Tájképek

 

 

 

 

Tájképek

 

Kertváros

Üres az út, égnek a lámpák.
 
S úgy buggyan, mindjárt alvadón,
a sűrű lomb a kert falán át,
 
mint szív falán a fájdalom.
Alvadt, sík fűcsomókba gázol
 
olykor a láb; halad az éj,
s villódzik, néma láthatáron,
 
a szárazvillám szenvedély.
Hiába villog. Csonkig égve
 
görcsösen mered föl a ház,
vonalát bevájja az égbe,
 
s nem bírja megadni magát.
 

Éjfél

Harmónikás ablakom kitártam.
Így lehet akár Argentínában,
oly sötét és oly magas az ég.
Lent a kovács tüze már eloltva,
egy-egy görbe kémény lovagolja
apró háza nyereg-tetejét.
A hőség is mintha elaludna.
Néma lámpafényben ég az utca.
S ráncos pillán, függöny-ráncon át
távolabbról egy kis villa fölnéz –
mélyebb éjbe most fordul a földrész –
nézi a növekvő éjszakát.
Szél indul. Lent imbolyog a lámpa,
lassan lengő fénykörébe zárva
egy faldarab véle imbolyog.
S kint felejtve, odafenn a rácson,
hófehéren borzong meg a vászon,
s egymagában csattog és lobog.
 

Dél

Nagy ollóval vágja a nap
rövidre mind az árnyakat,
és úgy cikáz, hogy pontosan
mindennek pontos árnya van.
Csak a folyó szökik maga
árnyatlan, mint az éjszaka,
s hogy látsszék – mint madár a tollát,
kibont két, villogó vitorlát.
 

Róma*

A magasnyakú, fekete pulóver,
a hajad, mint spanyol fiúk haja,
s előtted, piros bakelit-pohárban,
egy tinta-lila csokor ibolya. –
Kövér ecsettel kenték ezt a képet.
Be kár, hogy látszik rajta a lehellet,
mely szád körül, mint cigarettafüst jár,
belengve a jeges palota-termet.
Kint január. Csikorog a kötélen
a ruha, míg a bóra ráncigálja,
és odalent, a szökőkutakon
a jégcsapok szikrázó körszakálla.
Jaj, megfagyunk, jaj, csontig vág a fény
lóg a szögön a hazai szalonna,
s mint mikor felmentünk a Pantheonra,
úgy szédelgünk a szoba közepén.
 

Otthon

Ablakomból messzire látni,
bár köddel jő az alkonyat.
Ott lent kovács tüze parázslik
a deres plé-eresz alatt.
S amott, közelgve, távolodva,
a sík utat narancs-piros,
lámpás orrával szimatolja
a ködben bolygó villamos.
*
Mint egy folyó nyugszom az ágyban,
vászon-völgyeken, halmokon.
Testből idővé válva lassan
a napból éjbe így uszom.
És éjszaka, elcsöndesedve,
partjaimról magasba röppen
ködöt kavarva egy madár,
és némán kóvályog fölöttem.
*
Zárd be az ajtót, míg lehet,
hadd kocódjék a zár a széllel.
Szorong a csönd, szorong, remeg:
a hang mikor hasítja széjjel.
Dobog a fal. Valaki jár.
De tart a mész, még nem szakad.
Szorong a csönd, koccan a zár,
dobog a padló. Tartsd magad.

 

 

 

Október

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.
Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.
Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasu gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.
Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.

 

 

 

Flotta*

A szél, a szél.
 
A ház, mint egy hajó-orr
az éjszakában jobbra-balra bókol,
zörög, remeg
papír, keret,
és lent fekete torlaszokban
csörömpölő aszfalt-mederben
páncélosok robaja robban,
hullám hullámra vág a háznak,
a fulladókon át-meg átcsap,
s a házak mind, a roncs hajók
csak imbolyognak és zihálnak
sovány antenna árbócokkal
még himbálóznak körbe-körbe,
s rezeg az éji zátonyon
a város-flotta, összetörve.
Az égen néma tűzjelek.
S az ormokon az éj felett
a kint felejtett, tönkre-ázott
széjjelmosódott-színű zászlók.
S zúg, zúg, zúg teljes éjszakán
a tanksor lent a Vérmezőn:
csitíthatatlan óceán.
 

1957

 

 

 

A Krisztinában

Hányszor ültem így templomok alatt,
sárga falukat sütötte a nap.
Kövér tornyuk úgy nyúlt a kékbe,
mint kővel rajzolt gyermekkori kép,
s fénylett, összehúzott szemembe érve
a déli, nyári sárga-kék.
Azóta láttam tengerek felett,
az oszlopokon hogyan verdesett,
hogy dobogott a vonalakba zárva
a márvány görbe erein a sárga,
s micsoda távolt tükrözött
a kék az oszlopok között.
Volt már, hogy a kék megsötétedett,
mint óriás tó, ibolyaszínű lett,
egy vékony fiú szobra állt a térben,
az ibolyaszín előtt hófehéren,
s oly élesen, mint a sötétedő
élet előtt a mult idő.
Itt, ez a sárgaszín narancs.
S – ez kellett még – egy raj galamb
csap föl, mintegy szita alól
egyszerre a templomfalon,
s megborzolják a nagy, avitt,
csapott tető vonalait –
Szorong a szív. S benne szorong
a nyári fény, a sok torony,
ibolyaszín, a messze, vékony
szoborfiú, az omladékon
az oszlopok, a kupolák,
szorong a szívben a világ –
Galamb, galamb! Röpítsd fel hát a képet,
a sárga mögött lengesd meg a kéket,
hogy megmaradjon, mozdulatlan,
egy szárnycsapásnyi mozdulatban.

 

 

 

Város, télen

Fölülről látni ezt az udvart,
az apró, öt ház udvarát,
mindig fölülről és haránt,
mint egy képet, mely távlatába,
mint multat, mely önmagába,
bárhonnan nézed, visszaránt.
Az udvaron drót és talicska,
vasalatlan kerékcsomó.
A csúcsos háztetőkre ritkán,
reszelősen hintve a hó.
A tájék, hátrébb, elhaló.
Az őrülteknek, rákosoknak
kórháza szögletes szügyét
feszítve mozdul, s visszatorpad,
az alkonyat odvába olvad,
az ég alján, odalehellve,
borzong egy jegenyefa lelke,
s a kémények az esti ködnek
felelve, lassan füstölögnek.
Az alkony kék pillanatát
átvágja most egy fény-nyaláb,
s a fellegek közt úgy dereng fel
a kék és rózsaszín november,
mint egy tavasz.
mint egy tavasz. És estelig
az esztendő emlékezik.
 
*
 
Füst, füst. Nagy, ezüst potrohán
hordozva puffadt homlokot,
kristálycukrot és sávba oldott
pergamen-lámpával a boltot:
a kávé-gép zubog.
Zubog, remeg, s vigan sipolja
az induló mozdony jelét,
akárha a kinti sötét
suhogó nagy terein át
vinné falatnyi vonatát,
és vele sértetlen repülne
a fulladt, langyos-szagu fülke.
Ajtó csapódik szárnyasan.
S harangoz, szögnyelvű haranggal
egy Betlehem s két kamasz-angyal.
Tornacipős, kucsma-fejű
pásztor a pult előtt kiált,
ott szólongatja Máriát,
a bundáról szerteszalad
a kávészagnak nekidőlve
az a hóverte-puli-szag,
s a gép hasán feltündökölve
villámló foltokban keringnek
a kabátra-vett férfiingek –
szusszan a kávé s „Szálljatok
le betlehemi angyalok”.
Mögöttük vékony, olvadó
fényszálban szitál be a hó.
 
*
 
A hó, a hó.
Az öt háznak térdéig ér.
Fekete a függőleges,
és minden vízszintes fehér.
Fehérrel megvasalt kerék
az udvaron, s egy ferde rönkő
hátrahökken, végigremegve,
hogy görcsös testén ott simul
a fehérség égbeli teste.
A kovácsműhely felzihál.
Szikrát vet a piros lehellet,
hiába fojtja egyre lejjebb
az éj lágyszálú pelyhezése,
kicsap, kilángol megtetézve,
és fátylon át és éjen át
lüktet parázsló szívverése –
de oldalt, hol a fény nem érte,
nézd, nézd, az egy-szál tujafát:
felszökkenő, roppant bozontja
a fél-eget magára vonta,
s most csupa örvény és taraj
dermedő hullámaival,
fehér habok tajtéka rajta,
s az éjszakát úgy üti által
a megfagyott szökőkutak
mozdulatlan extázisával.

 

 

 

Balaton

 

1.

Karton fürdőruha-maradvány
őrzi rajta a századot,
de gyönge melle, mint a hablány
melle a sás közt, úgy ragyog,
sötét fejét a torzsba fúrta,
mozdulatlan nyakát szelíden
körülhullámozzák a kurta
fürtök. Moszatba ér a karja széle:
afféle
Oféliát vélnél a vízben.
Jő a fiú. Gázol, kutat.
Két barna combján szőke, göndör
pihék remegnek, hajlanak
a szembevágó vízözöntől.
 

2.

Ki hinné, hogy a Balaton
szine alatt, szine felett
halottak, roncsok, repülők,
alapító oklevelek?
Mocsári tó. Mint nádcukor
csorog belé a hold,
elforrta már a féllevét,
mig délibb napja volt,
csak ősszel látni, ha higúl,
s felszáll a gőz a domb hegyéig,
hogy ott szelídebb istenek
kecskecsecsű szölleje érik.
 

3.

A kisebb tó, a fok mögött.
A nagy víz hajdan erre járt.
Levendula-mezők között
látni a geológiát.
Hegyet gyűr, szétszakít,
humuszt morzsol hamuból,
s iszonyatos lábujjai
kiállnak a saruból.
 

4.

Milyen meleg a deszka! Szinte füstöl
a fényben, amint ráfröccsen a hab.
Szalmakalapod vedd le a fejedről,
s takard el vele arcodat.
Füled alatt a palló, mint a dob.
Halkan dobol a víz a dobban.
Fogják a hangját sűrű nádasok.
Hallani, hogy a deszka roppan.
Aludj halász. Épp három óra.
Krisztus halála perce ez.
Észrevétlen suhint a tóra
a nap, s egy napot elfelez.
 

5.

Se hold, se út. Fönt jár a szem,
bolyong a csillag-sűrüben.
Lent egy kőpárkányt látni még,
mintha foszfortól fénylenék.
S ütődvén a hegy kebeléhez,
a kéz egy szöllőfürtöt érez.
Hogy nem buggyan szét ez az ég!
Hogy bírja önnön gyönyörét!
S iszonyatát – az éj delel –
Hogy vége lesz, hogy bírja el?
 

6.

A rézvörös, a szürke
egymásba fúrta tőrét,
tusakodik az alkony,
reszket a tág levegő-ég.
Nem mozdul mégse: reszket,
rezeg a kétszinü metszet,
állja a hab, mig felszökik,
a metsző szélvész karcait.
 

7.

Állja a víz a szél marását,
tusakodik az alkonyat,
holdtalan éj lesz – meg ne lássák,
takard el vele arcodat,
halott a lány, hogy meg ne lássák,
a torzsba bújt, elernyedőben,
de szűk a víz, emeli hátát,
mert mélye nincs, csupán időben,
mocsári tó, iszapja fűt,
forró deszkán mutatja füstjét,
takard el arcod, mindenütt
a rémület s a gyönyörűség,
keblek: szöllőfürt, hableány,
suhint a nap, hasad a karton,
iszonyatos lábujj nyomán
kecskecsecs az északi parton,
csillagsűrűbe csal az éjjel,
ki bírja el, hogy vége lesz,
meg ne lássák, a hold se kél fel,
Krisztus halála perce ez –

 

 

 

Paradicsomkert

 

I.

Egy szál kövér pipacs lobog,
hol az erdőig ér a rét,
egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva,
akár a nyúl a fél-fülét.
Itt a határ. Itt reng a páfrány,
míg a karhossznyi sün kilép,
a völgybe innen hempereg le,
akár egy pohos barna-medve,
nem borzolódó, lágy tüskéivel
a homokot szelíden hersegetve.
Lejjebb vad bokrokban a szöllő,
hol törzsre érez, felszökik,
s óriás babérlevelek
közül csüggeszti kebleit.
Úgy ring a zöld, akár a víz,
tömör hullámmal csap a hegynek,
a szirtek lágy hússal remegnek,
csak itt-ott villan ki a lomb
alól a kő, a csont,
és foltos, szaggatott a táj:
kövér, kopár.
S ott lent, hol kitárul a völgy,
ahol fátyol-eres gomolyba
a hőben minden szerte-folyna,
egy sor feszes, mértani-rendü szálfa,
a táj szélén éles fekete szálka,
nem olvadozva-rengve, nem lazulva,
a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,
s állja a hőt, – közükben
a szeletekre szabdalt végtelennel:
a szálka-fák közt áttükröz a tenger.
 
*
 
Hová indulsz te vékony, gyönge-csontú?
Nem hallod-e fejed felett
halkan pendülni az eget –
mint az ezüsthöz koccanó üveg,
bong, bong a bolt – nem hallod-e
a seregélyeket?
Nem látod-e, amint lecsapnak,
rezgését a szőlőlugasnak?
S nem látod-e, amint a fürtből
a csőr alatt kibuggyanó
bogyók sűrű illata füstöl?
Nem érzed-e ott fönn, a mennybeli
fények mögött a mélyebb feketét?
Nagy, suhogó vásznakon rajzolódva
most kezdenek derengeni,
most, most fordulnak új alakzatokba
a kintibb ég halvány jelképei.
Csepp zökkenés: a föld fordulni kezd,
orsózza már, orsózza az időt,
útjára indít minden erjedőt,
mézgás meleggel tapadnak az ágak,
nem érzed-e: átfűlik avar-ágyad,
és széthasadt gyümölcsök közt heversz?
Oly ifjú vagy. Hogy bírod el a vágyat?
Nem félted-e a két szemed?
Fordul az év, takard el, míg lehet.
Nem félted-e a gyönge szád?
Nagyon tapad a szőlő méze rád.
Nem félted-e a válladat?
Az indiánszínű szeplők miatt
olyan, mintha mindig sütné a nap –
nem félted-e, hogy sustorogva rászáll
az őszelő, a súlyos indián-nyár,
s te térdre hullsz és ottmaradsz, lerogyva
egy perzselő foltnyi homokra,
majd felkiáltva hemperedsz be
a vonagló-indás berekbe,
de ott is megmar a növényi láng,
a roppant napban szinte láthatatlan
kék borszesz fénnyel sistergő katáng,
és csontig eszi minden ízedet –
nem félted-e a két szemed?
És ott a Lány. Nem néz reád.
Nem félted-e gyönge szád?
Ő térdig fűben áll, s a zöld
úgy tükrözik a bőrén,
mint a fehér mennyezeten
a kinti, zöld verőfény,
mikor a fákra űl a nap –
nem félted-e a válladat?
 
*
 
Aztán alkony.
Aztán alkony. Nagy, hűvös ég.
Utoljára a felhők felrohannak.
S oly nesztelen csapó sörénnyel,
olyan hasító hegyü fénnyel,
olyan habokkal, torlaszokkal,
oly óriás mozdulatokkal
készülődik a tépett kora-éj,
s oly űzött némasággal, hangtalan,
mint a kimondhatatlan szenvedély.
Lebágyad. Csönd. A hegytetőn
ül mozdulatlan két alak,
két oldalról a hűvös, érdes
fatörzsnek vetve hátukat.
Körül, a síkságból kiszökve
derékig ködben ott lebeg
egy-egy üres, aprócska vulkán.
Holdfényben néma hold-hegyek.
A holdfény egyre élesebb,
s mind feketébb az éjszaka.
Szél mozdul olykor.
 
S válaszolva
végigrezeg a fuvalomra
fejük fölött a Fa.
 

II.

A hűvös pára földre cseppen:
egy angyal jár az éji kertben.
Csuhája a bokrokhoz ér,
sutrálja őket, mint a szél.
Aztán megáll. Embernyi botja
végét befúrja a homokba,
két tenyerét a bot fejére,
támasztja állát a kezére.
Két lomb-szelet közt messze láthat:
a földi téren árnyra árnyat.
S ha lefoszt egy-egy árny-pihét,
alatta újabb árnyalatnyi
temérdek újabb árny szakad ki,
egy óriási vadmadár…
De nem. Elég.
Elég a kép.
Lélegzik egyet. Fullatag
a végtelen árny-zuhatag,
jöjjön helyette más alak,
s látja a földet, mint halat.
Az űr vizéből gömbölyű,
fényes hátát kidugja. Pára
lövell belőle felzihálva,
és képtelenül melegen:
léttelen, jeges vizeken.
– Mi lesz a vérrel? – szólt az angyal –
mely már zubog, hallod, Uram?
Én, aki élek hangtalan,
én, ki haránt-meredeken
fúródom át a tereken,
talptól szemöldökig sötét,
deres szárnyamba burkolózva,
én mit bánom? – de ő, a két
félre hasadt vérjárta forma,
aki e hal, vagy e madár
hátán kapaszkodik, hörög,
csupasz karját nyújtva riadtan,
mézgás-szemű majomkölyök,
s Te úgy nézed, úgy hallgatod,
mint ő az állatot –
Őt mire szántad? – Mire néki
a testtelenből testbe lépni?
Mire gömbnyi szemében úszva
a fenn száguldó esti ég?
a rostra-feszített ostya-vékony
szirom? mire e rothadékony
gyönyörüség?
Mire, ha majd emelkedik,
az emelet, a bakelit?
a cink? a drót? a drótvilágon
mért fennakadni, rongy az ágon,
mire pengén kis-ujjnyi-forma,
acélba-edzett vércsatorna?
Mire a benti boltozat,
a csont alatt?
A halvány idegekkel osztott,
eleven-hálós végtelen:
belülre felrajzolt horoszkóp?
Mire a lét alatti lét?
az állat-rend, a fű-család?
kövek? palák?
Vakítsd meg most! Nőjön vakon!
vagy szórd a szélbe, Fergeteg!
fújd szét, elektron-felleget!
Hiszen tiéd az irgalom –
Így szólt az angyal.
Így szólt az angyal. Válla mellett
némán himbált egy bodza-ág,
foszforos fényű tenyerén
tartva derengő illatát –
így szólt, mig földre hullt a hold,
az is kerek, tenyérnyi folt,
így szólt, míg fönt-lent sűrüsödve
szitált a fény a lombközökbe,
s már miljom kartalan, fehér,
világító ezüst-tenyér
hullámlott, miljom cseppnyi mérleg –
így szólt, amíg a lombon át
a tálkák rezgő mozdulattal
latolták már az éjszakát –
Így szólt, s elhallgatott az angyal.

 

 

 

A képekről

Hogy szerettem a képeket!
Istenem, mennyire szerettem,
ha ott fújtattak körülöttem,
horkoltak, ideges lovak –
Befogtam őket s rajta csak!
Hogy dobtam közibük a gyeplőt,
s ha az egész már szinte feldőlt,
akkor kaptam utána gyorsan,
feszítettem és visszafogtam,
a vágta és a fékezés
két gyönyörével két karomban.
Ma hátat forditok nekik.
Rugdalom a tér köveit.
S csak izmom rezdül meg a zajra,
mikor egy-egy mögém kerül,
s inas fejét vállamra hajtja.

 

 

 

Viadal

A két marokkal körbefoghatót,
Az állandót – a képeket szerettem;
Az elevent és mégsem elmulót,
A rezdülőt és mégis rendületlent.
Lábak, lovak, pompásan mozdulók,
Szüntelenül dobogtak életemben,
S velük próbáltam minden kaptatót
A páncél-fényű, éji félelemben.
De hogyha bensőbb lesz a félelem,
S a küszködőre önnön vége támad,
És sárkányt győzve sem győz férgeken:
A két marokra markolt kopjaszálat
Félrehajítja akkor hirtelen,
Vértjét lazítja, szíjai levásnak,
S odakinálja testét meztelen
A poshatag, formátlan pusztulásnak.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]