VillamosKL: – Nemes Nagy Ágnessel beszélgetve a költészet és valóság kapcsolatáról könnyű is és nehéz is a helyzetem.* Nehéz, mert Nemes Nagy Ágnest olyan költőnek ismerjük, akinél a vers „története” látszólag nagyon távol van a saját élettörténetétől. Ugyanakkor nagyon könnyű ez a beszélgetés, mert körülbelül akkor, amikor hozzákezdtem ehhez a sorozathoz, amelyben magukat az alkotókat kérdezzük meg egy-egy mű születésének körülményéről, a mű mögött élő anekdotáról, ugyanakkor készülhetett az a tanulmánya, amely A vers mértana címen a Kortárs 1980. decemberi számában jelent meg. És ott épp erre a folyamatra hívja fel a figyelmet, arra, hogy a vers külső alakja, végső formáltsága a költő belső világának megnyilvánulásaként jön létre. Éppen arról beszél, hogy egy vers esetében az értelmezők bárha számtalan külső megközelítéssel mondhatnak is okos dolgokat a versről, valójában mindez csak a tudomány útja lehet, ahogy ő írja, „a vers létrehozásának pszichológiai pályáját tekintve, ellentétes ez a költőével, aki belülről, élményből, tapasztalatból indul (az esetek nagy többségében). A fordított út neki művi, mintha a deltánál keresné a forrást, a tetőn kezdené a házépítést. A költőt a belülről kifelé szándéka vezérli, valamilyen szorongatottság afelé, ami a kifejezés vagy az ő szempontjából annak látszik.” Ezt a megállapítását kiindulásnak véve, kérdezem Nemes Nagy Ágnest: melyik versét választaná épp ennek illusztrálására? NNÁ: – Nem olyan könnyű azt a verset kiválasztani. amelyiknek históriája van. Egész egyszerűen azért, mert hol ki lehet deríteni egy versnek a forrásait, hol nem. Vagy tud a költő valamit mondani arról, hogyan csinálta, mikor, milyen körülmények közt azt a verset, hol nem tud róla szólni egyetlen kukkot sem, azért, mert a vers öntörténete talán túlságosan belső, túlságosan nem fogalmi szférákban játszódott le. Tehát mindenekelőtt olyan verset kellett keresnem, amelynek egyáltalán van valamilyen sztorija. Ugyanakkor hadd jegyezzem meg azt is, hogy ez a sztori, ez a keletkezéstörténet igen fontos, igen érdekes lehet, ezt egy pillanatig se tagadom, hisz azért ülök itt magával, de úgy gondolom, hogy sohasem meríti ki magát a verset. Úgyhogy bizonyos distinkciót kell azért tennünk a történet, a keletkezéstörténet mozzanatai és a vers között. Nahát, ezt tudva, mégiscsak kiválasztottam a Villamos című versemet. Ez a vers, ártatlan címe ellenére, elég bonyolult rétegekből jött létre. Az első és legfontosabb rétege Sidney Keyesszel kapcsolatos, neki is van ajánlva a vers, az ő emlékére. Ki volt Sidney Keyes? Fiatal angol költő, aki 21 évesen elesett a második világháborúban, az afrikai hadszíntéren. Az angol irodalom egyik legnagyobb tehetségének, ígéretének tartották, és sok elégia, megemlékezés készült a halálára. Nevével én először 1945-ben találkoztam egy angol brosúrában, amely az angol háborús költészetet ismertette. Nekem mindjárt föltűnt, mindjárt szemembe ugrott, hogy Sidney Keyesnek a születési éve azonos az enyémmel. Föltűnt nekem ez, és valami módon félig tudatosan már akkor az a benyomásom támadt, hogy talán-talán közöm van ehhez a költőhöz, talán-talán úgy is fogalmazhatnám, hogy helyettem esett el. Persze ezt nagyon sok mindenkiről gondolhattuk akkoriban: megtanultuk, hogy az életben maradás lehetőségei teljesen véletlenszerűek a háborúban. De nekem Sidney Keyes mégiscsak egyre fontosabbá vált, annál inkább, mert sok mindent olvastam róla, például Herbert Read, neves esztéta és irodalomkritikus, az angol irodalom egyik legnagyobb reménységének nevezte, aki azonban nemcsak reménység volt, nem tekinthető zseniális kamasz költőnek, aki meghalt, mielőtt produkálhatott volna. Az ő műve ennél több. És így tovább, egy csomó ilyesféle megnyilatkozást olvastam róla. Megtudtam, hogy két verseskötete jelent meg; megtudtam, hogy erősen érdekelte a történelem és a természet. Már gyerekkorában szenvedélyes természetmegfigyelő volt, terráriumokban gyűjtött kígyót, békát, aztán külön madarakkal foglalkozott, s nem utolsósorban nagyon szerette Rilkét. Ehhez érdemes megjegyzést fűzni, mivel egyáltalán nem tipikus dolog. Kérdéses, hogy egy angol értelmiségi, egy fiatal költő egyáltalán ismeri-e a német irodalmat, vagy pláne szereti-e. Nekem azonban fontos volt ez a mozzanat, mert én magam is nagyon szeretem Rilkét. Tehát volt jó néhány azonosulási pont közte és köztem. Addig-addig foglalkoztam vele magamban, míg 1952-ben megírtam ezt a Villamos című verset. A vers azonban nemcsak Sidney Keyesről szól, mint mondtam, a versnek csak az egyik rétege az, amely a fiatal költő halálát írja le, méghozzá nagyon részletesen. A másik szála viszont a 6-os villamosról szól, arról a 6-os villamosról, amelyen munkából tértem haza abban az időben, amely rettenetesen zsúfolt volt, amelyen olyan sokat gondoltam éppen Sidney Keyesre és halálára, nem is tudnám megmondani pontosan, hogy miért. KL: – Említi a 6-os villamost, említi munkáját, zárójelben elmondaná, hogy mi volt akkor a munkája, s merre járt akkor a 6-os villamossal? NNÁ: – A Köznevelés című pedagógiai lap szerkesztőségében dolgoztam, ami akkor a Szalay utcában volt. A Balassi Bálint utcán át jutottam ki a hatosig, és a Margit hídon jöttem át Budára, ez volt a napi utam. Nos, ez a két szál található meg a versben: egy emlékszál, ami Sidney Keyeshez fűződik, ami azonban csak átvitt értelemben emlékszál, mert hiszen semmit sem tudtam Sidney Keyes haláláról, csak kitaláltam, hogy hogyan is történhetett. A másik a legvaskosabb realitás, a zsúfolt 6-os villamos. Párhuzamosan fut ez a két szál a versben, külön-külön, amíg az utolsó versszakban összefonódnak. KL: – Nézzük akkor magát a verset is.
VILLAMOS
KL: – És hogyan született ez a párhuzamos vers, ez a két sors összeszövődése, az ikertörténet? NNÁ: – Már említettem, hogy mindjárt föltűnt nekem az évszámaink azonossága. Azután az érdeklődési köreink hasonlósága. KL: – Nemes Nagy Ágnes költészete egyszemélyes költészet. Sidney Keyes sorsát látva és azt a szerepet is ismerve, amit az angol irodalomtörténészek betölteni láttak az ő fellépésében – tehát azt, hogy a versben visszaadta a dalszerűség jogát, ugyanakkor megtartotta a korábbi nemzedékek kiküzdötte gondolatiság-szintjét –, akkor valahogy úgy érezzük, hogy Nemes Nagy Ágnesnek megvolt az ikertestvére, csak sajnos elveszett a háború alatt. És mintha Nemes Nagy Ágnes tovább akarta volna írni az ott elveszett szálat is. Nem tudom, erőltetett-e, hogyha egyik későbbi fontos kötetének, a Napfordulónak a címét is valahogy párhuzamba hoznám Keyes verskötetének címével, a Kegyetlen napfordulóval (eredeti címe: The Cruel Solstice). Tehát mintha két összeszövődő sorsot láthatnánk így. NNÁ: – Legalábbis egy ideig bizonyára így volt. Különben nem is foglalkoztathatott volna annyira Keyesnek az általam kevéssé ismert költészete, esszéinek sorozata, amelyeket mind később kaptam a kezembe; nem foglalkoztathatott volna, nem tett volna rám olyan erős benyomást ez a költő, akit hosszú ideig csak hallomásból ismertem. Igen ám, de most jön a forduló! Amiért ezt a verset, a Villamost előhoztuk. Most jön a sztorinak a csattanója. Mert idáig adva van egy angol költő, aki elpusztult a háborúban, ilyen módon példázva a nagyon is aktuális vagy a mindenkori költősorsot, és volt egy másik költő, aki elsiratta őt, annyi más háborús vesztesége helyett és azokkal együtt. Megírtam már jó régen ezt a verset, eltelt utána vagy hét esztendő. És akkor kezembe került végre-valahára Sidney Keyes (Kísz vagy Kész, mert így is, úgy is lehet mondani a nevét) válogatott kötetének angol kiadása. Ezt egy Michael Meyer nevezetű, baráti angol költő rendezte sajtó alá, és ő írta a bevezetőt is. Itt részleteket közöl, az akkor található és lehető leghitelesebb részleteket Sidney Keyes haláláról, többek között a költő afrikai katonai parancsnoka leveléből idézve. Így szól ez a levélrészlet: „1943. április 29-én a zászlóalj megtámadta a 133-as magaslatot, Sidi Abdullah közelében. Ebben a támadásban Sidney százada is részt vett. Ez a század, a C jelzésű, az éjszaka folyamán sikeresen elérte célját. Századparancsnoka hajnaltájt előreküldte Keyest egy őrjárattal, hogy derítse föl, vannak-e előttük németek. Ez a járőr nyilván egyenesen belefutott az ellenségbe, amely éppen ellentámadásra fejlődött fel a 133-as magaslat ellen. A járőrből a mai napig senki sem került elő, és amíg meg nem találtam Sidney sírját, azt hittem, hogy fogoly. A C század ellen indított ellentámadás sajnos sikeres volt. Igen sokan estek el és kerültek fogságba közülük.” Vagyis: éjszaka történt a dolog. Hajnaltájt, ahogy a parancsnok mondja. Keyest járőrbe küldték, váratlan ellentámadást kaptak, és ott maradtak mindnyájan. Mindezek a motívumok nálam is megtalálhatók, nálam, aki ezt a verset úgy írtam, hogy természetesen halvány fogalmam sem volt Sidney Keyes halálának körülményeiről. KL: – Most kérdezzem azt, hogy akkor hisz a telepátiában? NNÁ: – Nézze, hogy is mondjam csak? Nem tartozom hívei közé, soha semmiféle személyes tapasztalatom a telepátiával nem volt. Zárójelben fönntartom persze annak lehetőségét, hogy tudományosan is igazolható hipotézis. De nekem személyesen nincsen telepatikus élményem, amiért hálát is adok az istennek. Mert borzasztó lehet úgy élni, hogy az ember állandóan zsákmánya és kiszolgáltatottja legyen olyan érzéseknek, amelyek erősek ugyan, de bizonytalanok. Nagyon kellemetlen dolog lehet, nem vágyom telepatának lenni. És nem is azért hozom fel ezt a különben érdekes esetet, mert a telepátiának kívánok vele adalékot szolgálni. Inkább arra akarnék adalékot szolgáltatni, hogy költészet és valóság viszonya még annál is komplikáltabb, mint ahogy gondoljuk. És azt hiszem, hogy ha egyetlenegy betű nem egyeznék az én versemben az igazsággal, vagyis a tényleges, megtörtént eseményekkel, ha én szegény Sidney Keyest egy nagy délelőtti csata folyamán kísértem volna el a haláláig, kölcsönös nagy ágyútűzben, például hogyha hiányoznék a halálából a személyes, a külön veszélynek a motívuma – hiszen járőrbe küldték, ezt én is megírtam –, tehát hogyha egyetlenegy motívum se volna azonos a megtörtént eset és az én versem között, még akkor is maradna valami igazságtartalma, valami valós rétege a versnek, egyszerűen nem más, mint a költő halála a háborúban. Ez az éppen aktuális, második világháborús költőhalál és a mindenkori költőhalál a háborúban, úgy gondolom, olyasféle igazságtartalmat, messzebbre nyúló jelentést hordoz, aminek ábrázolásában a körülmények véletlen egyezése tulajdonképpen csak akcidenciának tekinthető. KL: – Épp ebben a versében, ahol a költőhalál motívumát akarta idézni, miért éppen egy távoli, alig ismert – akkor még verseit is alig ismerte – költőnek az alakját építette versében, hisz nem egy személyes ismerősét is elvesztette. NNÁ: – Ez mély kérdés, és magam is gyakran gondolkoztam rajta, hogy miért érint engem a Keyes halála, és miért nem teszem bele a versbe, dolgozom fel, írom ki magamból a sokkal közelebbi haláleseteket, amelyek száma légió. Aztán lassan rájöttem, hogy éppen azért. Emlékszik maga arra az Arany János-versre, amit halott lányához írt? Ahogyan félbehagyja a verset, és odaírja mellé: nagyon fáj, nem megy. Vannak olyan érzések, olyan emóciók, amik nem mennek bele a versbe, amelyek nem engedelmeskednek a vers hívásának, éppen azért, mert annyira égetőek. Nekem mindig is szükségem volt – nem állítom, hogy minden költőnek szüksége van rá –, nekem mindig is szükségem volt egy kis elidegenítési effektusra a versíráshoz, a túlságosan közeli, a túl heves emóció megfékezésére és bizonyos fajta formaadásra. Ehhez segített engem hozzá Keyes sorsa és alakja, azáltal, hogy ő valamivel távolabb esett tőlem, és mégis magára tudta venni az egész háborús problematikát. Magára tudta venni a túlélőnek a lelkiismeret-furdalását is, ami bennem volt, mindazt, amit egy háborús kataklizma után az életben maradt ember átél. Keyes ilyen módon nagyon segített nekem, és lehetővé tette, hogy mindazok helyett szólhassak róla, akik sokkal közelebb voltak hozzám. KL: – Mondta, hogy ennek a versnek van egy csattanója. De amikor kiválasztottuk ezt a verset, ígérte, hogy lesz még egy évtizeddel későbbi csattanója is. NNÁ: – Így van, ez két csattanós történet, vagy talán úgy mondhatnám: színdarab utójátékkal. Ez a második csattanó vagy utójáték tavaly történt, tavaly játszódott le, 1979-ben az Egyesült Államokban. Ott én Iowában tartózkodtam, az iowai egyetem úgynevezett íróprogramjának a meghívására. A program szervezőinek domboldali házában össze-összegyűltek a meghívottak, vagy negyven író a világ minden tájáról. Többek között összejöttünk egy bizonyos késő délutánon is, amikor összetalálkoztam egy újonnan jött vendéggel. Edwin Thumboo singapore-i egyetemi tanárral és költővel. Beszélgetni kezdtünk, megvitattuk az ő kedves egyetemi témáját, az Erzsébetkori és a jakobita angol drámát, aztán áttértünk a modern angol költészetre, mikor is ő egyszer csak azt mondta: „Vannak ám nagyon érdekes költők, akik alig ismertek, de azért nagyon kiválóak. Bizonyos vagyok benne, hogy maga sohasem hallotta Sidney Keyes nevét.” S elkezdte mesélni nekem Keyes sorsát, a háborúban való pusztulását, méltatta azt a jelentékeny oeuvre-t, amit így is, ilyen fiatalon, 21 évesen maga után hagyott. Egyre lelkesebb kiselőadása után én vágtam neki, és a magam korántsem shakespeare-i angolságával igyekeztem elmondani az én saját külön történetemet Keyesszel. Aztán egymásra bámultunk, majd mind a ketten kinéztünk az ablakon, az Iowa folyóra, amelyen éppen vadkacsák úsztak, és a furcsa amerikai tölgyekre, amelyeken szürke mókusok ugráltak, és bizonyára azt gondoltuk magunkban mind a ketten, ő az indonéz és én a magyar, hogy lám, úgy látszik, ide Amerikába kellett eljönnünk, hogy beszélhessünk valakiről, aki mindkettőnknek sajátosan fontos, aki már régen meghalt, aki személyes háborús veszteségünk. De úgy látszik, hogy nemcsak kettőnknek fontos, hanem fontos az egész világköltészetnek is, sőt még ennél is továbbmennék, nemcsak a világköltészetnek fontos, hanem az emberi jelképteremtés lelki szükségletének. Azt gondolom, hogy jelképek nélkül élni nem lehet. Keyes halála olyan erősen hordozza a mindenkori és az aktuális költőhalál jelképszerűségét, hogy úgy látszik, a világ távoli, nagyon különböző sarkaiban is mindig újra érvényessé válik. Nem mondhatnám és nem is mondanék igazat, ha azt mondanám, hogy elsősorban a versei érintettek meg. Engem a sorsa érintett meg, az emberi képesség pusztulása érintett meg, ez a szinte kézzel tapintható kortársi szimbólum. KL: – És ez munkált ennek a versnek a megszületésében is. Nos, bár a vers egyik szálán ezt a költősorsot idézi a jelképiség szintjén és az egyediség történetével, de a másik szála a hatos villamoshoz kötődik, annak a valóságáról is halljunk néhány szót. NNÁ: – Ami azt illeti, jellemzőnek tartom, hogy a Keyesről szóló versemet nem rögtön 45-46-ban írtam meg, hanem az ötvenes években, 1952-ben. Ennek megvan a maga értelme. Az 50-es években nagyon kevés kilátásom volt arra, hogy egyáltalán megjelenhessek mint költő, hacsak nem akartam olyan szövegeket írni, amelyek az én igazságtudatomnak nem feleltek volna meg. Kénytelen voltam úgy tekinteni magamra költőként, mint egy halottra. Ezt az életérzést, ezt a fullasztó életérzést segített nekem kifejezni Keyes halála, amely az 50-es években is egy bizonyos fajta adekvát beleöltözködési lehetőséget nyújtott nekem. Hogy miért épp a 6-os villamos? Amit róla írtam, az a valóság, a színtiszta valóság, és hogy mennyire fullasztó volt az 50-es évek légköre, a szó szoros értelmében, arra van egy kis történetem. Ott álldogálok, ahol szoktam, a 6-os peronjának szélén, összepréselve száz más emberrel, és nagyon fúj a szél, majdnem lefúj minket a villamosról. Egyszer csak egy mellettem álló férfi felkiált: „Vegye le az arcomról a haját!” Tudniillik akkor én még hosszú, kibontott hajat hordtam, mint ma is a fiatalok, és a hajamat a szél, ami vadul fújt – Dunáról fújt a szél –, nekidobta a férfi arcának, méghozzá olyan szorosan, hogy valósággal fulladozott alatta. És én nem tudtam a hajamat lekapni az arcáról, mert nem tudtam a kezemet megmozgatni, annyira össze voltunk préselve, sőt ő maga sem tudta lesöpörni ezt a hajat, mert ő is be volt préselve. Ami megmentette – idézőjelben – az életünket, az az volt, hogy megfordult a szél. És az, hogy megfordult a szél, ez nagyon jó volt mindannyiunknak. Mert végül is az ötvenes évek elmúltával nem kell úgy tekintenem magamra, mint aki megszűnt költőnek lenni. KL: – Tehát Keyes története, alakja kétszeresen is segített. NNÁ: – Keyes kétszer is segített nekem. A háborús élmények feldolgozásában is és az ötvenes évek feldolgozásában is. Fontos ám ez a segítség. Már említettük, hogy nekem, de sok más költőnek is, szükségünk van egy bizonyos távolságtartásra az eredeti élménytől, hogy egyáltalán a formaadást megkísérelhessük. Hisz van abban valami nevetséges, valami teljesen paradox, hogy valaki legnagyobb emócióit, legnagyobb megrendüléseit úgy reagálja le, hogy leül az íróasztal mellé, és rímeket kezd keresgélni. És megtalálja azt a rímet, hogy asztal mint hívórímet, és megtalálja a válaszrímet, hogy vigasztal. Vagy éjben és mélyben – és így tovább. Van ebben valami frivolitás. Ezt a nevetségességet, amely a művészetek gyökerénél tanyázik, maguk a költők is ki szokták csúfolni, én magam is nagyon jól érzem ennek a paradox, groteszk mivoltát. Ugyanakkor érzékelem messzebbre nyúló, alapvető emberi lehetőségeit is. Mert ez az eltávolítás, az érzelemnek ez a fajta átvezetése hosszabb kábelekbe, a művészet kábeleibe, ez voltaképpen az öngyógyításnak egy útja. Nem állítom, hogy az öngyógyításnak egyetlen útja a művészi, de hogy a művészi akár modellje is lehetne az emberi psziché öngyógyításának, azt nagyon is valószínűnek tartom. Ezért is hálás vagyok Keyesnek. Olyan hálás vagyok neki, hogy igaz, ami igaz, még egy verset is írtam róla. De ez már csak egy nyúlfarknyi kis lírai epigramma:
EGY KÖLTŐHÖZ
|