj. A fákat.

A vezető

A fákat?

A látogató

 
Hagyj. A fákat.

A vezető

Ezzel a késsel?

A látogató

Elég a kérgét körbevágni, s vége.

A vezető

A fákat? Nem.

 

(Elveszi a kést.)

A látogató

Persze. Te. Te szikkadt harapófogó.
Nekem egy mozdulat se jár.
Egy szó. Egy hang. A láthatatlanok.
Nekem majd csak a néma utca.
A vágányok, neonvilágitásban.
Hogy hol a lány. Hát hol a lány?
A villamossinek kicserélése éjfél után.
Mit tudom én, hogy hol a lány?
Itt sincs? Itt volt. Valamikor.
De nekem majd csak a puszta járda.
Nekem majd csak a hűvös hinta lánca
a gyermekjátszótéren éjszaka.
Dőljön. Essen. Arccal a földbe. Hallod?

A vezető

– – – – – – – – – – – – – –

A látogató

Mit ülsz ott, mint a vak?
Mit döntöd homlokod kezedbe,
mint ki örökre így marad?
Elvetted a kést. Itt vagyok.
Mért jöttem vissza? Ezért.

A vezető

Erdész lakta, aztán az öregasszony,
aki a hegyre járt,
és egyszer sast talált,
aztán a férfi fölásta a pincét,
s félő lehetett két alaknak,
akik az erdőn át szaladtak,
igen, kérem, aztán megdőlt a ház,
egyetlen zuhanásban állunk,
az éj, a nap, és egyre nőtt,
a ház előtt azután két fa nőtt,
az a világos és sötét.

A látogató

A fák –

A vezető

 
Menj.

A látogató

– – – – – – – – – – – – – – – –

A vezető

(Most megy. Egy körvonal a küszöbön.
Most elment. Némaság.
A vaskapcsok koponyavarrata.
Sötét. És mintha benyúlna a hegybe.
Megérintem. Hideg kemence.
A kést most helyre. Karcolás a padlón.
És semmi más. Hajópadló.
S rozsdás barlangi nap – elég.
Kint most madár. Ilyen korán?
Egy téli raj. Tengelicék.)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]