Író és közélet

SZI: – Az író, a költő a köz számára alkot: azt jelenti ez, hogy közéleti ember?*

NNÁ: – Bizonyos mértékig okvetlenül. És én helyeslem is, hogy a köz számára alkosson, ellentétben azzal a hiedelemmel, miszerint apolitikus író vagyok. Igenis, az írónak joga és bizonyos esetekben kötelessége is részt venni a közéletben, vagy úgynevezett közéleti töltéssel alkotni, politizálni. Különösen annak, akinek hajlama és kedve van hozzá. Ami engem illet, a szó szoros értelmében vett napi politika túlzottan sohasem vonzott. De olyan vak nem vagyok, hogy ne látnám, van sok szembetűnően jó író, jó költő, aki ez ügyben is kiválót alkotott. Hogy mást ne mondjak: Goethe vagy Petőfi.

SZI: – Létezik egy általánosabb értelmű közéletiség is, amelyik nem napi, hanem hosszabb távlatú kérdésekhez kapcsolódik. Ebbe a skatulyába se tartoznak bele a költeményei?

NNÁ: – Természetes, hogy beletartoznak. Föl is kötném magam, ha nem tartoznának bele. S két korszak is volt az életemben, amikor közvetlenül is politizáltam. Az egyik a fasizmus volt, a háborúval megfejelve, a másik a rákosizmus kora, az úgynevezett ötvenes évek. Mindkét esetben úgy éreztem, hogy elkerülhetetlen a világos állásfoglalás, ami az én részemről természetesen elutasító volt. No persze néma állásfoglalás volt ez; verseim – akkor – nem jelenhettek meg.

SZI: – Úgy gondolom, hogy a szerelmes vers, bár a költőnek mint magánembernek a legintimebb érzéseit szólaltatja meg, mégis, ha jó vers, akkor olyan életérzést fejez ki, olyan érzelmi magatartást sugalmaz, amely méltó arra, hogy az emberek átélezzék, átvegyék, s így az érzelmi kultúrájuk gazdagodjék. Ebben az értelemben tehát egy szerelmes vers is közéleti tett – s ilyen tág értelemben kérdezném: melyek azok a legfontosabb, a közre tartozó dolgok, amelyek mint költőt foglalkoztatják?

NNÁ: – Én nem mondanám, hogy az emberiség érzelmi életének minden tényét a közéletiségre lehetne visszavezetni. Inkább gondolom, hogy a közéletiség, a politizálás, a nemzethez tartozás ügye és minden, ami ezzel összefügg, egyike annak a négy-öt nagy kérdéscsomónak, ami az emberi életben lényeges. Maga a szerelmet említette: a szerelem, család, emberi kapcsolatok, ez is egy ilyen nagy kérdéskör. A másik: élet, halál, emberi lét, filozófiai kérdések. Egy harmadik: munka, hivatás és az ehhez csatlakozók. És még néhányat említhetnék. Az a költő, akiből teljességgel hiányzik, mondjuk, a közéleti érzékenység, az csonka. De csonka az a költő is, aki azt képzeli, az élet valóban csak közélet. A kérdéscsomók különben át- meg átjárják egymást.

S ha tovább feszegetjük a közéletiség kérdését, fontosnak tartok néhány distinkciót. Volt egy időszak, amikor nagyon is megkövetelték a politizálást, a közéletiséget az írótól; a már említett ötvenes évek voltak ezek. Százszor elhangzott az a fölszólítás, hogy igenis politizáljon az író. Ez azonban csak fedőszöveg volt. Nem azt jelentette, hogy az író politizáljon, hanem azt, hogy dicsérje az adott rezsimet. Világosan meg kell különböztetnünk egymástól ezt a két dolgot. Ha nem különböztetjük meg, akkor nagyon nehéz lesz lecsiszolnunk az írói közéletiséghez még ma is olykor-olykor hozzátapadó kényelmetlen mellékzöngéket. Ha a németek a háborúban azt rádiózták, hogy „Saláta, saláta, saláta”, ez a fedőszöveg esetleg a Ferencvárosi pályaudvar lebombázását jelentette. De azért a Ferencvárosi pályaudvart nem lehet összetéveszteni a salátával.

SZI: – Megpróbálom jobban megfogalmazni a kérdésemet. Ha egy költő ír egy verset, nyilván arra számít, hogy a másik ember valamilyen módon érdekelt abban, hogy ilyen dolgokat olvasson. A saját verseire gondolva mi az, ami ezekben leginkább érdekelheti a közt, vagy mi az, amit szeretne, ha a köz ez iránt érdeklődnék?

NNÁ: – Megint kénytelen vagyok némely distinkciókat tenni. Én nem gondolom, hogy a versnek az a legfontosabb része, amit a szavaival mond. Legalább olyan fontos, amit a szóközeivel mond el, a formai megjelenésével, az ilyen-olyan ritmusával stb. Ami nem jelenti azt, hogy ellensége vagyok a fogalmi kifejezésmódnak, de erről később. Itt fölmerül az a halhatatlan kérdés, hogy mi is a művészet célja, értelme, haszna, s azt hiszem, hogy idáig a legnagyobbra menendő esztétikák sem tudtak ebben a kérdésben döntésre jutni, bár sok minden részletet összegyűjtöttek. Azt, hogy tudatosodjunk, hogy érzelmileg kulturálódjunk stb., részletcélként helyesnek kell mondanunk. Hozzátartoznak vagy hozzátartozhatnak ezek a művészet fogalmához, de nem merítik ki. Van a művészetnek egy belsőbb hatása, amely nem a tartalmon át érvényesül, hanem a megjelenési formán át. A forma szót sem szívesen használom. Inkább azt mondanám helyette, hogy van a műnek egy bizonyos fajta rendezettsége. És ez a rendezettségi tényező az, ami, úgy látszik, hogy a művészetek lényegéhez tartozó.

Hogy egyáltalán fölmerülhet az irodalommal szemben a kérdés, hogy mit mond nekünk a költő, az azért van, mert az irodalom sajátos öszvérművészet a többi művészet között. Ugyan ki firtatná, hogy mi a „tartalma” egy szimfóniának? Olyan anyagból merít viszont az irodalom, ami voltaképpen másra való, művészetellenes anyag: a nyelvből.

SZI: – A zenész, a szobrász vagy festő kevésbé művészetellenes anyaggal dolgozik? A kő se éppen művészi anyag, s a festék egyenesen büdös is.

NNÁ: – Az a baj az irodalomban, hogy egy már elkészített anyaggal dolgozik, amelynek jelentése van. A kőnek nincs jelentése, az önmagában véve közömbös, tehát bármire felhasználható. De a nyelv abból a célból jött létre, hogy mi, emberek, megértsük egymást, ez, ugye, a második jelzésrendszer. Ebből a második, elvont jelzésrendszerből kell nekünk egy harmadik jelrendszert, művészetet csinálni, ami azért nehéz, mert a művészetnek mégiscsak az érzékletesség az alapja. És az érzékletességben, valljuk be, éppen ezért az irodalom hátránya nagy a többi művészethez képest. Bár teljesen megtagadni tőle nem lehet sem az elsődleges, ritmikai-akusztikai érzékletességet, sem pedig a másodlagost, a képi érzékletességet.

 

Rend és szabadság

SZI: – Mire lehet jó az embereknek, ha rendezett élményeket kapnak a műalkotásoktól?

NNÁ: – Erre már maga a biológia is felel. A nappal és az éjszaka váltakozása, az évszakok váltakozása, a természet nagy ritmusai vagy a magunk nagy ritmusai, a lélegzetvétel, a szívdobogás és így tovább – ezek bizonyos rendezettséget, szabályosságot sugallnak. És ez a rendezettség, szabályozottság – ha tetszik, arisztotelészi szóval harmónia, amelynek a diszharmónia csak egyik esete –, ez az emberre jól hat. Ezt a „jó hatást” szoktuk nevezni különféle nevekkel, hogy tudatosít, gyönyörködtet, katarzist ad, ezt vagy amazt csinál az emberrel. Azt hiszem, ez a döntő a művészetben, ez a nehezen fülön fogható, de nagyon erős hatás. Ami olyasféle, mintha időről időre pacemakerrel, szívritmus-szabályozóval szerelnének föl bennünket, művészi termékeket használva. Valahogy újra beszabályoz bennünket a jó mű, egyfajta vitalitáserősítő hatása van, tekintet nélkül arra, hogy mi a tartalma, mi az, amit fogalmilag szűrhetünk le belőle.

SZI: – Hadd kötözködjek. A modern ember iszonyatosan rendezetten, ritmikusan él. Ugyanabban az időpontban kell felkelnie, ugyanabban az időpontban kell elcsípnie a buszt, hogy beloholjon a munkahelyére, percnyi pontossággal. Akkor ebédelhet, amikor az ebédideje van, s akkor mehet haza, ha letelt a munkaideje. Minek ide még a műalkotásoktól kapott rendezettségi élmény is?

NNÁ: – Mint mondtam, ennek a bizonyos szabályozottságnak az egyik esete a diszharmónia, és vannak pillanatok, korok, s az embernek magának is vannak korszakai, amikor igenis egyfajta diszharmóniára, ritmuszavarra, kizökkentésre, változásra van szüksége. Arra, hogy túllépjünk a sztereotípiákon, lelegelt közhelyeinken, hogy a bármifajta „új” belelendüljön a „régi”-be. És persze ezt is tudja nyújtani a művészet. Tehát a természetes, a jó, a szükséges ritmusról vagy ritmustörésről van szó, szemben a gépies, a tűrhetetlen, a ránk kényszerített ritmussal. Mondjam azt én, aki nem vagyok marxista, hogy ez dialektikus egység? A rend és a szabadság korrelációjáról van itt szó.

SZI: – A művészet ezek szerint olyan rendezettséget nyújt, amelyik a szabadságot fejezi ki. Korábban említette, hogy ezt érzéki formában teszi, hiszen a művészetnek lényege, hogy nem fogalmi, hanem érzéki. Talán nem is tudja, de itt egy marxista definícióhoz jutott: „a szépség érzéki formában kifejezett emberi szabadság.”

NNÁ: – Ezt örömmel hallom. A költészet lényege tehát a rendezettség, de ez magába foglalja a „hiteles szavak” rendjét is. Hiszen az irodalom szavakból építkezik, ezeknek értelmük van, igazságtartalmuk kell, hogy legyen. A szabadság-rendezettség alaki-lényegi összekötöttsége nem mond ellent annak, hogy igenis tartalmakat is közölnünk kell, s ha nem akarunk; akkor is közlünk tartalmakat. Én a magam részéről sohasem mondtam le a tartalom közléséről, nem mintha bármi kifogásom lenne az úgynevezett értelmetlen költészet ellen. Tőlem mindenki azt csinál, amit akar, jöjjön a lettrizmus, jöjjenek az „értelmetlen” textek, ebbe nem szabad beleszólni, van a művészetnek egy játékvetülete, ami mérhetetlenül fontos. Hadd játszódjanak az írók és költők, ki tudja, hogy miből mi nő ki. Hogy is élhetnénk játék nélkül? No de a magam részéről tudomásul veszem, hogy az én anyagom a nyelv, úgy érzem, ennek tudata nélkül anyagszerűtlen lennék.

Nyilvánvaló, a legnemesebb, a legbölcsebb, a legmélyebben szántó; a legközéletibb tartalom sem teszi jóvá, művé a verset. Művé teszi, vagy teheti viszont ez a bizonyos nehezen meghatározható rendezettségi faktor. A kettő egyébként nincs egymással ellentétben. Hogy miért tartom mégis nagyon fontosnak, hogy valamit kifejezzünk? Isten bocsássa meg, nem is azt gondolom, hogy az olvasóközönség számára – ahogy maga mondta, a köz számára – fontos elsősorban, amit én közölni tudok. Hanem nekem fontos, én, az író vagy költő, ha nem tudok kellő mértékben ráfüggeszkedni arra a tartalomra, ami engem áthat, ami nekem végtelenül fontos, akkor nem is fogok tudni eljutni a saját pszichémben addig a sávig, ahol a rendezettségi tényezőket föllelhetem, és általuk az élményemet ki tudom fejezni. Ilyen értelemben tartom én nagyon fontosnak a tartalmat. Nem arról van szó, hogy az ember kiókumlál valami úgynevezett formát, és azt közli. Szó sincs róla. A tartalom, vagy – legyünk pontosabbak – a lét, az élet által való megragadottság növeszti ki magából a formát, illetőleg fejeződik ki a rendezettség által.

SZI: – S melyek azok a tartalmak, amelyeket leginkább fontosaknak tekint?

NNÁ: – Természetesen mindazokat a nagy kérdéscsomókat, amelyeket már említettem. Élet-halált, örömet-szenvedést, szabadságot-kiszolgáltatottságot, egy szál neonlámpát vagy gyalogbodzát az út mellett, amelyeknek mind-mind megvan a maguk égetően aktuális pillanata – ha sikerül kimondani őket. De ha azt akarja, hogy valami konkrétumot említsek, amit a közzel közölni szeretnék, most talán a természet kérdéscsomóját választanám. Borzasztó, hogy mi, XX. századiak, mennyire elszakadtunk a természettől. Marcus Aurelius bronzszobra, az egyetlen ókori bronz lovasszobor, éppolyan jól megmutatja nekünk, mit vesztünk itt, mint orvosaink vagy természetvédőink vészkiáltása. Most szedték le ezt a szerencsétlen, csodás lovas szobrot, és próbálják restaurálni. Soha többé nem fogják fölrakni a római Campidoglióra, csak egy másolatát. Mert tönkrement. Kibírt 2000 évet, az utolsó 30 évet nem bírta ki.

Válságos pillanatban vagyunk, mint az anyagok forráspontjánál vagy fagypontjánál, a természettel való viszonyunkban. Ami ebből rám tartozik, nem a kiáltvány, úgy gondolom.

SZI: – Hanem?

NNÁ: – Hanem, hogy valami nagyon optimistát mondjak, a természet gyönyörűsége. A természet förtelmes dolog, mihelyt az ember közelről megnézi. Mit tanít nekünk, polgártársak, a természet? Azt, hogy az egyik megeszi a másikat, hogy az erősebb győz, hogy a struggle for life a fő törvény. Én ezt a tanítást azonban akkor is kétségbe vonom, ha egyesek gondosan levonják belőle a maguk kis öldökléskódexét. Van itt harmadik tanítás (vagy századik). A természet mégis megcsinálja a maga egyensúlyát, a förtelmeket is beszámító katarzisát. Akárcsak a nagyművészet. Ezért gondolom, hogy természet és művészet között a biologikumig lenyúló kapcsolat van. Például mindkettőben ott van a diszharmonikus harmónia, a szabály és a vad mutáció. Rend és szabadság.

 

A csonkaság ellen

SZI: – Van-e még ehhez hasonlóan fontos mondanivalója?

NNÁ: – Kettő is – ha ugyan fontos. Az egyik régebbi, azt már sokszor megfogalmaztam: a névtelenek jelenléte az emberi pszichében és a művészetben. Legalábbis két rétege van az emberi léleknek. Az egyik az ismert és elismert érzelmek köre, a másik pedig a névtelenek senki földje. Azt gondolom, hogy ezeknek a névteleneknek a felfedezése, bevezetése a „házi indulatok” körébe, a tudatosítása, ez a XX. századi költészetnek egyik nagy, általános tendenciája és kötelezettsége is.

A másik lényegi vonás, amit érzékelek a költészetben, leginkább azzal a szóval jelölhető, hogy szakralitás. Nem vallási szakralitást érzek ezen, bár nem véletlen, hogy evvel a vallásias szóval jelöljük ezt az érzelemcsomót, amely – szerintem – kivétel nélkül minden művészetnek sajátja. Az a puszta tény, hogy akár a legszimplább dolgot, ezt a hamutartót vagy egy szamárkórót beléptetünk az irodalomba, a költészetbe, azt is jelenti, hogy egy más síkra emeljük, és ott már egy bizonyos többletjelentése, mondjuk, szakrális fénye van. Van olyan irodalom, amelyben ez telítettebb, van, amelyben kevesebb, de mindegyikben okvetlenül jelen van. Enélkül, mármint szakralitás vagy magasságélmény nélkül – megint régi szavakat is használhatnánk itt: megrendülés nélkül, katartikus gyönyörködés nélkül – nincs irodalmi élmény. Erről a magasságélményről, erről a szakralitásélményről ma nagyon gyakran megfeledkezünk.

SZI: – Sőt én úgy látom, hogy ma – elsősorban a fiatal irodalomban – egy ellentétes törekvés él. Mintha a fiatal irodalom azzal akarná kiprovokálni azt, hogy odafigyeljenek rá, hogy mindent lealacsonyít. az alantast állítja elénk.

NNÁ: – Itt az én véleményem kettős. Én azért beszélek a szakralitásról, mert úgy gondolom, hogy elvesztettük szem elől az irodalomban. De ha más korban élnék, egy olyan korban, amely kizárólag nemes lelkű, magasztos élmények megéneklésére adta a fejét, föltehetőleg az ellenkezőjét mondanám. Akkor talán a földhöz- vagy a röghözkötöttségünkre figyelmeztetnék, az alacsonyságra, az alantasságra, a mindennapira. Mert legalábbis két dolgot kell mondanom, vagy két dologból állok: egy magasból és egy alacsonyból, egy elvontból és egy konkrétból, egy magasztosból és egy kétkrajcárosan utilitáriusból, rejtélyből és rációból. Ezek egymás kiegészítői. Hogyha errefelé billen el a kor vagy a kor közérzete, akkor az író kötelessége a másikat hangsúlyozni, viszont ha amarra billen el, akkor az egyiket hangsúlyozni. Kétféleség lakozik bennem, sőt föl merem tételezni, hogy a legtöbb emberben kétféleség lakozik vagy többféleség, és ezt őrizni kívánom. Nem kívánok megcsonkulni. Csonkaságból, némaságból volt részem elég, életemben. Az épséget, a nekem adatott teljességet szeretném, az ilyet is meg az olyat is. Karinthynak az a bizonyos álma: „Azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással” – nekem egyáltalán nem abszurd vicc, hanem nagyon is lehetséges és természetes magatartás. Mi több: másoknak is merem ajánlani – még magának is.

 

Szépirodalom és publicisztika

SZI: – A természethez fűződő viszonyunk kapcsán nagyon kiemelte, hogy a kiáltványok nem tartoznak magára. Erről eszembe jut, hogy van a közéleten belül egy irodalmi közélet is, amelyik adott esetben sokkal hangosabb, mint az előbbi. Hogyan tekint az irodalmi közéletre?

NNÁ: – Attól függ. Voltak pillanatok, amikor érdekelt, voltak pillanatok, amikor teljességgel eltávolodtam tőle. Általában azt gondolom, hogy az, amivel mi, magyarok, dicsekedni szoktunk, hogy márpedig nálunk az író a közélet mezején is mindig elöl jár, olyasféle tény, ami nem okvetlenül büszkeség tárgya. Ez, hogy úgy mondjam, fejlődésünk sebeire és bizonyos elmaradottságára is vall. Épp – meglepő módon – Illyés Gyula mondta azt, hogy nálunk még az utcát is legszívesebben írókkal söpörtetnék. Nem a legjobb munkamegosztás. A politikai szerep fölébe kerekedhetik az írói szerepnek. Meghamisítja ez az értékrendet, eltakarja az írói minőséget. Az írói minőség helyébe a politikai milyenség lép. Veszélyes ez, az irodalomra és a közönségre is, elvégre a politika mindenkit érint, mindenkit jobban érdekel, mint egy szonett. És ha mi ennek alájátszunk, akkor a befogadó közönség amúgy is labilis mércéit tovább borogatjuk. Csak úgy ne járjunk ezzel a nagy politizálási szenvedélyünkkel, mint a múlt századi misszionárius egyesületekben buzgólkodó hölgyek, akik nagyon sokat tettek a kínai meg a szerecsen gyerekek lelki üdvéért, de a saját édes gyermekük az udvari szobában hervadozott a pesztra felügyelete mellett.

SZI: – Úgy gondolja, az írónak, ha közéleti mondanivalói vannak, ezeket elsősorban a szépirodalmi műveiben kell kifejezésre juttatnia?

NNÁ: – Elsősorban ott. Író, tudniillik. Hozzáfűzöm zárójelben, amit már mondtam, hogy a politizálás jog, és vannak pillanatok, amikor kötelesség. Amikor igenis erkölcsileg állást kell foglalnia a betűvetőnek. Megismétlem: er-köl-csi-leg.

SZI: – Mint minden állampolgárnak.

NNÁ: – De az íróra mégiscsak különösképpen rátartozik, ugye, bizonyos fajta erkölcsi érzékenységgel való mérlegelése a dolgoknak. Akkor, amikor a napi politika átlép egy kritikus ponton, és erkölcsi kérdéssé válik, akkor igenis közvetlenül is jelen kell lennie.

SZI: – Az író jobban ért a politikához, mint más foglalkozásokat űző ember?

NNÁ: – Erkölcsi fokon ért hozzá, illetőleg kötelessége, hogy ott jobban értsen. Jobban kell értenie, mert érzékenyebbnek kell lennie – mint mindenben, elvégre az író abból él, hogy ideges, tehát hadd legyen ideges erkölcsi szempontból is. Rögtön fájduljon meg a gyomra minden hamisságtól.

SZI: – Ezek szerint az író elsősorban a politikum erkölcsi vonatkozásaiban lenne szakember. De a politikának nagyon sok ága-boga van, gazdaságpolitika, külpolitika, ilyen-olyan politika – ezekben kevésbé szakember?

NNÁ: – Természetesen kevésbé. Az embernek nincs tizenöt élete, nem tanulhatja meg a közgazdaságot is, nem képezheti át magát hídügyi mérnökké, elméleti fizikussá – bár arra is de jó volna, hogyha sort tudna keríteni. De az biztos, hogy ami a dolog erkölcsi részét illeti, nem kell főszakácsnak lenni ahhoz, hogy az ember tudja, ízlik-e az étel. Tehát a köz atmoszféráját, az emberek közérzetét az írónak hamarább kell felfognia és megértenie, mint akár magának a köznek.

SZI: – Úgy vettem ki szavaiból, mintha azt érzékelné, hogy irodalmon kívüli kérdésekhez hozzászólván az író nem mindig autentikusan nyilatkozik meg. Mintha divat lenne, hogy az író át akarja venni a közgazdász szerepét s másokét, ahelyett hogy a maga dolgát csinálná?

NNÁ: – Ez még mindig az ötvenes évek következménye. Akkor olyan mértékig óhajtották, követelték az írótól, hogy közéleti legyen a szónak nem megbízható és nem helyes értelmében… Hát végül is, mint azt Mándy Iván új könyvcíme mondja: „Mit akarhat egy író?” Remélem. hogy elsősorban mégis írni akar. Ez a döntő, ebből következik minden egyéb.

SZI: – S ha publicisztikát akar írni? Az nem irodalom?

NNÁ: – A kettőt nem szabad összetéveszteni. Úgy veszem észre, nálunk nagy hajlam van arra, hogy a publicisztikát összezagyválják a belletrisztikával, a szépirodalommal. Az egyik nyersanyag, a másik földolgozás. Az egyik információ, a másik művészet. Hogy olykor átmehetnek egymásba? Hát persze. A XX. század végén csak nincsenek műfaji babonáink? De a kettő más, a hatóanyaguk más. A publicisztika elsőrendű hatóanyaga a fogalmi, a második jelzőrendszer, az irodalomé: a harmadik, a művészeti jelzőrendszer. Baj, ha a távírópóznát almafának nézzük.

SZI: – Ennek a bajnak a mibenléte is megérdemelne néhány szót. A szépíró akkor van otthon, amikor szépirodalmat ír. Ha a publicisztikához nyúl, akkor a publicista pályáján játszik, és nem biztos, hogy ezen a pályán is ugyanúgy helyt tud állni, mint a sajátján. S nem mindig veszi tudomásul, hogy itt másfajta szakértelem és másfajta felelősség mércéjével szembesül, mint amikor verset vagy abszurd drámát ír.

NNÁ: – Nem ebben látom a problémát. Tőlem a szépíró is írhat publicisztikát, hogyne, írjon, sőt szeretem is a jó publicisztikát, akár jó publicista, akár jó szépíró tollából. Én csak azt mondom, hogy az értékrendünk eltolódott a publicizmus felé. Hajlandók vagyunk szépirodalomként fogyasztani olyan írásműveket, amelyek a publicizmus keretébe tartoznak. Elhomályosodott, hogy mi voltaképpen az irodalom.

SZI: – S így egyesek írói pályát publicisztikai művekkel futnak be. A költő vagy prózaíró, aki a saját terepén nem tudott kellő figyelmet kelteni maga iránt, publicisztikai írásokkal kavar visszhangot maga körül, és ezáltal – sajátos módon – nem publicistává avatja magát, hanem szépírói rangját növeli meg.

NNÁ: – Örvendetes nóvumnak tartom, hogy a szépíró rangját megvédi. Hogy helyteleníti, ha egy író irodalmi rangja nem szépirodalmi szinttől függ. Ez a helytelenítés a helyes irodalmi értékrend alaptétele. De hát – mondtam már – szeretem a sokféleséget. Szabad, igazmondó publicisztika nélkül nincs egészséges társadalom, nemzeti kultúra. Ugyanakkor: miféle kultúra van művek nélkül? Hadd legyen – világos különbségtétellel – mindkettő.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]