Víz és kenyér
|
Babits Mihálynak
| Reggel, ébredéskor, |
hét hangon kérdezem: |
| ki evett a tányérkámból? – kérdezem, |
| asztalomhoz ki ült le – kérdezem. |
| A Hófehér, bizony a Hófehér, |
| aki piros vérsejteket kivánna még, |
| egy lány talán, nálam hétszerte magasabb, |
| egy átlátszó katona, terepszín köpenye |
| hóval borítva, véghetetlen |
|
| én boldogan, én boldogan adom kis étkemet, |
| egyél, igyál, te Több, te óriás- |
| birodalom küldötte, melyhez képest |
| e sáv-lét festett zebracsík, |
| vedd a karom, vedd lábam járni, |
| vedd a szemem, mely még fatörzsre, |
| néhány mohos napfoltra lát – |
| és élsz és élsz és éltek, nincs különbség. |
| S ha van köztünk, már eltéveszthető. |
| Ki ad kinek? Mit ad? Homályos arcom |
| hét arcom Rád emelem, ki milliók |
| helyett arc vagy előttem, szenvedő arc, |
| ki védelmedre késztetsz, készületlent, |
| okozatot késztetsz, ok, indokolásra, |
| hitetve: rászorulsz. Ez az. |
|
| Egy szenvedő égbolttá szélesülsz, |
| egy sérült légkörré fölöttem, |
| még fölemelhetem két tenyerem |
| tálkájában a vizet, kenyeret. |
|
|
|