Amerikai állomás

A Grand Canyonban
Én nem tudom miért, mindig az állomások.
A régi szétbomlók, a készülők.
Mindig az állomások. Itt is.
Ebben az újvilágban, ebben a képtelen
magasban, ahol mintha Kalevala-erdő
húzódna, vagy inkább erdőhatár,
innen a ritkás szálfák, ott már lapuló bokrok,
s ha fák, csapott-fejű, görcsös borókafák.
Alkony. Hófoltok. Rézvörös nap
odaát még, s az óriás, rézvörös szakadék,
amint végső, elvegyült rézporukkal
beszórják még a levegőt. De itt homály.
Az elhagyott állomás. Sötét fabódé,
pionír-ház a prérin, novemberi
fagyos fű a keskeny sinek közt (hányszor láttam ezt),
a sinek végén rozsdás vasbakok.
Megszűnt hegyivásút végállomása.
Csontig fázom. De nem mozdulok.
Az előbb még egy korcs borókafába
kapaszkodva álltam a szakadék
rézvörösének legszélén, belebámulva a nem-volt
és soha-többé-nem-lesz képtelenbe,
a süllyedő Három Hajó, a Hindu Templom
kőtömbjeit félősen üdvözölve,
melyek ez egyszer éppen akkorák
voltak, mint a geológiai gondolatok.
Rájuk ismertem, nem vitás.
De itt, ez az állomás, ez névre szóló.
Ez nem kell senkinek. Ezt átveszem.
Fölemelem, magamhoz ölelem
sötét csomagját, amelyet
sosem fogok felbontani.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]