Látkép, gesztenyefával

 

 

 

 

Látkép, gesztenyefával

NNÁ: – Pályakép, pályarajz: súlyos szavak.* Bedagad tőlük az ember torka. Miután azonban mégiscsak vállalkoztam rá, hogy így beszélgetve, mesélgetve valamiféle képet adjak mindarról, amit életemben írtam, összehoztam, azt hiszem, legokosabb, ha első verseimmel kezdem. Elprodukáltam már ezt a verset egynéhányszor, most is elmondom. Akkor létesítettem, mikor még írni nem tudtam, tehát körülbelül négyéves koromban. Szól pedig a vers a következőképpen: „A büszke tehén a réten állt, csak állt.” A vers körülményeihez hozzátartozik, hogy mikor a szüleimnek elmondtam, rendkívül heves ellenállásba ütköztem, azt mondták: édes fiam, ez nem vers, ebben nincs rím meg ritmus, meg tulajdonképpen nem is szól semmiről. Én azonban ugyanolyan hevesen ragaszkodtam hozzá, hogy ez igenis vers, és voltaképpen – visszatekintve – volt is valami igazam. Ha azt kellene körülrajzolnom, hogy miből is jött létre ez az ópusz, azt mondanám, hogy egy gyerekkori élményből. Pesten született gyerek voltam, de sokat voltam vidéken, rokonaimnál. Ekkoriban főleg a Nyírségben egy tanyán, amit úgy hívtak, hogy Pusztaterem, de úgy is mondhatnám, hogy vadászház volt, mert nagybátyám ott erdőmérnök volt egy nagy grófi birtokon. Ott én falusi, sőt tanyai vagy vadászházi életet éltem. Nos, ott láttam én ezt a tehenet álldogálni csak úgy ni, a réten, és nyilvánvalóan mérhetetlenül mély benyomást tett rám, ezért törtem ki egy költeménybe. Ha a mélyenszántó versikét elemezni akarnám, akkor azt mondhatnám, hogy megtalálható benne az a két tendencia, amely későbbi költői életemet határozottan jellemezte. Az egyik a konkrétumhoz tapadás, a másik pedig az elvontsághoz húzó hajlam. A tehén, amint ott áll a réten, maga a látvány, maga a tapasztalat. Az öt érzékkel felfogott és elragadtatásig növő tény, amely engem mindig is érintett: a látható, a tapintható, a tárgy. De ott van benne egy jelző, egy bizonyos jelző: a „büszke”, amely viszont a tehenet bizonyos mértékig eltávolítja; elidegeníti, kérem, a tehenet, és az elvontba kapcsolja át. Gondolom, ez a magyarázat kellő mélységig világítja át a művet.

Tény azonban, hogy a tárgyakat, helyszíneket mindig is szerettem életemben. Ezen a fonálon megyek most tovább, kiemelve kedves tárgyaim és helyszíneim véghetetlen hosszú sorából kettőt. Egy gyerekkorit és egy későbbit. A gyerekkori ugyanahhoz a környezethez kapcsolódik, mint amihez a tehénvers is, Pusztateremhez, a Nyírséghez. Volt ott egy hatalmas zöldségeskert a ház mellett, annak a közepén keresztben vezetett egy nagy fasor, kétoldalt gyümölcsfákkal szegélyezve, a lentebbi szinten ribizkebokrokkal. Ez a fasor kedves helyem volt, különös tekintettel egy bizonyos ribizkebokorra, ami alá odakucorodtam, és ott töltöttem hosszú féldélelőttöket. Gyönyörű volt, mert értek a ribizkék, csak úgy fel kellett nyúlni, lecsípni azt a kis piros fürtöcskét, és mindjárt meg lehetett enni. Továbbá mindenféle látogatókat kaptam. Gyíkokat például, madarakat, akik mind ott a bokor körül serénykedtek, néha egy-egy hernyót, amelyeket persze nagyon utáltam, és föl voltam háborodva, mikor közölték velem, hogy hernyóból lesz a lepke. Ez a hely egyébként nemcsak rám jellemző. Ez a rejtettség, ez a kuckószerű lét, amit én ott a bokor alatt játszadozva átéltem – minden gyerek élménye. De még valamit hozzáfűznék: nemcsak kuckó volt az, hanem ugyanakkor tágasság is. Mert bármikor beleláttam a nagy-nagy, hosszú fasorba, amely végighúzódott a kerten, egyszerre volt ott jelen a rejtettség, védettség és valamiféle nagy panoráma. Ez a ribizkebokor az életemnek fontos bokra.

A másik helyszín, amit említek, az a Krisztina templom egy bizonyos szemszögből. Hogyha lefelé megyünk a Mészáros utcán, a Krisztina templomot hátulról látjuk. Ez már magában véve is gyönyörű, ez a rövidülésben látott Krisztina templom: az apsziszának az a gömbölyűsége és az apszisz fölé emelkedő tetőzetnek a bonyolult, ferde vonalai – többféle tetőzet találkozik ott, ugye, külön van lefedve az apszisz, külön a főhajó, a kereszthajó kezdeménye stb. A vonalaknak ez az érdekes találkozása: a „háztetőélmény” egy sűrített foka. Az apszisz fölé pedig föl van rakva egy kereszt, amit egyébként soha, senki se szokott meglátni, mert kovácsoltvasból van, átlátszó vascsipke. Akkor lehet csak látni, amikor én a legjobban szeretem ezt a panorámát, vagyis napsütésben, kék éggel a háta mögött, amikor is a háttérből élesen kiugrik. És még valami van ott. Oda van tűzve a templom apszisza mögé egy nagy gesztenyefa. Ez a gesztenyefa is akkor a legszebb, természetesen, amikor virágzik. Különben is a gesztenyefa virágzása az évben olyan kivételes pillanat, mint amilyen kivételes az esztendőben a karácsony. Ezt mindig megnézem. Az a gesztenyefa a maga növényi mivoltában, a földíszítettségében, ahogy belenyúlik ebbe az építészeti élménybe, építészeti tapasztalatba, ami a templom maga, a templomnak ez a nézőszöge – valahogy különösen hangsúlyossá teszi az egészet. Ez a helyszín nekem fontos. De megint olyan élmény ez, ami sok emberé. Vannak helyek, amelyek nem eseményeik által nevezetesek. Nem valami tényleges vagy szubjektív dolog teszi őket fontossá, hogy itt meg itt ez meg ez történt, vagy történt velem. Nem. Önmagukban hordanak valamiféle jelentést. Ezt a jelentést jobb híján szakrálisnak is nevezhetném. Nem azért, mert templom van benne. Én a ribizkebokorban is érzek bizonyos fajta szakralitást. Talán úgy mondanám: valamiféle jelentőség, valamiféle fontosság, aminek a voltaképpeni tartalmát megnevezni nem tudjuk. Úgy gondolom, ez a jelentőségteljes élmény, amely fogalmilag, sőt esztétikailag nem meríthető ki, jellegzetes lírai élmény. Mondom, nemcsak az enyém. Mindenkinek vannak helyei, sőt embercsoportoknak vannak helyei, ahová kvázi elzarándokolnak, a helyszín hatásáért. Minden falunak van egy-egy távoli sarka, amelyről elmondják, hogy a csordakúthoz ki ne menjetek, mert ott boszorkányok járnak. És tele van a művészeti múlt, mondjuk, a romantika is a néha díszletté váló fontos helyszínekkel, az elkerülhetetlen várrommal meg erdőzugokkal. Nem okvetlen szükséges, hogy azokat a helyszíneket szeressük vagy azoktól féljünk vagy azok hassanak ránk, mint mindenkire; megvan ennek a maga egyéni köre is. Egy ilyen egyéni helyszín ez a bizonyos szemszög, ez a panoráma a Krisztina-templomról, ahol valamilyen információsűrűsödés fogad.

A ribizkebokorral is meg a Krisztina-templommal is már érintettem azt a nagy körét a tapasztalatoknak, ami nekem mindig fontos volt, a természetet, amelyet én egyszerre értelmezek valódi természetnek és városi természetnek. Nem felejtem el a Tiszát Csongrádnál vagy a szicíliai öszvéreket, a mamutfenyőt vagy a katángkórót – de nekem a városi tájképek is lényegesek. Úgy gondolom, egy ház úgy áll ott az út szélén, mint egy hegység, változatlanul és stabilan. De ha azt mondom, hogy változatlanul és stabilan, mindjárt nem mondtam igazat. Mert maradjunk csak a Krisztina-templom példájánál: ott kifejezetten belehúzódik, beleesőzik ebbe az élménybe az idő. A Krisztina-templomot én majdhogynem építésében látom, nemcsak azért, mert tanúja voltam, amikor hátrébb görgették valamikor a 30-as években, talán hogy megszélesítsék az úttestet; hanem mert valamit tudok róla. Mindig föltételeztem, hogy Csokonai építésekor látta ezt a templomot, amikor kiment a Vérmező felé, hogy, maga is jogosult halálfélelemben, megnézze a magyar jakobinusok kivégzését, ha ugyan megnézte. Úgy tudom, nincs biztos adatunk erről. De ha kiment, akkor ott ment el a Krisztina-templom mellett, amelyet éppen akkor építettek. Azután itt volt Széchenyi esküvője. Ott, a Roham utcán jöttek föl a hintók, szembe a templom homlokzatával. Egyáltalán a Roham utca. A Roham utca ugyan, azt hiszem, az 1849-es ostromról van elnevezve, de hát Budavár ostroma már előbb is erősen jelen volt éppen ebben a kicsi körben, ami a Krisztina-templom és környéke, már a törökök alól fölszabadító budavári harcoknak is terepe ez a budai agyag, az aszfalt alatt. És így tovább előre-hátra, az Árpád-korig, a második világháborúig. Az időbelisége éppúgy jelen van a helyszínnek, mint a tárgyszerűsége. Egyáltalán hadd jegyezzem meg: a természet mellett nekem a történetiség is fontos. Nem egészen olyan értelemben, ahogy a szót használni szokták. Igaz, ami igaz: össze szoktam téveszteni a múltat a jelennel. Sőt a jövőt is a jelennel. Nekem nem fontos, hogy valami régen történt-e vagy a jövőben fog történni – az idősíkokat hajlamos vagyok összezagyválni. Kijövök a szalamiszi csatából, hogy beforduljak a Nefelejcs utcában egy kapualjba. Az idő számomra egyszerre, együtt van jelen; az aktualitásérzésem, a jelenléti érzésem messzire kilóg az életemből. Rilke mondja valamelyik elégiájában, hogy a halottak nemcsak azért halottak, mert megszűntek jelen lenni. Akkor halottak, ha nem hatnak ránk. És fölteszi azt a nagyon fontos, rilkei kérdést, hogy tudnánk-e mi nélkülük élni. Nem hiszem, hogy tudnánk nélkülük élni, a halottak nélkül; az időszintek elválaszthatatlanul folynak át egymásba.

KL: – Említette a múltat. Az idők együttesét. És említett kedves helyeket, szakrális helyeket az életében. Most hadd kérdezzem meg, hogy ilyen kedves, „szakrális” jelenetek a múltból is kapcsolódnak-e jelen életéhez.

NNÁ: – Hát ilyen sok van. Időjeleneteimnek pusztán csak az értesültségem szab határt. Amiről nem tudok, sajnos, azt nem tudom jelenetté fejleszteni magamban. Hogy legrégebben kezdjem, nagyon kedves nekem Ekhnaton fáraónak a kora, tehát a Krisztus előtti XIV. század. Nofretéte, a naphimnuszok pillanata, egy megdöbbentően új ideának – az egyistenhitnek – a földcsuszamlása. Bosszant is, de nagyon, ha kicsinyítik kedves fáraómat. Thomas Mann-nak a Józsefben van egy híres jelenete, amikor Ekhnaton fáraóval összehozza Józsefet. És mivel neki József a hőse, természetesen leteszi Ekhnatont, leszólja, és Józsefnek adja mind a beszédben, mint a megjelenésben, mind az ideológiában a pálmát. Ezt mindig durcásan fogadtam, rossz néven vettem Thomas Manntól, akit egyébként nagyon szeretek. De az Ekhnaton-korhoz sok tárgyi emlékem is fűz. Szerencsém volt, láttam egyszer a Tutankhamon-kiállítást Párizsban. Azok ugyan Tutankhamon sírleletei voltak, de nagyon okosan elébe rakták Ekhnaton fölkaparható emlékeit is, például egy nagy Ekhnaton-szobrot. Hát nem volt szép. Nem lehet azt mondani, hogy daliás férfi volt ez a kultúraalapító, csodálatos ember, az első európai entellektüel. Talán a csúnyasága a történelmi szépsége, az, hogy aránylag realistán ábrázolták. Szóval Ekhnaton és kora, Ó-Egyiptom, de ennek az Ó-Egyiptomnak egy, a statikus mivoltában való hirtelen megrendülése – ez, ami rendkívüli módon érdekel.

Azután a görögök. Tudom, banalitás. Ha ugyan banalitás – különben is mindegy. A görögök kellenek nekem, legkülönfélébb vetületeikben. Hogy újat mondjak, a görög szobrászat kell nekem, az archaikustól egészen a hellenizmusig. Olyan kell nekem, mint a kyrénei Vénusz, amit Rómában láttam. Ott tanultam meg, Rómában, hogy van bizonyos eleme a szobornak is, amit soha nem lehet reprodukálni, ezért kell az eredetit megnézni. Hogy egyebet ne mondjak: milyen a márvány fajtája. A szobrot különben elég jól lehet reprodukálni, nem úgy, mint a festményt, mert a formák jól kiadódnak fényképen, vagy filmen, vagy tévében. De nem adódik ki az anyag, a felület, a körüljárhatóság. Hogy miért olyan csudálatos ez a kyrénei Vénusz, ez a női torzó? Talán azért, mert külön még a márványa is gyönyörű. Egy picikét sárgás márvány az, van egy olyan halvány elefántcsont-árnyalata és egy pici erezése. Úgy, hogy amikor az ember előtte áll, akkor nemcsak a forma, hanem a bőrszín elevensége is megdöbbenti. És ezt a márvány teszi, milyensége, simasága, színezete, erezete. Láttam kiváló Vénuszokat, Aphroditéket, például a szirakuzai Vénuszt, ezt nem nagyon ismerik. Remek darab. Egy baja van: olyan fehér a márványa, hogy gipsznek hat. Hiába áll ott egy gyönyörű sarokteremben a kék tenger előtt; mégis ez a túlzott fehérség, árnyéktalanság egy picit taszító. De visszakanyarodom a Vénuszoktól és a görög márványoktól általában a görögséghez.

Hiszek az emberek egyenlőségében, amúgy XIX. századi módon. Hiszek a népek egyenlőségében. Úgy gondolom, nagyjából, statisztikai átlagot nézve, a képességek egyformán vannak elosztva az emberi csoportok között. Ez alól egyetlen kivételt ismerek: a görögöket. Nem értem, hogy lehet egy nép ilyen tehetséges minden területen. Amit ezek összedobtak úgy 600 év alatt az emberi kultúrában, attól tátva marad a szám. Például a gondolkodásuk módja. Hadd mondjak el egy közismert kis anekdotát, amely kedvenceim közé tartozik. Miután Pauszaniász, a spártai király megfutamította a perzsák óriási hadseregét, bemegy a perzsa hadvezér sátrába, és ott találja egy nagy lakoma maradványait, csodálatos aranykelyheket, billikomokat szétszórva, bársonyterítőket, selymeket, sült pávák romjait. Akkor föllibbenti a sátortakarót, és behívja a katonáit, akik spártai parasztok, egy szál fehér szövött ingben, saruban, és azt mondja: „Nézzetek körül, micsoda gazdagságot hagyott itt ez az ember, hogy elvegye a mi szegénységünket!” Alaptörténetnek tartom, szembetűnően sok asszociációs lehetőséggel. Annál is inkább, mert látható belőle: a görögök találták ki először, hogy nem elég nagy embernek lenni, még jókat is kell tudni mondani.

KL: – Hallottunk eddig kivételezett tájakról, pillanatokról, történelmi múltról. De hogyan született bele ebbe a világba Nemes Nagy Ágnes?

NNÁ: – Elég furcsán születtem bele és eléggé történelmi pillanatban. A családom a Partiumba való – nem nagyon tudják mai napság már, hogy mi is az a Partium, Erdélynek az északi része –, én az ugocsa-szatmári részlegbe tartozom, ott élt a családom hosszú-hosszú idők óta. Apám végzettségére nézve ügyvéd volt, itt Budapesten vállalati jogász lett. Szüleim az első világháború után a megszálló csapatok elől kimenekültek, és följöttek Budapestre. Mindenüket elvesztették, hosszabb ideig egy vagonban laktak, és szerencsétlenségükre még én is gyorsan megszülettem nekik, az első világháború után, 1922-ben. Tehát pesti születésű vagyok, de csak úgy éppen-éppen. Maradtak rokonaim mindenütt vidéken és odaát Erdélyben is. Felmenőim főleg ügyvédek és református papok voltak, több száz évre visszamenőleg; akadt köztük itt-ott egy-egy mérnök, aki az Ecsedi-láp lecsapolásánál serénykedett, meg egy-egy tanár Máramarosszigeten. Azt mondhatom, a sémákkal szólva, hogy a vidéki magyar értelmiségből származom.

KL: – Egyik versében említi nagyapját, aki Egyiptomba ment.

NNÁ: – A nagyapám, az érdekes személy volt, a családnak – bizonyos fokig – különc tagja. Ők még Halmiban laktak, egy kisközségben Ugocsa megyében. De az még az alföldies részhez tartozik…

KL: – A Tücsökzenéből is ismert.

NNÁ: – Halmi?

KL: – Igen.

NNÁ: – Hol van a Tücsökzenében?

KL: – Szabó Lőrinc egyik rokona Halmiból jön.

NNÁ: – Jé, de érdekes, most ez nem ugrik be nekem… Szóval Halmi kisközség volt, határában szőlődombokkal. Ott volt szőleje a nagyapámnak, meg földje, az ügyvédségén kívül. Elég jómódú ember volt. Azonkívül akadt néhány hobbija, ma így hívjuk ezt. Rendkívül tevékeny volt, afféle magyar viktoriánus, a bankalapítástól kezdve a különféle társadalmi funkciókon át mindenfélével foglalkozott, nagymértékben pedig utazással. Imádott utazni. Például Egyiptomba is elutazott, ami az első világháború előtt egy vidéki magyar ügyvédtől eléggé szokatlan vállalkozás. Járt Jeruzsálemben, járt Angliában. Például – a családi anekdota szerint – a nagy családi asztalnál ülve egyik utazását a következőképpen jelentette be: „Na, gyerekeim, most elutazom Dániába.” Erre megkérdezte valaki: „De hát, apa, mért épp Dániába?” „Azért, mert ott még nem voltam” – mondta ő, és el is ment Dániába. Rendszerint a hóna alá vette valamelyik gyerekét vagy unokáját, velük együtt utazott. Volt benne valami nyugtalanság, kíváncsiság a világra. Most került elő családi létem egyik főalakjának, bűbájos csongrádi unokanővéremnek padlásáról egy kis fa gyertyatartó meg egy faragott serlegecske, amit nagyapám Jeruzsálemből hozott.

KL: – Most hallottuk, hogy hogyan született az ember. És miként született a költő?

NNÁ: – Erre már céloztam, amikor elprodukáltam gyerekversi-bersikémet. Bár az ilyesmit nem kell túlságosan komolyan venni. Minden gyerek ír verset, illetőleg csinál verset. Ez az első nagy verscsinálási korszak, a gyerekkor (a második a kamaszkor). Nyújtsa fel az ujját, aki soha életében nem írt egyetlen verset sem. Ez még semmit sem jelent, inkább csak azt lehetne mondani: költő az, aki nem hagyja abba a versírást. Nem hagytam abba én sem, folyamatosan írtam verseket. Nem emlékszem, hogy valaha is ne írtam volna, nincs tudatom vers nélkül. És ezek a versek már gyermekkoromban is meg-megjelengettek gyereklapokban. Meg szokták kérdezni tőlem, hogy mi volt az első publikációm. Erre nehezen tudok válaszolni. Azt szoktam mondani rendszerint, hogy a Mi Utunk című református diáklapban jelentem meg. De most utánagondolva a dolognak, rájöttem, hogy megjelentem én másutt is, mégpedig a Cimbora című lapban. A Cimborát Benedek Elek szerkesztette Erdélyben, és mi azt járattuk. Hiába könyörögtem a szüleimnek, a húgommal együtt, hogy járassuk a Tündérvásár című gyereklapot, ami az Új Időknek volt a gyerekmelléklete; ők ezt megtagadták – egyébként nagyon okosan. A Cimbora szerény kiállítású kis lap volt, összehasonlíthatatlanul magasabb szintű és értékesebb, mint az a színesebb, érdekesebb Tündérvásár, amire én azért vágytam, és szerettem volna azt is. Úgy emlékszem – sőt biztos vagyok benne –, hogy a Cimborában is megjelentem gyerekverssel. A laphoz egyébként más is fűz. Voltak ugyanis rejtvények ott, micsoda rejtvények! Egy ilyen rejtvényt megfejtettem és beküldtem. Ennek óriási következményei voltak, mert nyertem vele. Életemben először és utoljára nyertem bármiféle pályázaton vagy rejtvénnyel kapcsolatban, nem is beszélve sorsjegyekről és kölcsönökről. De ott nyertem valamit, méghozzá egy gyerekfolyóiratnak az egyévi előfizetését. Az volt a címe, hogy Vasárnapi Könyv, de nem könyv volt, hanem folyóirat. Körülbelül olyasféle, mintha az Élet és Tudománynak a gyerekkiadása lenne, tehát egy természettudományokra profilírozott gyerekfolyóiratocska, nagyon szerény kiállítású, csúnya nyomású kis képekkel. Imádtam ezt a folyóiratot. Hetente egyszer jött, az első betűtől az utolsóig kiolvastam. Volt ott, kérem, minden: az ősember, meg a mamut, meg csillagok, meg vitorlás hajók. Hozzáfűzött a folyóirathoz az a hallatlan büszkeség, hogy ezt én nyertem! De maga a folyóirat is nagyon lekötött. Különösen gyönyörűnek találtam a naprendszernek benne található leírását. Korán megtanultam, hogy Merkur, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz. Igen ám, de a Plutót később fedezték fel! Amikor elmesélték nekem, még gyerekkoromban, hogy de hiszen fölfedeztek még egy bolygót, és azt úgy hívják, hogy Plutó – akkor a végletekig el voltam ragadtatva. És miután több ízben lerajzoltam a naprendszert, mondjuk talán nem egészen megfelelő vetületben, de szép színesen, most nagy büszkén belerajzoltam a Plutót is, egy nyilat alkalmaztam hozzá, és nagybetűkkel mellé írtam, hogy: új. Új volt a Plutó. Természetesen komolyan venni ezeket az érdeklődéseket nem kell, ez mesevilág volt, amiben a bolygók éppúgy szerepeltek, mint Mackó Mukik és nyulak, és babák, és ólomkatonák, és vadhattyúk.

KL: – Ezek hány éves kora táján…?

NNÁ: – Elemista voltam. Úgy gondolom, hogy nem elsős, tehát úgy datálom, hogy 9-10 éves koromban.

KL: – Most elemit említett. Hova járt elemi iskolába?

NNÁ: – A Bartók Béla útra. Akkor Horthy Miklós útra. Elég nagy iskola volt, fölfelé nyúlt egészen a Mányoki útig. Jól éreztem magam ott, kellemes volt. De a nagy iskolai élményeim később jöttek.

KL: – Hol laktak ekkoriban?

NNÁ: – Miután a szüleim kijöttek a vagonból, mert egy ideig vagonban laktak…

KL: – Maga hol született helyileg?

NNÁ: – Egy klinikán születtem, várjon csak, hol is születtem? A Bakáts téri klinikán születtem, ennek semmi köze nincs a lakhelyünkhöz. Egy ideig Pesten is laktunk, de arra csak homályosan emlékezem, az lehetett olyan hároméves koromban. Aztán még előbb a Császár fürdőben, mert ott is voltak kiadó szobák. Szóval ez azt jelenti, hogy hányódtak-vetődtek a szüleim a rendkívül nehéz pénzügyi és lakáskörülmények között, majd aztán, nagy nehezen megkapaszkodtak Budán, a Bertalan Lajos utcában, amely a Bartók Béla útról visz le a Duna-part felé.

KL: – A Gárdonyi-szobornál.

NNÁ: – Ott, a Gárdonyi-szobornál. Ott a sarkon volt egy mozi, a Nap mozi. Gyerekkori moziemlékeim oda fűződnek. Csodálatos mozi volt, mindenki tökmagot, napraforgómagot rágott, és ordítozták az amerikai film közben, hogy: húzz be neki, George! Szép magyarosan ejtve a szót: Ge-or-ge. Feliratos filmek voltak. Laktunk tehát a Bertalan utcában, aztán később a Tarcali utcában, ami a Villányi útnak egy mellékutcája, majd visszajöttünk magára a Bartók Béla útra, a Bartók Béla út 28-ba, itt laktunk majdnem 20 évig. Ja igen, most… mit is beszéltünk? Hogy gyerekkori olvasmányok…

KL: – Publikációk…

NNÁ: – Publikációk. A publikációkkal végeztem, annak ellenére, hogy nem végeztem velük, mert a Mi Utunkban gimnazista korom végéig mindig meg-megjelengettem.

KL: – És a gyerekkori olvasmányok… Mi volt igazán nagy hatással?

NNÁ: – Sok minden. De azért meg tudom nevezni azt a párat, ami döntő volt. Ez csöppet sem eredeti. Minden gyerek az én nemzedékemből ugyanezt meséli. Mindenekelőtt Verne. Ha jól emlékszem, nyolcéves koromban olvastam először Verne-könyvet. Addig csak mesekönyvet. Ez a Kétévi vakáció volt. Elsöprő élmény ez, több ízben megírtam, mumpsszal kapcsolatban; attól kezdve faltam Vernét. Valamivel később elkezdtem May Károlyt, azt is faltam. May Károly és Verne vett rá engem arra, amire soha többé más olvasmány életemben nem, hogy reggel 6-kor, usque 5-kor fölkeljek, és az iskola előtt olvassam még a könyvet. Ez többé nem fordult elő. Mindig nehéz kelő voltam, utáltam fölkelni. Ott volt aztán hamar, olyan 10-11-12 éves koromban, Jókai és Mikszáth. Szerencsére ez a szüleimnek megvolt, nem a teljes sorozat, de elég bőséges sorozat, az a bizonyos centenáriumi Jókai, a piros-arany, meg a szürke-arany Mikszáth. Ezeket elölről-hátulról kiolvastam. Bevallom, hogy még ma is, ha nyaralni megyek Szigligetre, rendszerint Jókait vagy Mikszáthot veszek ki a könyvtárból. Aranyalapom Jókai és Mikszáth, életem fundamentuma. Beszéltünk róla, hogy milyen történelmi korok állnak közel hozzám. Magyar szabadságharc. Nem tehetek róla: magyar szabadságharc. És persze az első képet erről Jókaiból kaptam. Egyáltalán, Jókai történelmi érdeklődése, meg földrajzi érdeklődése, meg az egzotikumhoz való hajlama nagyon is szorosan kapcsolódott nálam a Verne-lázhoz. Mikszáth egy kicsit más volt, de ott is megtaláltam a magamét. Mondok valamit, ami talán furcsán hat. Rám stilisztikailag hatott Mikszáth. Tudom, hogy nem hiszi, de én mai napig is használom a mikszáthi stílusrétegeket, hogyha tanulmányt írok. Nem látszik. De én tudom belül, a szívem csücskében, hogy egy bizonyos fordulat vagy egy kézmozdulat titokban visszautal Mikszáthra. Mindenképpen vonzónak, egészségesnek tartom az ő közismert természetességét. Igen ám, de ezt a természetességet valami nagyon bonyolult tárgyra, nagyon elvont, fogalmi, intellektuális tárgyra alkalmazni – ebben érzek valami érdekeset.

KL: – És közben gimnáziumba került, és jön a Baár-Madas.

NNÁ: – És jön a Baár-Madas. Az iskola. Nekem olyan fontos volt az iskola az életemben, ez a református leánylíceum, mint a viktoriánus regényekben szokott lenni. Ott mindig megjegyzik, hogy X. meg Y. itt meg itt végezte iskoláit. Hát nekem nem ilyen társadalmias szempontból volt fontos; egzisztenciálisan volt fontos a Baár-Madas. Fél bennlakó voltam, ami annyit jelentett, hogy reggel 8-ra bementem az iskolába, és este 7-kor mentem haza, 3/4 8-ra, 8-ra hazaértem. Életemnek döntő részét az iskolában töltöttem, illetőleg az internátusban. Itt tartok a kezemben egy emlékkönyvet, amit a negyvenéves érettségi találkozónk emlékére adtunk ki, 1939-ben érettségizett osztálytársak. Mutatja a kis füzet, hogy nemcsak én, hanem mások is eléggé szorosan kapcsolódtak a Baár-Madashoz. Kiváló iskola volt. Nekem döntő már csak azért is, mert Áprily Lajos volt az igazgató. Erről nem akarok túl sokat mondani, hiszen több ízben megírtam. Áprily volt az első költő, akivel életemben találkoztam, és minthogy már amúgy is volt versírói indíttatásom, az ő személye bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy ne hagyjam abba – ahogy említettem –, ne hagyjam abba a versírást. Fontos volt az önképzőkör, fontosak voltak a tanárok. Nemcsak Áprily határozta meg a Baár-Madas légkörét és arculatát, hanem a kitűnő tanári kar is. Például a magyartanárom. Papi Biró Izabellának hívták, nagyon sokat köszönhetek neki. Meghalt már szegény. Nem volt különösen jó tanár, magunk közt szólva. Utólag, mint tanár, ezt megállapíthatom.

KL: – Nyolc évig ő volt a tanára?

NNÁ: – Nem egészen – ezt hadd vessem közbe –, tudniillik osztályt ugrottam. II. gimnáziumból mentem IV.-be úgy, hogy nyáron elvégeztem a III.-at, és ősszel vizsgáztam. A tanárok ugyanis közölték a szüleimmel, hogy nyugtalanítom az osztályt, mert egyáltalán nem figyelek, mert firkálok, mert ásítozom – valamit csinálni kell ezzel a gyerekkel. Legjobb lesz, ha osztályt ugrom. Jó ötlet volt, mert így egész életemben egy évvel fiatalabbnak éreztem magamat. Ettől az osztályugrástól számítva volt Iza néni a magyartanárom. Az volt a módszere, hogy fent ült a katedrán, feleltetett két-három gyereket, azután továbbra is fent ülve, egyvégtében előadta az anyagot, amit mi jegyeztünk. Ez nem volt az a módszer, ami különösebben felcsigázta volna az osztályt. Magam is kezdetben, őszintén szólva, untam. Míg egyszer, szerencsémre, valahogy figyelni kezdtem arra, amit mondott. Tudja, a figyelemnek különböző rétegei vannak. Egy olyan élesebb figyelemsávval rákapcsolódtam arra, amit beszélt, és akkor egyszerre csak rájöttem, hogy hallatlanul érdekes. Tudniillik Iza néni nem a könyvet tanította. A könyv egy szabványos – nem rossz, nem jó – iskolakönyv volt. Ő viszont elmondta a maga véleményét, a maga tapasztalatát az egész magyar irodalomról. Erre nézve csak egy-két dolgot említek. Adytól a mi iskolakönyvünkben egyetlenegy szál vers volt, az, hogy: Én kifelé megyek. Ezzel szemben Iza néni órák hosszú során át tanította Adyt úgy, hogy végül három érettségi tételünk volt csak Adyból. Nézze, ez ma semmit sem jelent, de ez 1939-ben történt, amikor Ady vitatéma volt, az iskoláskönyvekig is csak úgy szivárgott le, egyetlen verssel, ahogy említettem. Nekünk viszont külön tételként szerepelt a Nyugat minden nagy írója: Móricz, Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi stb. stb. Mondom, pedagógiailag nem a legszerencsésebb módon, de annak, akit érdekel az irodalom, nagy szerencséjére, teljesen új anyagot adott le a mi tanárnőnk. Sőt a fiatalabb élő irodalomról is beszélt. Például az erdélyi írókat, a népi írókat külön tárgyalta. Úgyhogy én már középiskolás koromtól fogva ismertem őket.

Nem is beszélve arról, hogy az Áprily vezette Baár-Madas igenis tartott kapcsolatot az akkori szellemi élettel. Áprily kezdeményezte az úgynevezett Baár-Madas-napokat. Ma mindenütt vannak különféle napok, kecskeméti napok meg siklósi várjátékok, effélék. Nos, ő év végén Baár-Madas-napokat tartott, amelyek során volt egy nagy tornaünnepély, műsor, színielőadás és a többi. Meghívták erre a szülőket meg más érdeklődőket, hiszen ez mintegy az iskola évi bemutatása volt. Na most, mi minden volt ott? A kórus. Amikor a kórus némely Kodály-műveket adott elő, akkor Áprily meghívta magát Kodály Zoltánt, és ő tett megjegyzéseket a kórus munkájára. Vagy amikor Csiky Gergelynek ezt az örökzöld Nagymamáját adtuk elő, akkor bejött Márkus Emília, és ő okított minket, egyszerűen azért, mert az unokája, Nizsinszky Tamara az osztálytársunk volt. Azután Áprily meghívta barátait, az erdélyi írókat. Nemcsak úgy, hogy előadásokat tartottak nekünk Remenyik, Tamási Áron, Nyirő József és sokan mások is, hanem teadélutánokon összehozta velük a nagyobb lányokat, a VII–VIII.-osokat, 17-18 éveseket. Mi szépen leültünk, és irodalmi társalgást folytattunk a jelen lévő nagy emberekkel. Nem csoda tehát, hogy a magyartanár is kitűnő volt, élesen érdeklődő – egyébként a magyar irodalom múltja is mélyen érintette. Hogy egyebet ne mondjak – mint utólag rájöttem – Vörösmartyt a két Babits-tanulmány alapján tanította. Mikor valamivel később elolvastam a két Babits-tanulmányt, az ifjú Vörösmartyt és a férfi Vörösmartyt, akkor ébredtem rá, hogy hohó! Iza néni nagyjából ezen az alapon tanította Vörösmartyt. Hát azért az gyönyörű dolog volt, megint csak azt mondom: 38-ban, 39-ben.

De a többi tanár is kitett magáért. Az osztályfőnöknőnk, Korondyné Bodolay Erzsébet, ő is meghalt már. Na látja, az kiváló tanár volt a szónak pedagógiai értelmében. Ott nem lehetett lazsálni.

KL: – Milyen szakos volt?

NNÁ: – Német–francia. Tőle hallottunk először Proustról, mert akkor jelent meg Gyergyai Albertnek az új Proust-fordítása. Mondom, Erzsébet szigorú tanár volt, ott nem lehetett sokat ugrálni, de azért néha mégiscsak ugráltunk. Például többször is színdarabot adtunk elő egy-egy óra helyett, és ahogy a gyerekek szokták, rendkívül boldogok voltunk, hogy így kitoltunk a tanárral. Ő azonban nem mutatta a bosszúság jelét afölött, hogy hónapok óta készülünk például a Cyrano francia előadására. A Cyrano különben elég nevezetes dolog volt. Hanyadikosok is voltunk? VII.-esek vagy VIII.-osok, most már nem tudom. Természetesen a katedra volt az erkély, amely alatt Cyrano szerelmet vall, jelmezeket készítettünk, főleg papírból, és én, mivel én voltam Cyrano, lelkiismeretesen beszereztem egy papírmasé orrot, és ügyesen fölraktam. De mikor megláttak benne a lányok, közfelkiáltással leszavazták. Kijelentették: az teljesen lehetetlen, hogy te ilyen orral légy Cyrano, mert az egész nevetségbe fullad. Olyan ronda vagy, hogy az elképzelhetetlen. Minek következtében saját, nem túlzottan hatalmas orrommal játszottam végig a Cyranót, de ezen senki sem botránkozott meg. És a többi tanár: Papp Margit néni hogy segített nekem algebrában! Tóth Klári, Glatz Ilona, Ravasz Boriska, a későbbi Bibó Istvánné.

Volt sok látogatónk is, néha elég különösek. Látogatta az iskolát Auguszta főhercegnő; ő mindig, minden iskolát látogatott. Róla illetlen anekdoták keringtek az iskolában; lehet, hogy teljesen alaptalanul. Mikor jött – kicsi, kövér öregasszony –, cserkészruhában álltunk sorfalat a folyosókon. Látogatónk volt egy oxfordi futballista-pap is. Ezt úgy kell érteni, hogy eredetileg profi labdarúgó volt, aztán egy pillanatban megtért, hívő lett. Bejött közénk ez a fiatalember, angolul prédikált, ezt nem értettük. De azt rögtön megértettük, hogy egy dalt akar tanítani nekünk. Meg is tanultuk mindjárt, olyan könnyű volt, olyan természetes, vele fújta az egész iskola: Come in my heart, o Jesus. – Jöttek franciák, németek, csináltak velünk lélektani tesztet, extra mozgásművészetet, fejenállást, borsószámlálást, mindig volt valami szenzáció.

Ez a nagyon szerencsés környezet, amely tanárokból, diákokból és más, meghatározhatatlan szellemi összetevőkből, atmoszférából állott, hozta létre talán bennem azt a kicsit furcsa pedagógiai optimizmust, amely tanárokban különben nem nagyon található. Mind a mai napig hajlamos vagyok jobban hinni a pedagógiában, mint általában az emberek hisznek benne. Egyébként másféle optimizmussal is ellátott engem ez a környezet. Túlságosan jó világ volt ez, amely sajnos azt indukálta bennem és sokakban, hogy tulajdonképpen ez a világ kicsinyített mása. De nem az volt. Nem az volt. Szó sem volt róla. Soha többé nem volt Baár-Madas az életemben. Nagyszerű volt, és egy kicsit félrevezető. Igaz, ezt a félrevezetést mégsem bánom.

KL: – Végső soron maradt egy mérték.

NNÁ: – Maradt egy mérték. De túlságosan is magas mérték. Ne felejtse el, hogy mind szellemileg, mind, hogy úgy mondjam, morálisan ez az iskola nagyon magas szintű volt. Még a gyerekek, a lányok is, ez a kis mikrovilág, amiről azt lehet mondani, hogy egy elit lányiskola. Ezért utólag sok szemrehányás érte. Mert társadalmilag is elitiskola volt, gazdag, előkelő családok lányai jártak oda. Én magam ott a szerény középosztályhoz tartoztam. De hát ez a szemrehányás egy kicsit történelmietlen. Volt ilyen iskola. Talán az volna megoldás, hogy mindenkinek legyen ilyen iskolája. Vagy ez is túlzott optimizmus?

KL: – Említette az önképzőkört. Tulajdonképpen ez hatással volt költői fejlődésére vagy hivatástudata kialakulására?

NNÁ: – Igen, kétségtelenül. Állandóan szerepeltem az önképzőkörben. Életem fájdalma, hogy sose lettem önképzőköri elnök, mégpedig azért, mert volt A és B osztály, az évenként felváltva adta az elnököt, és amikor VIII.-os voltam, akkor a másik osztályból jött az elnök. Na de hát mindez…

KL: – Ki volt az elnök?

NNÁ: – Manninger Olga… egy Manninger nevű neves orvosprofesszornak a lánya. Nem is volt különösebben irodalmár. Egyébként be kell vallanom, hogy az önképzőköri választás, az nagyon izgalmas volt. Közelről kísérhettem szemmel, mivelhogy én leszek a titkár, az nem volt vitás. De hogy az A-ból ki lesz az elnök, az nagyon is vitás volt. Nagy, nagy korteskedések folytak. Ezt csak azért mondom, mert nagyon érdekes volt ennek az iskolának a belső élete, ami most úgy van elkönyvelve, hogy istenem, egy gondtalan lányiskolának a légköre. Is-is. Minden megvolt benne, ami később az életben, csak egy kicsit túl jó, túl magas vetületben. Oda tartozott ehhez a szerencsés keverékhez a növendékek sora is. A nagy kamaszkori barátságaim oda tartoznak. Megemlítem két barátnőmet: Porgesz Borbálát, aki később meghalt Auschwitzban, írtam róla egy hosszú verset, mint tudja. És megemlítem Hrabovszky Annát, aki mind a mai napig is a legrégebbi és egyik legközelebbi barátnőm. Hárman voltunk jóban: azok a nagy-nagy kamaszkori lelki beszélgetések, amiket semmi sem pótol. De voltak nekem távolabbi barátaim is. Az internátus megint külön kör volt. Voltak sportbarátaim – nagy sportélet volt a Baár-Madasban –, rejtvényfejtő barátaim, színjátszó barátaim, mert a színjátszás, az nagyon divatos volt, már Csiky Gergelyt említettem. De az internátus is minduntalan rendezett külön Mikulás-esteket, meg karácsonyi délutánokat, meg farsangi jelmezek felvonulását stb. Épp a napokban jutott eszembe életem legjobb farsangi jelmeze. Találtam ugyanis a Baár-Madas pincéjében – mert mi ott mindent felkutattunk, ugye, afféle kíváncsi lányok módjára –, megtaláltam egy földgömbnek a vázát. Drótváz volt ez, amiről lekopott a ráillesztett papírmasé; nem volt más, mint egy óriási drótváz gömb. Na hát azt én megnyújtottam, elliptoiddá formáltam, majd elég durva módon fehér csomagolópapírral bevontam, és ráírtam, hogy „Kolumbusz tojása”. Aztán alulról belebújtam, merthogy bele lehetett bújni. Egy járó tojás. Így nyertem is a versenyen.

KL: – A műfordító Nemes Nagy Ágnes hogyan kapcsolódik vagy kapcsolódott a Baár-Madashoz?

NNÁ: – Ez nagyon jó kérdés. Valóban, már akkor elkezdtem fordítani, mivel láttam már az irodalomban, hogy a fordítás csodálatos dolog minálunk, magyaroknál. A legelső, amivel megpróbálkoztam, csekélység: Horatiusnak a Maecenas atavis kezdetű (első könyv első) ódája; hát persze belebuktam. Szamárság volt, de azért megmutattam Áprilynak. Egy-két Verlaine-t is lefordítottam, igen rosszul, küzdve a versmértékkel, meg egy-két németet, Heinét, ilyesmiket. Szóval belekaptam ebbe is. Kezdettől fogva ambícióm volt a fordítás, későbbi szerencsémre. Na most visszakanyarodom a szellemi fejlődésre, annak a fokozataira (amelyekből egy volt a fordítás is). Áprily elsöprő hatást gyakorolt rám, kamaszkorom során mérhetetlen tömegű Áprily-verset írtam. De voltak ott egyéb hatások is. Ilyesfélét tudok említeni: ez a mi magyartanárunk minden évben egyszer nagyon okosan – föladta azt a dolgozattémát, hogy: legkedvesebb íróm. Ennél jobb dolgozattémát nem tudok kitalálni, kitűnően le lehet mérni vele évről évre a gyerekek szellemi érdeklődését. Magam is minden évben föladtam minden osztályomnak később, amikor tanár lettem. Emlékszem, tizennégy éves koromban például két íróról szólt a dolgozatom. Kijelentettem, hogy legkedvesebb íróm Dosztojevszkij és Harsányi Zsolt. Jellemzőnek találom a vad érdeklődésnek és a szamárságnak ezt a tipikus vegyülékét. Ahogy a jót véletlenül észreveszi a fejlődő gyerek, és biztos mozdulattal mellé állítja a korszak magyar bestsellerét, Harsányi Zsoltot. Azután, talán VI.-os koromban, olyan tizenöt évesen, legkedvesebb íróm Áprily volt. Akkor már neki mertem fogni, és írtam egy dolgozatot Áprilyról. A rákövetkező évben legkedvesebb íróm Babits Mihály volt. Ezt megint jellemzőnek tartom, akkor léptem át egy küszöbön. Babits, az már teljesen önálló választás volt. Akkor én már rákaptam Babitsra. Közben – ezt ne felejtsük el – volt egy heves Ady-lázam; úgy kezdődött a Nyugathoz való kapcsolódásom. Az olyan viharjellegű volt, nagyon gyors, nagyon lázas, és aránylag hamar véget ért. Azután következett Babits és a többi, akiket ugyancsak nagyon szerettem.

KL: – Személyesen találkozott Babitscsal?

NNÁ: – Soha, még csak nem is láttam. Ez életem nagy fájdalma. Olyan kevés választott el attól, hogy legalább lássam. De ne felejtse el, hogy 39-ig internista voltam, reggeltől estig ott ültem a Baár-Madasban, nem nagyon mehettem ide-oda. Utána pedig, mikor egyetemre kerültem, ő már súlyos beteg volt, ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt. – Belefogtam tehát a Nyugatba, a nagy Nyugat-nemzedékbe, azt megettem. Az is az aranyalapjaim közé tartozik. Bár nehogy azt higgye (magának ugyan fölösleges mondanom), mégis fölemelem óvó mutatóujjamat: nehogy azt higgye, hogy azok akkor klasszikusok voltak! 45-ben, mikor elkezdődött a közoktatás átszervezése, az volt a nagy pláne, hogy be az iskolába a Nyugat-nemzedékkel. Volt Ady-divat. Szavalták a két háború közt, egyébként elég rosszul – néhány fontos kivétellel – és elég színpadias módon a Zeneakadémia kisteremében meg itt meg ott. De változatlanul nagy ellenzéke volt, és változatlanul nem akarták bevenni abba a Pantheonba, ahol természetesen vannak jelen a magyar klasszikusok. A többieknek egy része pedig élt, ezt se szabad elfelejteni. Babits Mihály élt, és Kosztolányi vagy Karinthy az én iskoláskorom alatt haltak meg. Ami a még újabb irodalmat illeti, azt én olyan 16–17 évesen (ugye 17 évesen érettségiztem) kaptam meg, méghozzá az én nemzedékemnek egy igen fontos antológiája alapján. A Vajthó-féle antológiára gondolok. Mi is volt a címe? Új magyar költők. Sajnos, nincs meg a példányom, elvitte a háború. Az egy új világ volt megint. Egy óriási ajtónyitás József Attilától Dsida Jenőig, Rónay Györgytől Weöres Sándorig, Jékely Zoltánig – persze Jékelyt ismertük külön, mert hiszen Áprily fia volt. Az Éjszakák című kötetét köröztük a Baár-Madasban, de amúgy is megvolt nekem. Vajthó végtelenül sokat jelentett nekünk, egy csomó nevet dobott be a tudatunkba, sőt egy csomó profilt is. És ronggyá olvastam a Vajthót.

KL: – Rajzok is voltak benne.

NNÁ: – Rajz? Nem volt.

KL: – Nem volt? Akkor én egy korábbi Vajthó-antológiára gondolok, az 1930-as kiadású Mai Magyar Múzsára.

NNÁ: – Nem volt rajz. Egy kicsit életrajz volt, hogy ki kicsoda, Szemlér Ferenc erdélyi költő stb. stb. És azt kell mondanom, hogy igen kevés kivétellel tartós nevek voltak benne, ami utólag visszatekintve valóságos csoda. Hát hiszen hány évesek voltak akkor ezek a költők? Főleg huszonévesek. Az akkori legfiatalabbak közül válogatott az antológia. Tehát még velük is a Baár-Madasban találkoztam. Az igaz, hogy már nem a tanárok sugallatára, ez már néhányunknak az érdeklődési körébe vágott.

KL: – Az újakat említette, de van egy költő, aki végigkíséri költészetét, és tulajdonképpen szinte majdnem minden verse alatt ott hallom a zenéjét: Arany János. Hogyan vált ennyire vérévé?

NNÁ: – Hát… nem tudok erre dátumot mondani. Arany mindig is nagyon közel állt hozzám. Iskolai élmények alapján is, mert, mint látja, én véletlenül azokhoz a szerencsésekhez tartozom, akikben nem ellenállást keltett az iskola, ellenkezőleg, indíttatást jelentett; elhittem, amit ott mondtak. Ez nagyon szerencsés állapot, nem jut ki mindenkinek. Megtanultuk az iskolában, hogy Arany János nagy költő. És én ezt személyesen tapasztaltam. Természetesen mindig hidegen hagyott a, mondjuk, az epikai része a művének. Ezzel szemben végtelenül közel állt hozzám a szava. Azok a szavak, amiket ő választ ki, és amiket ő kever úgy össze a saját vérsejtjeivel, hogy azok nem lehetnek mások, mint Arany János szavai. A szervességét szerettem. Ugyanakkor a szobrászi mivoltát. Arany szerves szobor. De ha olyan költőkről beszélünk, akik végigkísérik az életemet, még valakit meg kell említenem: Rilkét. Még Rilkével is a Baár-Madasban találkoztam, persze, inkább csak a nevével. És csodálatosképpen, szerencsémre, kezembe került a Buch der Bilder. Vagyis bizonyos értelemben Rilkének a közepét kezdtem el olvasni, és onnan terjeszkedtem az életműben előrefelé és hátrafelé. A Buch der Bilder elsöprően hatott rám. Egy éjszaka kiolvastam, bár ostobaság ilyesmit mondani egy német verseskönyvről, de lázasan olvastam napokig, míg a végére nem jutottam. Nagyon sok mindent nem értettem, egyszerűen nyelvi gyöngeségből, meg Rilke különben sem könnyű.

KL: – Milyen fokon tanulták meg a nyelveket?

NNÁ: – Úgy, hogy komoly alapokat kaptunk. Én a kenyeremet köszönhetem annak, hogy a Baár-Madasba jártam. Ott egyrészt az iskolában, másrészt az internátusban, Schwesterek és Mademoiselle-ek és nyelvórák segítségével annyira beletanultam a nyelvekbe, hogy egy bizonyos korszakban, amikor csak fordítanom volt lehetséges, ez elégséges volt arra, hogy nekivághassak. Nyelvtani alapot és bizonyos fokig beszédalapot is kaptunk. Egyébként sose voltam nyelvtehetség. Keményen megdolgoztam minden szóért.

KL: – Különben egyetemen milyen szakon végzett?

NNÁ: – Magyar–latin–művészettörténet.

KL: – Akkor nem modern nyelv.

NNÁ: – Nem modern nyelv. Annak is megvan a maga oka. Sajnos a drága Iza néni miatt mentem latin szakra, mert ő is latin szakos volt. Nagy szamárság volt tőlem. Mi tudniillik nem tanultunk latint, mert hiszen még líceum voltunk, csak különórában. Ez mindig hatodik vagy hetedik óra volt, és csupán a felső négy gimnáziumban. Mikor följöttem az egyetemre, kisült, hogy mindenki jobban tud latinul, mint én. Valahogy átevickéltem az egyetemen ezt a latin szakot, de soha életemben nem tanultam meg úgy latinul, mint akik azt nyolc gimnáziumon át rendesen, alaposan a fejükbe tömték.

KL: – Akkor a modern nyelvek ismerete tényleg innen ered.

NNÁ: – A modern nyelvek innen… De minduntalan el is vesztettem a nyelvkészséget, mert hosszú korszakokon át nem volt módomban gyakorolni. Csak passzívan, a műfordításban.

Talán áttérek az egyetemi éveimre. Mondom, magyar–latin–művészettörténet szakos voltam. Az egyetemről egyáltalán nem tudok olyan jókat mondani, mint a középiskoláról. Engem a középiskola nevelt, és utána az egyetemre kerülni annyit jelentett, hogy egy hatalmas szellemi és lelki sivárságba pottyantam bele. Főleg azért, mert én azt képzeltem azzal a csacska fejemmel, hogy az egyetemen irodalomról lesz szó. Hát sok mindenről volt szó, de irodalomról nem. Irodalomtudományról vagy irodalomtörténetről igen. Ennek egyes részei le is nyűgöztek, mivelhogy a professzorom Horváth János volt. Őt hallgattam négy éven át, és nagyon szerettem. Hát ki ne szerette volna Horváth Jánost? Nem volt közvetlen tanár, nehogy azt képzeljük. Nem abban volt az ő vonzóereje, hogy a diákokkal vegyült volna, vagy behívta volna őket magához, amit más tanár meg-megtett. Hanem az intenzív jóindulatában. Nála nem lehetett megbukni. Ha csak egy mód volt rá, akkor úgyis jelest adott, mert nem érdekelte őt az, hogy a diákokat abajgassa. Másodszor, az intenzív figyelmében. Tudományos munkája mellett igenis időt szakított magának arra, hogy figyelje a növendékeit, hogy foglalkozzék velük. Horváth Jánosnak én személy szerint is sokat köszönhetek, figyelemmel kísérte későbbi publikációimat, egy ösztöndíj alkalmával kitűnő véleményt adott rólam stb. Vele kapcsolatban megemlítem még a disszertációmat, amiből igazi disszertáció sohasem lett. Amikor szakdolgozati témát kellett választani, akkor én Babitsot kértem Horváth Jánostól. Azt mondta, hogy az nem lehet, mert élő emberből nem lehet szakdolgozatot írni. A kérdést az döntötte el, hogy Babits meghalt. Így már lehetett szakdolgozatot írni róla. Később ebből csináltam a disszertációmat is, a doktori szóbelit azonban a történelem elsodorta. Az írásbeli részét elfogadták, szóbelire 44 végén nem került sor. A disszertáció címe egyébként az volt, hogy A fiatal Babits költői nyelve. Afféle stilisztikai, nyelvesztétikai micsodát csináltam belőle. Amit Horváth János igazán szépen véleményezett, bár gondolom, különösebben nem állt hozzá közel sem a téma – Babits –, sem pedig a megközelítési mód. Szóval Horváth Jánost szerettem, tanultam tőle, az emberi magatartásából is, mert az is kitűnő volt azokban a nehéz években. Második szakom, mondom, a latin volt, ott Huszti volt a professzorom, latintudásomhoz képest igazán méltányos volt hozzám. Művészettörténet – az inkább csak bokréta volt a kalapom mellett. Gerevich volt a professzor. Ezt szerettem, mindig is érintett a képzőművészet. Mégis, az egyetemen, mivel teljességgel hiányzott az élő vagy az engem közelebbről érdeklő, irodalomra szóló indíttatás, azt kell mondanom, hogy autodidaktává lettem, ami a szellemi arcom formálását illeti. Azt olvastam, ami személyesen érdekelt. Mindenekelőtt a Nyugat nagy nemzedékét, most már nemcsak a költőket, hanem – bőven – az esszéket. Természetesen regényeket is, az összes Móricz-regényt és minden egyebet, ez magától értetődik. De például a Babits-esszé akkor vált olyan fontossá nekem. Nagyon fontossá vált a fiatalabb esszéirodalom is, Szerb Antal, Halász Gábor; az egyetemen erről nem volt szó. Velük később meg is ismerkedtem személyesen, még az egyetemi éveim alatt. Akkor jött be nekem a Nyugat második nemzedéke is. Illyés, Szabó Lőrinc, József Attila, Cs. Szabó, Illés Endre. József Attila nevét, néhány versét már ismertem gimnazista koromban, de hogy rájöjjek, kicsoda József Attila, és közel is kerüljön hozzám, ahhoz a kora egyetemi éveimnek kellett elkövetkezniük.

KL: – József Attila melyik korszakán keresztül vagy melyik versén keresztül?

NNÁ: – Várjon csak… Egy töredéke volt, amit először megjegyeztem. „Pókhálót fog kicsi ráncos kezével, s úntan legyint a lomb.” Senki se ismeri. Az a fontos, hogy a lomb legyint kicsi, ráncos kezével. Biztos megvan valahol a töredékekben. Egy másik verse viszont eltaszított, mert nem ellenállás nélkül fogadtam be József Attilát. Az, hogy „Bogár lépjen nyitott szemedre”. Hátrahőköltem, megdöbbentem. Tudniillik annyira már voltam költő, ha nem is írtam még igazi verseket, hogy ezt csakugyan elképzeljem. „Bogár lépjen nyitott szemedre” – ezt szóról szóra vettem, ahogy kell is a verseket, és elrémített érzékletes borzalma. Ebből a visszataszító érzésből és vonzásból alakult ki aztán az a tény, hogy József Attila rendkívül közel került hozzám. Mert Babits után, hogy úgy mondjam, sorrendben József Attila volt az a költő, aki nagyon fontossá vált nekem. A Rilke-élményt már említettem, az tovább folytatódott és fokozódott, azonkívül bejöttek a franciák. Elsősorban Baudelaire és Verlaine – ezeket franciául is olvastam, baktatva a sorok között. Baudelaire-t még lehetett olvasni, de már Rimbaud-t nem nagyon. Inkább fordításban olvastam hát, mert hála Istennek megvannak nagyszerű magyar fordításban. A világirodalom és világköltészet gyakorlatilag került közel hozzám, testközelbe, amikor Szerb Antalnak segítettem a 100 vers összeállításában. Ő tudniillik akkor már munkaszolgálatos volt, gyakran kirángatták otthonról, és nemegyszer engem kért meg, hogy az egyetemen vagy bizonyos nagy könyvtárakban egyes idegen szövegeket keressek ki és írjak le neki. Mindez így együtt, kiegészült a folyóiratokkal. A Nyugattal és a Magyar Csillaggal. Mindenféle folyóiratot olvastam persze. Az Argonautákat, a Magyar Szemlét meg a Széphalom címűt, az Ezüstkort, a Szigetet, Kerényi Károly folyóiratát stb. stb. De legfőbb vezetőm mégiscsak a Nyugat és a Magyar Csillag volt. Nyugodtan merem állítani, hogy ezek vezettek engem autodidakta utamon afelé, amit végül kialakult irodalmi ízlésnek lehet nevezni. Ami az élő, folyton változó irodalomhoz kötött, azt főként ez a két folyóirat nyújtotta.

És azt is megértettem – bár erről már sok mindent mondtam –, hogy mit jelent ez a két folyóirat politikailag. Egyre evidensebb lett ez, közben ugyanis kitört a világháború. Kezdetben a háború hatása – hiszen Magyarország csak 41-ben lépett be – nem volt olyan erős, valamilyen elodázott, elfojtott félelemben éltünk. Ami nem azt jelenti, hogy nem jártunk táncolni és bálokba és színházba, ide-oda, hogy nem voltak ott a kedves fiúk, a táncosok és a beszélgetők, hogy nem éltük a magunk egyetemista diákéletét, de azért az egész meglehetősen felhős volt. Az egyetemen is kezdődtek a zsidóverések, kezdődtek különféle mozgalmak, turulisták, diákkörök, meg a baloldal is mozgolódott. Ebben még akkor, a szó szoros értelmében nem vettem részt, de tudomásul vettem. Tudtam, hogy mi hol van, milyen irányban, méghozzá legelsősorban, mint említettem, az irodalmon át, az irodalmi folyóiratok sugallatán át, a Nyugat és a Magyar Csillag intéseire. Nem szerettem a háborút. Erről már meséltem egypár dolgot, fölösleges újra elmondani. Közben tovább folyt az életem, egyetemi éveim végén férjhez mentem. Férjem katona volt, Lengyel Balázs. Ez különben úgy történt, hogy 1944. április 20-án tartottuk az esküvőnket, 21-én pedig írásbeli vizsgát tettem pedagógiából, amit egy bombatámadás szakított félbe. Mert akkor már sorozatosan jöttek a bombatámadások, ez volt az a bizonyos 44-es év, amikor aztán egészen közelre került a háború, amikor teljesen evidenssé vált, ami egyébként azelőtt is evidens volt, hogy mi nem normális életet élünk többé. Már azelőtt is elvitték az unokabátyáimat a Don-kanyarba, az egyik nagybátyám végigcsinálta az egészet, hazajött, elmesélte első kézből. Szóval tudtuk, kötöttük az érmelegítőt, a pulóvereket, jártunk légóra. Állandóan ment a háborús propaganda és ellenpropaganda (rejtett ellenpropaganda) az újságokban. De amikor mindennapi kenyerünkké vált a háború – az a 44-es év volt. És ezzel tulajdonképpen megint egy új korszak kezdődött az életemben. A férjhezmenetelem által megint megismerkedtem egy csomó íróval, előzőleg, mondom, már ismertem Szerb Antalt, Halász Gábort, még „önhatalmúlag”. Ismertem Áprilyt a véletlenből kifolyólag. Ekkor ismerkedtem meg, 44-ben, Örley Istvánnal, Ottlik Gézával. Fiatalabbak közül például Karinthy Ferenccel, Végh Györggyel, akik be-bejártak az egyetemre. Ott volt Boldizsár Iván, Cs. Szabót ismertem, Keresztury Dezsőt ismertem, ezeket az ismeretségeket úgy kell érteni, hogy én köszöntem nekik. Ők meg visszaköszöntek az egyetemista lánynak.

KL: – Ezek az ismeretségek már Balázs révén születtek, vagy még „önhatalmúlag” – ahogy mondta?

NNÁ: – Ezt nehéz szétválasztani. Tömegestül Balázs révén, minthogy ő, lévén négy évvel idősebb nálam, hamarabb belépett abba, ami az élő irodalom.

KL: – Ő a Márciusi Frontban is bent volt.

NNÁ: – A Márciusi Front. A politikai mozgolódások. Balázs mindebben benne volt; az összes népi írót ismerte, én is sokat. Tamási Áront például. De amikor valóban írókkal, az irodalmi élettel aktív összeköttetésbe kerültem, az tulajdonképpen a férjhezmenetelemmel járt együtt és a történelemmel. Egyszerre léptem át egy védett úrilányéletből a szélsőséges történelembe, és egy rejtett kriptoirodalmi érdeklődésből az irodalmi életbe. És ezt mind a 44-es év folyamán. Ekkor következett be az a korszak, amit már magának egyszer elmeséltem, úgyhogy nem térek ki rá, az iratlemásolások, az embermentések korszaka.

KL: – A nemzedéktársait már ismerte ekkor?

NNÁ: – Dehogy ismertem, hisz azért említettem meg azt a kettőt, akit már akkor ismertem: Karinthy Ferencet és Végh Györgyöt. Mi tulajdonképpen 45-ben ismerkedtünk meg, mi, akik nagyjából egykorúak voltunk, és akik majdan, később, az Újholdat alapítottuk. Írtam is persze akkoriban. Nem nagyon jelentem meg. Ebben a korszakban mindössze két bizonyítható publikációt tudok megemlíteni, az egyik az Új Időkben, a másik a Jelenkor című lapban. A Magyar Csillagnak – és pláne a Nyugatnak – nem is mertem kéziratot küldeni. Nem ítéltem olyannak a verseimet, hogy azok megjelenhessenek ott. És igazam is volt. Olyan versem, ami tényleg versnek nevezhető, tulajdonképpen csak 44-től született. Nem mintha apróságok vagy töredékek nem akadtak volna már előbb is. Ilyesféle töredékekre emlékszem ebből az időből: „Tank fut a rakparton, vagonokban a ló meg az ember, / Háború, háború, háború – mit vacakolsz szerelemmel?” Meg aztán volt egy másik kis töredékem, ami a kort jellemzi, és ami nekem azért kedves, mert később megtaláltam pontosan ugyanezt a motívumot Rilkében. Ez mindössze három sor, amennyire emlékszem rá. Az volt a címe a kis versnek, hogy Szent Kristóf. Emlékszik maga erre a legendára, nem?

KL: – A Kristóf történetre, igen.

NNÁ: – A Kristóf történet, igen, hogy éjszaka, viharban zörgetnek a révész Kristóf…

KL: – Igen, és akkor viszi át a kisgyereket.

NNÁ: – Viszi át a kisgyereket a vállán, és egyre súlyosabb, súlyosabb, és a másik parton kiderül, hogy a kis Jézust vitte. Azért védőszentje Kristóf az autósoknak még ma is.

KL: – Azért van a kocsimban is, Szántó Piroska festette.

NNÁ: – Na ugye. Az volt a címe a kis versikének. hogy Szent Kristóf. „Folyó, sötét éj, förgeteg, / bár átvihetném vállamon / aprócska üdvösségemet.” Majdnem szóról szóra megtalálható egy Rilkében is. Azt az életérzést, ami akkor bennem volt, a félelmet, a történelemét, a magánéletét együtt, ezekkel a töredékekkel tudnám jellemezni.

KL: – És írásban nem maradtak meg akkori versei?

NNÁ: – Dehogynem, van egy csomó. De azokat nem publikáltam.

KL: – Említette a Baár-Madas-i osztálytársnőit, barátnőit. Hogyan alakult a történetük ezekben az években?

NNÁ: – Említettem Borbálát. Borbáláról utólag kiderült, hogy kommunista volt. Ezt maga természetesnek tartja 1981-ben. Uram, az valósággal csodának számított, hogy én, az én társadalmi körülményeimmel, a Baár-Madas csipkefüggönyös ablakai mögött egy kommunistával találkozzam. Ilyen nincs is. Hogyha nem így lett volna, akkor nem lehetne elhinni. Persze én nem tudtam, a Panka barátnőm se tudta. Említettem, hogy hárman voltunk jóban: Borbála, Panka meg én. Nem tudtuk mi azt, hogy Borbála kommunista, talán nem is volt rögtön az.

KL: – Hány éves volt ő akkor?

NNÁ: – Hát 16-17-18. Igen, valamivel idősebb volt nálunk.

KL: – És már akkor?

NNÁ: – Én erre nem tudok így válaszolni, hogy „már akkor”. Hogy mikor volt ő, mikor nevezte ő magát kommunistának, azt nem tudom, mert előttem soha életében nem nevezte magát kommunistának. Hogy baloldali, természetesen azt tudtuk, de mi is annak számítottunk. Ezek az árnyalatok – ezt is hadd mondjam el –, az Isten áldja meg magukat, ezek összemosódtak, nem lehetett pontosan tudni, hogy ki micsoda. Egy döntő, mozzanat volt akkor: antifasizmus vagy nem antifasizmus. Hogy azon belül ki micsoda – ki a kutya tudta? Lehet, hogy politikusok tudták, tizenhét éves kislányok nem. Szóval… mi utólag jöttünk rá Pankával, hogy Borbála kommunista, akkor, amikor lefogták. Ő tudniillik…

KL: – Diák volt?

NNÁ: – Egyetemi… nem, nem volt egyetemista, mert a numerus clausus miatt, származása miatt nem vették föl az egyetemre. Egy magas nyelviskolába járt, a Sionba. Egyébként az osztály legjobb matematikusa volt, és matematikára akart volna menni. Közben részt vett a mozgalomban, mindenféle politikai tevékenységben, mint utólag kisült, röplapok terjesztéséért fogták le. Nővérével egyetemben. Ez a nővér vitte őt be tulajdonképpen a mozgalomba. Juci, Júlia. Lefogták őket, és öt évre ítélték. A mi számunkra – elég furcsán – úgy jelentkezett ez a dolog, hogy sokáig nem láttuk Borbálát. Szorgalmasan telefonálgattunk nekik. Egy darabig azt mondták a szülei, hogy nincs itthon. Majd azt mondták, hogy skarlátos. Felnőttként skarlátot kapott, emiatt nem látogatható. És így tovább és így tovább. De hát teltek-múltak a hónapok, és mi Pankával összejöttünk: hát mi a fene van a Borbálával? Már a skarlátból is ki kellett volna gyógyulnia! Lassacskán, nagy keservesen derült ki, hogy lefogták. És börtönbe került. Borbála, börtönbe. Meg is látogattuk Márianosztrán, Panka meg én. Erről írtam egy verset. Elégia egy fogolyról címmel. Nem kívánom elregélni, hogy az milyen volt. – Van egy különös emlékem Borbálával kapcsolatban, nem tudom, hogy megemlítsem-e. Életemben egyszer voltam egy kommunista sejtgyűlésen, amiről ceterum censeo nem tudtam, hogy kommunista sejtgyűlés, csak utólag derült ki.

KL: – Még a lefogása előtt?

NNÁ: – Lefogása előtt, mikor? 41. Ilyesmi körül. A Margit körúton volt a gyűlés egy lakásban, fiatal fiúk-lányok csoportja, és azért vitt oda Borbála, merthogy irodalomról lesz szó. Meg kell magának mondanom, hogy nagyon rossz benyomást tett rám ez az egész irodalmi vita. Úgy szidták Babitsot, mint a bokrot. Átkozták, szidalmazták elmondhatatlan szavakkal. Amit nem értettem, mert hiszen számomra teljesen evidens volt, hogy a látható irodalmi ellenállás feje Babits Mihály. Azonkívül fájt nekem, mert Babitsot szerettem. Azután következett egy még furcsább mozzanat. Szóba került József Attila. Mondom, akkor én már József Attilát nagyon szerettem. Az egyik része a társaságnak dicsérte, magasztalta, szembeállította Babitscsal – viszont a másik rész ugyanúgy, ha nem sokkal jobban szidalmazta, mint Babitsot.

Mindennek elmondták, burzsujbérencnek, árulónak. Csak ültem, ámultam és hallgattam. Na – gondoltam magamban, és ki is pakoltam Borbálának utólag: „Ne haragudj, de hát ezeknek halványlila gőzük nincs irodalomról, csak beszélnek a levegőbe, méghozzá milyen hallatlan öntudattal és ítélkező szándékkal bíráskodnak elevenek és holtak felett. Az pedig, hogy még József Attila se kell nekik – hát ettől megáll az eszem.” Ennyi történt azon a gyűlésen.

KL: – A börtönből kijött még ez a barátnője?

NNÁ: – Nem. Nem. Őt is…

KL: – Szóval onnan vitték el?

NNÁ: – Onnan vitték el Bergen-Belsenbe, de Borbála nem ott halt meg. Ahogy Jucitól, a nővérétől tudom, még megérte az angol felszabadítást, elvitték Svédországba, és ott halt meg egy kórházban. Juci hazajött.

KL: – És a szülei mik voltak Borbálának?

NNÁ: – Építészmérnök volt az apja. Jó néhány pesti házon lehet látni az apja nevét.

KL: – Közben folytatódott a háború. A maga számára hogyan?

NNÁ: – Hogy hogyan vészeltem át a háborút, a háború utolsó éveit, és mi történt közvetlenül utána, azt már magának elmondtam – „A háborúnak vége” sorozatban –, részletesen kitérni rá nem kívánok. A 44-es esztendő volt persze a legnehezebb, a hamispapír-csinálással, az embermentéssel, a bombázásokkal, az állandóan összeomló házakkal. De ezen túl is, a különbség volt megdöbbentő, amit az jelentett, hogy az ember a védett kislányéletéből, úrilányéletéből egyszer csak átlép a történelembe. Azért ennek is voltak fokozatai: 39-ben kitört a háború, 41-ben mi beléptünk a háborúba, bejöttek a németek, közeledett a front és így tovább; mind egy-egy lépcsőfok lefelé. Nehezedő körülmények, élelmiszerjegyek, fatalpú cipő stb. És aztán a közvetlen életveszély, amely 44-ben megjelent. Az az igazság, hogy még ma is szívesen nézem az idevágó filmeket, tévéfilmeket, olvasom a dokumentumokat, valósággal habzsolom őket, sőt még az ócska kalandfilmeket is megnézem. Hogy megtudjam, voltaképpen mi történt velem, mi történt ezzel a nemzedékkel, ami ezt mind végigcsinálta. Bevallom, sok újat tudok meg. Néha szeretném ugyan fölnyújtani az ujjamat, és bosszúsan közbekiabálni, hogy: nem úgy volt az! De máskor meg tátott szájjal hallgatom, hogy ez is volt meg az is volt, amiről nekünk fogalmunk se volt. És különben is néha hajlok arra, hogy talán nem is volt más jó az életben, mint az, hogy leverték a nácikat, vagy hogy egy magyar részéről kicsit nagyralátóan fejezzem ki magam de – talán nem teljesen jog nélkül –, hogy: levertük a nácikat. És az is milyen borzasztó volt. – Szóval, elmúlt ez a 44-es esztendő, Budapest ostromában éltünk, sőt már Budapest ostroma után. Bejöttek az oroszok. A férjemet elvitték hadifogságba. Nekünk időnként ki kellett menni csákányozni meg temetni. Főleg német katonák feküdtek holtan az utcán, persze csizma nélkül, mert azt lehúzták róluk. Vörösre fagyott, meztelen lábszárú halottak a járdán.

KL: – A Múzeum körúton lakott?

NNÁ: – A Múzeum körúton laktam, és a Múzeum-kertbe temettünk, illetve a Múzeum-kert háta mögé, a Puskin utcába. Ott vannak olyan földfoltok. De még különben is annyi bombakráter volt, azokba temettünk. Lovakat is temettünk, sok lovat, amikről leszedtük a húst, szegény halott lovakról; megettük, aztán eltemettük valahogy őket. Helyes egyébként, hogy ehhez ragaszkodtak, mert így úsztuk meg, hogy Budapestre nem jött egy nagy járvány is. A millió háborús történet közül sokat földolgozott a 45-ös, 46-os magyar novellatermés. Aki ezt nem élte át, abból tudhatja meg legjobban a légkörét, a történéseit, a figuráit. Gondolok itt Ottlik-novellákra, Dérynek az Alvilági játékaira, Tersánszkynak a könyveire, novelláira, Nagy Lajos, Cs. Szabó László naplóira – sok mindenre. A dokumentumokra, a megemlékezésekre. Ezeket akkor ott, helyben vagy nagyon közelesen írtuk vagy írták, erősen kicsap belőlük az atmoszféra. Rögtönzött szavakkal körülrakni – pláne ilyen laza emlékezésekben – ezt nem lehet. De azért hadd szaporítsam meg én is a háborús anekdotákat eggyel. Elmondhatom én is a nótával, hogy „nem loptam én életembe, csak egy csikót Debrecenbe”. Hát én is csak egyszer loptam életemben, méghozzá petróleumot, szovjet utászoktól. És ez nem volt teljesen kockázatmentes dolog. Megint egyszer az utcára mentünk csákányozni, mert nagyon össze volt fagyva a…

KL: – Ez még Pesten.

NNÁ: – Pesten, még a Múzeum körúton. Már Balázst elvitték. Ott csákányoztunk, asszonyok, az utcán. Egyszer csak látom, hogy az emberek mennek befelé az egyetem kertjébe. A régi egyetemre gondoljon, a Múzeum körútira, ahol a Gólyavár is van. Nagyon futnak befelé az emberek, ilyenkor tudni lehet, hogy ott van valami; én is rögtön mentem utánuk. Hát látom, hogy föl van halmozva egy csomó hordó, és az egyik hordó lyukas. A lyukas hordóból petróleum csordogál, előtte pedig emberek állnak sorba. Ez rendkívül fontos dolog volt. Nekünk például volt egy petróleumlámpa-aljzatunk üvegből, de nem volt hozzá cilinder. Majd került cilinder, ezt a cilindert is már loptam valami elhagyott raktárból, de petróleum még mindig nem volt, még mindig nem tudtunk világítani. Na, erre gyorsan én is fölkaptam egy ott heverő német katonai rohamsisakot a hóból, és beálltam a sorba. Igen ám, de megjelent a szovjet katona. És elkezdett kiabálni velünk – persze, egy szavát se értettük. Persze, minden szavát értettük. A metakommunikatív helyzet önmagáért beszélt: menjünk a fenébe, de villámszerűen, ne lopjuk az ő petróleumjukat. Rázta a nyakában a davaj-gitárját a katona, a géppisztolyát. Senki sem mozdult. Álltunk a hóban, libasorban. Erre aztán nagyon megdühödött a fiatal katona, és fölemelte a fegyverét, ránk célzott vele. Ebben a pillanatban kerültem én a petróleumcsorgóhoz. Gyorsan alátartottam a sisakot, majd elkezdtem futni vele. Közben rájöttem, hogy nem lehet futnom vele, mert kilötyög a petróleum. Hogyan lehet lassan rohanni? Ezt megtanultam ott, és szerencsére valahogy kisuvadtam az egyetem kerítésén. Utólag hallottam, hogy nem is lőtt a katona. Viszont jöttek a társai, szétugrasztották az embereket. Így is egy csomó embernek lett petróleuma, és attól kezdve mi is világíthattunk.

Mindez után, amit elmondtam – és mindaz után, amit nem mondtam el –, kicsit furcsának hathat, ha azt mondom, hogy azután már nagyon vígan voltunk. Nagyon vígan voltunk, miután a férjem kiszabadult a hadifogságból, és megtaláltam őt Debrecenben, aztán elhelyezkedett az egyik minisztériumban, aztán hazajöttünk a kormány vonatán Debrecenből, és megkezdődött az irodalmi élet. Nagyon vígan voltunk ebben az életben. Valósággal sistergett bennünk a jókedv, nyerítettünk az örömtől. Furcsa ezt megérteni, de nagyon jellemző; minden háború után így van. A túlélőknek az öröme és reménye, eufóriás hőemelkedése ez. Elmentünk mindenüvé, ahova el lehetett menni. Elmentünk különböző irodalmi előadásokra, ahova meghívtak bennünket, a Partizán Szövetségbe, a népi kollégiumokba, egyetemi stílusgyakorlatokra, ahol mi adtunk elő, ahol mi hallgattunk előadásokat. Vonatkozik ez elsősorban a fiatal irodalomra – de nemcsak arra. Az egész irodalmi élet állandóan összejárt és mindenhová eljárt. Heves, állandó, pezsgő fizikai és szellemi mozgásból állott ez az élet. Kocsmákba jártunk, amikor már volt kocsma, például a Félgyertyába, az Irányi utcában, ott volt egy kedves, nagy fülű pincér, aki azt állította, hogy még a Bródy Sándor urat is kiszolgálta, meg a Kosztolányi urat. Szívesen vett hát bennünket. Ittunk, vígan voltunk. Mögöttünk azokkal az élményekkel, amelyeket csak szigetelni lehet, elfelejteni nem, és amelyeknek a kifejezése valami módon ránk várt. Mert nem úgy van az, hogy az ember keresztülmegy ilyen szélsőséges élményeken, megmenekül, és akkor vége. A veszélynek és túlélésnek megvan a lelki technológiája. Ha meggondolom, a világirodalmat olvasva, hogy mennyi harc, háború, vetélkedés, viszály, erőszak található benne, akkor hajlandó vagyok elcsodálkozni azon a tényen, hogy hajdani – és olykor klasszikus – írótársaimnak milyen kevés fogalmuk volt arról, hogy mi az a harc, mi az a háború. Sokan vannak köztük olyanok, akik egyáltalában nem szagoltak puskaport, viszont mégiscsak tele vannak az írásaik daliás öklelődzésekkel, hősi csatákkal. Mert hát ugye ez az irodalom egyik alaptémája. A halálról, a háborúról, az erőszakról én, nő létemre, itt a XX. században mérhetetlenül többet tudok, mint a világirodalom íróinak és költőinek jó része. – A legkülönbözőbb helyekről jöttünk össze, mi, akkori fiatalok és nem fiatalok. De minden hely rossz hely volt. A pincéből, hadifogságból, haláltáborokból, az élet veszélyeztetett pillanataiból. Azt kell mondanom, hogy hordozva magunkban ezt a súlyos anyagot, állandóan boldogság és kétségbeesés között éltünk, a kettő váltólázában vagy valószínűtlen keverékében, aminthogy az akkori irodalom erről világosan hírt is ad.

Most szeretnék visszatérni a szorosabban vett irodalomhoz, a Centrál kávéházhoz. Centrumban éltünk a Centrálban élve. Azt már említettem, hogy ott összeismerkedtünk az egész magyar irodalommal, a legidősebbektől a legfiatalabbakig. Ismeretségeink innen indultak, de nem maradtak a főváros körében. Voltak például úgynevezett vidéki kultúrnapok is. Ha jól emlékszem, a kultúrnapok eszméje Kassáktól származott. Kassák rendezte a kultúrnapokat, és Kardos László, a kultuszminisztérium részéről. Gyönyörűek voltak ezek sok okból. Mert például enni lehetett. Vidéken még volt ennivaló. Meg innivaló. Milyen finom hegyaljai borokat ittunk Sárospatakon! Egy csomó vidéket megismertünk Magyarországból, a rombolás és romlás fokozatait, illetőleg azokat a részeket, ahol már valami kezdődött, vagy szerencsésebben vészelték át a frontot. Szép Ernővel, a drága kis félvakkal, lágy tojást ettünk pohárban, Szolnokon. Csodálkozva észleltük Kassákkal Jákon, hogy a jáki templom épebb, mint az egész ország. A kultúrnapok szépek voltak, jók voltak, azonkívül, mint említettem: nagyon vidámak. Miközben, mellesleg, a halálveszélyeken túl üldözött minket egy csomó betegség, nekem, mondjuk, vesegyulladásom volt 45 nyarán, vagy egy hónapot töltöttem el felpuffadva egy ágy tetején. De hát ez mind vele jár.

Ami szorosabban a fiatal irodalmat illeti, mi voltaképpen – ezt is említettem már – akkor ismertük meg egymást. Állandóan megmutattuk egymásnak műveinket, ez magától értetődik. Soha életemben annyi őszinte és goromba kritikát nem kaptam és nem szolgáltattam, mint akkor. Tudniillik a goromba, őszinte, jóbaráti kritikának feltétele, hogy az ember becsülje a másikat, akkor ki lehet bírni. És természetesnek tartottuk ezt, részben fiatalságunknál fogva, részben valahogy az egésznek a szelleme olyan volt, hogy az ember jó alaposan megmondta a másiknak, amit gondolt. Gyors, nemcsak íráson át lezajló szellemi közlekedés volt közöttünk. Aminek a haszna felmérhetetlen. Szerintem senki nem lehet igazán író, vagy hát ne túlozzunk, nagyon ritka esetben lehet valaki író, aki ezt a közvetlen érintkezést, ezt az irodalmi életet nem kapja meg. Tudom, mert én olyan társadalmi környezetből jövök, amelyben kialakulhattak írói vagy költői indíttatásaim, de nem tudtak művé válni, érvényes medret vágni maguknak egészen addig, amíg bele nem kerültem egy elevenebb áramlatba. Egy személyes kapcsolat áramába, amely rögtönös visszacsatolást nyújt az információhoz képest. – Hamar kiderült, hogy mi, fiatalok, hasonlítunk egymáshoz. Hogy valami módon egyívásúak vagyunk, nemcsak azért, mert hasonló élmények közül jövünk, mert hasonló korúak vagyunk – általában húsztól huszonötig terjedt az életkorunk –, hanem mert a lelki hozzáállásunk, a szellemi élményeink is hasonlóak. Egy példát hozok fel erre: a József Attila-kérdést. Az ország, az élet legkülönbözőbb csücskeiből jöttünk össze, és egyszer csak kiderült, ha már csücsökről van szó, hogy mindannyiunknak a szíve csücskében ott van József Attila. Ezt mint magánemberek, mint különálló fiatal egyedek szereztük be, a József Attila-élményt, és nehogy azt higgyék, hogy ez olyan magától értetődő volt akkor. Mi privátim kerültünk közel József Attilához, és szinte felfedezés jellegű volt az, hogy jé, a másik is ugyanazt gondolja, hogy Pilinszky, hogy Vidor Miklós, hogy ez, hogy amaz mind ugyanazt gondolja, amit én gondolok. Most egy apróságra térnék ki, ami azonban jellemző. Mi nagyjából ugyanazt írtuk: a háborús élményt és a háború utáni ocsúdás, feltápászkodás lelki történetét. Ugyanakkor kiderült, hogy nagyjából hasonló módon is írunk. Ezt mi akkor nem tudtuk, csak halvány érzékelésünk volt róla. Volt néhány tulajdonságunk, például a rímelésünk – nyugodtan merem mondani, hogy volt valami hasonlóság a rímeléstechnikánkban. Csúnya rímeket kezdtünk írni. Nem volt ez újdonság, mert hiszen előttünk a csúnya rímeket már feltalálta Szabó Lőrinc és Illyés. De mi nem az ő módjukban írtuk a csúnya rímet, nem az „ami – pici”-féle Szabó Lőrinc-rímet, vagy nem azokat a megrendítő ragrímeket, az Illyés ragrímeit, amelyek még Babitsra is visszahatottak. Mi valahogy másféle ronda rímhez ragaszkodtunk. Azt merném mondani, hogy a szélsőkig eljuttatott asszonánchoz. És mindannyian azonnal ráismertünk a másik versében és a saját magunk versében is, hogy: ahá, ez olyasféle rím, amilyet mi szeretünk. Szükségünk volt ezekre a csúnya rímekre. Verstechnikai részletek ezek, amelyekből azonban összerakosgatva létrejön valami, amit úgy hívunk, hogy stílus, nemzedéki stílus vagy korstílus.

Ami viszont nem hatott ránk, az az avantgarde volt. Mi mindannyian magunkkal hoztuk a Nyugat három nemzedékét. Adytól, Babitstól kezdve egészen a közvetlenül előttünk járókig, akiktől nem a nagy korkülönbség választott el, mert mi volt köztünk? vagy tíz év; hanem az élménykülönbség meg az íróiság különbsége. Ők már írók voltak, akik megjelentek a Nyugatban vagy a Magyar Csillagban, mi pedig még szinte sehol sem jelentünk meg, vagy itt-ott, egy-egy közülünk jobb folyóiratokban. A Nyugat volt az örökségünk, amit magunkkal hoztunk, és természetesen az egész magyar irodalom. Bizonyos fokig a világirodalom is; már egyetemista koromban túlestem a nagy olvasási lázon, kiolvastam a világ nagy regénytermését, az angolokat, oroszokat, franciákat. És sok mindent lírából, itt-ott idegen nyelven is csipegetve. Ami kevéssé állt közel hozzánk akkor még, mondom, az előőrs, az avantgarde irodalom volt. Kassákot tiszteltük, szerettük, később közel is kerültünk hozzá, de az ő kezdeménye még bennünk se ért be akkor a magyar irodalomban. Ez eléggé természetes, ez nem ránk volt jellemző, hanem az egész magyar irodalomra a két háború között. Az avantgarde egy kicsit a margón volt. A magyar irodalom törzse, zöme, amit mindannyian kívülről fújtunk, az mégiscsak a három Nyugat-nemzedék volt. Aztán majd később, amiről talán majd módom lesz szólani, beérett bennem – és sokunkban – ez az avantgarde előzmény, a világirodalmi avantgarde-dal együtt.

Itt jegyzem meg, hogy a szellemi tájékozódásunk hézagos volt, rajtunk kívül álló okokból. Ha jól megszámítom, legalább tizenöt esztendő volt az életemben, amikor egyáltalában nem juthattam hozzá ahhoz a külföldi szellemi táplálékhoz, amit óhajtottam volna. Ott voltak a háborús évek, amikor már a vége felé erősen akadozott a szellemi ellátás, a külföldi könyveknek egyszerűen a technikai bejövetele. Azután ott voltak az 50-es évek, és közben, ez alatt a három év alatt pedig (Istenem, alig voltak vasutak) alig lehetett találni új könyvet, nekünk érdekes könyvet, a kortársi irodalom könyvét. Ez az aproximative tizenöt év egy kicsit sok. Egy kicsit sok ahhoz, hogy az ember állandóan nyújtózzék valami után, és ne bírja megszerezni szellemi-technikai okokból. Azért mondom én mindig a fiataloknak, hogy tanuljanak nyelvet, utazzanak, egyék meg a világot, mert nem olyan természetes, biztos juttatás ez – sajnos. És hát persze egy kis nép, egy kis irodalom életében az ilyesmi életveszélyes: ezek az elzárkózások, ezek a mindig újra megszülető provincializmusok. A magam részéről egyáltalában nem tudom megérteni ugyanis a nem olvasó írót, hadd jegyezzem meg ezt is. Képtelen vagyok fölfogni, hogy hogyan vindikálja valaki magának azt az előjogot, hogy őt olvassák, miközben ő nem olvas. Ha nem olvas, akkor mi a csodára való neki az irodalom? Képtelennek tartom ezt a magatartást, mint igazi magatartást, és helytelenítem mint divatmagatartást, mert nagyrészt divat is. Afféle ellensznobizmus, ami időnként elönti a kultúrát. A magam részéről sohase tartottam komoly ellentétnek azt, amit úgy szoktak nevezni, hogy az élet és az irodalom különbsége, és mindig egy picit mulatságosnak – hogy ne mondjam: nevetségesnek – tartottam az életes élet prófétáit. Ha annyira fölöslegesnek tartják az irodalmat, és annyira rajonganak az életért, akkor minek írdogálnak? Minek bíbelődnek ilyen piszlicsáré, mellékes dolgokkal, mint a betűvetés? Miért gondolják azt, hogy az irodalmat meg kell fejelni, alá kell rendelni valami nagyobbnak, valami igazán fontosnak, valami társadalminak vagy nemzetinek vagy bölcseletinek – hogy élesen fogalmazzak. Ha valaki nem hiszi, hogy a művészet is az emberiség szolgálata – minek űz művészetet? Tisztában vagyok vele, hogy ez sarkított megfogalmazás, és olyan nemzetek életében, ahol a nemzeti lét és tudat gyakran vált kérdésessé, ott az írónak a legkülönbözőbb társadalmi feladatokkal is foglalkoznia kell, ha tetszik, ha se. Illyés mondta azt, épp Illyés, hogy nálunk még az utcát is legszívesebben írókkal söpörtetnék. Van ebben valami jó is, és valami nagyon veszélyes, az irodalomra nézve. Magam se hiszem azt, egy percig se, istenem, hogy a művészet előbbre való, mint a kenyér vagy a szabadság. De azt hiszem, hogy az irodalomnak, a művészetnek megvan a sajátos funkciója az emberiség életében, amelyet semmi mással helyettesíteni nem lehet, bozontos ősapáinktól, az altamirai barlanglakóitól kezdve egészen bozontos napjainkig.

Ugyanakkor hadd tisztázzam, hogy az irodalmias irodalmat, a poétikus poézist valahogy nem kedvelem. Nem a szekunderség mellett teszek hitet, amikor a kultúra fontossága mellett érvelek. Én álellentétnek tartom élet és kultúra állítólagos ellentétét. Magától értetődőnek tartom, hogy a kultúrának nemcsak a másik, az előtte lévő kultúrában kell gyökereznie, hanem a személyiségben is, amelyből fakad – és az a személyiség természetesen az életben gyökerezik. A művészet, az irodalom egyfajta vetülete az életnek, amelynek a szempontjait, a térképhálózati pontjait valami módon meg kell találnia egy nemzeti irodalomnak. A magyar irodalom általában meg is találta a legfontosabb vetületi pontokat. És meg kell találnia az egyednek is ezeket a kulcspontokat, hogy az irodalom kódjában mondhassa el a magáét, hiszen itt a kódnak magának is elsőrendű jelentése van.

KL: – Említette az Újhold nemzedékét. Hogy is jött végül össze? Mi is volt ez az Újhold?

NNÁ: – Nem kívánok erre részletesen kitérni, mert egyrészt már beszéltem róla, másrészt meg alaposabban kéne. Ez külön mese. Inkább összefoglalólag mondanék valamit az Újholdról. Azt tudniillik, hogy nem annak szántuk, ami lett belőle. Nem tudtuk, hogy ilyen extra címszó lesz majd a magyar irodalomban. Hogy 10–15 évig ezen az ürügyön is golyóznak ki bennünket a magyar kultúrából, valamint azt se tudtuk, hogy majd 20–25 év múlva ki fogják ásni lassacskán, lépésről lépésre, mint egy elporladt relikviát. Mi semmi mást nem kívántunk, mint egy saját folyóiratot a fiataloknak. Már megfogalmazták többen is, elég világosan, hogy mi az élmény, ami bennünket összekötött. A háború, az életveszély, az emberi eszmények megtipratásának az az élménye, amely nagyon korán, éppen hogy csak kezdő fiatal író korunkban ért bennünket. Ez különbözik az előttünk járó, már érett írókétól és az utánunk következők élményeitől is. Valahogy ezt kívántuk kifejezni egy folyóiratban. Folyóiratban is, mert egyébként mindenütt megjelentünk, ezek nem kizárólagos dolgok voltak. Mi hozzá voltunk szokva, hogy sok folyóirat van. Még a háború alatt is nagyon sok folyóirat volt Magyarországon, sőt mondhatnám, akkor szaporodtak el. Mert a háborús infláció valahogy úgy hatott, hogy minduntalan, minden bokorban alapítottak egy folyóiratot. Tehát mi is valahogy óhajtottunk egyet. Elmondhatjuk viszont, hogy ezzel a folyóiratóhajunkkal nem vettük számításba a voltaképpeni helyzetet. Hát nem volt politikai gyakorlatunk, sok mindent nem ismertünk föl akkor még, ami jövő volt, jövendő volt, és nem volt különösebben vonzó. Bár akkor is voltak már rossz jelek, de valahogy úgy képzeltük, hogy ezentúl így fog menni a világ, és nekünk folyóiratunk lesz. Sok minden volt abban a folyóiratban, amit ma már nem tennék bele. Voltak benne csacsiságok, voltak benne sommás ítéletek, voltak tehetséges és kevésbé tehetséges írások, mint minden folyóiratban. Olyan gesztusokra is vetemedtünk, hogy ellenünk szóló írásokat hoztunk le az Újholdban. Fölényeskedő, gunyoros és politikailag is veszélyes, támadó írásokat egyszerűen leközöltünk a folyóiratban, mert így tartottuk elegánsnak.

KL: – Tudna példát is említeni?

NNÁ: – Hogyne. Például Grandpierre-nek egy kirohanását Balázs ellen. Meg mások is voltak. Most már úgy látom, hogy ez elég fölösleges volt. No de mi akkor valahogy másképp képzeltük a dolgokat. És a két háború közti irodalomban láttunk példát efféle szellemi eleganciára, azt óhajtottuk követni. Mindent összevéve azonban úgy gondolom, hogy az az Újholdgárda – mert valóban annak nevezhettük –, amely nem hagyta ott később sem az Újhold-ideát, és nem iktatta ki az életrajzából, az mégiscsak megtette a kötelességét, amennyiben írni, bizonyos körülmények közt pedig nem írni, egy írónak kötelessége. Sem művészileg, sem morálisan nem kell szégyenkeznünk miatta.

KL: – Kik azok, akik az Újhold-gárdának számítottak?

NNÁ: – Akkor adja ide a zacskót, mert abban van az Újhold.

KL: – Igen.

NNÁ: – Igaz, hogy itt az első szám hiányzik sajnos, de van egy teljes sorozat is. Ez is jellemző, hogy nekünk magunknak is alig van meg az Újhold. Hát nézze, az Újholdba sokan írtak olyanok, akiket ma valósággal komikus volna újholdasnak nevezni. Csak a zöm, a mag, csak a középpont az, ami vagy aki újholdas. Az első számban ugye megjelent Lengyel Balázsnak a vezetőcikke, Pilinszky, Rába György, Vidor Miklós, Major Ottó és sokan. Azt hiszem, én magam is benne voltam az első számban, igen. Mivel ez nincs a kezemben, vegyük a második számot. Ez Somlyó Györgynek egy vitacikkével kezdődik. Pilinszky János verse. A képzőművészeket kihagyom, bár közöltünk a kezdeti Újholdban rajzokat is, később ez nyomdatechnikailag lehetetlenné vált. Hernádi József, aki később debreceni egyetemi tanár lett. Nem tudja? Herman József.

KL: – Ő volt Hernádi József?

NNÁ: – Igen. Novellával szerepel. Jánosy István. Jánosy István nagyon érdekesen indult. Különös, rögös, nehézkes, erős stílusa volt, mert persze fölösleges mondanom, hasonló mondanivaló és a hasonló stílszándékok mellett és mögött élesen különböztünk is egymástól. Tehát Jánosy István; Gyárfás Miklós egy drámarészlettel. Szabó Magda, aki akkor már följött Debrecenből, illetve megismertük, mert ez fokozatosan ment. Rubin Szilárd, aki akkor költő volt. Karinthy Ferenc egy regényrészlettel. Rozgonyi Iván verse. Aczél Tamás, versek. Major Ottó: Az esztétikus problémája. Na itt van éppen Kolozsvári Grandpierre Emilnek a cikke. Lengyel Balázs válasza rá. Szabolcsi Miklós ír benne Déry Tiborról. Én írok benne Pilinszkyről. Ebből áll a szám. Ebből látszik, hogy mennyi mindenféle, mennyi fajta… Más, egy más számot nézek most. Kéry. Vajda Endre. Nem tudom, most mi van Vajda Endrével. Nagyon művelt fiú volt, többszörös Baumgarten-díjas. Örültünk érdekes, világirodalmi alapozású cikkeinek. Kéry László novellája. Fazekas László verse. Mándy Stefánia verse. Spira György novellája. Darázs Endre. Itt meg kell állnom egy pillanatra. Darázs Endre, ez a korán elpusztult fiú, nagyon tehetségesen indult. A Szarvasok futása című kötete igazán figyelemre méltó volt. Mi azonnal kaptunk rajta. És nagyon sajnáltam, hogy az 50-es években annyira föladta a művészeti önállóságát. Valósággal idegbeteg lett, különböző furcsa dolgai voltak. Egy apró történet róla: úgy hallottam, hogy a saját szemüvegét is fölgyújtotta cigarettára gyújtása közben, és alig tudták letépni róla, hogy meg ne égjen az egész arca. Szerencsétlen sors, az 50-es évek súlyos veszteségeinek egyike – mert ahhoz sorolom. Azt az időt csak eléggé kemény, edzett izmokkal lehetett kibírni. Aztán itt van Vidor Miklós verse, Román Györgynek, a festőnek egy novellája. Érdekes, extrém, furcsa novellákat írt. Szauder Józsefnek egy elemzése Kosztolányiról, Örvös Lajos verse, majd hangsúlyos helyen Csorba Győző szép verse. Devecseri Gábor, Lengyel Balázs, Somlyó György, Tóth Sándor – a későbbi Somogyi-Tóth Sándor –, megint Szabolcsi Miklós, Kosztolányi Ádám. Itt van egy tehetséges ember. Bódy László, az itt is Rilkével foglalkozik, mint később, filológus. Kivándorolt Ausztráliába, németprofesszor a melbourne-i egyetemen. Rába György, Hernádi József, Pándi Pál. Benjámin László is szerepelt nálunk. Ebből a névsorból teljesen evidens annak, aki ismeri a magyar irodalmi életet, hogy a legkülönbözőbbek jelentkeztek nálunk, vagy voltak jelen nálunk, olyanok, akik világnézetileg és stílusban is aztán teljesen máshová kapcsolódtak.

KL: – Lehetne, hogy azért fussuk át rendszeresen ezeket a számokat?

NNÁ: – Hogy én mondjam el, ki kicsoda?

KL: – …tehát hogyha ismeretlen név vagy azóta megváltozott név kerül elő, akkor tisztázzuk filológiailag is, hogy ki kicsoda.

NNÁ: – Igen. Vajda Endrét azt…

KL: – Azt persze ismerem.

NNÁ: – Nemes Nagy Ágnes.

KL: – Igen.

NNÁ: – Kéry László.

KL: – Igen.

NNÁ: – Fazekas László. Ő aztán a Válaszhoz ment át, és ott közölte verseit. Hadd jegyezzem meg itt, hogy az olyan pillanat volt a magyar irodalom életében, az a háromesztendős irodalom… Csakugyan ez jó és helyes irodalomtörténeti címszó lehetne. Ezt az időszakot valóban úgy kellene elnevezni, hogy a háromesztendős irodalom kora. Nos, a háromesztendős irodalom korában nem volt éles az úgynevezett urbánus-népi szembenállás, ami a háború alatt és előtte éles volt, bár az irodalom java mindig tiltakozott ellene. Aztán később megváltozott címszavak alatt, suba alatt, csak tovább élt; nem bírtuk kiirtani. Mándy Stefánia egy darabig verseket írt, azután…

KL: – Vajdáról írt egy…

NNÁ: – Vajda Lajosról írt, tehát képzőművészettel kezdett foglalkozni. Spira György – ma történészprofesszor. Vidor Miklóst ismerjük, akkor csak verseket írt. Később is írt verset, bár áttért a prózára és ifjúsági prózára is. Gondolom, merthogy a verseinek nem volt módjuk megjelenni. Román Györgyöt mondtam, Darázs Endrét mondtam, Rába Györgyöt nem kell bemutatni, Szauder Józsefet, a filológust, Devecserit se.

KL: – Na most Devecserit és Somlyót említette. Ők hozzátartoztak az Újhold-körhöz?

NNÁ: – Somlyó igen, Devecseri nem. Furcsa, de így van. Értse meg, az volt az egyik választóvonal, hogy ki az, aki már a háború előtt is író volt és (megjelent). Devecseri az volt. Somlyó jóval kevésbé.

KL: Kötete jelent meg.

NNÁ: – Tudom, az Adonisz siratása. De az nem vált köztudottá. Somlyó kifejezetten hozzánk tartozott. Tóth Sándorról már beszéltem, akkor egészen fiatal fiú volt. Gyarmathy Erzsébet verseket írt, később kint maradt Párizsban, majd haza is látogatott. Szabolcsi Miklóst nem kell bemutatni. Egyébként hogyha valaki tiltakozni akar az ellen, hogy én az akkori Újholdhoz tartozónak nevezem, az utólag megteheti. Nem kívánom evvel kellemetlen helyzetbe hozni. Kosztolányi Ádám, szegény. Akkor még Ádám jobb állapotban volt, mi pedig már csak a nosztalgia és a tisztelet okán is – igyekeztünk rávenni őt, hogy írjon. Ádám időnként nagyon okos tudott lenni, művelt, kulturált is volt – és megvoltak a maga bolondságai. Bódy Lászlót már mondtam. Rába György, Hernádi – Herman József –, Pándi Pál. Szabó Magdát is mondtam. És itt van Karinthy Ferenc, őt se kell ismertetni.

KL: – Ő is újholdasnak számított?

NNÁ: – Igen. Csodálatosképpen igen. Sok mindenben eltért – de hát mindnyájan sok mindenben eltértünk. Azonkívül azt sem szabad elfelejteni. Somlyónál, Karinthynál, Devecserinél – most ezt a hármat összefoglalom – nagyon számított az az irodalmi környezet, amelyben felnőttek. A nagy apák árnya és fénye. Ők olyan berekben foglaltak helyet, amilyenben akartak. Bentebbi bugyorban ültek, mint mi többiek, akik kívülről jöttünk, és nem volt másunk, mint az a szándékunk, hogy majd írók leszünk. De azért húztak hozzánk. Karinthy Cini például valami csodálatos módon az ostrom alatt fölkeresett minket a Múzeum körúton, ahol mi már rég álnév alatt éltünk egy kibombázott lakás hátsó felében. Egyébként egy lakatosmester családdal együtt. Nagyon jól kijöttünk, sokat köszönhetek nekik. Tehát Karinthy Cini megjelent, érthetetlen módon. Őt már ismertük az ostrom előtt. Ettünk valami maradék bablevest, nagy örömmel, és elbeszélgettünk a magyar irodalomról még nagyobb örömmel, majd Karinthy eltávozott az aknatűzben. Ezt, hogy ő hogy került oda, mai napig se értem, de voltak ilyen csodálatos dolgok. Aztán más nevek: Mándy Iván, róla még nem beszéltem. Mándy Ivánnak is már jelent meg kötete a háború alatt – a Csőszház –, és jelentek meg novellái itt meg ott. Meg kell mondani, hogy Mándyval szemben elég nagy volt az irodalmi ellenállás. Nem mindenütt. De voltak, akik nehezen vették be ezt a fajta prózát, nagyon szimplex szóval: lírai prózát, ami ma már mindenkinek elemi anyanyelve. Nekünk rögtön kellett Mándy. Balázs már akkor írt róla egy összefoglaló tanulmányt az Újholdban, amikor még nem volt válogatott novelláskötete. Azzal várni is kellett néhány évtizedet. Tehát Iván miszerintünk kiváló író volt, és mindig megtartotta azt a szótlan hűségi fogadalmat, amit mi akkoriban tettünk a magyar kultúrának, a magyar irodalomnak. Gyárfás Miklóst már említettem. Végh György. Ő megint tehetséges induló volt, már a háború előtt voltak verskötetei. A tündérséget választotta, úgy döntött, hogy Kosztolányi, Dsida, Weöres után fog valami tündöklő és zenei lebegést megvalósítani az irodalomban. Ma is emlékszem egy-két nagyon szép versére. Nagy kár, hogy költőként később elhallgatott. Megint csak az 50-es évek. Mondom, kemény izomzat kellett hozzá akkor, hogy az ember ne mondjon le önmagáról, ha mindenki más lemondott is róla. Végh György aztán sok mindent írt, érdekes önéletrajzot, nagyon jó ifjúsági író lett. Vészi Endre.

KL: – Hát ő hogy került oda?

NNÁ: – Nem tudom.

KL: – Ő idősebb…

NNÁ: – Nálunk idősebb, de hát fiatal volt. Valahogy találkoztunk, rokonszenveztünk egymással. Igen. Verse van itt. Rákos Sándor. Hát őt tudjuk.

KL: – Igen.

NNÁ: – Őt nem kell elmondanom. Az Újholdnál indult, mindjárt feltűnően, aztán elkanyarodott, majd később bizonyos értelemben visszatért a saját kezdeteihez, egy szellemi spirálisnak a másik karján, másik fokán. Tardos Tibor. Tudja maga, ki az?

KL: – Riportokat írt.

NNÁ: – Az, az. Újságíró volt. Talán épp a Szabad Népnél. Mindenesetre kommunista volt, és Franciaországban is élt, talán onnan jött meg. Most megint kint van. Vele egy kis avantgarde fuvallat lépett be a sorok közé. Aztán keveset hallottunk róla. Rába György megint. Major Ottó, aki nemcsak verseket írt, hanem elvi, elméleti tanulmányokat, elmélkedéseket. Tudjuk, később prózára tért át. Pogány Ö. Gábor. Megint kérdezheti, hogy került ő oda, Végvári Lajossal együtt. Úgy, hogy művészettörténészek voltak. Mi pedig próbáltunk művészettörténetről is íratni, azzal is foglalkozni, mondom, az első számokban még képzőművészeti anyag is volt. Zenével is próbálkoztunk. Például Szőllősy András is megjelent nálunk egy tanulmányával. Vajda Endre. Kóczián Katalin. Most elárulok valamit…

KL: – Ő adta az alapítási összeget.

NNÁ: – Ő adta a 10 dollárt, amivel az Újholdat megalapítottuk. Nagyon jó barátságban volt mindvégig Török Sophieval, előzőleg együtt csináltak egy női antológiát…

KL: – Igen, ismerem. Költőnők antológiája Sapphótól napjainkig. 1943-ból.

NNÁ: – Na most egy újabb név, amely eddig nem szerepelt: Örkény István. Megint meg lehet kérdezni: hogy került hozzánk Örkény István? Majdhogynem esetlegesen. Például nincs itt vers Rónay Györgytől. Nincs írás Ottliktól, Weörestől, Jékelytől s a többitől. Velük régebbi, jobb viszonyban voltunk, mint Örkénnyel, akivel barátságunk ifjúi volt, tehát fontos, de átmeneti.

KL: – Megkérdezem, hogy Rónayval, Weöressel, és akiket említett, már ekkor megvolt az a baráti kapcsolat, ami a későbbi évekre olyan jellemzővé vált?

NNÁ: – Jó viszonyban voltunk. Mondjuk, olyan jó viszonyban nem, például Rónay Györggyel, mint később. De hogy épp Örkénynek van novellája itt – igen jó, háborús novellája, az Istili, hallgass –, mikor ugyanolyan erővel vagy több erővel lehetne itt Ottliknak egy novellája, az véletlenszerű. Talán abból is folyt, hogy már volt egy csomó folyóirat, el tudták helyezni az írásaikat az írók, nem volt szűkösség, ínség az elhelyezési lehetőségekben. Tehát nyugodtan itt lehetnének más nevek is.

KL: – Kálnoky is…

NNÁ: – Kálnoky is természetesen. Aztán itt van két vers Szász Imrétől és Szücs Lászlótól. Szász Imrét tudja. Szücs László – úgy tudom – a Szabad Földnél van. Szücs László népi káder volt egyébként, de megjelent az Újholdban. Mért is ne? Jött Rubin Szilárd. Jött Hubay Miklós; rá ugyancsak érvényes az, amit mondtam, hogy idősebb is volt nálunk, meg már a Nemzetiben is játszották darabját, de a „nemzedéki különbség” sem volt éles.

KL: – Itthon se volt akkor, Genfben dolgozott.

NNÁ: – Akkor? 47 decemberében? Talán akkor már megjött. Egy másik név: Kormos István. Az is természetes, hogy Kormos István versét hoztuk, közel éreztük magunkhoz. Fiatal volt, tehetséges, és hát népi, nem népi – ha ugyan helyes jelző ez –, nem tett különbséget.

KL: – Tulajdonképpen szürrealistának indult.

NNÁ: – Kormos?

KL: – Egy kicsit, nem?

NNÁ: – Nem. Nagyon friss, üde, népi hangot hozott. Egy Illyés utáni népiességet. Nem, szó sem volt róla, hogy Illyést utánozza. A szürrealista elem viszont későbbi benne. Sokáig nem írt ő sem, de hát ez sokunkkal előfordult. Tehetséges és bűbájos fiú volt, kezdettől kezdve. Pándi megint, Szabolcsi. Szabó Ede. Akkor tűnt föl Szabó Ede is, fiatalabb volt nálunk. Rögtön irodalomelmélettel, kritikával kezdett foglalkozni. Debreceni Ferenc. Erről nem tudom…

KL: – Ő ki?

NNÁ: – Nem tudom. Talán Balázs tudja. Egy kritikát írt. Továbbmegyek. Kálnoky László. Itt van Kálnoky László két nagyon szép verse: a Baka utca és az Utóhang. És itt van Szabó Magda Philippi-verse. Szép. Benjámin László, ő is megjelent nálunk, természetesen. Pártos Róbert, azt nem tudom, kicsoda. Vajda Endre megint. Rajnai László. Aki a pécsi folyóiratokban már megjelent. Aczél Tamás, Lakatos István. Lakatos is fiatalabb volt nálunk valamivel. Később ez semmi, de induláskor még valamicske különbséget tesz. Lakatos volt az, akit például nekem Schöpflin Aladár nagyon dicsért. És Baumgarten-díjat is adott neki, miután, hogy úgy mondjam, az Újholdat végigszórták Baumgarten-díjjal. Nem is tudom hirtelen, hogy Lakatos megkapta-e csakugyan, vagy pedig elvették tőle, mint Szabó Magdától. Nem. Lakatos megkapta, Szabó Magda nem. Az utolsó Baumgarten-díjak egy részét ugyanis visszavonták, elvették a kiszemelt jelöltektől, és odaadták másoknak. Aczél Tamás megint. Vas István, akit ugyancsak barátaink közé számítottunk. Látható, hogy nemzedékek éppúgy keveredtek a folyóiratban, mint sok minden egyéb.

KL: – Ők egy időben Balázzsal kollégák is voltak.

NNÁ: – Igen. De hát nem innen jött az irodalmi kapcsolat, hanem fordítva, az irodalmiból a hivatali. Bacsó Péter, a későbbi filmrendező, aki egy verssel szerepelt nálunk. Palotai Erzsi novellája. Mondom igyekeztünk arra, hogy más művészetek felé is kacsintgassunk, és mivel Palotai Erzsi szavaló volt, érdekesnek tartottuk, hogy novellát is ír. Csermakova Izabella, nem tudom ki, de az egykorú lengyel prózáról ír ismertetést. Ez jellemző. Mert erre is igyekeztünk, csak nem volt rá idő, erő, lehetőség, hogy egy kis világirodalmi kilátót vagy egy környező népekre nyíló, kis kilátót építsünk. Végvári Lajos, már szó volt róla. Vargha Kálmán. Aki megint valamicskét fiatalabb volt.

KL: – Már akkor ismerték Vargha Kálmánt?

NNÁ: – Bizony, már akkor ismertük, és sohasem is vesztettük el egymást. Mondhatnám, diák volt, amikor találkoztunk. Sz. Nagy Miklós, a filológus.

KL: – A jókais?

NNÁ: – Irodalomtörténész. Bárány Tamás. Sebestyén György, aki most Bécsben van, a Pannonia című lapot szerkeszti. És megint Vargha Kálmán. Vele zárul az utolsó szám. Ezt tudom most nyújtani. Látni való, hogy bizonyos nevek mindig ismétlődnek, az az öt-hat-hét név; és azonkívül sok más név belekerül. Más nemzedékekből, más irodalmi csoportokból, más ideológiákból, de mindez a különbség akkor nem volt olyan éles. Az nem életre-halálra ment, nem vérre ment, nem elhallgattatásra. Mindenki szerepelt vagy vendégszerepelt a legkülönbözőbb folyóiratokban.

KL: – Gyakorlatilag hogy szerkesztődött az Újhold?

NNÁ: – Az úgy volt, hogy mi ültünk a Belgrád rakparton, az anyósomék lakásának egyik szobájában. Nagyon szép szoba volt, mert a Dunára szolgált, ablakai ugyan nem voltak, be voltak ragasztva papírral. Nyáron ki lehetett nyitni. Alattunk terült el Budapest szemetje. A rakpartra hordták ki ugyanis a villamossíneken, vasúti vagonokban a szemetet.

KL: – Hol volt az a lakás a rakparton?

NNÁ: – Az Erzsébet híd és a régi Ferenc József híd, vagyis Szabadság híd között, majdnem pontosan középen. A Sörház utcához még legközelebb. A Sörház utca torkolatában nagyon sokáig hevert három ló. Behavazva, aztán később már csak úgy, holtan. Nagyon fontos momentum volt, mert amikor még lőttek Budáról, akkor az ember mindig úgy ment be a házba, hogy lebújt a Sörház utca torkolatában a három ló mögé, a lóbarikád mögé. Leste, hogy mikor van tűzszünet. És akkor, mint az őrült, rohant a rakparton. Remek célpontot nyújt egy fekete alak a fehér hóban. Odarohantunk a ház kapujához, és dörömböltünk ököllel, lábbal. Akkor várni kellett, mert csukva tartották a kapukat. Ott volt szerencsére egy kiálló, romos redőny, egy Lipóczki nevű suszternek a redőnye, az alá bújtunk be, hogy ne nyújtsunk célpontot. Szegény kicsi öregember volt Lipóczki, kétrét görbülve, meghajolva járt, nem tudom, hogy hívják azt a betegséget. De sose szólt ellene, hogy mi oda bebújtunk. Persze, ezt a redőnyt vígan átütötte a golyó, mi csak a célpont mivoltunkat akartuk megszüntetni. Ez egyébként picivel előbb volt. Majd végleg odaköltöztünk Balázzsal anyósomékhoz, lakásunk nem volt, Budapest házainak nyolcvan százaléka volt romos, és oda jártak föl hozzánk az emberek. Az írók, a fiatalok és nem fiatalok. És hozták a kéziratokat. Minden sarokban kézirat, kézirat, kézirat – olvasta Balázs, Rába György, Mándy Iván, sokan. Igyekeztünk átrágni magunkat a bámulatos gyorsan szaporodó anyagon. Mert ugye Magyarországon az irodalom úgy kölykezik, mint a mezei nyúl. Csak ki kell mondani, hogy itt van egy folyóirat, és azonnal teménytelen sok kéziratot kap. Méghozzá postán is kaptunk. Például Gaál Gábortól. Nem kéziratot, leveleket, pedig hát alig volt posta Erdélyből…

KL: – A kolozsvári Gaál Gábor?

NNÁ: – A kolozsvári. Váltottunk vele egypár levelet. Meg a Felvidékről, Délvidékről, mindenünnen, ahol magyar írástudók éltek, megjelentek a levelek, amiket isten tudja, hogyan küldtek. Tehát olvastuk a kéziratokat. Nagyon egyszerűen ment a dolog. Nem, nem egyedül Balázs döntött, és nemcsak én voltam az olvasószerkesztő, hanem szinte-szinte azt kell mondanom, hogy mindenki elolvasott minden kéziratot. Ez olyan túlzás, ami igaz; olyan hazugság, amelynek nagy a valóságtartalma. Elsőnek az olvasta el, aki éppen bebukott a szobába. Reggeltől estig, de főleg a délutáni órákban állandóan jöttek az emberek. Este már nem, mert kijárási tilalom volt.

KL: – Meg közel is volt a Centrálhoz.

NNÁ: – A Centrálhoz közel volt. A Centrál egyébként azért is fontos volt, mert ott adtak egy Centrál-kávé nevű löttyöt, ami az élelmezésünknek komoly alapja volt. Abban nem volt persze kávé, csak valamilyen malátakávé, de tej volt benne; tudja, milyen nagy dolog volt, az ember megihatott egy pohár kávés tejet. Szóval így, kézből kézbe, egymásnak adva a kéziratokat, helyben elolvastatva, nagyjából összeállt egy szám. Azt aztán Balázs elvitte a nyomdába, a nyomdai részt teljesen ő intézte. Akkor még sok kis nyomda volt Pesten. Különben a lap kiadását egy darabig Keresztes Károly „Móricz Zsigmond” könyvesboltja vállalta, aztán meg Szíj Rezső. Próbáltunk hirdetéseket szerezni, ez is olyan része a dolognak, amit Balázs jobban tud. Hát nem nagyon akadt ember, aki pontosan az Újholdban akart volna hirdetni. Isten áldja meg dr. oec. Kós Árpádot, Balázs társát a Márciusi Frontban; ő hirdetett nálunk műszaki cikkeket. Vagyis a baráti szívét hirdette. A további pénzügyeinket főleg a kultuszminisztérium irodalmi osztályával intéztük, onnan segélyt adtak nekünk. Mindenkinek adtak, akkor az volt a szokás. Még háború előtti szokás, hogy kulturális ügyeket támogattak egy bizonyos pénzösszeggel vagy juttatással.

KL: – Meg megvásároltak bizonyos…

NNÁ: – Meg megvásároltak bizonyos példányszámot. Meg más szervek is támogattak, a Főváros, Kassák, a Művészeti Tanács részéről és így tovább. Valóban a háború előttről átvett nem rossz gyakorlat volt, hogy különféle szervek egyenként és összességükben bizonyos keretet fordítottak még ismeretlen fiatalok próbálkozásainak a dotálására, Innen szereztük be aztán azokat a későbbi összegeket, amelyeket az Újhold előállítására fordítottunk.

KL: – És végig így szerkesztődött az Újhold?

NNÁ: – Végig. Soha nem volt szerkesztőségi szobánk, hova gondol? Az a mi szobánk volt, az egyetlen szobánk, anyósom lakásában. Meg minden hely, utcasarok, ahol találkoztunk. Mindenütt találkoztunk, hát zsebből zsebbe vándoroltak a kéziratok.

KL: – Maguk voltak Olaszországban.

NNÁ: – Igen, de az egy későbbi periódus.

KL: – Arra majd külön visszatérünk, itt most csak az Újholdat szeretném így, a szerkesztés ügyét…

NNÁ: – Ja, értem. Mi 47 decemberében mentünk el, és akkor a hátralévő számokat – most már megnéztük pontosabban – Örkény István és Gyárfás Miklós szerkesztették. Velük együtt az Újhold munkaközössége, ez gyakorlatilag mindenki volt, de különösképpen Rába György. Mért épp Örkény és Gyárfás, akik tulajdonképpen távolabb álltak tőlünk? Azért, mert ők vállalták, hogy pénzt szereznek. Kellett valaki, aki elvállalja, hogy ő igenis végigtarhálja a lehetséges szerveket, az ifjúságiakat, az államiakat. Ők ezt vállalták; kijelentették, hogy elő fogják állítani az Újhold anyagi alapját. Hogy aztán ideológiailag közben mindenféle változások történtek, hogy elkövetkezett 48, a fordulat éve, annak nem fogtuk fel a jelentőségét külföldön. Időnként olvastunk magyar újságokat, de…

KL: – Mikor jöttek haza?

NNÁ: – 48 augusztusában.

KL: – Akkor még volt Újhold?

NNÁ: – Igen, az utolsó.

KL: – Azt megint maguk csinálták?

NNÁ: – Nem. 48. február–május: ez volt az utolsó szám. De mikor mi augusztusban hazajöttünk, eszünk ágában sem volt azt képzelni, hogy az Újhold megszűnik. Hiszen úgyis időről időre jelent meg, nem voltunk képesek nemhogy havonként kihozni, de kéthavonként se, anyagi és egyéb okoknál fogva. Például borzasztó papírhiány volt, nagyon nehéz volt papírt szerezni. Mi azt gondoltuk, hogy folytatjuk az Újholdat. És akkor sült ki, hogy: hohó! nem lesz abból semmi.

KL: – Hivatalos betiltás vagy ilyesmi következett?

NNÁ: – Nem. Effektív hivatalos betiltás nem volt, csak visszavonták a lapengedélyt. Minket pedig annyira elkezdtek átkozni, hogy mivel mi magunk nem jelenhettünk meg, természetes, hogy a folyóiratunk se jelenhetett meg. Nem adtak rá egy grandot se, soha többé. A fordulat éve után mindenüvé mások kerültek, nem a mi régi barátaink, nem a régi, ellenállásban megismert, szellemi Magyarország, hanem teljesen új emberek, akiket egyáltalán nem ismertünk. Ha már itt tartunk, most elmondom, mert eléggé fontosnak tartom: a betiltás és elnémíttatás kérdése nem volt egyszerű. Itt is kettőn állt a vásár. Minket nem azért némítottak el, mert fasiszták voltunk. És nem azért, mert nem akartak tőlünk semmit. Ellenkezőleg. Az utóbbi időben, már 47-ben, mielőtt kimentünk volna, és utána is még, 48 végén, 49-ben állandóan folyt a mi megnyerésünknek a folyamata. Lukács György hívott meg bennünket; más oldalról és másképpen, Keszi Imre gyűjtötte össze a fiatal írókat, kommunistákat és nem kommunistákat. Erősen be akartak minket vonni mint fiatalokat az átrendezendő magyar irodalomba. Itt pusztán arról volt szó, hogy ki állt kötélnek és ki nem. Mi kezdetben természetesen arra gondoltunk, hogy beletartozunk ebbe az irodalomba. Ahogy azonban a követelmények a mi szemünkben egyre inkább abszurddá váltak, annál inkább visszahúzódtunk. Tehát minket nem nem akartak, hanem mi sem akartunk, ilyen körülmények között. Nem kívántuk azokat a szerintünk nagyon helytelen kulturális és irodalmi követelményeket betölteni, amelyeket tőlünk elvártak. Kiiktattak tehát minket, leírtak. Hiszen mindig akadtak, nagy tömegben jelentkeztek ifjak, akik nagyon szívesen elfoglalták a mi helyünket, mint a fiatal magyar költészet reprezentánsai az 50-es években. Nem az volt a nehéz: karriert csinálni, a főírók sorába kerülni egy pillanat alatt, ez igazán nem volt probléma. Az volt a nehéz: nem csinálni karriert, lefogni természetes ambíciónkat, odadobni alig megkezdett írói pályánkat.

KL: – Beszéltünk a folyóiratról, beszéltünk versekről is már, és említette, hogy 45 előtt nagy, rangos folyóiratban még nem szerepelt. Most hadd kérdezzem meg, hogy a költő hogyan jelentkezett, hogyan készült el és hogyan jelent meg első kötete?

NNÁ: – Sorra-rendre jelentek meg a verseim. Először 45-ben, azt hiszem, a Magyarokban. Igen, a Magyarokban. Említettem már magának, hogy akkoriban még én is elég bőségesen írtam, létrehoztam a verseimet, már 44-ből is volt egypár versem, amelyet a magaménak tekintettem. Lassacskán kezdett bennem kialakulni, úgy belülről, hogy mit is akarok csinálni. Mi mindannyian, és így én is, tulajdonképpen a 30-as évek magyar versstílusából indultunk, meg a háború alatti évek versstílusából, tehát a Nyugat első-második-harmadik nemzedékének örökségéből. Most ezen kellett valamit lazítani, ezen kellett valami módon túllépni. Mindannyiunk számára eleven valóság volt, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni. Ez, megfogalmazatlanul, állandóan jelen volt bennünk; élményeink, amiken átmentünk, már-már nem is antropomorf nagyságrendű élmények voltak. Ezért is volt nekünk – hogy visszaüssek egy előbbi témára – olyan fontos József Attila. Mert mit tanultunk mi tőle? Főleg szélsőséges élmények versbe vételét. A lét megtámadottságát a szó fizikai, egyszersmind lelki értelmében. A testi nyomort és az őrület beesőzését a versek közé. Ennek a kettőnek, a kétfajta riadalomnak a jelenléte és ugyanakkor egy bizonyos fajta és fokú úgynevezett – idézőjelben mondom a szót –: „intellektualitással” való megfékezése jó lecke volt nekünk. Azért használok idézőjelet ilyenkor, ha az „intellektualitás” vagy a „filozófia” szót használom, mert nem hiszem, hogy a versben valóban filozófiát vagy intellektust kell közölni, ezeknek csak az atmoszféráját lehet közölni, és az tökéletesen elegendő. S ezt a szavak, szókötések, mozdulatok, az arc, a vers arcának a mimikája közli. Azt nevezzük filozófiai versnek, amelyben ez a mimika, ez az atmoszféra jelen van. Szóval ezeket tanultuk mi József Attilától, de hát ez se volt elég, megvolt a magunk mondókája.

Magamról azt mondhatnám, hogy első kötetemben és még utána is, többé-kevésbé két szálon próbáltam meg eljutni a saját élményemig. Az egyik szál egy közvetlenebb – ha tetszik: realistább –, és az előzményekhez, tehát a Nyugat harmadik nemzedékéhez szorosabban kapcsolódó versstílus volt. Az élményeknek impresszionistább, tényszerűbb feldolgozása. Ide tartozik például az a Mihályfalvi kaland, amiről már szó volt „A háborúnak vége” sorozatban, ide tartozik az Elégia egy fogolyról, amit a szegény Borbála barátnőmről írtam, amely tele van eseményekkel, epikával, határozottan realistának nevezhető – nem minthogyha a szót nem kellene megint csak valami módon idézőjelbe tennem. De sok minden mást is említhetnék. Tipikusan ilyen például az a kis impresszionista versikém, a Reggeli egy dán kocsmában című. Azon ritka termékeim közé tartozik, amelyeknek semmiféle életrajzi hitelük nincs. Soha életemben nem voltam Dániában, még kevésbé egy dán kocsmában. Ez a vers kifejezetten az éhezésből íródott. Mert ha megfigyelte, állandóan ételekről van benne szó. Az ételek gyakori jelenléte az akkori lírában titkos vágyainkról regél. Szóval egy impresszionistább, közvetlenebb, realistább feldolgozása az élménynek, ahol pontosan, konkrétan, néven neveztetnek a dolgok – ez volt az egyik szála, egyik verstípusa első kötetemnek, a hagyományosabb szála. A másik szál elvontabb, filozófiaibb, intellektuálisabb, amelyet ilyen verseimmel tudnék jellemezni, mint: Kettős világban, Hadijelvény, A halottak, Az ismeret. Itt megpróbáltam az élményt összefoglalólag, egy markolással megragadni vagy nagyobb ívbe fogni. Ahogy, mondjuk, egy regényben jelen vannak a részletek, a kárpitnak a színe, a cipő, a reggel, a fejfájás. És azonkívül van benne egy nagy ív, amely az emberi sorsokat vagy jelenségeket összefoglalja. Hát ezt a második számú nagy ívet próbáltam én egy ilyen filozófiaibb vagy intellektuálisabb feldolgozással megcélozni. Jellemzőnek tartom akkori visszatérő szavaimat. A magam hasznára fölfedeztem néhány szót, és derűre-borúra használtam, mert szerintem elkerülhetetlenek voltak. Ilyen volt a „tudat”, a „koponya”, az „ismeret”, a „fogalom”. Nem volt ez szokás azelőtt, illetőleg nem volt szokás ilyen sűrűségben. Itt is hivatkozom arra, amit az előbb mondtam: az atmoszférára. A filozófiának vagy a tudatnak vagy a tudatosulásnak az atmoszféráját akartam ezekkel a szavakkal jelezni. – Fiatalkori verseimben ezt a két ágat, két verstípust tudom utólag megpillantani; ezekből állt össze az első kötetem, amelynek a címe: Kettős világban. Nagyon jellemző módon politikai helyzetre, a magam többféle, leginkább kettősnek nevezhető költői irányulására, sok mindenre. Főleg arra a váltásra, ahogy az egyik világból a másik világba a háború után átléptünk. Egyébként hadd jegyezzem meg zárójelben, hogy egy regényt is írtam akkoriban. Pocsék rossz regény volt, olyan kis utánzatregény. Fiatal is voltam még ahhoz, hogy prózát írjak, de mivel mindenki írt mindenfélét, gondoltam, én is írok egy regénykét. Schöpflin Aladár dicsérte ugyan, de ő sem ajánlotta kiadásra. A 30-as évek novellastílusának – Kosztolányi, Ottlik, Illés Endre stílusának – az utánzata volt ez.

KL: – Nem rossz iskola.

NNÁ: – Iskolának nem rossz, de – iskola. Azután már nem volt módom regénynek nekigyürkőzni, még verseknek se nagyon. Nyilván nem is az volt az eredendő hajlamom. Talán-talán, hogyha a körülmények nagyon kedvezőek, talán szépprózát is írtam volna, ezt most már utólag világosan látom. De hát ez elsüllyedt, mint annyi más. Térjünk csak vissza a vágyaktól a tényekig. Összejött az első verskötetem anyaga, azt ki is adtuk, és kaptam is rá Baumgarten-díjat. Ez életem büszkesége. Bár sajnos, nem személyesen vettem föl Schöpflin kezéből, mert akkor éppen külföldön voltam.

KL: – Ekkor voltak Olaszországban.

NNÁ: – Úgy van. Mielőtt bezárultak volna a kapuk és a határok, nekünk Lengyel Balázzsal olyan szerencsénk volt, hogy még gyorsan, utoljára kinyíltak előttünk. Ösztöndíjjal elmehettünk 8 hónapra Olaszországba és Franciaországba. 47 végétől 48 augusztusáig.

KL: – Milyen ösztöndíj volt ez?

NNÁ: – Az egyik része az volt, hogy Kardos Tibor, a római Magyar Akadémia igazgatója meghívott minket, az ő meghívására volt az ösztöndíj, a másik pedig egy állami ösztöndíj volt Franciaországba. Tulajdonképpen ketten mentünk egy ösztöndíjjal. De hát boldogok voltunk. Az én számomra ez a hároméves irodalom azzal zárult, hogy 47 végén kiléptem belőle egy kanyargós, nyolc hónapos külföldi útra. A múlt századi arisztokraták szoktak volt tenni egy grand tourt a Föld körül, hát nekünk ez volt a nagy túra. És merem mondani, hogy valóban világ körüli út volt. Végtelen sokat jelentett az nekem, hatalmas ugrást, belelátást a világba. Panaszkodtam az előbb, hogy milyen keserves az, ha az ember nem juthat hozzá a szellemi eszközökhöz, a szellemi táplálékhoz, amire áhítozik. És akkor egyszerre csak belecsöppen a világ közepébe. Tudja, mi volt az, utunk kezdetén, az az 1947-es karácsony? Épp karácsonykor kezdődött az egész. Fölmentünk az Aventinusra, éjféli misére. Hogy miért az Aventinusra? Azért, mert ott nagyon szép gregorián énekeket lehetett hallani az egyik templomban. Mikor pedig jöttünk lefelé a sötétben az Aventinus dombjáról, körös-körül a ciprusok, az örökzöldek, és az a langyos levegő, mintha lépésről lépésre merültünk volna bele egy óriás, meleg tóba. És mindenütt puffogtattak, kis rakétákat eregettek a városban, mert a római karácsony más, mint a mienk, az népünnepély. Egyáltalán, Olaszországban minden népünnepély. És mi volt a karácsonyfa? Hát nem volt karácsonyfa. Volt egy piros bakelittányérom, arra raktam narancsokat, és alá tűzködtem babérleveleket. Még ma is emlékszem erre a furcsa karácsonyi tányérra, mert hiszen csak ezt tudtuk produkálni. Egyébként rengeteget fáztunk és kicsit éheztünk is; jó volt, hogy az akadémián adtak valami ételt. Mi a padlásszobában laktunk, a felső traktusban, ösztöndíjasok, ahol kőpadló volt, de mivel az olaszok úgy döntöttek, hogy náluk nincs tél, ezt a Magyar Intézet is követte. Nem volt fűtés. Majd megvett minket az isten hidege. Farkasordító hidegben éltünk, ez nem volt már népünnepély, a lehelet látszott a padlásszobánkban. De mit számított? Fiatalok voltunk, és többé-kevésbé egészségesek is. Mindennap Róma, és minden Rómából – ez volt a jelszavunk.

KL: – Csak Róma?

NNÁ: – Nem, nem. Velence, Firenze, Nápoly, Pompei, Capri. És volt egy óriási szerencsénk: Szicíliába is levittek. Ahhoz nem lett volna elég akármennyi koplalásunk; az icipici pénzből, amit kaptunk, nem bírtunk volna Szicíliába eljutni. De a Magyar Intézet ott olasz szervekkel együtt rendezett egy magyar előadás-sorozatot, és minket is levitt, az ösztöndíjasokat.

Már említettem az én nagy, alapvető görög élményemet, az nem elvont élmény, az a kövekhez kapcsolódik, a templomokhoz, a Dionüszosz füléhez, amibe belekiabálhattam Szirakuzában, az Arethuza-forráshoz, egy kis ócska vitorlás bárkához a tengeren, Taorminában a görög színházhoz és a többihez. Az élmények olyan zuhatagát kaptam, amelyek közül kiemelkedő a képzőművészeti élmény. Mint elárultam már magának, műtörténet szakos voltam, ha csak úgy félárbocosan is. Mindenesetre megvolt az alapvázlatom az európai képzőművészethez, amibe aztán a roppant sűrű élménycsomókat valahogy bele tudtam bogozni. Az épület, a szobor, a festmény! Összerogyásig jártunk, nemcsak múzeumba, hanem szabadtérre is, mindenüvé. Olyan helyekre elmentünk Rómában, ahova szerintem a kutya se megy. A Testacciót, az antik amforacserepekből összeállt nagy szemétdombot kár is említeni, vagy pláne a protestáns temetőt. Keats sírjával meg Keats barátjának sírjával, a közismert titkok levegőjével. De olyan helyeken is voltunk, mint az Abazzia delle Tre Fontane. Egy trappista apátság. Mellette eukaliptuszliget található, ezt az eukaliptuszt főzik meg likőrnek a trappista barátok, és árulják a kolostor kapujában egy barna faburkolatú kicsi szobában, a trappista csokoládéjukkal együtt. Sokáig őrizgettem a trappista csokoládénak a borítóját, mert csodálatosnak találtam. Trappista sajt van. De trappista csokoládé…? A trappisták egyébként némasági fogadalomban élnek. Nem olyan szigorúan, mint a karthauziak, de azért alapjában véve… Istenem, mit tudtam meg én, protestáns, ott a szerzetesrendekről! Amikor már felismertem a fekete ferencest, és megkülönböztettem a többi ferencestől! Micsoda izgalmaim voltak Velencében, amikor egy fekete ferences, aranyos öreg barát, a Mária-oltárról megajándékozott egy szál fehér szegfűvel! és a többi és a többi.

Beláthatatlan tapasztalat volt ez az utazás, két bezártság között egy fényes panorámafolyosó. Nem utolsósorban azért, mert különben is érdekes szellemi közegben éltünk. A római akadémián lévő embereknek a névsora sem érdektelen. Ott voltak Ferenczy Béniék, ott volt Fülep Lajos, Lukács György, Kerényi Károly. Megjelent Balázs Béla. Ezek rövidebb-hosszabb időre. Az ösztöndíjasok közt ott voltak Weöresék – Weöres Sándor, Károlyi Amy –, Pilinszky János, Toldalagi Pál, Takáts Gyula, Csorba Győző. Ott volt Meller Péter műtörténész Botticelli-szép feleségével. Ott volt Szervánszky Péter hegedűművész, Solymos Péter zongoraművész. Egy csomó festő, még nálunk is fiatalabb ösztöndíjasok. Meg sokan mások. Egy nagy Szigligeten éltünk ott Rómában, a római akadémián. Mindig tudott valaki valami újat mesélni, főleg Rómáról, anekdoták tömegei keringtek köztünk az etruszkoktól máig; olevano nevű sötétvörös bort ittunk és polipot ettünk a Campo dei Fiorin. És már februárban virágoztak a mimózafák a kínai követség előtt, az ott volt nem messze, a Tevereparton, mert hiszen a Tevere partján van a Palazzo Falconieri, az akadémia is. És így tovább. Megszakítom. Megszakítom. Néhány megjegyzésem van csak Párizsról, azért, mert Párizs aztán tényleg elmondhatatlan, ott aztán elég sokszor voltam életemben. De olyan sokáig, mint először, soha többé.

KL: – És akkor csak Párizsban vagy vidéken is?

NNÁ: – Ott is. Elmentünk Chartres-ba, bejártuk Párizs környékét, Saint-Germain-en-Laye, hogy szerettük, Fontainebleau, Versailles. Lementünk a Riviérára is. Ezek voltak a főbb utazásaink. Az Atlanti-óceánhoz akkor nem jutottunk el. Itt két dolgot említenék meg. Az egyik a szellemi tájékozódás. Meghívtak minket többször is a magyar követségre. Ismerkedési estet is tartottak az ott lévő magyar ösztöndíjasok számára. Ki volt a követ? Károlyi Mihály. Mindannyiunktól megkérdezte, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, mit akarunk, mit csinálunk. És mi szamarak, mi ezt milyen természetesnek tartottuk! Hogy meghívnak minket, hogy egy Károlyi Mihály sorra elbeszélget velünk. Tiszteltük őt már akkor is, becsültük az alkalmat, hogy láthatjuk Károlyit, Károlyinét. Később is meghívtak, például egy irodalmi estre, amelyen egy angol költő szerepelt, bizonyos Louis Macneice. Macneice verseit olvasta fel – egy-két versét már ismertem –, a vele lévő, gyönyörű, fiatal énekesnő pedig angol népdalokat adott elő. Érdekes volt ez a Macneice-est; az első angol költő volt, akit személyesen láttam. Nagydarab, jóképű, úgynevezett angolos megjelenésű férfi volt, semmi az ég egy világon el nem árulta rajta költő voltát. Már ahogy mi, ezzel a kicsit provinciális magyar felfogással a költőt elképzeljük. Úgyhogy furcsán hatott rám és rosszulesett, amikor később hallottam, hogy Macneice meghalt, váratlanul és elég fiatalon. Mintha az angol költészet halt volna meg a számomra, aminthogy úgy is volt egy darabig. De persze elsősorban a francia szellemi életet igyekeztünk megtapasztalni, igyekeztünk mindenkit és mindent megnézni, behabzsolni. És éltünk ott, mert ez a fontos, hogy éltünk Párizsban, ahogy Rómában is. Négy hónapra úgy kell fölkészülni, hogy az ember ott él. A mindennapjainkon át érzékeltük a város Párizs mivoltát.

Párizs egészén túl a másik nagy élményünk volt a modern képzőművészet. A Musée de l’Art Moderne-be úgy jártunk, mint a jó kútra. Meg kell mondanom, hogy itt Balázsnak nagy érdemei vannak. Mondom, én voltam az, aki művészettörténetet tanult, de ő meg bámulatosan föl tudta szippantani a legújabb, nekünk akkor nagyon vad dolgokat. Mert hiszen, mint maga is jól tudja, a két háború közötti Magyarországon az avantgarde igen kevéssé szerepelt. És mi ott együtt láttunk Delaunay-től kezdve Chagallig, Picassótól, Matisse-tól Braqueig mindent, ami történt. Nem az impresszionistákat, Istenem, azok klasszikusok. Persze, imádtuk őket, nem erről van szó. Hanem az élőket vagy élőknek számítókat kellett felfedeznünk. Hát végigjártuk nemegyszer azt a múzeumot. Volt ott „mobil szobrok osztálya” is, kocsányon lógott a szemünk tőlük, de inkább iparművészetnek éreztük. Istenkém, annyi mindent kellett pótolnunk! És pótoltuk is. Kiválasztottuk lassacskán a kedvenceinket. Nagyon szerettem Rouault-t, szerettem Chagallt. Braque is közel állt hozzám, főleg az a hűvös, zöldbarna korszaka. Olyan közel éreztem magamhoz, mint a hűvös, zöld-barna fasorokat a parkokban, amelyek olyan hívogatóak voltak és olyan elzárkózók. De elég ebből. Részben megközelíthetetlen szavakkal, részben pedig végeláthatatlan.

Tehát „így éltünk egykor Odesszában”, majd visszatértünk 48 vége felé Budapestre. Ez megdöbbentő volt. Tökéletesen más világba érkeztünk, mint amit valamikor elhagytunk. Mi természetesen tudtunk a magyar hírekről, tudtuk, mi az, hogy fordulat éve. Dehogy tudtuk. A szót ismertük, de a jelentéséről fogalmunk sem volt. Nem értettük, mi történt, el voltunk foglalva Picassóval, az antikvitással, egyáltalán a világgal. És visszatértünk ide, ahol az Újhold hamarosan megszűnt, ahol minket megszüntettek mint irodalmi személyeket, ahol egy olyan világ várt ránk, amelyet később úgy neveztek, hogy az 50-es évek.

Hazajöttünk tehát 1948 augusztusában az első nagy utazásunkból. Nagy szerencse volt ez az utazás, mert utána bezárult a világ. Megtörtént közben a fordulat éve; barátainkat egyáltalában nem találtuk ott, azokon a jogosult helyeken, ahová 1945-ben kerültek, nem voltak ott a barátaink, vagy ha ott voltak, akkor nem voltak többé a barátaink. A légkör is tökéletesen megváltozott, nemcsak a politikai helyzet. Férjemet, Lengyel Balázst minden állásából kitették, mintegy 14 évig volt állás nélkül. Én magam meg tudtam kapaszkodni a Köznevelés című pedagógiai lap szerkesztőségében, azután tanár lettem, mint erről már több ízben volt szó, a Petőfi Gimnáziumban. Elég fontos dolog volt ez az eljövendő évek szempontjából anyagilag is, mert hiszen egy darabig négyen éltünk abból az egy szál biztos fizetésből; anyámmal és húgommal laktunk még akkor együtt. A légkörre vonatkozólag: ez volt a koncipiált pereknek, a kitelepítéseknek, az úgynevezett törvénytelenségeknek a korszaka. Ilyesféle dolgok történtek velünk: éjszaka ½2-kor szól a csengő. Rémülten megyünk az ajtóhoz, ki az, mi az? A postás. Az hozott egy táviratot, amelynek szövege: „Rákosi-ódádat három nap múlva várjuk. Írószövetség.”

KL: – Maguk az Írószövetség tagjai maradtak ezek szerint?

NNÁ: – Igen. Sokunkat kitették, Jékelyt, Vidort, de valahogy én tagja maradtam mint műfordító. Tagja maradtam, ami nem volt közömbös, mert hiszen az egyfajta kenyérjegy volt. Most: az 50-es évek. Erről sok mindent mondtunk már, de persze nem eleget. Olyasféle szempontból közelíteném meg most a dolgot, hogy milyenné váltak az emberi kapcsolatok. Mindenki veszít életében egy csomó ismerőst, barátot, egy csomó kört, közösséget. Minálunk ezek az emberi kapcsolatmeglazulások súlyosabbak voltak, mert hiszen a környezet, a körülmények is súlyosabbak voltak. Ha jól megszámítom, három embergarnitúrát veszítettem el életemben. Az első a természetes környezetem volt: családom, rokonaim köre. Az a társadalmi kör, amelyből származtam. Nem különlegesség ez, mert minden ember annyira, amennyire vagy átmenetileg eltávolodik a családjától, a felnőttség fokozatain át. De az író minden körülmények között erősebben eltávolodik, mert hiszen egy másfajta életrendbe vagy értékrendbe költözik. Ahogy Babits mondja: Tolsztoj abbahagyja a grófságot, Gorkij a proletárságot akkor, amikor író lesz. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek a dolgok nem befolyásolják mondanivalóját vagy magatartását. Dehogyisnem. De hát a kifejezési távolságra szüksége van. – Az első embergarnitúra tehát, amelyet elvesztettem, a természetes környezetem volt. Talán egy kicsit nagyobb mértékben vesztettem el, mint ahogy szükséges lett volna; ez egyszerűen a magyar középosztály milyenségéből következett. Nem lehet azt mondani, hogy ez a mi volt magyar középosztályunk boldog izgalommal kapcsolódott volna a kultúrához. Illetőleg disztingváljunk: kapcsolódott az úgynevezett klasszikus kultúrához, én is könyvtár mellett nőttem fel, hangszerek voltak otthon, természetesnek vették, hogy tanulni kell stb., tehát egy bizonyos kultúrát, civilizációt nyújtott a család. De ez a klasszikus magyar kultúra volt, és hogy mikor válik egy kultúra klasszikussá, azt nehéz meghatározni. Tény viszont, hogy az egyidejű kultúra, a művészetek létrehozásának a folyamata, az korántsem keltett ájult tiszteletet, heves érdeklődést ebben a rétegben vagy osztályban; az bizony csak csepűrágásnak meg bohémkodásnak számított. Az a gondolat, hogy egy fiatal lány költő lesz – hajmeresztő volt ebben a társadalmi környezetben. Közismert, agyonírt szituáció ez; mindenkinek megvan a maga párbaja a körülményekkel. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak és nincsenek ma is a családomban olyanok, akikhez mindig is szorosan kapcsolódtam. A második emberi garnitúrát 1948-ban veszítettem el, a fordulat évében. Mert amikor 45-ben belecsöppentem a magyar irodalomba, egyszerre rengeteg barátom, ismerősöm, bajtársam támadt. Egy nagy, szenvedélyes emberi nyüzsgésbe léptem bele akkor, és ez szűnt meg, ez változott meg lényegesen 48-cal. Ezzel a mi volt barátaink kimutatkoztak nekünk. Sokáig tartottuk számon úgy az embereket, hogy ki az, aki még köszön és aki már nem köszön. Hogy Mándyt idézzem: inkább bementek egy kirakatba a Nagykörúton, csak hogy ne vegyék észre az embert. Aztán később a dolgok, a história változásával ők is változni kezdtek, ami jó volt, de talán már nem volt egészen ugyanaz. Bár itt is kitennék bizonyos zárójeleket, vagy kivételeket említenék meg. Nem mondom azt, hogy egy ember nem változhat. Nem mondom azt, hogy akár nekem is nem sikerült olyan emberekkel újra jó kapcsolatba kerülnöm, akiknél tapasztaltam ezt a szakadásszerű eltávolodást az 50-es években. Van egy bizonyosfajta regeneráció, megbocsátás, újra egymásra találás. Ha tetszik: kétoldalú rehabilitáció. Ezen én magam is csodálkozom, de tapasztaltam, ténynek tekintem. Ez volt a második nagy embergarnitúra, közösség, íróbarátaim széles köre, amit vesztettem.

A harmadik pedig a természetes eltávolodás. Gondoljon vissza arra, hogy a Nyugat, ami igazán szorosan egy zászló köré csoportosulva indult, az is mennyire szétszakadozott, mennyi feszültség szabdalta. Ott is összeveszett mindenki mindenkivel. Ezeknek az összeveszéseknek, ezeknek az eltávolodásoknak akcidenciális oka van, személyes oka. De egy élet folyamán felgyűlnek, felgyűlhetnek. Nálunk ez is súlyosabb volt, mivel a külső körülmények voltak nehezek. Ráült az idegeinkre mindaz, amin keresztülmentünk. Mondhatni, mindannyiunknál bekövetkeztek bizonyos személyes torzulások, amelyek nemegyszer idegeskedésekben, emberi torzsalkodásokban fejeződtek ki. Nem szabad elfelejteniök maguknak, irodalomtörténészeknek és egyáltalán az embereknek, hogy nekünk körülbelül 20 évig tartott a háború. Ténylegesen hat év háborút éltünk meg, 10 év személyi kultuszt – ezek mind körülbelüli évszámok és évmennyiségek –, köztük a háromesztendős irodalommal, amely viszont anyagilag meg egyéb nyomorúságban is eléggé nehéz volt. Ennek a korszaknak a végén pedig ott volt 56 és az 56 utáni néhány esztendő. A 60-as évek kezdetén jutottunk el odáig, lassú-lassú enyhülés folyamatának részeseiként, hogy kezdtük úgy érezni: már békében élünk. Nem volt egészen egyszerű ez az átmenet a húszesztendős háborúból a békébe. Alapérzésünk, amit a háborúban szereztünk, és amely később se szűnt (csak arra a bizonyos három évre valamennyire), a veszélyeztetettség volt. Ha pedig valaki egy életen át veszélyeztetett és másodrendű állampolgár, akkor ennek megvannak a pszichés következményei.

KL: – Aztán jött a változás. Az emberi változás is.

NNÁ: – Igen. Való igaz, hogy voltak 57 után, akik félrevontak bennünket, és nem röstelltek bocsánatot kérni azért, mert írótársaikat üldözték. Sőt olyanok is voltak, akik ennél is maradtak, tettekkel, írásban bizonyítva jóvátevő szándékukat. Ezt én bizony megbecsülöm. Messze túl a dolog gyakorlati jelentőségén, kölcsönös lelki görcsoldásnak tekintem, az úgynevezett lelkiismeret jelének, amelyből mindig nehezebb a személyes konzekvenciákat levonni, mint az általánosokat. Jó volt az oldódás. Annál is inkább, mert mondom, lehetségesnek tartom a félrevezetettséget is meg a jellembeli változásokat is. Túlságosan nagyok voltak a kísértések, és túlságosan nagyok a veszélyek. Ezt tudni kell.

Azt hiszem, most igazán szükséges bizonyos ellenpontot alkalmaznom. Az 50-es évek sötét periódus volt, alagútkorszak. Nem volt semmi reményünk. Mégis igyekeztünk valahogy életben tartani magunkat, és ebben segített a játék. Mennyit játszottunk és mennyit nevettünk! Különféle játékaink voltak. Például a verses szekreter. Biztosan ismeri, régi játék. Az ember fog egy hosszúra vágott lapot, az aljára fölírja a létrehozandó vers címét, költőjét és a versformát, a lap felső részére fölírja az ihletetten komponált első sort, majd behajtva továbbadja a szomszédjának. Így folytatjuk ezt, amíg be nem telik a lap. Önérzetesen állíthatom, hogy a műfajt magas tökélyre fejlesztettük, Jékely, Kálnoky, Pilinszky, később Lator László, Balázs meg én. Balázs a sok költő között egész jól megtanult verselni. Kínjában, mert muszáj volt neki. Nagyon szép költeményeket termeltünk.

KL: – Nem maradt meg ezek közül semmi?

NNÁ: – Hogy maradt volna meg, amikor a házkutatáskor elvitték? Tudniillik az 56-tal záruló periódus nekünk azzal végződött, hogy Balázst becsukták. Nagy házkutatás volt, mindent fölhánytak, többek között elvitték az el nem dobott, csinosabban sikerült verses szekretereket is. Ami egyébként külön aggályomra szolgált, mert voltak ott kényesebb dolgok is, és attól tartottam, hogy a kihallgatás körülményei kevéssé reagálnak a humorra. Szerencsére ebből nem lett külön baj, csak eltűntek a verses szekreterek. Milyenek is voltak? Például megírtuk a Nyugat-nemzedék nagyjainak első vonalas verseit. Volt egy szép ciklusunk Kosztolányi Dezsőtől: „A boldog kisgyermek örömei”. Csupa optimizmus. Aztán Babits. Mezőgazdasági verseket tulajdonítottunk szegénynek, isten tudja, miért. „Ó, mely hellén öröm! a téesz akla márvány” kezdetűre például emlékszem. De írtunk persze Füst Milánt, Kassákot, Tóth Árpádot, Csokonait, mindenfélét.

KL: – Hol tudtak összejárni?

NNÁ: – Főleg nálunk. Mindig rengeteg ember volt itt.

KL: – És nem vált feltűnővé?

NNÁ: – Nem is tudom. Lehet, hogy feltűnővé vált. Valahogy ezt nem tagadtuk meg magunktól. Játszottunk, játszanunk kellett.

KL: – Kik jártak így össze?

NNÁ: – Már mondtam egy csomó nevet. Jött Mándy, jöttek később és gyakran Mészöly Miklósék, akkor Lakatos Pistáék, Kormos Pista, Jánosyék, Szabó Magda, Szobotka Tibor – ők közel laktak, a Vérmező túlsó felén. Ottlikék, akik kint laktak Gödöllőn, de be-bejártak Budapestre. Szerencsétlen névsorolvasás, amit most művelek, égtájak maradnak ki belőle. Hajnal Anna, akivel másképp, más módon, mindig szerettük egymást. A Vas Istvánnal való viszonyunk. És így tovább.

KL: – Rónay?

NNÁ: – Rónay, az külön fejezet. (Tulajdonképpen mindenki külön fejezet.) A Rónay-asztalról már írtam. Vagy 25 éven át, de lehet, hogy tovább is, mert nehéz volna a kezdetét meghatározni, jártunk össze Rónayval egypáran. Kérdezte, hogy hol. Hát erre most tudok válaszolni: eszpresszókban, kocsmákban, éttermekben. Például a volt Bella Itáliában. Ez egyik neve annak a kávéházszerűségnek, ami ott van a Duna-parton a Vigadó mellett, és ami az idők folyamán különböző jellegeket öltött. A Bella Italia pillanatában éppen olasz konyha volt, de volt előzőleg közétkeztető étterem is, amelyben délután rengeteg zsugás ült, a kibicek tömegeivel együtt. – Rónay volt ennek az asztaltársaságnak az összetartója, hogy úgy mondjam, összekötő eleme, róla neveztük el magunkat magunkban. Ott volt Ottlik Géza, Mándy Iván, Vargha Kálmán, Balázs meg én; mi voltunk az állandó tagok. Voltak aztán átmeneti jelenlévők, például Pilinszky Jancsi, egy darabig szorgalmas látogatónk, akkor Nemeskürty, sőt egy időben Kellér Andor is odajárt hozzánk. Hogy mit csináltunk egy fél életidő alatt? Főleg irodalomról beszéltünk. Irodalomról, irodalomról. Hogy nekem Rónay milyen fontos volt, azt már több ízben megírtam. Talán elsősorban azért, mert volt olyan érdeklődési köre, ami nem minden költőben van meg okvetlenül. Az irodalomtörténeti, mesterségbeli érdeklődésre gondolok. Vele meg lehetett beszélni, hogy hogyan viszonylik az ionicus a minore a magyaros hangsúlyhoz, meg hogy Arany Jánosnak mi a véleménye erről vagy arról, meg hogy mi a francia romantikás verselméletek újdonsága a klasszicistákkal szemben, és hogy Tibullus hogyan aránylik Catullushoz. Mindent tudott. Nem kívánom a magam műveltségét és értesültségét az övéhez hasonlítani. Rendkívül fontos és jótékony hatású volt hát az az élénk, heves szellemű eszmecsere, amiben éltünk. Azonkívül pedig Rónay maga. Vigasztaló személyiség volt. Ő volt az, aki soha nem panaszkodott. Mi állandóan tele voltunk különféle nyavalyákkal, panaszokkal, ami természetes is. Ő soha nem ejtett szót a saját problémáiról, de mindig ő volt az, aki azt mondta, hogy: nem számít, nem fontos, ne törődj vele. Nem koránál, hanem jelleménél fogva fenn tudott tartani valamely „atyai ház”-légkört, amire számkivetettségünkben nagyon is rászorultunk. Ha már kapcsolatoknál és atyáknál tartunk, elég váratlanul alakult a Kassákkal való viszonyunk. Mondom, mi kezdettől fogva tiszteltük Kassákot, de hogy tulajdonképpen kicsoda ő és egyáltalán mit számít a magyar irodalomban a magyar avantgarde, arra csak lassanként jöttünk rá. Az 50-es években kerültünk közelebb Kassákhoz. Sokat voltunk nála a Bécsi úton, Békásmegyeren, ők is el-eljöttek hozzánk Klárival. Granasztói Pálék, Bálint Endréék, festők, zenészek tisztelői közé tartoztak. Nem mondok most többet róla, mert hiszen ezt is megírtam. Érdekes viszonylat volt különben… Minden viszonylat érdekes. Áprily. Az én gyerekkori rajongásom tárgya. Vele mindvégig össze-összejártunk, kijártunk Orosziba, télen pedig Pesten vagy Visegrádon az íróházban, mindig meglátogatott bennünket. A kisoroszi, illetőleg a szentgyörgypusztai part-puszta: az itt erdőt jelent, egy erdős völgyet, ahol a háza áll – állandó kirándulásaink talppontja volt. Ebből is látszik, hogy némileg helyesbítenem kell, amit az előbb a baráti körök és közösségek megszűnéséről, a barátok elvesztéséről mondtam. Elvesztettem sok barátot, sok embert. De itt-ott nyertem is. Például ezekben a sötét 50-es években, ezekben a „bizonyos 50-es években” közel kerültem sok olyan emberhez, akik voltaképpen elég távol álltak tőlem, ami az irodalmi gondolkodást vagy stílust vagy követendő irodalmi szándékokat illeti. A legkülönbözőbb korosztályokból támadtak barátaim vagy jó ismerőseim. Jóval idősebbek közül, mint Kassák, Áprily, Füst Milán és a többiek; Rónay és nemzedéke amúgy se volt távol tőlünk, erről is már szót ejtettem. Hogy ott nem az évek száma, hanem az irodalmi beérkezettség foka tette a különbséget. A korszak vége felé pedig jóba lettem sokkal fiatalabbakkal is. Fiatal barátaim támadtak. Részben tanítványaim közül, de meg egyáltalán a fiatalok közül. Nemzedékeken átnyúló kapcsolatok voltak ezek megint. Megemlítek két ilyen fiatal költőt. Székely Magdát és Tóth Juditot. Székely Magda mind a mai napig kedves barátnőim közé tartozik. Tóth Judit csak olykor-olykor van Budapesten, Párizsban él. Voltaképpen ők fedeztek föl engem, nem én őket. Merész, mondhatnám aszketikus választás volt ez a részükről, tekintve a körülményeket. Mindenesetre a kezdetektől nyomon követhettem költői lépéseiket, és alig van izgalmasabb az ilyen irodalmi detektívesdinél. Ahogyan kialakul a nemzedékek közt egy önző-önzetlen kölcsönösség, a kölcsönös figyelem légköre, ami nélkül nincs irodalmi élet. Azt kell tehát elmondanom, hogy az 50-es évek, miközben sötét alapú életérzésünket tovább sötétítették, ugyanakkor olyan szorosabb bajtársiasságot is létrehoztak, amit ezekkel a szellemi találkozásokkal akartam körülírni. És rengetegre nőtt bennünk a fekete humor. Mert a röhögés, a vigyor jelentőségét nehéz túlbecsülni az ember életében. Finomabban úgy mondhatnám, hogy humor nélkül nem lehet élni, pláne, ha nincs rá semmi okunk. No most áttérnék egy másik témára. Arra tudniillik, hogy mit írtam akkoriban. Jó?

KL: – Igen-igen. Alighogy rendeződtek a körülmények, már egy egész kötettel jelentkezett, ami a maga termékenységét számítva, jelentős mennyiségnek számít.

NNÁ: – Igen. Annak ellenére, hogy 48 után vagy két évig egyáltalán semmit se tudtam írni. Nem jött ki hang a torkomon. De aztán megkezdődött egy, egy… azt kell mondanom, új korszakom.

KL: – Tehát volt cezúra.

NNÁ: – Nagyon erős cezúra volt, pszichológiailag is, természetesen. És vetületként jelentkezett a versekben is. Ekkor kezdődött meg valami, aminek az eredményei sokkal később váltak láthatóvá. Nagyon szimplán, nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy akkor indult valamiféle váltás bennem, amit rokonnak nevezhetek az avantgarde-dal. Soha életemben nem voltam avantgarde költő – félreértés ne essék. De akkor, ott, az 50-es évek alján, egyszerre csak rájöttem, hogy nem írhatok többé úgy, ahogy eddig. Valamiféle más formulázást, más főneveket és igéket, más kötőszavakat és mondatokat kell találnom, mert ez így nem megy tovább. És magamban, titokban – hiszen ez volt az asztalfiók-irodalomnak a kora –, lassacskán kezdtem keresztülmenni egy olyan változáson, amin már a XX. század végigment, áthaladva a formabontáson, az avantgarde különféle fokozatain. Mit jelentett ez nekem? Elsősorban annyit jelentett, hogy kezdtem tördösni a formát. Én, aki a 30-as, 40-es évek konzervatív ízléséből indultam, és ez jegyezte meg korai verseimet. Konzervatívnak nevezem azt az ízlést a világirodalomhoz képest. És meg kell állapítanom, hogy mindannyian többé-kevésbé így voltunk vele, azok is, akik 45-ben indultak, meg azok is, akik nem akkor indultak: kezdtük szorítónak, elszáradtnak, konzervatívnak érezni eddigi kifejezésmódunkat: az asztalfiókokban egy új formabontás készülődött. Miközben körülöttünk a „Lobogónk, Petőfi” korszaka menetelt. Tudjuk jól, hogy az avantgarde a magyar irodalomba kevéssé szívódott fel, ez már irodalomtörténeti kérdés, ez a maguk dolga, nem kívánok beleszólni. De azért engem is érint. Rendkívül érdekes ugyanis, hogy miért, hogyan, mi okból volt annyira más a magyar költészet útja a XX. században, mint a világköltészeté? Ennek nagyon sok oka-foka van. Nem érdemes itt kitérni rá. Tény azonban, hogy én lassacskán, az 50-es években kezdtem rájönni, hogy az avantgarde nincs jelen, hogy a formabontás, a másfajta beszéd nincs jelen, legföljebb egy kiterjesztett értelmű szimbolizmus van jelen a magyar irodalomban, az újnépiességgel együtt, amit Illyésék – bizonyos értelemben, formailag Szabó Lőrinc – képviseltek a 30-as években. És hogy ez más, mint a világirodalom képlete.

Nem ilyen tudatosan fogalmaztam, nehogy azt képzelje. Egyszerűen csak elkezdtem tapogatózni valami más felé. És az első mozdulatom, mondom, az volt, hogy a formát kezdtem tördösgetni, nem tetszett már nekem annyira a sima jambus meg a szép anapesztus meg a versszakolás. Összetörtem a sorokat. Összetörtem a mondatokat. És: a mondanivalót valahogy másképp helyeztem el ezek között a formák között. Persze rosszul mondom, mert éppen fordítva történt, mondanivaló volt az, amely szétfeszítette, széttörte a formát. Csak nekem formai oldalról mutatkozott meg. Egyszerűen muszáj volt sarokkal rálépnem néhány jambusra, hogy széttörjem, mint a diót. Pontosan emlékszem rá, hogy melyik volt az első versem, amelyet – idézőjelben – „ilyennek” titulálok. Ez a Balaton. Ezt körülbelül 53-ban írtam, nem tudom pontosan megmondani, sajnos, mert szamár fejjel nem dátumoztam a verseimet. Miben különbözött ez a vers mindattól, amit előzőleg írtam? Legfőképpen abban, hogy nem volt fogalmilag körülkeríthető tartalma. Volt természetesen tartalma, amely tartalomelmondásra buzdíthatott volna egy iskolában, de ez sokkal kevésbé merítette ki a verset, mint a régebbi típusú verseim esetében. És ezt magam is éreztem. Valami olyasfélét kottáztam le benne, és a továbbiakban is ezt tettem, amit magam sem értettem teljesen, csak sejtettem. A vers kilógott a tartalmi megfogalmazás kereteiből. Nem teljesen lógott ki, mert ez a folyamat lassú volt, lépésről lépésre ment, ahogy a belső szükségszerűség létrehozta. Nem úgy játszódott az le, hogy hohó! én rájöttem egy másfajta írásmódra és arra, hogy volt avantgarde a világon. Szó sincs róla. Ilyen szempontból például a Kassákkal való barátságom széljegyzet volt. Tiszteltem Kassákot, és lassacskán, a magam belső átváltozásainál fogva kezdtem rájönni, hogy mi a magyar avantgarde, és mi az, amit ő csinált. De eszem ágában se volt, hogy azt csináljam, amit ő, az egy teljesen más ízlésnek a terméke volt. Az, hogy úgy mondjam, az avantgarde első hulláma volt a tízes, húszas évek, a kezdeti avantgarde, és közben már sok minden történt. A magyar irodalomban is nagyon sok minden történt.

Ezek a többé-kevésbé szétbontott verseim, amelyek nekem új periódust jelentenek, az 57-ben megjelent Szárazvillám című kötetemben találhatók. Annak is abban a második felében, amely az újabbakat tartalmazza. Mert hiszen egy csomó verset írtam még az 50-es években, amik a régi stílusomnak feleltek meg. Ilyen új féle, szétbontott, ugyanakkor többszálú versemnek tartom a Balatont, a Paradicsomkertet, a Villamost, a Trisztán és Izoldát és másokat is. Akkoriban úgy fogalmaztam meg a változást, hogy ha eddig bigát hajtottam, ezentúl kvadrigát kell hajtanom a versben – nem kettős fogatot, hanem négyes fogatot. Valahogy sokkal többfélét kell összefognom, mint eddig. Ennek a személyes avantgarde-nak egyáltalában nem az volt a jegye, hogy összezagyválni a dolgokat vagy megbotránkoztatót mondani, az nem az én ízlésem. Inkább azt kell mondanom, hogy ez a fajta újdonság a versben a kihagyások következménye. Itt ne gondoljon politikai kihagyásra, már több ízben mondtam, hogy én alapjában véve nem vagyok politikai költő, ami bejött politikum az írásaimba – és sok minden bejött –, az az idők szükségszerűsége volt, de nem eredendő szándékom. A kihagyás, a tömörítés, egy bizonyos elliptikus írásmód teszi azt a jelleget, ami ezt a nem avantgarde avantgarde-ot karakterizálja. És azért merek ilyen szélesen fogalmazni, mert ezen a változáson nemcsak én mentem át. Úgy látom, hogy egyrészt az Újhold költői, másrészt bizonyos értelemben majdnem az egész irodalom, amelyik ezekben az ötvenes években nem jelenhetett meg, átment ilyesfajta változáson. Amelyik megjelenhetett, az természetesen szocreált csinált.

Sokkal később tudtam csak megfogalmazni, hogy mindez voltaképpen mit jelent. Rátaláltam egy szakkifejezésre: az objektív lírára. Amely van, létezik, egzisztál a világirodalomban. Én azonban bevallom magának, hogy ezt a saját szám íze szerint magyaráztam. Szájam íze szerint magyaráztam más költők esetében is. Hogy mit is értek igazából objektív lírán, azt egy sokkal későbbi Rilke-tanulmányomban próbáltam leszögezni, mert Rilkére vonatkoztatva vált előttem világossá. Ugyanakkor persze önmagam számára is, önmagamra vonatkoztatva is világossá vált. Jellegzetessége bizonyos ellipszistömeg, mondom, a kihagyások tömege. Még ennél is sokkal fontosabb: az első személynek a kiemelése a vers középpontjából. Az a lírai „én” ezentúl másutt van. Sőt esetleg nincs is jelen. Mellesleg jegyzem meg, hogy korántsem csak az úgynevezett objektív lírában áll így a dolog. Nézze meg, kérem, hol van az „én” a szürrealizmusban? vagy a futurizmusban? Vagy az expresszionizmusban, ahol többnyire a „mi” helyettesíti. Másutt van a költői „én”, mint ahogy azt a romantika óta megszoktuk. Azután: lényeges itt a tárgyaknak – ez már sajátosan az objektív lírára jellemző –, a fogható, látható, tapasztalható tárgyaknak és helyszíneknek a fontossága a versben, amelyek tartalomhordozóvá válnak, továbbá áttételes személyeknek, bizonyos personáknak a jelenléte. Dramatis personae. Ezek is egyre-másra és régóta megjelennek a verseimben, például a Trisztán és Izoldában már, amely kis drámaként van komponálva, de később is csináltam efféléket mindig. Hogy aztán ez igazából objektív líra-e, és kimeríti-e ez a szakkifejezés azt, amit csináltam – azt nem tudom. Hogy azonos-e a világirodalmi fogalom azzal, amit objektív lírának neveztem – megint csak nem tudom. De tőlem még ez is szép. Elvégre én költő vagyok, nem lehet tőlem elvárni, hogy magam jellemezzem magamat. De hát kínomban mégiscsak azt cselekedtem, mert arra ugyan hiába vártam, hogy engem jellemezzenek. (Tisztelet a kivételnek.) Szóval ezt az objektív lírát mint skatulyát szeretettel és gyöngéden átnyújtom a kritikusoknak, használják egészséggel. Jó az a háznál.

KL: – És a műfordító Nemes Nagy Ágnes mikor született meg?

NNÁ: – Nagyon jó, hogy szóba hozta, éppen erre akartam rátérni. A személyi kultusz a műfordítás korszaka volt. Megint nemcsak az én életemben, hanem az egész magyar irodalom életében, mármint abban a szektorában, amely nem jelenhetett meg. Ennek köszönhetjük – már bocsásson meg, hogy ezt megjegyzem – a magyar műfordítás komoly föllendülését. Rengeteget fordítottam. Nálam ez kettős jellegű, mert hiszen már kezdettől fogva rájöttem: a magyar irodalomban a műfordításnak kivételes szerepe van. Nekem a műfordítás nemcsak kényszer volt, hanem ambíció is. Gyönyörű, nemes mesterségnek tartottam a műfordítást, és legalább 400 év óta a magyar irodalom kiiktathatatlan részének. Amikor az 50-es években ránk zuhant a műfordítói kényszer, még akkor is aránylag szívesen csináltam. Szívesen csináltam a műfordítást meg az iskolai munkát, tanítást is; örültem, hogy egyáltalán lehetőségem van fordítani vagy tanítani. Zárójelben jegyzem meg, nehogy azt higgye, hogy mindaz a műfordítás, ami az én nevem alatt jelent meg, az az én munkám. Az 50-es években sokan voltak, akik műfordítást sem kaphattak, így néha „négerekkel” dolgoztunk, illetőleg átengedtünk fordításokat másoknak. Csak akkor téptem a hajam, hogyha derék bajtársam pocsékul fordított az én nevemben – akkor dühös voltam.

KL: – Tudna említeni azért…

NNÁ: – Majd bolond leszek. Először is nem emlékszem, másodszor szántszándékkal se említenék.

KL: – Tudniillik itt van, csak mintegy zárójelben, egy irodalomtörténeti probléma, a Babits-Szabó Lőrinc Eratója. Most már se Babits nem él, se Szabó Lőrinc, és vitatkozunk rajta, és nem tudjuk, hogy melyik fordítás Babitsé, melyik Szabó Lőrincé. Egyikük se jelölte meg.

NNÁ: – Hát dolgozzanak. Lóránt, ez a maguk dolga. Próbálják kideríteni.

KL: – Én próbáltam egy javaslatot, amit Rába is elfogadott.

NNÁ: – Ez jó, ez mulatságos. Ne haragudjék, hogy nevetek. Hát náluk, Babitséknál, nem kényszerből alakult így a dolog. Gondolom, csak összezagyválták a fordításaikat. Nálunk viszont kényszer volt, de nyugodjék meg, semmi jelentékeny, semmi olyasmi nincs az álfordítások közt, ami bárkinek az életművét vagy az életművéről alkotott képet befolyásolná. No most: mi mindent fordítottam? Kár fölsorolni; túl sok. Néhány korszakot említenék inkább, ami hozzám közel áll. A francia klasszicizmust például. Ezt Magyarországon nem szeretik.

KL: – Corneille-t maga hozta közel.

NNÁ: – Corneille, Racine, igen. La Fontaine-t nem említeném, az bizony inkább homokrágcsálás volt a francia klasszicizmus végeláthatatlan vidékein, de hát…

KL: – Azt maga se szerette?

NNÁ: – Nemhogy nem szerettem, de egy lírikusnak…

KL: – Szabó Lőrinc is olyan kínnal fordította.

NNÁ: – De drágám, az nem líra. Hajlandó vagyok én nem lírát is fordítani, de ezeknek a bölcs gnómáknak a szűnni nem akaró versbe foglalása, valahogy… Az ember szívesen lefordít ilyet egyet, kettőt, de ezek a tanulságos kis dolgok, ilyen véghetetlen tömegben, az kivesézi az embert. A munka öröme ugyan itt is megvan, mert nem is olyan könnyű ebben a váltogatott, nem tisztán alexandrinikus formában fordítani. De Racine-t nagyon szerettem, még a párizsi utam alatt is, emlékszem, a bukinistáknál, a Szajna-parton mindig vettem ócska, másodkézből való kis iskolai kiadásokat. És a hotelszobánkban, a Rue Royer-Collard-on (azóta már meg is szűnt a hotel) ott ültem, vagy inkább kucorogtam azon a nagy, kényelmetlen, kigödrösödött franciaágyon, és Racine-t olvastam. Egyáltalán a francia XVII. századnak bőven vannak részei, amelyeket szeretek, Racine-on kívül Pascalt említeném, bizonyos értelemben Corneille-t, Corneille-t, aki képtelen, de mégis nagyszerű. Ha eltekintünk a kiindulásai abszurditásától, a megépítettsége sugallatos. Mert mit szeretek a francia klasszicizmusban? az építettségét, a szerkezetét. Egyáltalán, ami a költészetben architektonikus, az közel áll hozzám. A szót egyébként Goethétől veszem. Jobban hat rám ez a néma eszköz, ez a szó nélküli eszköz, ami a szerkezet és az építettség, mint a verbumok, a szavak, az állítások. Ez a boltozás, ez a fülkézés, ez az egymás után következés, ez az időben való folyosózás, ez az arányelhelyezés – ez nekem végtelenül sokat mond, és sokat mondott mindig.

KL: – Racine-t, azt még a fordulat előtt kezdte fordítani.

NNÁ: – Igen, stimmt. Racine-t talán még 46-ban vagy 47-ben.

KL: – Szóval ez abban a nagy…

NNÁ: – Abban a nagy…

KL: – Csatlós-féle Racine-ban jelent meg.

NNÁ: – Igen. Lila, arany csillagokkal, pocsék.

KL: – A külleme.

NNÁ: – A külleme, igen. De az a fordítás nem volt visszataszító számomra, sőt. Bár akkor eléggé gyakorlatlan fordító voltam, ott tanultam a francia alexandrint magyarul megcsinálni. – A másik nagy kor, amelyik közel állt hozzám, és amit tulajdonképpen az 50-es évek alatt kezdtem beszerezni: a modern világirodalom. Apollinaire, Éluard, Aragon, St. John Perse, Eliot, García Lorca. Igaz, mondhatja, hogy ezekből tulajdonképpen keveset fordítottam, de olvastam őket, Claudelt, Supervielle-t, Audent. Megpróbálkoztam kortárs angolokkal egy-egy vers erejéig, hiszen angolul sose tudtam jól. De nagyon érdekelt például (beszéltünk már róla a rádióban is) Sidney Keyes, Macneice, egy-egy darab Philip Larkin. Aki viszont a kötelező anyaghoz, a musz-anyaghoz számított, az Victor Hugo volt. Beláthatatlan, hogy mit fordítottam én Hugóból, mert aztán kínomban az egész verses oeuvre-jét végigolvastam egy időben. Tudja, hogy mi az? Ha egy talicskára fölrakja az ember, akkor is csak púpozva fér föl. Tűrhetően el tudtam tájékozódni akkoriban például a Contemplations bonyolult datálási kérdéseiben, de szerencsére már elfelejtettem. Mindent összevéve, Hugo mégis nagy költő. Nagy költő, minden pátoszával, hamisságával együtt. Általa azért sok mindent megtanultam. Műfordításból, a XIX. századból, a francia irodalomból. Mert állandó kérdések és izgalmak nyúltak át Hugóból régebbi korokba és újabb korokba is. Annyira betölti azt a századot kezdetétől végéig, hogy sok minden van benne, ami átlóg más századokba.

Itt jegyzem meg, ami bizonyos fokig párhuzamos avval, amit az avantgarde-ról mondtam, hogy a műfordítói ízlésem is erősen megváltozott. Ahogy a költői ízlésem is megváltozott ezekben az években. Az én origóm a századvég volt. Ami legközelebb állt hozzám diákkoromban, az a Nyugat-nemzedék volt, a nagy, magyar Nyugat-nemzedék. És lassan, észrevétlenül, egyre jobban eltávolodott tőlem. A magyar és a világirodalmi fin de siècle, a szecesszió finoman elúszott a szemem elől. És visszanyúltam sokkal régebbiekig. Nem, nemcsak a divatos ősköltészetig. Például a francia irodalomban vonzóbbá vált számomra egy csomó olyan salabakter, akit a kutya se olvas. Elfelejtett, beporosodott, iskolás költők sora. Ezek egyszerre érdekesebbé váltak számomra, mint a cifra, édes, dekorációs századvég. És fontossá vált számomra a legmodernebb, a kortársi líra. Tehát az origótól előrefelé és visszafelé távolodtam az ízlésemben. Érdekes módon ezt másokról is elmondhatom. Akár hiszi, akár se, ezt néhányszor egyeztettük például Rónayval, hogy milyen különös módon változott az ízlésünk életünk folyamán. Méghozzá életünknek a második felében. A régiek és a legmodernebbek felé eltávolodva a mi kezdeti középpontunktól, a századvégtől.

KL: – És a drámafordítások?

NNÁ: – Megemlítem a Brecht-fordításaimat. Mai napig se tudom pontosan, hogy hogyan került hozzám Brecht, mindenesetre 57-ben, még Balázs ült, akkor hozták hozzám az első Brecht-fordítást a Nemzeti Színházból. Aminek egyébként nagyon örültem. Ez volt futó bepillantásom a színházi világba. Műfordítás szempontjából azért volt érdekes, mert megtanultam – vagy igyekeztem megtanulni – az élőbeszédet fordítani. Közismert a színházi világnak az az előítélete, hogy jó műfordítóval nem szívesen fordíttat. Merthogy azok sok mindent tudnak, de élőbeszédet, színpadi dialógust nem tudnak csinálni. „Nem mondható” a szövegük. Hát ez tiszta szín prekoncepció. Nyugodtan beszélhetek erről, mert azon kevesek közé tartozom, akik fordítottak színháznak. Hány, de hány remek műfordítónk viszont nem fordított. Elhiszem, könnyebb összebarkácsoltatni helyben egy szöveget, mint hogyha a műfordítás valódi berkeiből húznak át valakit, és engedik megtanulni mondható szöveget írni. A mondhatóságot is persze meg kell tanulni, nem vitás. De hogyha egy műfordító meg tudja tanulni a legújabb amerikai szlenget visszaadni magyarul, meg tudja tanulni a XVI. századi Ronsard-szonettek hangját – ugyan, miért ne tudná megtanulni a mondható színpadi szöveg létrehozását? – Érdekes volt Brecht. Kezdetben nem különösebben vonzódtam hozzá. Az esetlegessége zavart. Ennek a német formabontásnak az odavetettsége, vázlatszerűsége, amit ő erősen alátámaszt ideológiailag is. De nem biztos, hogy ezek az ideológiák, amiket egy költő ars poeticaként mellékel, azok csakugyan azt jelentik-e, amit jelentenek. Aztán később megtanultam becsülni. Úgyhogy már a későbbi Brechteket – négyet fordítottam összesen – örömmel formáltam át magyarrá. Brechtet mint költőt nem szerettem különösen, de a színpadi songjai azért nagyon érdekesek. A kezdeti Brecht-előadások iszonyatos bukások voltak, ha nem tudná. 57-ben, 58-ban a kutyának se kellett Brecht Magyarországon. Az, hogy Brechtet becsüljük, és mint a Times Literary Supplement, nagy cikkeket közlünk róla, az későbbi fejlemény, a 60-as évek neoavantgarde-jával következett be.

KL: – Akkor hadd mondjam meg, hogy én akkor szerettem, írtam is róla. És most nem szeretem, amióta divatos.

NNÁ: – Igen?

KL: – 59-ben már írtam egy tanulmányt Brechtről, Vele vagy ellene? címmel, rajongva mellette, ma már csodálkozom akkori rajongásomon.

NNÁ: – Én, én nem csodálkozom. Van benne ma is vonzóerő; elvégre a mai színpad moccanni se tudna nélküle.

KL: – A Jó embert keresünket…

NNÁ: – Azt fordítottam először.

KL: – Maga fordította, és Gellért Endre rendezte.

NNÁ: – Igen, Gellért Endre rendezte. Nagyon rokonszenves, kulturált ember volt.

KL: – Nekem tetszett az a rendezés.

NNÁ: – Ezt én igazán megértem. Szóval a műfordításnak sok mindent köszönhetek; nem tartozom ahhoz a nemzedékhez, amely kizárólag kényszerből fordít, inkább két nemzedék között vagyok. Rónayék még, azt kell mondanom, többnyire örömből fordítottak, ambícióval, gyönyörűséggel és hatalmas irodalomtörténeti apparátussal, mert az is számít. Kálnoky, Vas István hasonlóképpen. Még valamit a fordításról. Azt tudniillik, hogy a fordításban kiéltem egy bizonyos fajta költői hajlamomat. Azt, amit úgy neveznek, hogy formai játékosság. Gyönyörűségemre szolgált kezdetben leoninusokat fordítani, pláne olyan szövegeket, ahol ezek a rímes hexameterek hangsúlyos verssel rímelnek és fonódnak össze. Fantasztikus formai játékokba bonyolódtam, és élveztem a nehézségeket. A legpuritánabb nehézségeket, amiket például a francia alexandrin támaszt a francia drámában, és a cifra, bohócos, sokszínű, tarka nehézséget, amit mondjuk egy középlatin szöveg jelent. Szerettem szép anapesztusokat, vaskos, vad népdalokat, egyetlen rímmel végigfont spanyol románcot. Kiéltem itt azt a játékosságot, ami nélkül alig akad költő a világirodalomban; kiéltem ezt továbbá a gyerekirodalomban és a gyerekversben, Weöres Sándorral együtt…

KL: – Épp akartam kérdezni, hogy mikor lépett be a gyerekvers? Az is kényszer volt?

NNÁ: – Nem akarok hazudni: egyszerűen anyagi okokból kezdtem gyerekverseket írni.

KL: – Azt is az 50-es években?

NNÁ: – Az 50-es években, mert megengedték. Írhattam leporellót: Mossatok fogat, gyerekek. Aztán, ahogy lépésről lépésre előrehaladtam benne, rájöttem, hogy a gyerekvers: műfaj. Itt lehet valamit csinálni. Híve vagyok annak, miszerint a jó gyerekvers is ugyanolyan verscsírából indul, mint a valódi vers. Csak a feldolgozási módja, az előadási módja más. És hát ott is el tudtam játszadozni millióféle formával, rímmel, a magyaros ritmus meg a mértékes ritmus összecsengetésével, ahogy Weöres Sándortól tanultuk mindnyájan. De éppen azért, mert ennyi mindent belerakhattam a fordításba, a gyerekversbe, ebből a formai játékosságból a verseimre szinte semmi se maradt. Innen nézve a verseim, mondhatnám, puritánok. A szó szoros értelmében vett versforma már régóta nem érdekel a versben. A formabontás, amelyről említést tettem, az idézőjeles avantgarde törekvés, ami aztán később fölerősödött bennem, az sem a forma felől érkezett hozzám, hanem a belső szükségszerűség felől, és az is inkább a puritanizmus felé hatott. Eszem ágában sem volt érdekes, újmódi trükkökkel kísérletezni. Nem mintha az ilyesmit elítélném, és nem mintha a játékosság idegen volna tőlem; tudja jól, hogy nem az, a verstan is mélyen érdekel, a verselés elmélete. De amim ebből volt, kiélhettem a műfordításaimban; a verseimben másról van szó.

KL: – Most beszéljünk talán a legújabb korszak verseiről.

NNÁ: – Igen… az 56 utáni korszakról. Balázst szerencsére hamar kiengedték a börtönből. Ennek volt egy darabig még bizonyos utóhatása, de ma már nincsenek következményei. Lassacskán megindult az olvadás. Kezdtünk újra megjelenni. Voltak, akik segítettek ebben, voltak, akik gátoltak. Az olvadás egy késői következménye, hogy itt ülök magával, és az olvadásról beszélgetünk. A versek. Hadd folytassam ott, ahol abbahagytam, hogy tudniillik miféleképpen érett be az a változás a verseimben, ami az 50-es években elkezdődött. Egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy másféle verseket írok, mint azelőtt. Persze aki kívülről nézi, annak ez természetes. Nekem nem volt az. Nekem azért meg kellett küzdenem, és magam se tudtam, hogy mi felé haladok. Próbálkoztam bizonyos énekhangra írott versekkel is. Nem ez volt az igazi út, bár nem bánom ezt sem. Inkább az volt, ami főleg a Napforduló című kötetemben található (1967). Idevágó verseim például a Vihar, a Szobrok, a Között – természetesen mások is. A Között különben kulcsvers, ezt tudja. Az egyik bemérési pont, ahol a legmesszebbre futottam ezen az úton.

KL: – Azóta esztétikai fogalom is lett a „között”.

NNÁ: – Igen, gondolja?

KL: – Használjuk vershelyzetekre, életérzésre.

NNÁ: – Ennek az új fogalmazási módnak az egyik jellegzetes megjelenése az Ekhnaton-ciklus. Nem beszélek róla, mert már beszéltem; Latorral is volt egy beszélgetésem a rádióban éppen az egyik Ekhnaton-versről. Tulajdonképpen ezt a periódusomat tartom legfontosabbnak, ezzel azonosulok leginkább még ma is. Megemlítem, hogy amióta az 50-es években elhallgattattak minket, állandóan föl-fölröppent az a vád ellenem és társaim ellen, hogy érthetetlenek vagyunk. Ezt, bevallom magának, unom. Még cáfolni is unom. Megpróbáltam már cáfolni egypárszor, de minek? Szíveskedjenek megnézni a világirodalmat, aztán megnézni a mi verseinket, és azután azt állítani, hogy érthetetlenek vagyunk.

KL: – Már az újholdas versekre is mondták?

NNÁ: – Nem, ott még nem. De ott is történtek már célzások a „homályosság”-ra. Soha életemben nem voltam az érthetetlen költészet híve, amivel nem azt akarom mondani, hogy nem lehet a költészetnek egy bizonyos célkitűzése túllépni a nyelvi formulákon, és másképp, mondjuk, csak hangzással kifejezni valamit, mint például a lettrizmus teszi. De hát én nem ezt csináltam, egész egyszerűen nem ezt csináltam. Mindig mindent elkövettem, hogy a vers a maga rendkívül bonyolult, homályos tárgyához képest a lehető legvilágosabb, legérthetőbb legyen. Ez afféle rosszindulatú szamárság, ez az érthetetlenségvád velünk szemben, vagy inkább megbélyegző inszinuáció. Egyébként ezen is túl vagyunk, mert mióta ugyebár a magyar irodalom a 60-as években megkapta a neoavantgarde-ot, azóta a mi verseink mint a klasszikus világosság példái szerepelhetnek. A neoavantgarde-nak különben én örültem. Örültem, mert híve vagyok annak, hogy minél többféle hang szóljon egy költészetben, és szerencsének tartottam, hogy végre a XX. század irányzatai beáramlanak a mi líránkba is. A fejlemények nem egészen úgy folytatódtak, ahogy én reméltem.

Valahogy többet vártam, mint amennyi bekövetkezett. De ez a várakozás már a jelen, sőt a jövő kategóriájába tartozik, és bármikor – reméljük – kellemes meglepetésbe csaphat át. Valamint beletartozik az is, amit mostanában csinálok, bár nagyon kevés verset írok. Közeledem a prózavershez. Ebben próbálom feloldani azt a túlságosan elliptikussá vált versbeszédet, amelyhez egy bizonyos ponton eljutottam. Ha ugyan ezt próbálom. Mivel jelen időről van szó, melyhez nincs történelmi távlatom, sőt: semmiféle távlatom sincs, itt elveszítem ennek a pályaképnek a relatív-remélt, óhajtott-objektivitását. Mi értelme volna olyasmiről beszélni, amiről még magam sem tudom, hogy micsoda?

KL: – De talán beszélhetünk a tanulmányairól. A tanulmány – már műfajánál fogva is – sokkal inkább racionalizálható. Az utóbbi időben – úgy az 50-es évek végétől kezdve – esszéket, tanulmányokat is írt. Kritikákat (néhányat) publikált már az Újhold idején is. Hogy épülnek bele ezek a tanulmányok az életébe?

NNÁ: – Először arra felelnék, hogy mikortól fogva írok tanulmányokat. Nem az 50-es évek végétől kezdve. Hanem sokkal-sokkal újabb időben, 10 éve, 12 éve. És bevallom magának, hogy ezt nagy szerencsének tartom, hogy valaki ötven éves kora körül át tud térni egy másik műfajra, méghozzá olyan műfajra, ami valahogy mindig is jelen volt az életében, legalábbis imagináriusan. Mindig vonzottak a vers elméleti kérdései. Azok az elméleti kérdések, amelyek tapasztalatokon alapulnak. Mert azt remélem, hogy valóban esszét írok, és nem tudományos jellegű művet, nem is kívánom azt a benyomást kelteni, mintha tudományt művelnék. Nem vagyok én más, csak egy edzett költő, aki sok mindent látott, sok mindent kipróbált életében, és a tapasztalataiból dolgozik. Tehát nem bibliográfiából, nem tudományos apparátusból, kutatásból veszi az állításait, hanem abból, amit megélt és meggondolt. Ennek megvan – mint mindennek – az előnye, hátránya. Előnye, hogy magamhoz képest igyekszem hitelesnek lenni; hátránya, hogy talán a konklúziók általánosítása nem olyan széles körű, mint amilyen lehetne.

KL: – Ne haragudjon, hogy vitatkozom. Egyrészt néhány ilyen verselméleti és verstani tanulmányát alapvető jelentőségűnek éreztem már korábban is. De ugyanakkor úgy érzem, mintha ezek mögött nemcsak a maga versismerete és versgyakorlata lenne, hanem a verselméletet és verstant is áttanulmányozta volna.

NNÁ: – Hát persze, Lóránt, igyekeztem. Csak eltitkolom.

KL: – Tudniillik a szakszerűségén, a kifejezésein látszik a szakirodalom alapos ismerete.

NNÁ: – Természetes, hogy érezhető. Anélkül nem kezdenék el provedálni ezekről a dolgokról, hogy ne nézzem meg, ami számomra megközelíthető, és az érdeklődési körömbe vág. Csak azt akarom jelezni, hogy nem a tudomány itt a lényeg; nem ismertetni kívánom mások elméleti munkásságát, nem azokat kívánom továbbgondolni, nem a tudomány bizonyítottságára törekszem. Amennyire tudom, persze, ellenőrzöm a saját elgondolásaimat, mások eredményeivel összevetem, de a lényeg, amire igazán támaszkodom, az az én költői és olvasói tapasztalatom.

KL: – Azt hiszem, itt is a műfaj szempontjából Arany példája jelenik meg.

NNÁ: – Igaz, ami igaz, megjelenik Arany példája. Az övé is.

KL: – Mert ő is mindent tudott, ismert.

NNÁ: – Hát persze, mindig Arany. Ezért még külön szeretem. Az alkata is valahogy… mert nem minden költőben szükségszerű az elmélet vonzása, ezt fölösleges mondanom. De nálunk talán még kevesebb az olyan költő, aki evvel foglalkozik, mint aki foglalkozhatnék vele. Nagyon egészséges dolog lenne pedig egy irodalomban, ha az írók maguk is beleszólnának az elméleti kérdésekbe vagy irodalomtörténetbe vagy kritikába. Mint Vas István teszi, vagy – másképp – Somlyó György. A francia irodalomban ez az elméleti, tudatosítási szándék rendkívül erős, nézze csak meg. De az angoloknál is, bár kevésbé föltűnően. Az angolok vannak azon az állásponton, mint én, hogy nem tesznek úgy, mintha tudósok volnának, vagy irodalmi megváltók, bár ez nem zárja ki, hogy tudjanak egyet-mást. És igyekeznek minél kevesebb nagyképűséget és minél több olvasmányosságot belevinni abba a szövegbe.

A szöveg. A prózára való áttérés. Mondom: Isten áldásának tartom, hogy ötvenéves korom körül sikerült egy másik műfajba is átmennem, ami addig csak nagyon ritkásan volt jelen az életemben. Gondolom, ha mások a társadalmi körülmények, akkor sokkal gyakrabban és sokkal hamarább megjelent volna. Így is hálás vágyok a sorsnak, hogy megjelenhetett. De nem volt könnyű az előhívogatása. Ne felejtse el, én mégiscsak lírikus vagyok. Amíg én rájöttem, hogy hogyan kell egy prózai mondatot megcsinálni – mert, mint talán már említettem, én nem lírai prózára vágytam. Nem lírai prózát akarok írni, nem lelkes körülömledezését a lírai teljesítménynek, hanem attól élesen elváló prózai prózával, esszéprózával kívánom közölni elsősorban a gondolataimat, és nem az emócióimat. Borzasztó, mi mindent kellett itt megtanulnom. Teljesen más nem is csak a lírai attitűd, a lírai magatartás, hanem a lírai mondat, mint a prózai. Át kellett hangszerelnem a beszédmódomat, illetőleg a természetes, mindennapi beszédmódomhoz közelíteni, ugyanakkor levenni belőle a fecsegést, ami az ilyen irodalmi csevelyben mindig jelen van. Szerettem volna eleven, természetes hangot találni arra, amit mondani akarok, bizonyos humortól, öniróniától sem kímélve meg magam és az olvasót. De ugyanakkor meg kellett tanulnom, hogy ez a természetes csevegőmód a megcsináláson alapszik. Álcsevegés, áltermészetesség, mint mindenütt az irodalomban. Azonkívül rájöttem arra, hogy a prózának a legkisebb egysége mégis a bekezdés, és nem a mondat. Ámde a bekezdéshez a mondatokat is meg kell fabrikálni. Nehéz elevenen tartani egy olyan magyar mondatot, amely elvont, elméleti kérdésekről szól. Mert ahogy az irodalomtudomány beszél, az nem az én utam. Már céloztam rá, hogy Mikszáth áll mögöttem képzeletbeli atyamesterként, meg Kosztolányi, meg Ottlik, meg Illés Endre, sőt – erősen – Illyés. Valamilyen mozgékony magyar prózára vágytam, amely ugyanakkor babitsi irodalmi szenvedélyt rejthet magában. Nagyon erősen átéltem, hogy a próza sokkal jobban különbözik a verstől, mint amennyire a verstől különböznek más művészetek. Úgy érzem, egy szobor, egy festmény vagy egy zenemű közelebb van a vershez, mint a próza. A vers az valahogy folyékony szobor vagy szilárd szökőkút. Ebből az abszurd anyagból prózát csinálni nem lehet. Talán nem is szabad. Örkény mondta egyszer, hogy: „A nyelvhelyesség a prózaírók ügye, a költők »glóriával általlépik azt«” Hát nagyon igaza van. Nem ismertem a „nyelvhelyesség” nevű állatot, míg verset írtam. Prózát írván viszont megtanultam, hogy hol lakik az úristen.

És mindez miért? Mert égetővé vált számomra a vers rejtélyes jelenléte az emberi pszichében és az emberi történelemben. Különösen, ha a XX. század felől nézem a dolgot. Egyszerre izgatni kezdtek a vers alapkérdései, a versjelenség maga, elsősorban századunk új költői tapasztalatai alapján. Megpróbáltam egyes részletekhez közel kerülni, mint például a költői kép vagy a verstan változásai, illetve általában hozzáférkőzni – a versen át, a vers segítségével – a művészet alapjaihoz, jellemző „rendezettségi” faktorához. Úgy éreztem, mintha a bennem felgyülemlett, higgadt verstapasztalat, egy élet tapasztalata, váratlanul felforrt volna, és új halmazállapotban új edényeket követelne magának. Kénytelen voltam valamilyen befogadó eszközt, üstöt, lábast fabrikálni magamnak. Ez a tanulmány.

KL: – Talán mondana valamit az utóbbi évek élményanyagáról.

NNÁ: – Az adódók közül kiválasztok egy élménykört. Egy nagyot, általánosat, tudniillik az utazásét. Ebben egy vagyok népemmel. A magyar nép utazik. Rendkívül szerencsésnek tartom én is, a mostani, legújabb kor egyik jó vonásának, hogy végre kirohanhatunk külföldre, végre láthatjuk, érzékelhetjük azt, ami kint van, és érzékelhetjük magunkat a kintivel való viszonylatunkban. Enélkül ép önérzékelés sem személy, sem nemzet, sem irodalom számára nincs. Nagy utazási élményeim voltak; Párizsban, mondtam már, sokszor jártam; ott megismerkedtem francia és más nemzetiségű költőkkel. De Párizs túl nagy téma. Vegyük inkább Belgiumot. Érdekes módon az nagyon hatott rám, különösen Brügge, írtam is róla. Találkoztam ott néhány hattyúval – az első esszékötetemnek az volt a címe, hogy Hatvannégy hattyú, egy bruges-i hattyúval kapcsolatban. Ronda állat a hattyú különben; természettől utálatos.

KL: – És veszélyes.

NNÁ: – És veszélyes. Ilyen szép és ilyen disznó. Nagy példázat ez, uram, az irodalomra nézve. Láttam angliai hattyúkat is, különösen egyet, zöld kis folyón, lehajló fák ágai között, ahol csak úgy ült, borús, szürke ég alatt. Berzsenyit motyogtam róla: „A szent poézis néma hattyú, hallgat örökre hideg vizekben”. Anglia. Közel áll hozzám. Szeretem az angol teát, az angol házat, az angol esszét, furcsa módon az angol tanulmányt közelebbinek érzem, mint az általam mindig is imádott és sokszor áttanult franciákat. Szeretem a Hyde Parkot, szerettem azt a rhododendronburjánzást, amit Angliában májusban vagy júniusban látni lehet. Voltam még egyszer Olaszországban is, bár Rómába már nem jutottam el újra. Láttam Assisit, láttam Peruggiát. Peruggiában egy toronyban laktunk, szerintem ez a torony lakótorony lehetett talán a IX. században. Vad hőség volt, a torony hűvös és nyirkos, padlója vörös tégla, üvegtelen lőrésablakán esténként bejöttek a denevérek. Úgyhogy mikor benyitottunk és fölgyújtottuk a villanyt, abban a pillanatban a denevérek elkezdtek körözni a szobában. Erre gyorsan leoltottunk, kiugrottunk, és rábíztuk az állatokra, hogy most már menjenek ki; időnként a villanyfénnyel meg-megzavarva őket. Ez volt a minden esti denevérszínjáték. Nem szívesen aludtunk volna denevérekkel együtt, bár, őszintén szólva, én rokonszenvezem a denevérekkel. Nem ismeri azt az aranyos viccet, amit én szegény Szerb Antaltól hallottam először, a mezei egérről? A kis mezei egér játszik a réten; már alkonyodik. Egyszer csak elcsap fölötte egy denevér. Erre a kis mezei egér lihegve hazavágtat, és azt mondja az anyjának: mama, láttam egy angyalt! – Nekem mindig ez a denevér. A relatív angyal, az angyalnak egy bizonyos lehetősége.

Ott volt aztán az eddigi legnagyobb utazásom, kirohanásom egy másik földrészre: Amerikába. Nagyon gazdag út volt, és nagyon megerőltető. A vitalitásomat, egészségemet nagyon igénybe vette, ami amúgy is túlterhelt már, de azért kibírtam. Kibírtam. Átúsztam az Atlanti-óceánt, és vissza is jutottam rajta, fölötte. Azért is volt olyan nehéz ez az Amerika, mert hiszen mi főleg angol nyelvű környezetben éltünk, amerikai magyarokkal kevésbé jöttünk össze. Ami nagy különbség. Mi Iowa Cityben laktunk, az iowai egyetem íróprogramjának a meghívására, rendkívül szívélyes környezetben, ahol viszont amerikaiul kellett élni. Ott volt azonkívül negyven író a világ minden részéből, kínaiak, philippinók, spanyolok, bolgárok, argentinok, lengyelek, libériaiak, amit akar; rajtuk át is nagyon nagy falatot nyelhettünk a világból. Legfőképpen egy dolgot tanultam meg Amerikában, azt tudniillik, hogy európai vagyok. Amikor kiléptem Magyarországból, megtanultam, hogy magyar vagyok; amikor kiléptem Európából, megtanultam, hogy európai vagyok. Tudja maga, hogy milyen messziről meglátszik az emberen, hogy európai? Belép egy étterembe Amerikában, csak körülnéz a fejek fölött, és rögtön meglátja, hogy melyik az európai. Mert az európai késsel és villával eszik, míg az amerikai előre fölvágja és villával eszi meg. Az európai vatelines télikabátban jár. Az európai képes rá, hogy mosolytalanul köszönjön. Mindössze ötórás séta után már a fáradtság jeleit mutatja. Az európai nagyképű. Hiányzik belőle a természetesség, a magától értetődő bizalom, a nyílt, vidám szembenézés a világgal. Ha valahol szirénáznak – mentő, rendőrség, füst-szintmérő –, az európai összerezzen. Az európai ideges. Az európai fél.

Szóval európaiak vagyunk, és erre van egy másik bizonyítékom is: amikor Los Angelesben fölmehettem a Queen Mary-re, ami ott van kikötve és szórakozókombinátnak átképezve, akkor furcsa élményben volt részem. Élményem volt maga a Queen Mary is, mert hiszen ez volt ifjúságom hajója, az akkori legszebb, legnagyobb hajó az óceánon, és csodálatosan nosztalgikus volt rákönyökölni a Queen Mary mellvédjére, úgy nézni ki az óceánra. Azonkívül a Queen Mary előtt fölépítettek a parton egy angol kisvárost, egy kis, Tudor házkomplexust. Favázas, régi házacskákat, amikben mesteremberek régi mesterségeket űznek. Ott látható egy nagy piros londoni autóbusz is, előtte magas sisakos bobby, angol rendőr. Amikor aztán lefelé mentünk a Queen Maryről, beleütköztünk az őrségváltásba. Jöttek angol díszlépéssel a medvebőrkucsmás katonák, hogy leváltsák a hajó körüli őrséget, és szólt a Rule Britannia meg a God save the King. Nyugodtan nevethettem volna ezen az amerikai operetten, de nem nevettem. Döbbenten éreztem, hogy meg vagyok hatva. De miért? Hát mi vagyok én? egy hanyatló Nagy-Britannia? És akkor megértettem, hogy miről van szó. Hogy Európát jelentette a Queen Mary, hogy a hajó hazai üzenetet hozott. Hogy onnan tekintve csodálatosan egységes, egybelátható ez a rettenetesen tarka Európa, Angliától Bulgáriáig, Stockholmtól Szicíliáig. Akár kezembe is foghattam volna ott, a Csendes-óceán partján ezt az Európát, amelyet először életemben éreztem kicsinek.

Azt viszont, hogy a szülőföldem kicsi – és persze elképesztően súlyos földdarab, mint bizonyos, különleges csillaganyagok – már ismerős érzés volt. Talán a Föld is kicsi, érzékeltem hirtelen, és elnéztem a Húsvét-szigetek felé (balra lefelé kell nézni, egy műanyag szemétgyűjtő és a Baktérítő irányába). Európa-érzékelésemből egyszerre ugrottam hátra, a hazámig, és előre, a földgolyó felé. Földgolyóélményem volt, mint valamikor gyerekkoromban, Verne Gyulát olvasva, csakhogy most foghatóan, láthatóan, óceánba belepancsolhatóan. A roppant útirányok – hallottam magamban St. John Perse-t – fel-feltündökölnek, mint a körömnyomok ezüsttányérlapon. Mondanom sem kell: magyarul hallottam. Mert mondom, hazaélményem is volt ott, az óceánum mellett, majdnem szégyenletes kuckóvágyam. Legfőképpen az anyanyelvemre vágytam, vagyis a magyar költészetre, meg talán arra a gesztenyefára a Krisztinavárosban. Bár sem hazám, közép-európai helyem, sem időhazám, a XX. század nem kényeztetett el túlságosan, mégis hajlottam arra a feltevésre a Csendes-óceán partján, hogy a mi életünk odaát (ideát) nagy játék kis színpadon. Olyan létfolyamat – mint voltaképpen minden emberé –, amelynek dimenzióit elsősorban nem vízszintesen, hanem függőleges skálán, a minőség-milyenség skáláján lehet lemérni.

 

 

 

„A háborúnak vége”

KL: – A háború után a magyar irodalomban egy új költőnemzedék indult.* Ennek egyik tagja Nemes Nagy Ágnes. Szinte egyik napról a másikra ismerte meg az ország. 1946-ban megjelent Kettős világban című kötetét dicsérő kritikák fogadták, méltatások; a Sőtér István szerkesztette Négy nemzedék c. antológia, az akkori élő költészet seregszemléje kiemelten foglalkozott vele. Hogyan élte túl Nemes Nagy Ágnes a háborút, hogyan dolgozta fel ennek a háborúnak az élményét, amelyik ekkor keletkezett verseiben mindenütt ott kísért, és hogyan tudta ennek a szörnyű időszaknak múltával pillanatok alatt a szenvedés mellett az életörömnek is olyan költészetét teremteni, mint amilyennel akkori verseiben találkozunk?

NNÁ: – Meglehetősen nagy kérdés ez, amire hosszú felelet jár. Bevallom, sokáig gondolkoztam, hogy egyáltalában elvállaljam-e ezt a beszélgetést. Hogy érdemes-e nekivágni ennek a nagyon bonyolult, beláthatatlanul széles históriának, ami a háború, a háború vége, a háború utáni évek, egyetlen beszélgetés keretein belül. Hiszen sok mindent meg is írtam ebből, versekben, emlékezésekben, meg lehet, hogy még írni is fogok róla. Aztán mást gondoltam. Végül is ki tudja, lesz-e rá érkezésem, hogy ha leegyszerűsítetten is a hatalmas anyaghoz képest, egy-két mozzanatot kiragadjak ebből az időből, hogy megpróbáljak válaszolni arra a kérdésre: hogyan vészelted át? Akkoriban mindenki ezt kérdezte egymástól a lótetemekkel borított budapesti utcán: hogyan vészelted át? Tehát ha csak egy-két kirakós kockával is hozzá tudok járulni, vagy hozzá tud járulni bárki a leendő történelmi képnek a kialakításához, már akkor is megéri a dolog. Meg aztán, úgy tapasztalom, hogy a háborút nem ismerő, át nem élt nemzedékek, a fiatalabbak, mintha bizonyos mértékig hamis képet hordoznának magukban arról, ami akkor és ott történt. Minthogyha hajlandók volnának, mondjuk, kalandregénynek nézni azt, amit mi átéltünk, afféle folytatásos kriminek, amelyben az egy szál hős ronggyá veri az egész SS-t. Szívesen nézem én is az ilyen kalandfilmeket, de azért nem volt egészen ilyen egyszerű a dolog. Aztán ott van a másik jellegzetes magatartás, hogy bizony unnak minket, unják a mi háborús történeteinket, a könyökükön nő ki az emlékezésünk. Ezt, no meg nagyon sok minden mást is latra vetve, azt hiszem, elég homályossá válik, hogy történelmi tudatunk némileg homályos. Azt hiszem, nem árt a tisztázás. És ha a magánélet apró-cseprő ösvényein haladva járkál a személyes hitel, talán-talán rátalálhat olyan tisztásra, ahol a történetírás nem jár.

KL: – Mit tudna feleleveníteni ezekből az említett napokból, hónapokból?

NNÁ: – Hadd kezdjem egy történelmi dátummal, 1944. március 19-ével, a németek bejövetelének napjával. Velem ezen a napon semmi, de semmi sem történt. A Zugligetben voltam, egy barátnőm családjánál aludtam, és délelőtt jöttem lefelé a hegyről. Éppen tavaszodni kezdett, a fák rügyeztek, az orgonabokrok már kilombosodtak, és én végtelen élesen emlékszem annak az útnak minden lépésére. Már tudtam a híreket, már beszélték odafent a hegyen, és ezt a délelőttöt, ezt a félárbocos napsütést, ami hol volt napsütés, hol nem volt napsütés, sohasem felejtem el. Semmi sem történt velem ezen a napon, csak éppen megtörtént az, amit történelmi aggodalomnak tudok nevezni. Először ilyen erővel az én fiatal életemben. Nem mintha nekem akkoriban úgynevezett világnézetem lett volna. Nem rendelkeztem ilyesmivel. Ennek a nem egzisztáló világnézetnek az alapja egész egyszerűen az volt, hogy nem szerettem a háborút, nem szerettem az élelmiszerjegyet, nem szerettem a fatalpú cipőt, nem szerettem a zsidóveréseket az egyetemen, nem szerettem, hogy rokonaimat, fiatal udvarlóimat elcipelik a Don-kanyarba, és lefagyott lábbal jönnek haza, ha egyáltalán visszajönnek. Nem szerettem az életveszélyt, a bombázást, nem szerettem például az újságok hangját. Egyébként nem túl sok újságot olvastam, én mást olvastam akkoriban. Irodalmat. Abban az időben engem legmélyebben a magyar irodalom alakított. A Nyugatnak és a Magyar Csillagnak – Babits Mihály szerkesztette a Nyugatot, Illyés Gyula a Magyar Csillagot, a két folyóiratot én félreérthetetlenül egymás folytatásának tekintettem – nagyon fiatal olvasója voltam, sőt büszke, matrózblúzos előfizetője. Megértettem, amit ezek a folyóiratok üzentek nekem. Meg kell jegyeznem ugyanis, hogy a Nyugatnak, ennek a legnagyobb tekintélyű, engedélyezett folyóiratnak konspirációs légköre volt. Olvastam a sorok között én, a teljesen tájékozatlan fiatal személy, és megérteni véltem a nagy Babits-verseknek, például a Jónás könyvének a megrendítő mondanivalóját. A kritikák, a cikkek, a versek, a tanulmányok, a novellák nagyon alaposan tájékoztattak engem a világban.

KL: – Ezt emelném ki, és erre kérdeznék rá hangsúlyosan, hogy az irodalom kulisszái között járatlan olvasó számára a Nyugat – a kései Nyugat és a Magyar Csillag – tudott olyan üzeneteket elmondani, amelyek, mint mondta, tulajdonképpen konspiratív jellegű jeladások voltak.

NNÁ: – Amit kérdez, az nekem teljesen magától értetődő. Persze hogy a válasz: igen. Éppúgy igen, éppolyan természetesen igen a válasz, mint arra a kérdésre, amit olykor-olykor fel szoktak tenni, hogy milyen is volt akkor a magyar irodalomnak, a magyar íróknak a személyes állásfoglalása. Talán nem árt újra meg újra világosan leszögezni, hogy a magyar írók – igen kevés kivétellel – félreérthetetlenül antifasiszták voltak. Ezt még én, az olvasó kisdiák sem értettem félre. A mi magyar ellenállásunk nem volt valami nagy, nem volt valami kiterjedt. Hát ugyan miért kéne letagadnunk belőle azt, ami volt? Például a magyar írók ellenállását, amit én világosan megértettem, majd később személyesen is tapasztaltam.

KL: – Említette a német bejövetelt, azt a félelmet, ami ekkor elemi erővel érkezett el személyéhez. Milyen életrajzi eseményeket tudna még említeni? Hogyan alakult ez a személytelen félelem személyes félelemmé, utána pedig tudatos világnézetté?

NNÁ: – Nem is azt mondanám, hogy világnézetté, hanem inkább cselekvéssé alakult ez a személytelen szorongás. Mert március 19-e után elkövetkezett életemben az a sajátos korszak, amit én úgy nevezek, hogy az iratmosás kora. Egyre több embert kellett elbújtatni, és egyre több embernek kellett hamis papírokat szerezni, hogy élni tudjanak. Na most, a hamis papír előállításának nagyon jó módja az, hogy az ember fog egy régi papírt, lemossa, és az új szöveget ráírja. Igen ám, de a papírlemosáshoz valamennyire érteni kell. Ehhez vegyész kell. Volt egy ilyen vegyész a környezetemben, sógornőm volt. Horváthné Lengyel Piroska vegyészmérnök, aki kiváló módon alkalmazta az egyébként több vegyész által kidolgozott eljárást. Mostuk tehát nagy szorgalommal a papírokat, és meg kell jegyeznem, hogy nemcsak vegyészek mosták. Piroskának például az egyik legjobb tanítványa Örley István volt. Örley István, ez a nagy tehetségű fiatal író, sajnos igen korán elpusztult. És a halálában éppen ezeknek a hamis papíroknak is volt bizonyos szerepük. Örley ugyanis a könyvtárában, a könyvekbe szokta volt eldugni a hamis papírokat, de aztán mindig elfelejtette, hogy milyen könyvbe dugta. Ez idegesítette, és többek között ezért is mozdult el a kiszemelt jó óvóhelyéről, egy színház óvóhelyéről, hazament a Molnár utcába, és itt, a Molnár utcában ölte meg Budapest ostromának egyik legutolsó bombája.

Hát hogy is ment ez az egész, hogy is volt ez az iratlemosással, hogyan, mi módon juttattuk el az iratokat ezekhez meg azokhoz? Összefoglalva csak azt mondhatnám, hogy nagyon különös helyeken járt akkor az ember. Jártam vadidegen lakásban, ahol azt kellett kérdezni, hogy megjött-e a gyapjúszövet, és akkor kiadták a pecsétet. Jártam nyilas lakásban, jártam lelkészi hivatalban, jártam sárgacsillagos zsidó házban. Jártam olyan helyeken, ahol azelőtt soha, vittem az élelmiszert, meg a zoknit, meg a svájci mentesítő iratokat. Nem nagyon tudják ma már, hogy az mi volt. Akkoriban a semleges követségek védettségi iratokat adtak ki, a legtöbb volt a svájci, a svéd és a vatikáni. Nagyon sok vatikáni illetőségű vagy védettségű személy szaladgált akkor Budapest utcáin. Ezek az iratok kezdetben még számítottak valamit, később már semmit sem értek, csak kettészakították őket és a földre dobták. Aztán ezeken a különös utakon nagyon sok különféle emberrel lehetett találkozni. Lehetett találkozni papokkal és munkásokkal, grófnőkkel és kommunistákkal, történelmi nevű utásztisztekkel és parasztasszonyokkal. Volt ez minálunk is, csak nem szabad elfelejteni. Hadd említsek meg a sokból egyet: Matkovics Kálmánt. Matkovics Kálmán vegyipari munkás Marosi fedőnéven a bújtatás specialistája volt. Ő vitte le az embereket vidékre, Mezőkövesd környékén voltak ismerősei, rokonai, kapcsolatai. Ha nagyon összegyűltek, akkor egy krumplisverembe dugta el őket, a Valéria-telepen. Aztán le is buktak, és puszta merő csoda által menekedtek meg a Gestapó pincéjéből: ugyanaznap este bombatámadás érte a Gestapo-házat, a pince bedőlt, és ők kiszöktek. Nem felejtettem el Matkovics Kálmánt, bár már nagyon régóta nem láttam. De nem felejtettem el a többieket sem, nem is felejthettem el őket, mert többnyire írók voltak, elsősorban és főleg írók. Örleyvel és Ottlik Gézával még 1944-ben megismerkedtem, futólag Cs. Szabó Lászlóval, Ortutayval. Sokat hallottam Kálnoky Lászlóról, bár személyesen nem találkoztunk, valamint Rónay Györgyről; Keresztury Dezsőt ismertem az egyetemről. Vas Istvánról is hallottam számtalan történetet, mert őt meg éppen Ottlik Gézáék bújtatták. Tudtam róluk, és rajtuk át annyi másról, mondhatnám az egész magyar irodalomról, méghozzá nem is irodalmi síkon, ahogy erre már utaltam, hanem a nagyon is égető egyetértésnek és valamiféle bizalomnak a kábelein keresztül. Szerb Antalt, Halász Gábort régebben és közelebbről ismertem, történetüket, Sárközi Györgyével együtt, részletesebben megírtam.

KL: – Említett történeteket, az ellenállás történeteit. Ismerünk költészetéből is egy akkori történetet, a Mihályfalvi kalandot. Miről is szól az tulajdonképpen, hogyan illeszkedik az életrajzba?

NNÁ: – Hát elég szervesen illeszkedik, méghozzá a most következő szakaszhoz. Mindazok után, amit elmeséltem, elkövetkezett a mi számunkra 1944 nyara. Férjemet, Lengyel Balázst, a kritikust, a Muraközbe helyezték, mint a 103-as nagyfeszültségű drótakadályszakasz helyettes parancsnokát. Utána költözhettem én is a Muraközbe, a Mihályfalva nevű kisközségbe, egész addig, amíg a parancsnokság megtűrt bennünket ott, katonafeleségeket. Ottani életünket próbáltam meg elmondani a különben félbemaradt Mihályfalvi kalandban, egy részét annak a nagyon is különös hangulatú nyárnak, a kihelyezett, kis katonai szakasz életét átszőve a mi saját életünkkel. Valóban nagyon furcsa volt az a 44-es nyár, amikor már az oroszok a Kárpátokig értek, amikor már megtörtént a nyugati partraszállás, amikor a bombázógépek, amelyek Budapestre tartottak, mindennap szép, ezüstös rajokban áthúztak a fejünk fölött. Mi pedig fürödtünk a Drávában, kosbort szedtünk, nézegettük a gyönyörű muraközi méneseket, amint szabadon legeltek, a fehérszőke sörényüket lobogtatva. A katonák meg telepítették a nagyfeszültségű drótakadályt, aminek persze semmi értelme nem volt, nem mintha akkor már bármi effélének értelme lett volna, de valahogy annak különösképpen nem volt. Aztán az ablakunkra – külön laktunk egy házban a falu szélén – felszögeltünk egy dróthálót, azzal a meggondolással, hogy ha valaki netán egy kézigránátot dobna be, akkor azon robbanjon és ne bent a szobában. Mert voltak bizonyos kellemetlenségek. Például egy tehén megette a szárításra kitett virágos fehérneműt, például felrobbantották a csáktornyai vonatot. Aztán minden éjszaka felrobbantották, ez szokássá vált. Éjszaka fél egykor hallottuk a robbanást, azután szólt a tács, a tábori telefon, a katonáknak be kellett menniök a körletbe. Be is mentek, a férjem meg a csicskása, én meg ott maradtam a Dráva partján abban a házban, egyedül. Nagyon szép, holdvilágos éjszakák voltak. Hihetetlen, de szinte nem is féltem. Ezt mai eszemmel nem tudom megérteni.

KL: – Különben olvasva a verset, épp ezek a tájleíró részek, a tájat bemutató hangulatok azok, amelyek szinte függetlenek a koruktól, attól, amelyben születtek; majdnem Arany János elbeszélő, tájat bemutató hangulatait érzi az ember, ahogy olvassa ezeket.

NNÁ: – Nagyobb bókot ennél nem mondhat nekem. Sajnos azonban ezzel a bókkal nemcsak erényeimre világít rá, hanem vétkeimre is. Utólag jöttem rá, hogy Arany nagyon is érezhetően ott áll a Mihályfalvi kaland mögött, sőt hogy itt-ott, szégyenszemre, lopdostam is tőle. Egy helyen bizonyosan: egy éjszakai kocsmazene leírásában. Arany Lacikonyhá-jában így szól a cigányzene.

 

Ejhaj! cini, cini! dövő, dövő!
– – – – – – – – – – – – – – – – –
Ott húzza három és egy fél cigány
(A brúgóst egybe-félbe számitván).
Meredt szemével a nyúlánk Peti
Cifrázza véknyan, szinte dűl neki;
Mig Dámi egy kiszolgált hegedűn
Utána baktat, lassabban, de hűn;
A bőgős, mint a tapogatós halász,
Az alsó hangok mélyén kaparász…

 

Mivel véletlenül tudtam, mi az: tapogatóval halászni – azzal az ősi szerszámmal, egy lyukas kosárfélével fogni a halat a vízmeder fenekén – mindig is ámultan csodáltam Aranynak ezt a képét, a bőgőssel és a tapogatós halásszal. Ahogyan a bőgős mozdulatával utánarajzolja a halászét, ahogyan a víz mélyét ugyanakkor átvetíti akusztikus síkra, az alsó hangok mélyére. Csodálatomnak öntudatlan gyümölcse ez lett a saját versemben:

 

Mintha víz alól, fulladozva, halkan,
az éjszakában vékony zene jár.
Sűrű sötétben tekereg a dallam
hosszúfonálon, mint a békanyál.
Közébe-cuppog, elmaradva néha,
mint mély iszapba holmi apa-béka,
a nagybőgő, s a citera kiszáll.

 

A zárómondatból: „a citera kiszáll”-ból, sajnos, kimaradt egy kép: a citera úgy száll ki a lápi hangok közül, mint a szitakötő. Ezt a szitakötőt élesen láttam – de ne adj’ isten, nem fért bele a sorba. Akárhogy is: az egész versszak bizony gyanúsan közel van az Arany indukálta képhez. De nem bánom. Az Arany-bányából ma már kevesen lopunk, hadd legyek a kevesek közt.

KL: – Csak azt akartam bizonyítani az Aranyra való hivatkozással, hogy a keserűség ellenére innen valami szépet tudott hozni.

NNÁ: – Igen, mindent együttvéve a rettenetes feszültség közepette, azon át, azzal együtt, a borzalmakkal együtt nagyon szép is volt az a nyár. Nagyon szép volt a vidék. Azok az óriási kukoricatáblák és a lovak, amelyeket már említettem, amelyek nekem örök kedvenceim. Na de hát továbbmenve ez egyszer nem a szép táj, hanem a történelem fonalán, hadd említsek meg egy másik dátumot, 1944. október 15-ét, a nyilas hatalomátvétel napját. Ezt mi a férjemmel Pécsett értük meg. Úgy kerültünk oda, hogy a férjem hadikórházba ment, mert szerettünk volna a sárgaságára szabadságos levelet kapni. Ezt azonban nem adták ki rögtön, többször vissza kellett menni érte. Az egész város nagyon izgatott volt, tele volt a Fő tér, a tömeg föl-le hullámzott, és ott, akkor, a pécsi Fő téren hallottuk a hangszórókból a Horthy-kiáltványt, hogy ki fogunk ugrani a háborúból, majd később hallottuk a Szálasit, amely szerint nem fogunk kiugrani a háborúból. Halvány sejtelmünk se volt róla, hogy most aztán mit kell csinálni. Választási pillanat volt ez. Most merre, hogyan? Nemcsak mi voltunk ebben a helyzetben, az egész város. Az emberek hamuszürke arccal föl-alá jártak, senki sem akart hazamenni. Kétszer is kimentünk a pécsi állomásra azzal, hogy na most felülünk egy vonatra, és megyünk Pestre, aztán mégis lebeszéltük magunkat. Másnapra aztán sikerült is kipréselni a szabadságos levelet, és így legálisan utazhattunk Pestre. Ott ültem azon az agyonzsúfolt éjszakai szerelvényen a Szálasi-puccs napján, kezemben a horvát katona cigarettájával. Tudniillik az történt közben az állomáson, hogy egy hosszú, szőke, horvát fiú, amikor meghallotta az induló szerelvénye füttyét, egyszerre csak kezembe nyomott egy csomag cigarettát azzal, hogy fogja, a magáé. Megdöbbentem, mondtam, hogy hát magának ez jobban kell. Közben ő már hosszú lábával átvetette magát az állomás vaskorlátján, és visszakiáltott futtában: „Hagyja csak, és ne felejtse el, hogy a horvátok udvariasak.” Eleget is tettem a kívánságának: nem felejtettem el. Ma is hallom a hangját, amint mondja: „…dass die Kroaten höflich sind.” Mert persze németül beszéltünk. Csodálatos kincs volt a cigaretta.

KL: – Hadd kérdezzem meg, hogy a költő mit csinált ezekben az időkben, van-e olyan verse, amit már ekkorról vállal, közölt utóbb?

NNÁ: – Már az előbb is említettük a Mihályfalvi kalandot, amely főképpen akkor keletkezett, egyidejűleg. De tulajdonképpen 44 volt az az év, amikor először tudtam verset írni. Attól függetlenül, hogy már gyerekkoromtól írok verseket, de azt elmondani, amit óhajtottam volna, egyáltalában valahogy kifejezni magam, azt csak 44-től kezdve tudtam. Onnan származnak azok az első verseim, amelyeket köteteimbe fölvettem és ma is vállalok. Aztán 45-ben tovább folytatódott a dolog, nagy lendülettel.

KL: – Tehát ez az év, ami a költő születésének az éve?

NNÁ: – Igen, akármilyen furcsa, hogy így fogalmazza, igaza van, ez a szörnyű év valóban az én költői születésem éve.

KL: – De hadd kérdezzem meg, hogy kiket veszített el. Volt valaki, közvetlen, személyes veszteség?

NNÁ: – Ha elkezdeném a névsort sorolni, hosszúra nyúlna, ezért egyet emelek ki belőle, egy személyt, aki fontos volt nekem. Szerb Antalról beszélek. Szerb Antallal 18 éves koromban ismerkedtem meg, versküldés és levélváltás után. Egyébként kapcsolatunkat már megírtam, részletesen kiterjeszkedni nem kívánok rá. Ez a kapcsolat főleg sétákból és irodalmi beszélgetésekből állt. Hogy Szerb Antal milyen személyiség volt, azt sokan próbálták megrajzolni. Röviden és egyszerűen szólva: elbűvölő. Elragadott engem a humornak, az öniróniának és a magas irodalomnak az együttese, ami benne megnyilatkozott. Szerb Antalt többször behívták munkaszolgálatra, ennek az utolsó etapja az, amiről én beszélhetek. Együtt volt akkor Halász Gáborral és Sárközi Györggyel. Halász Gábort is ismertem már, ezt a kiváló és méltatlanul elhanyagolt esszéistát. Mi kijártunk hozzájuk a Nürnberg utcába, a körletükbe. Megpróbáltuk előkészíteni szökésüket, illetőleg a szökés utáni elhelyezésüket. Meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem ez volt az egyetlen akció Szerb Antal érdekében. Borzasztó, hogy egyik se járt sikerrel. Miután elkészítettük az ő hamispapír-garnitúráját, amely Kántor Antal névre szólt, és az én családomba építette be, úgy döntöttünk, hogy hozzánk fog jönni a szökés után. Halász Gábor Örley Istvánhoz megy, Sárközi Györgyről nem tudom, hogy hova kellett volna mennie. Igen ám, de ők nem akartak megszökni. Azon az állásponton voltak, egyébként nem is minden józanság nélkül, hogy biztosabb dolog legális körülmények között élni, ameddig csak lehet. Azt mondták, hogy a magyar keret – az őket őrző magyar katonaság – megbízható, tudatni fogja, amikor majd elviszik őket, és akkor szöknek. Lehet, hogy a magyar keret megbízható volt, mindenesetre a németek egy éjszaka az egész tábort körülvették. Ezen az éjszakán nálunk (akkor a Margit körúton laktunk) csöngetett egy asszony, Szerb Antalnénak, Klárinak az édesanyja, magával hozott egy ismeretlen férfit, aki nálunk töltötte az éjszakát. Ez az ember ugyanabból a táborból szökött, ahol Szerb Antalék voltak, egynéhányan az iskola kerítésén hátul ki tudtak mászni. Így hamar megtudtuk, hogy mi történt velük, tenni azonban nem tudtunk semmit. Elvitték őket, nyugatra vitték, a többi ismeretes.

KL: – Megkérdezném, hogy személyében hogyan is úszta meg a háborút.

NNÁ: – Először a helyre válaszolok. Személy szerint a Múzeum körúton úsztam meg a háborút, hogy miért épp ott, az homályos, de akkor az emberek mindenüvé költöztek, egyik ide ment, másik oda. Mi – nagyjából – úgy kerültünk a Múzeum körútra, hogy akkor már álnéven kellett élnünk, bizonyos Mészáros Vilmos másodosztályú postatiszt irataival. Ezeket az iratokat a Kerékgyártó János–Dániel Anna házaspártól kaptuk, ez a házaspár arról volt híres, hogy egy éjszaka huszonhárman aludtak náluk, és azonkívül egy leendő egyetemi tanár is be volt falazva a WC-ben. Tehát tőlük kaptuk az igen jó iratokat, ezzel a Múzeum körútra költöztünk, és ott éltünk egy darabig egy lakatosmester családjának a jóvoltából, egy rommá lőtt lakás hátsó traktusában. A pincébe nem nagyon mentünk le, mert ott a nyilasok razziáztak. Ebben a házban történt velem sok minden, együtt éltem egy tojós tyúkkal, akit Napóleonnak hívtak, és rendületlenül viselkedett az egész ostrom alatt, minden két nap leült a kis vackára, megtojta a maga szép, langyos tojását, a harmadik nap szünetet tartott. Végtelenül idegnyugtató volt az ő zavarhatatlan biológiai ritmusa. Itt láttuk először az első szovjet katonát. Itt kaptam először abból a bizonyos négyszögletes, barna kenyérből, innen vitték el a férjemet hadifogságba. Mint utólag kiderült, szerencséje volt, a debreceni Pavilon laktanyába került, és onnan sikerült kiszabadulnia, olyan módon, hogy jelentkezett a demokratikus hadseregbe. De hát ez tulajdonképpen már az ő története.

Ami engem illet, úgy két hónap múlva kaptam tőle egy levelezőlapot, amit egy ismeretlen asszony hozott el hozzám. A fogoly katonák kidobáltak, tudjuk ezt, a hadifogolytábor kerítésén híradásokat, és tisztességes asszonyok, lányok ezeket felszedegették és el-eljuttatták a címzettnek. Akkor én vonatra ültem, és elutaztam Debrecenbe. Ami annyit jelent, hogy vonattetőre ültem, később sikerült beküzdenem magam egy peronra. Az utazás egy hétig tartott, hóviharban érkeztünk Debrecenbe. Férjemet egy moziterem pulpitusán láttam viszont, kopaszra nyírva, hihetetlenül soványan, amint éppen bevezető előadást tartott katonáknak a lejátszandó filmről. Nekem a háború vége tulajdonképpen Debrecent jelenti. Ott volt néhány olyan pillanat, amit a békének éreztem már. Ültem például egyedül egy vadonatfrissen felsúrolt, sárga fénnyel beeresztett, frissen meszelt szobában, és fehér debreceni cipót ettem szalonnával. Feledhetetlen pillanat ez az életemben, mert még az áprilisi nap is besütött az ablakon.

KL: – És az írókkal hol találkozott újra?

NNÁ: – Hazajöttünk Debrecenből áprilisban, a kormány vonatán, és beléptünk az irodalomba. Beléptünk, méghozzá a Centrál kávéház ajtaján, ott volt jelen akkor az egész akkori magyar irodalom. Módunkban volt megismerni szinte-szinte mindenkit a legidősebbektől, pl. Schöpflin Aladártól kezdve a legfiatalabbakig, vagyis mi magunkig, mert akkor mi voltunk a legfiatalabbak. Itt, a Centrál kávéházban – amiről egészen bizonyosan nagyon sok író említést tett – szerkesztődött az első meginduló folyóirat, a Magyarok, Kardos László és Kéry László szerkesztésében, és tulajdonképpen itt jött létre az Újhold is, az akkori fiatalok folyóirata, a miénk. Ennek a szerkesztője Lengyel Balázs volt, és hogy kik voltak a munkatársai? A névsor hosszú. Itt és most nem részletezem. De egyáltalán mit jelentett az Újhold, ez a nagyon rövid életű, ifjúi folyóirat, amit zsebből szerkesztettünk? (És utána nem maradt más, csak a pernyéje, a hatalmas nyomdaadósság.) Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk mondani, azt kéne tudni megmondani, hogy mit is jelentett a magyar-irodalomban ez a három esztendő, ez a 45-től 48-ig terjedő periódus. Körös-körül romban volt a főváros, romban volt az ország, de az irodalom hirtelen, váratlan áramlani kezdett, mindenki írt, énekelt, dalolt. Az a jogfolytonosság, amely megszakadt 1944-ben, újra helyreállt. Az a vérkeringés, ami elakadt, feltarthatatlanul megindult. Azt lehetne mondani, úgy forrt, úgy fortyogott az egész irodalom, mint mikor egy fazékról leveszik a fedőt. De tudok szebb hasonlatot is mondani. Azt is tudom mondani, hogy ezt a három évet akár kozmikus tavasznak lehet nevezni, mint amikor a nap már éppen elhagyja a Baktérítőt, hogy meginduljon észak felé, a tél romjai felett. De az irodalom megkezdte legfontosabb munkáját, azt tudniillik, hogy legyen. Elkezdtük eltemetni a halottainkat, felmérni azt az országos és azt a világméretű történelmi változást, amiben éltünk, és amit átéltünk. Megkezdtük mindenekelőtt a háborús kataklizmának, ennek a végeláthatatlanul súlyos élménynek a feldolgozását. Vagyis kezdtek megszületni a háború utáni irodalom legjobb-művei: Főleg versekről, novellákról és dokumentumokról lehet itt szó. Regényről nem. Ehhez nem volt elég idő. Vagyis Magyarország sajnos kimaradt abból a hatalmas mozgalomból, amit az egész világon úgy neveztek, hogy romirodalom, és mind a mai napig fölvetődnek nagyszerű művei. Ez elveszett a magyar irodalomban, mielőtt megszülethetett volna. De azért megtettük a magunkét, még én is sokat írtam. Akkor írtam a Szabadsághoz című versemet, a Reményhez című versemet, ezek mind nagyon biztató címűek, erősen vegyül bennük az időszaknak a lendülete, fiatal optimizmusa és félő keserűsége, amely egyrészt a háborús élménynek tulajdonítható, másrészt bizonyos nem kellemes előjeleknek. Szóval sokat írtam akkor. Azért jegyzem meg, mert – hogy is mondjam – közismerten keveset író vagyok.

KL: – De hogyha akkori verseit nézzük, akkor egyrészt a Nemes Nagy Ágnesnél tényleg szokatlan versbőséget láthatjuk, másrészt a sokféleséget, a tematikai teljességet, az élet mozgását, mondhatnám azt is, hogy a politikus költőt.

NNÁ: – Ez természetes, mindannyian politizáltunk, azt gondoltuk, hogy ez is ránk tartozik. Nem mintha elsősorban politikus érdeklődésűek lettünk volna. De, mondom, abban a hitben éltünk, hogy nagyon sok minden ránk tartozik. Annyira, hogy igen hamar ebből a sok mindenből létre tudtam hozni első verseskötetemet, és mindjárt, csodamód, Baumgarten-díjat is kaptam rá. Meghallgattam még Schöpflin Aladár szájából a szédítő dicséret felsőfokát, mert azt mondta, hogy: Jó-ó. Ennél többet nem lehetett kapni a magyar irodalomban. 1947-ben a férjemmel külföldre mentünk, ösztöndíjjal Rómába és Párizsba, ez alatt az idő alatt az Újholdat Örkény István és Gyárfás Miklós szerkesztette tovább. Amikor visszajöttünk, egy másik világba jöttünk vissza. Az Újhold hamarosan megszűnt. Azután körülbelül tíz évig nem volt rá mód, hogy ez az írócsoport, amit később újholdasnak neveztek, megjelenhessen. Nem volt rá lehetőség, hogy a maga módján mondhassa el azt, amit ő gondol. A fiatal íróknak az arcképei, amelyek kezdtek kirajzolódni az Újholdból is meg más folyóiratokból is, abbamaradtak. Csak jóval később és más ceruzákkal rajzolódtak tovább ezek az arcok, ha ugyan kirajzolódtak. A veszteség itt is nagyon nagy. De azért ez az idő, ez a háromesztendős irodalom, életünknek egyik legszebb, nagyon súlyos élményekkel szabdalt, mégis hasonlíthatatlan korszaka volt, és azt gondolom, hogy nem is csak a mi életünké. Ezt a periódust, a háború utáni országos vagy világocsúdást a magyar irodalomban eredményei igazolják.

 

 

 

Két történet

KL: – Az írók, de általában mindenki pályáján a sorsfordító pillanatok igen gyakran összefonódnak, összekapcsolódnak közösségük, népük, vagy korszakuk még tágabb történelmi sorsfordulóival.* Nemes Nagy Ágnessel beszélgetve először egy ilyen közvetlen történelmi sorsfordulót idézünk fel. Különben is ő úgy érzi, hogy a mai fiatalabbak kevéssé ismerik azokat az eseményeket, amelyeket az előttük járó nemzedékek átéltek. Még aki az események történetét iskolásan fel is tudja mondani, az sem tudja a maguk tárgyszerű pontosságában elképzelni a veszélyeztetettségnek olyan pillanatait, amelyeket bármelyik túlélőnek át kellett élnie. Beszélgetésünk másik történetében már egy mai békés jelenetet, vitát idéz fel – ez pedig földrajzilag távol zajlott. De mind az időbeli, mind a földrajzi távolság csak a távlatot adja, amelyben saját helyzetét, mostani létét tudja pontosabban meghatározni. Kezdjük először régi, a háborús történettel, amelynek Szerb Antal és Halász Gábor a szereplői.

NNÁ: – 1944. november elején történt. Szerb Antal és Halász Gábor meglátogatott minket, Lengyel Balázst meg engem, akkori, Margit körúti lakásunkon, a mai Mártírok útján. Nagyon csúnya volt már akkor a világ. 19-én bejöttek a németek, október 15-én…

KL: – 1944. március 19-én.

NNÁ: – Azt nem mondtam? Bocsánatot kérek. Tehát 1944. március 19-én már bejöttek a németek, október 15-én a háborúból való kiugrás sikertelen kísérlete után uralomra kerültek a nyilasok, a szovjet csapatok mélyen bennjártak a Kárpát-medencében, a háború Magyarország területén folyt. Na most, hogy kerültünk mi ebbe a Margit körúti lakásba? Egyáltalán, milyen volt az az 1944-es ősz? Pesten akkoriban már naponta kétszer bombáztak, olykor többször is, de egy nappali és egy éjszakai bombázásra mindenesetre számítani lehetett. Az emberek éjszakánként az úgynevezett légóbőröndjükön ültek a pincében, ez egy mindig becsomagolva tartott táska volt, amiben nem is elsősorban anyagi értékeket, pénzt helyeztek el, hanem ilyesmit, mint egy kiló cukor, keksz, gyógyszer, kötszer, pelenka, iratok. Ültünk a bőröndünkön, mint kivándorlók egy nagyon zajos és nagyon veszélyes várócsarnokban. Amikor hajnal felé lefújták a riadót, mindenekelőtt azt kellett megnézni, hogy épen maradt-e a ház, amelyben éltünk. Hány belövést kapott, állnak-e még a falai? A második, amit meg kellett nézni, az volt, hogy kitörtek-e az ablakok vagy sem. Az ablakok nagyon gyakran kitörtek, ezért mindenki leszedte a belső sor ablaktáblát, és ha a külső sor tönkrement, fölraktuk a belsőket. Késő ősszel és télen nem lehetett már ablaktábla nélkül élni. Ha minden kitört, akkor jöttek az üvegesek. Az üvegeseknek Budapest ama korszakában nagyon jelentős szerepük volt. Hogy mennyire tudták betölteni és mennyire nem, a háborús körülmények között, arról lehet beszélni. Voltak, akik megunták ezt az állandó küzdelmet az ablaküveggel, és már akkor bedeszkáztatták az ablakaikat, hiszen úgyis be kellett sötétíteni estére, csak egy kis ablakszemet hagytak rajtuk. Nos, tehát ültünk ott a légópincében, és ilyen szerencsés éjszakák után – hiszen életben maradtunk –, megkezdődött a nappali élet. Olyan volt ez a nappali élet, mint egy trombózisos vérkeringés. Minduntalan elakadt valami, lassacskán megindult, aztán megint eltömődött, torlódott, megint megindult. Irtózatos tömegek mozogtak mindenütt az utcákon, a villamosokon, a járműveken, a hivatalokban, a vonatokon, mindenütt tipródtak az emberek. Az élelmiszerboltok előtt végtelen sorok álltak a jegyre kiadott, hitvány kis élelemért. Abban az időben kaptam én, tehát 1944 őszén, szegény anyósomtól tíz deka vajat és öt tojást.

KL: – Az akkor nagy kincs volt.

NNÁ: – Óriási kincs volt. Látja, most is emlékszem rá. A tíz deka vajra különösen, mert ebből kínáltam meg Örley Istvánt, a volt Magyar Csillag volt szerkesztőjét (hiszen március 19-vel a Magyar Csillag is megszűnt), aki meglátogatott minket ott a Margit körúton, és el voltam ragadtatva a saját magnificenciámtól, hogy vajjal tudom kínálni. Igaz, hogy avas volt, de ki törődött azzal.

KL: – Ez volt az utolsó találkozásuk Örleyvel?

NNÁ: – Nem, azután még találkoztunk vele. Később közelebb is költöztünk hozzá, a Múzeum körútra. Mindenki ide-oda költözött, kibombázottak, menekülők. Nagy volt tehát a minden értelmű tömegmozgás, egyrészt mentek a vonatok a frontra katonákkal, lőszerrel, mentek a tankok, a teherautók körülbelül Debrecen térségébe. Akkor volt az a bizonyos debreceni katlancsata, bár a pontos dátumra nem emlékszem. Másutt meg más csata. Mindenütt csata. Ugyanakkor visszafelé is ömlöttek az embertömegek a keleti országrészekből nyugat felé. Ne értsük ezt úgy, hogy ezek mind nyugatra, Németországba akartak menni, egész egyszerűen csak a háború közeléből kívántak elkerülni. És ugyancsak visszafelé, képtelen módon, mentek a lezárt vagonok a zsidókkal, az üldözöttekkel. Hullámzott a háború, a gyilkolás. Mennyire bizakodtunk abban, hogy Budapest nyílt város lesz! Azt hiszem, délibábos elgondolás volt ez, de hát mi reménykedtünk. A nyüzsgés alkalmas volt arra, hogy üldözöttek, szökevények megbújhassanak benne. Mi úgy kerültünk a Margit körúti lakásba, hogy Lengyel Balázs, akkor karpaszományos szakaszvezető, egy sokszorosan és saját kezűleg átjavított szabadságos levéllel tartózkodott akkor már Pesten. Egyrészről evvel óvatosan kellett élni, lehetőleg nem a saját lakcímén, másrészt, és ez volt a fontosabb, mi akkor már megállapodtunk Szerb Antallal, hogy amikor ő elhagyja munkaszolgálatos kötelékét, hozzánk fog költözni. Ehhez kellett a lakás. Már készen voltak a hamis papírjai. A kérdés az volt, hogy mikor hagyja ott azt a bizonyos köteléket; ettől bizony sok függött. Beköltöztünk tehát a Margit körúti lakásba, amelyet egy nyugatra távozott családtól béreltünk. Szép lakás volt, az Átrium mozinak, a mostani Május 1. mozinak a háza, maga a ház is jól épített, és kellemes a szobaberendezés. Egyetlen nagy baja volt, színültig volt poloskával. Azt maga nem tudja elképzelni, hogy mennyi féreg volt ott, konvojban mászkáltak a bútorok tetején. A régebbi időkben sokkal több volt a féreg a városi lakásokban, mint ma, poloska, svábbogár, bolha is olykor, nem voltak meg a mai rovarirtók. De az nem volt normális, nem illett össze a lakás általános színvonalával az a féreginvázió. Tudja, valahogy úgy hatott, mint valami apokaliptikus féregeső, mintha valaminek a jele vagy szimbóluma lett volna. Hogy mit csináltam én abban a lakásban? A válasz kezdetben józannak látszik: főleg takarítottam. Persze hogy takarítottam, irtottam a poloskákat.

KL: – Akkor már dolgozott valahol?

NNÁ: – Nem, nem, hiszen akkor fejeztem be szeptemberben az egyetemet, akkor tettem le a záróvizsgáimat, nem voltam állásban. Takarítottam tehát, mert irtani kellett a férgeket, és takarítottam, mert mint nagyon fiatal házasoknak, ez volt az első úgynevezett lakásunk, ez az albérlet. Igen ám, de amikor egyszer a fürdőszobában arra ébredtem, hogy a padló meg a csempék lemosása után fémtisztítóval nekilátok a csapok fényesítésének, és közben megszólal a légiriadó, akkor önmagam előtt is valahogy föltűnővé vált ez a takarítómániám. Sőt többet mondok, másokon is föltűnővé vált. Volt például egy idős asszony, akit úgy rejtettek el, hogy egyedül volt egy kis garzonlakásban, hírekkel és élelmiszerrel jártam hozzá. (Egy nagy bérház hosszú gangja; három rövid csöngetés; jelszó: „Ágnes”. Nem tudta az asszony, ki vagyok. Nem volt az valami nagy konspiráció, dehogy. Egy kis magánhelyzet a sok közül.) Egyszer úgy találtam azt az asszonyt, amint térden állva csúszkál a zongora alatt, és ronggyal fényesíti a padlót. Na, gondoltam magamban, szóval másokon is rajta van a takarítódüh. Egy másodperccel azelőtt volt ez, mielőtt bekövetkezett volna Budapest ostroma, a pinceélet, amikor már nem volt mit takarítani és mivel. A háború tudniillik nemcsak vér és halál, az mocsok, kérem, mocsok: a trágya, a kosz, a tetű korszaka, az emberi funkcióknak az állandó piszka, az összezártságé, a rothadt élelemé, ha van egyáltalán élelem, a félelem, a riadalom ürüléke. Ez a kimondhatatlan mocsok, ami a háborúval, a hadszíntérrel állandóan együtt jár, talán ez jelentkezett előre, mint egy titokzatos prognózis, a mi megelőző, eszelős takarítómániánkban.

KL: – S azt hiszem, akkor már a vízszolgáltatás is akadozott, majd nemsokára meg is szűnt.

NNÁ: – Hát persze. Később az ostromban már semmiféle közmű nem funkcionált. Aknatűzben kellett kimenni vödör vízért, mit tudom én, a szomszéd utcába, ahol állítólag a pincében még folyt valami, meg a jeges Dunából merítettünk vizet, ha közel laktunk hozzá. Közben állandóan verték az utcát gépfegyverekkel, aknával. Hősi halálok voltak azok, a vízhordás közben elesettek halálai. Regresszió a háború, mindenen túl, egy állítólag elhagyott civilizációs fokra, egy állítólag megszerzettről. Épp szegény Szerb Antal is mesélte egyszer, hogy az első világháborúból hazajövet a katonák viszolyogtak eleinte a vetett ágytól, villámgyorsan mentek a konyhába, a sufniba, a szenesládába aludni, pedig az az első világháború volt, az úgynevezett kis világháború. Nos, ebben az állandóan tisztított és féregesős lakásban látogatott meg bennünket Halász Gábor és Szerb Antal, azon a bizonyos novemberi délelőttön vagy inkább délben – még valami halvány nap is sütött. Ott dolgoztak nem messze tőlünk a Tégla utcában, az úgynevezett ÉLO-nál, élelmiszer elosztó központnál. Azt hihetné az ember, hogy talán valami írnoki munkát végeztek. Dehogy. Hórukk emberek voltak, ők emelték a nagy ládákat, meg a félsertéseket, meg a marhacombokat, vitték be és ki és dobták rá a teherautókra. A Nürnberg utcába aztán este visszagyalogoltatták őket, ott volt a körletük.

KL: – Az ott a Városliget mellett volt, a mostani Ilka utca.

NNÁ: – Valahol arrafelé. Mi több ízben meglátogattuk őket; onnan hozták őket ide Budára, a Tégla utcába dolgozni. Egy kis szünetben megragadták az alkalmat, és felugrottak hozzánk. Arról volt szó akkor is köztünk, mint mindig, hogy hogyan kell lebonyolítani a szökésüket. Ők újra kifejtették szokásos álláspontjukat, hogy az utolsó percig úgynevezett legális keretek közt kívánnak maradni. (Nevetséges szó: „legális keretek”, de hát mit mondjak?) Nem józan ész nélküli gondolat volt ez, nem olyan egyszerű dolog kiugrani az adott körülmények közül. Azt is mondták azon kívül, hogy a magyar keret, vagyis az őket őrző magyar katonák köre megbízható, és az majd közölni fogja velük, amikor szökni kell. Van egy kifejezés, amit a történelemben sokszor használnak, hogy X. Y. illegalitásba vonult. Hát, uram, az nagyon nehéz dolog. Illegalitásba vonulni, azt nem lehet csak úgy gondolomra végbevinni, ahhoz vagy nagy szervezettség kell, vagy anarchia: nem lehet hipp-hopp kiugrani az ember életkeretei közül. És nemcsak technikai, gyakorlati akadályai vannak, hanem lelki gátjai. Normális ember nincs ahhoz hozzászokva, hogy szökjön, bujkáljon, hamisítson, hogy a bűnözők magatartását vegye fel, ahhoz bűnös, bűnöző körülmények kellenek, hogy erre az ember hajlandó legyen. Rendkívül nehéz is meghatározni gyakorlati és lelki okokból egyaránt azt a pillanatot, amikor az átlépés okvetlenül szükségessé válik. Persze a fiataloknak könnyebb, a fiatalok rugalmasabban alkalmazkodnak, meg valamiféle kalandíz is belekeveredik a dologba. Veszélyesnek is tartom úgy feltüntetni a háborút, mint dicső kalandok sorát, ahol a gonoszt legyőzi a jó. Akkor már azonban a két író, Szerb Antal és Halász Gábor, lelkileg is el volt szánva a szökésre. Itt jegyzem meg, hogy szegény Halász Gáborral elég sok gondunk volt. Ő tudniillik nem akart szökni jó sokáig – tudja talán ezt, nem? Félzsidó volt, egyetlen tollvonással a keresztlevelében megváltoztathatta volna a sorsát, de nem tette. Azt mondta: ha Magyarország engem arra ítél, akkor én nem lépek ki ebből az ítéletből. Hosszan könyörögtünk neki, hogy értse meg, ezt nem Magyarország teszi, nem „Magyarország ítéletéről” van szó. De akkor már, november elején Halász Gábor is el volt szánva, pusztán a gyakorlati lebonyolítást mérlegeltük. Azon a novemberi délelőttön, a munkaszolgálatos karszalag nélkül (amit letettek), látva, hogy milyen örömmel fogadjuk őket, meg a mi fiatalos bizakodásunktól egy kicsit fölpezsdülve, mondhatni, szinte vidámak voltak. Amikor elbúcsúztunk tőlük, frissen futottak le a lépcsőn. Egy magasabb sovány (Halász Gábor), egy kisebb sovány (Szerb Antal) dübörgött le ott a bakancsában; pulóverükben, rövid kabátjukban olyanok voltak, mint a kocsikísérők, mint egy teherautó ebédszünetes személyzete. Akkor láttam őket utoljára.

KL: – Mi következett ezután?

NNÁ: – Vártunk. Vártuk Szerb Antalt, hogy bármikor, amikor arra szükség van, becsönget, és nálunk marad. Az előbb szóba került Örley István várta Halász Gábort, hogy bármikor becsönget, és nála marad. Csöngettek is november közepe táján egy este. Kinyitottuk az ajtót, ott állt egy asszony és egy ismeretlen férfi. Az asszony Szerb Antalnénak, Klárinak az anyja volt, Bálintné, a férfit sose láttuk. Emlékszem, az asszony még mosolygott is a küszöbön, azzal a kicsit görcsös fedőmosollyal. Így kérdezte: szabad? Mondtuk: tessék. Bejöttek. Gyorsan suttogták el a történetet: aznap este, a magyar kerettel együtt Szerb Antalék munkásszázadát a németek körülvették és elhajtották. Néhány ember hátul a kerítésen ki tudott mászni, többek közt ez az ismeretlen is, és elment Bálintnéhoz, aki tudta a mi címünket. Idehozta hát ezt a férfit, s kérte, hogy egy éjszakát nálunk tölthessen. Rendben van, tessék. De hát mi van Szerb Antalékkal? Most mit kell tenni? Menjünk ki a Nürnberg utcába? Nem beszélve arról, hogy teljesen céltalan, de még az utcára lépni is pillanatokon belül tilos.

KL: – Igen, említette a kijárási tilalmat.

NNÁ: – Persze, kijárási tilalom volt. Telefonáljunk? Kinek? Hogyan? Mit? Telefonon közöljünk valamit, telefonon érdeklődjünk? Megint csak ostobaság, megint képtelenség. Ott ültünk bezárva abba a lakásba, amiből nem lehetett elmozdulni, egy ismeretlen férfival. (Bálintné gyorsan elment.) Próbáltam az ismeretlent kínálni némi étellel, nem kellett neki, inkább vizet ivott. Mi Balázzsal fel-le jártunk az egyik szobában, nem tudtunk leülni, amikor egyszer csak megjelent a küszöbön az ismeretlen ember, és némileg parancsoló módon felszólított: jöjjenek. Átvitt minket a másik szobába, beleült az egyik fotelba, és megkérdezte: „Szoktak bibliát olvasni?” Azzal kivett a zsebéből egy kisalakú, nyűtt bibliát, és kezdett felolvasni belőle, méghozzá a Zsoltárok könyvéből. Azt a részt olvasta, amikor Dávid hálát ad az Úristennek, hogy megszabadította ellenségeitől.

 

Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt,
és meghallgatta kiáltásomat.
És kivont engem a pusztulás gödréből,
a sáros fertőből és sziklára állította fel lábamat,
megerősítvén lépteimet.

 

„Amikor kezdtem átmászni a falon, és elölről már lövések hallatszottak, én ezt a zsoltárt mondogattam magamban, és tudtam, hogy engem megszabadít az Úr.” Furcsán ragyogó, elnémító pillantással nézett ránk, és elkezdte zümmögve énekelni a zsoltárt. Lehet, hogy valamely szektának volt a tagja, de lehet, hogy csak a halálból frissen szabadultak szektájának volt a tagja. A következő percben megint bibiliát olvasott, aztán megint énekelt.

 

 
Örülnek és örvendeznek majd mindazok,
akik téged keresnek; azt mondják mindenha:
Magasztaltassék fel az Úr, akik szeretik
a te szabadításodat.

 

Így telt el az éjszaka. Ott kuporogtunk az ágy szélén, a másik szobából átszűrődő zsolozsmázásban. Örülnek és örvendeznek…

KL: – Mi történt Szerb Antalékkal?

NNÁ: – Hogy mi történt velük, azt másnap tudtuk meg. Valóban elhajtották őket, semmivé téve azt a kicsiny reményünket, hogy talán ők is megszöktek. Kétségkívül ez volt a sorsfordító éjszaka az ő számukra és bizonyos fokig nekünk is. De lehetett volna az a novemberi délelőtt, amikor meglátogattak minket. Ha akkor ottfogjuk őket, mennyit gondolok erre az elmulasztott fordulatra, ha akkor ragaszkodunk hozzá, hogy ott maradjon nálunk Szerb Antal, akkor talán… Talán. Mert hát a halálveszély statisztikája bizonytalan.

KL: – Tudna még Szerb Antallal, megmenekítésének sajnos sikertelen tervével kapcsolatban valamit említeni?

NNÁ: – Még két dolgot említenék. Az egyik előbb történt, mint ez a novemberi történet, a másik később. Egyszer kétségbeesve nyomta a kezembe a svéd védőiratát. Voltak ilyen védettségi iratok, amelyeket az akkori semleges követségek adtak ki különféle üldözötteknek; svéd, svájci, vatikáni volt a legtöbb. Azért adta oda nekem a védettségi iratát, mert úgy hallotta, hogy most már viszik az összezárt, csillagos házakból a csoportokat, és azt kívánta, vigyem el az ő iratát átjavítva a szüleinek. Balázs el is vitte, de nem talált a házban már senkit. Most mit tegyünk? Adjuk vissza az iratot, vagy tagadjuk le előtte az egészet? Végül visszaadtuk. Visszaadtuk, mégpedig azért, mert hátha neki még használ. Akkor láttam kétségbeesni.

KL: – Szülei is meghaltak?

NNÁ: – Meg. Meg. – A másik eset később történt, csak hallomásból van tudomásom róla. Amikor végleg tudottá vált, hogy Szerb Antalt, Halász Gábort, Sárközi Györgyöt elhajtották, két fiatal katonatiszt, bizonyos Tassy Jenő és Görgey Guidó egy hamisított nyílt paranccsal utánament a menetnek, hogy kiemelje onnan Szerb Antalt. Semmi közük nem volt hozzá személyesen, egyszerűen olvasói voltak. Innen kezdve két verziója ismeretes a történetnek, az egyik úgy szól, hogy nem tudták elkapni a menetet, és dolgukvégezetlen visszaautóztak Pestre. A másik szerint elérték Szerb Antalék századát, beszéltek vele, de ő nem akart velük menni. Mégpedig azért nem, mert ott volt a bátyja ugyanabban a munkásszázadban, és nem akarta egyedül hagyni. És ott volt Sárközi, ott volt Halász Gábor. Ehhez nincs mit hozzátenni.

KL: – Hát ez volt a történet a háborúból, a régi időkből, és most beszéljünk egy másik pillanatról, amelyik a békében történt. A háborús történet itthoni, a békés külföldi, sőt nagyon távoli, Iowában történt.

NNÁ: – Szerencsére ebben nincs háború, életveszély, halál, csak távolról, csak áttételesen szól bele a riadalom, mert azért csak-csak beleszól a históriába. Meg voltunk híva Lengyel Balázzsal Amerikába, Iowába. Az iowai egyetemi tanár és költő, Paul Engle, valamint felesége, Hua-ling Nieh Engle, kínai származású írónő szervezik ezeket az úgynevezett írótáborokat vagy íróprogramokat, meg-meghíva a világ minden sarkából mintegy negyven írót egy egyetemi félév tartamára. Már többen voltak kinn Magyarországról is Iowa Cityben, a program résztvevőiként. Ami minket illet, amerikai tartózkodásunk meglehetősen rosszul kezdődött. Azzal tudniillik, hogy elveszett minden csomagunk. Megérkeztünk New Yorkba, a Kennedy repülőtérre, szerencsére oda is keveredtünk a csarnoknak abba a részébe, ahol egy nagy forgódobon lejöttek az utasok csomagjai. Mindenki megkapta a csomagját, mindenki fölragadta, elvitte, már úgy elnéptelenedett a környék, mint egy nemzetközi futballmeccs után, csak a mienk nem jön, csak mi állingáltunk ott ketten már több mint egy órája. Ha nincs velünk egy segítő, akit egyébként az iowai program bízott meg, hogy a New Yorkba érkező ösztöndíjasokat eligazítsa, ott állunk ma is a forgószalag mellett. Ez a „sponsor” aztán, aki egyébként olyan volt, mint egy idealizált Uncle Sam, magas, barna arcú, ősz hajú, mosolygós, még a nadrágja is csíkos, elkezdett intézkedni, ide-oda szaladgált velünk, jegyzőkönyvet vétetett fel az esetről, egy nagy képtáblázaton, ami olyan volt, mint egy tárgyi Szondi-teszt, ki kellett választanunk a csomagunk, bőröndünk körülbelüli hasonmását. Igen ám, de ezzel nagyon eltelt az idő, akkor bedobott minket egy taxiba, az óriási repülőtérnek egy egészen más részére kellett átmennünk, fölszállnunk az aznap harmadik számú repülőgépre. A harmadik repülőgépen már nevettünk. Elvesztek az összes csomagjaink! – mondtuk, és fölemeltük, megráztuk azt a kicsi, de súlyos kéziszatyrot, ami megmaradt, s amiben főleg szótárak voltak. Elveszett mindenünk, mondtuk, és csukladozva hahotáztunk hozzá azon a repülőgépen. Itt repülünk Amerika fölött szótárakba takarózva. Ez volt a kezdete az amerikai tartózkodásunknak, de szerencsére nem ilyen volt a folytatása. Két nap múlva az iowai szállásunk ajtaja előtt ott álltak a csomagjaink hiánytalanul. Ami pedig az írótábort vagy írótalálkozót illeti, annak az az előnye, hogy az ember nemcsak Amerikába nézhet bele egy pillanatra, hanem belekukkanthat más világtájakba is, egy-egy szeletét láthatja a Föld különböző kultúráinak, népeinek, helyzeteinek. Meghívott előadók tartottak nekünk előadásokat, és maguk az írók is be-beszámoltak saját munkásságukról, hazai környezetükről. Az, amit elmondandó vagyok, az egyiptomi lány előadásához fűződik. Költőnő volt, egyébként kopt.

KL: – Ő is ugyanúgy vendég volt, mint maguk?

NNÁ: – Ugyanúgy. A fiatal nő fölolvasta angol nyelvű verseit, egyeseket zenekísérettel is, zeneértő volt, jól zongorázott. Befejezte az előadását, megtapsoltuk, de alig volt rá időnk, mert abban a pillanatban már föl is pattant egy palesztin fiú, és heves szavakkal támadta az egyiptomi lányt, mégpedig azért, mert angol nyelvű irodalmat művel. Mint kifejtette, ez semmi más, mint hódolat a régi gyarmatosítók előtt. Nem sajnálta a lányt, nem takarékoskodott a jelzőkkel és az érzelmi hévvel sem a palesztin fiú, hatásos fölszólalásában. Egyébként nem takarékoskodott ezekkel az egyiptomi lány sem a viszontválaszában, föltéve azt a kérdést, hogy akkor döntse el az arab fiú: mely arab nyelvjárást ajánlja neki mint általános érvényűt, mint amelyen költészetet lehet létrehozni? Erre kitört az izgalom. Most már nemcsak arabok ugráltak fel, beleszóltak a kérdésbe az indiaiak, a görögök, a Fekete-Afrika képviselői, egy hatalmas szellemi csata kezdődött el, amelynek az alapkérdését úgy lehet megfogalmazni: milyen nyelven írjon az író? Mi csak ültünk ott, ketten magyarok, döbbenten. Hiszen ez a kérdés még soha nem jutott eszünkbe, hiszen magától értetődőnek tetszett előttünk, hogy az író írjon az anyanyelvén. Azám, de akkor és ott rájöttünk, hogy nem így van ez a nagyvilágban. Százmilliók vannak, nagy népek, népcsoportok, akik előtt nincs tisztázva az, hogy milyen nyelvű legyen az irodalmuk. És ez egyáltalán nem csak azokra vonatkozik, akik most lépnek be az írott irodalomba, mondjuk a fekete kontinens népeire. Nem. Széles, mély, régi kultúrával rendelkező népekre is vonatkozik. Nagyon sok okból. Azoké is a probléma, akiknek volt egy hatalmas kultúrájuk, de az valamilyen oknál fogva ma nem alkalmas a modern irodalom és egyéb kulturális anyag közvetítésére. Arabok, indiaiak, hátsó-indiaiak, malájok tipródnak benne, egy pillanattal előbb még a kínaiak, az újgörögök, az izraeliek is ebben a cipőben jártak, nem is beszélve egy csomó más népről és kérdésről, amikről ott hallottam életemben először.

KL: – De közben mindezt angolul vitatták.

NNÁ: – Természetesen angolul vitatták, anélkül nem lehetett hozzászólni a dologhoz. Elképesztő, mi minden van ebbe a kérdésbe belekeveredve, a nyelvjárások ügye például. Melyik nyelvjárás legyen – idézőjelben – a győztes? Keserű szavakat hallottunk egy urdu újságírónőtől a hindi túlhatalmasodása miatt. Bele van keveredve a nemzetiségi vetélkedés, a nagy hagyományoknak továbbéltetése, és összekovászolva az egész a gyarmatosító nyelvek ügyével, az újonnan alakult államok lelki és gyakorlati szükségleteivel s nem utolsósorban a nemzeti tudat nyelvi vetületével. Már réges-régen túlcsapott a vita az irodalmon, már nemcsak arról volt szó, hogy milyen nyelven írjon az író, hanem hogy milyen nyelven szóljon a rádió meg a televízió a világ egy-egy sarkában, hogyan jelenjenek meg az újságok, hogyan tanítsanak az iskolákban és így tovább. Akkor, abban a pillanatban beleláttam egy olyan vulkánba, amiről sejtelmem sem volt, és aminek idáig én csak a zöld-virányos alján sétálgattam, messze kívül a veszélyzónán. Nem tartozom azok közé, akik reggeltől estig hallelujáznak, hogy magyarnak születtek. Úgy gondolom, magyarnak lenni sem népünnepély. De akkor, ebben a kukoricatermő Iowában, ami tájképileg annyira hasonlít a magyar Nagy-Alföldre, mégiscsak hálát adtam az égnek azért, hogy van anyanyelvem. Eszembe jutottak Bessenyeiék, eszembe jutottak Kazinczyék, akiknek a figurája úgy el tud halványulni az iskolai leckék közepette, s akik egyszerre csak úgy kezdtek elibém testesedni, mint második honalapítók. Elvégre a török kor után, az előző századok nagy-nagy nemzeti-nyelvi erőfeszítései után, a XVIII. században mi is a nyelvtelepség mezsgyéjére kerültünk, ott imbolygott az egész ország. Nem volt akkor már modernnek, élhetőnek, írhatónak, terjeszthetőnek nevezhető irodalmi nyelvünk. És akkor ők, ezek a literátoratyák, remek ütemérzékkel belépve a történelembe, megújították azt, ami már majdnem elhalt.

KL: – Szóval a nyelvnélküliség kísértetével találkozott a vita során?

NNÁ: – Méghozzá milyen eleven kísértetével. Hazafelé menet, egy Fülöp-szigeteki íróval bandukoltam az Iowa folyócska partján. Kedves, ligetes hely, ott úsztak a vadkacsák a vízen, a lomb közül kilátszottak az egyetemi kollégiumok csücskei, ál-Tudor stílusukat mutogatva, görög betűkkel jelezve önmagukat: kappa, phi, alfa. Kezdetben én amerikai diáknak néztem a fiút, sétatársamat, aztán kiderült, hogy filippinó író, a felesége is költőnő, mind a ketten angol egyetemet végeztek. Megkérdeztem tőle, ők hogyan állnak a nyelvi kérdéssel. Elmosolyodott. Nem állunk valami jól, mondta, de nem is állunk a legrosszabbul, tudniillik nekünk van anyanyelvünk. Van egy nyelvjárásunk, ami általánosnak nevezhető, és ez a tagallog. Én nem állítom, mondta, hogy a tagallog kicsiszolt, kiművelt nyelv, erről szó sincs. Nem kell csodálkozni rajta, ha, mondjuk, egy politikusunk megszólal a manilai televízióban, tagallogul kezdi a beszédét, spanyolul folytatja, s angolul fejezi be. Sőt a tévénkben, rádiónkban, a közéletünkben legfőképpen taglisul beszélünk, taglisul, így csúfoljuk mi magunk a tagallognak és az angolnak ezt a nem túl szerencsés vegyülékét. Mindegy, a tagallog megvan, a tagallogot meg lehet csinálni, és mi meg is fogjuk csinálni. – Ott mentem az Iowa folyó partján José Lacabával, néztem ezt a fiatalembert, ezt a Fülöp-szigeteki ifjú Kazinczyt, és tanultam tőle. Olyan ismerős volt, amit mondott. Ismerős volt visszamenőleg és állandóan. Egyszerre rájöttem tudniillik, hogy nemcsak nyelvteremtésről van szó, hanem a nyelv megtartásáról is, a veszélyeztetettség lehetőségéről. Az emberek óriási csoportjai számára ez a természetes önkifejezési eszköz, a nyelv, vagyis önmagukról való tudatuk eldöntetlen; illetve bárnyikor elveszíthető. Duplán ámultam el és jöttem rá, hogy fenyegetettség ez, valamint történelmi lecke, amely a miénk is. A tagallog által – gyorsan és drámaian – magyarul tanultam.

KL: – Tehát mindazok a problémák, amelyek mifelénk is aktuálisak valamilyen formában, így kapcsolódtak össze a távolban más népek fiainak problémáival.

NNÁ: – Így van. Néha elképesztő, hogy milyen távolra kell menni egy kérdéscsomótól, hogy az ember jól lássa. Olyan ez, mint a repülőgépes agrotechnika: az ember távolról, magasból a saját földjét műveli.

Hogy aztán ez a két történet, amit elmondtam, a háborús erőszaké meg egy úti tapasztalaté, összefügg-e? Van-e közük egymáshoz? Nem is tudom. Talán van valami közük, talán nincs. Mindenesetre úgy gondolom, hogy mind a két történet valahogy körülhatárolja a helyemet az életben, megmutatja, hogy hol állok, miben élek. És hozzáfűzhetem: mind a két történet, az erőszaké is meg a megmaradásé is, folytonosan időszerű.

 

 

 

Villamos

KL: – Nemes Nagy Ágnessel beszélgetve a költészet és valóság kapcsolatáról könnyű is és nehéz is a helyzetem.* Nehéz, mert Nemes Nagy Ágnest olyan költőnek ismerjük, akinél a vers „története” látszólag nagyon távol van a saját élettörténetétől. Ugyanakkor nagyon könnyű ez a beszélgetés, mert körülbelül akkor, amikor hozzákezdtem ehhez a sorozathoz, amelyben magukat az alkotókat kérdezzük meg egy-egy mű születésének körülményéről, a mű mögött élő anekdotáról, ugyanakkor készülhetett az a tanulmánya, amely A vers mértana címen a Kortárs 1980. decemberi számában jelent meg. És ott épp erre a folyamatra hívja fel a figyelmet, arra, hogy a vers külső alakja, végső formáltsága a költő belső világának megnyilvánulásaként jön létre. Éppen arról beszél, hogy egy vers esetében az értelmezők bárha számtalan külső megközelítéssel mondhatnak is okos dolgokat a versről, valójában mindez csak a tudomány útja lehet, ahogy ő írja, „a vers létrehozásának pszichológiai pályáját tekintve, ellentétes ez a költőével, aki belülről, élményből, tapasztalatból indul (az esetek nagy többségében). A fordított út neki művi, mintha a deltánál keresné a forrást, a tetőn kezdené a házépítést. A költőt a belülről kifelé szándéka vezérli, valamilyen szorongatottság afelé, ami a kifejezés vagy az ő szempontjából annak látszik.” Ezt a megállapítását kiindulásnak véve, kérdezem Nemes Nagy Ágnest: melyik versét választaná épp ennek illusztrálására?

NNÁ: – Nem olyan könnyű azt a verset kiválasztani. amelyiknek históriája van. Egész egyszerűen azért, mert hol ki lehet deríteni egy versnek a forrásait, hol nem. Vagy tud a költő valamit mondani arról, hogyan csinálta, mikor, milyen körülmények közt azt a verset, hol nem tud róla szólni egyetlen kukkot sem, azért, mert a vers öntörténete talán túlságosan belső, túlságosan nem fogalmi szférákban játszódott le. Tehát mindenekelőtt olyan verset kellett keresnem, amelynek egyáltalán van valamilyen sztorija. Ugyanakkor hadd jegyezzem meg azt is, hogy ez a sztori, ez a keletkezéstörténet igen fontos, igen érdekes lehet, ezt egy pillanatig se tagadom, hisz azért ülök itt magával, de úgy gondolom, hogy sohasem meríti ki magát a verset. Úgyhogy bizonyos distinkciót kell azért tennünk a történet, a keletkezéstörténet mozzanatai és a vers között. Nahát, ezt tudva, mégiscsak kiválasztottam a Villamos című versemet. Ez a vers, ártatlan címe ellenére, elég bonyolult rétegekből jött létre. Az első és legfontosabb rétege Sidney Keyesszel kapcsolatos, neki is van ajánlva a vers, az ő emlékére. Ki volt Sidney Keyes? Fiatal angol költő, aki 21 évesen elesett a második világháborúban, az afrikai hadszíntéren. Az angol irodalom egyik legnagyobb tehetségének, ígéretének tartották, és sok elégia, megemlékezés készült a halálára. Nevével én először 1945-ben találkoztam egy angol brosúrában, amely az angol háborús költészetet ismertette. Nekem mindjárt föltűnt, mindjárt szemembe ugrott, hogy Sidney Keyesnek a születési éve azonos az enyémmel. Föltűnt nekem ez, és valami módon félig tudatosan már akkor az a benyomásom támadt, hogy talán-talán közöm van ehhez a költőhöz, talán-talán úgy is fogalmazhatnám, hogy helyettem esett el. Persze ezt nagyon sok mindenkiről gondolhattuk akkoriban: megtanultuk, hogy az életben maradás lehetőségei teljesen véletlenszerűek a háborúban. De nekem Sidney Keyes mégiscsak egyre fontosabbá vált, annál inkább, mert sok mindent olvastam róla, például Herbert Read, neves esztéta és irodalomkritikus, az angol irodalom egyik legnagyobb reménységének nevezte, aki azonban nemcsak reménység volt, nem tekinthető zseniális kamasz költőnek, aki meghalt, mielőtt produkálhatott volna. Az ő műve ennél több. És így tovább, egy csomó ilyesféle megnyilatkozást olvastam róla. Megtudtam, hogy két verseskötete jelent meg; megtudtam, hogy erősen érdekelte a történelem és a természet. Már gyerekkorában szenvedélyes természetmegfigyelő volt, terráriumokban gyűjtött kígyót, békát, aztán külön madarakkal foglalkozott, s nem utolsósorban nagyon szerette Rilkét. Ehhez érdemes megjegyzést fűzni, mivel egyáltalán nem tipikus dolog. Kérdéses, hogy egy angol értelmiségi, egy fiatal költő egyáltalán ismeri-e a német irodalmat, vagy pláne szereti-e. Nekem azonban fontos volt ez a mozzanat, mert én magam is nagyon szeretem Rilkét. Tehát volt jó néhány azonosulási pont közte és köztem. Addig-addig foglalkoztam vele magamban, míg 1952-ben megírtam ezt a Villamos című verset. A vers azonban nemcsak Sidney Keyesről szól, mint mondtam, a versnek csak az egyik rétege az, amely a fiatal költő halálát írja le, méghozzá nagyon részletesen. A másik szála viszont a 6-os villamosról szól, arról a 6-os villamosról, amelyen munkából tértem haza abban az időben, amely rettenetesen zsúfolt volt, amelyen olyan sokat gondoltam éppen Sidney Keyesre és halálára, nem is tudnám megmondani pontosan, hogy miért.

KL: – Említi a 6-os villamost, említi munkáját, zárójelben elmondaná, hogy mi volt akkor a munkája, s merre járt akkor a 6-os villamossal?

NNÁ: – A Köznevelés című pedagógiai lap szerkesztőségében dolgoztam, ami akkor a Szalay utcában volt. A Balassi Bálint utcán át jutottam ki a hatosig, és a Margit hídon jöttem át Budára, ez volt a napi utam. Nos, ez a két szál található meg a versben: egy emlékszál, ami Sidney Keyeshez fűződik, ami azonban csak átvitt értelemben emlékszál, mert hiszen semmit sem tudtam Sidney Keyes haláláról, csak kitaláltam, hogy hogyan is történhetett. A másik a legvaskosabb realitás, a zsúfolt 6-os villamos. Párhuzamosan fut ez a két szál a versben, külön-külön, amíg az utolsó versszakban összefonódnak.

KL: – Nézzük akkor magát a verset is.

 

VILLAMOS

Sidney Keyes emlékének

 
Halad a villamos, hörög,
kínjában tántorog szegény,
fürtben csüngünk a sárga állat
apadozó villany-tetején.
 
Egy afrikai ház emelkedik a mélyből,
Fehéren, gömbölyűn, mint tengerből a lány,
a fű az ablakok nyitott ajkáig ér föl
kis szalamandra ül a fotel hajlatán.
 
Ott bent fürdőszoba, csempe és bakelit,
polcán terepszínű sisak úgy őrzi feslő,
s lassan penészedő bélését, szíjait,
mint teknősbéka holt tetemeit a teknő.
Mindig utat javítanak.
A kövek szinte talpig érnek
a ritka lépcső-rács alatt,
s hogy a villamos egyre ráng,
közel csúsznak az elefánt-
bőrű, gyűrött aszfalt-lepények.
 
S mint aki hirtelen egy babérfában ébred,
és érzi bőrnemű, fekete lombjait,
úgy roppantják körül a ház falát az éjnek
hatalmas ágai. Itt járt a fiú, itt.
Szatyorban egy cafatnyi hús,
átüt a vörösbarna lé,
s egy könyv: A dialektikus…
már haladunk a híd felé,
a rendőrsíp véknyan sivít,
lent idegen uszályhajó
hordozza apró házait,
tetők, muskátli és a szélben
csíkos zsebkendő a kötélen,
s a matrózok égszínü blúza,
mintha olasz kisváros úszna –
 
Éjjel indultak el. A ház fala derengett,
különben semmi fény. Az ösvényen, elől,
terepjáró sulyos talpa vágja a rendet,
reccsen a sarju-fa, a fű hersegve dől.
 
Mögötte az a pár tompított zaju gép,
nagy, néma bivalyok óvatos csörtetése –
a benzin sem zubog, de forró szaga még
emlékezik a nap émelyítő hevére.
Fordul a híd, lejtősödik.
nekilódul a szédület,
feszülj kéz, görcsösülj, izom,
ott fent a budai hegyek,
egy pillanat, futnak az ívek,
s nem nyujtózhat a megfeszített
szem megváltó hajlatukon –
 
Nézte, hogy olvad el a ház az éjszakában
mint egy kristálydarab, ha tenger görgeti.
Összecsapott a lomb, elől szürke lapály van,
reszelős fűcsomók. Holdfény, tűz, ugrani –
Kiszakad innen az, aki
nem markol most. Szakadna ki!
Fullasztó testek, testre test,
micsoda mozgó hullahegy!
Elbukott. Por szitál, szemcsésen ül a szálra,
 
felsír a fék, akár a kés,
körül a hold s a fű borotvaéles árnya,
 
tántorodás, émelyedés,
egyedül, egyedül, a kezek szétterülnek,
 
nem tart tovább már, ami tart,
a szív alatt a föld remegve, rángva lüktet,
 
és omlik, mint a gyönge part –

 

KL: – És hogyan született ez a párhuzamos vers, ez a két sors összeszövődése, az ikertörténet?

NNÁ: – Már említettem, hogy mindjárt föltűnt nekem az évszámaink azonossága. Azután az érdeklődési köreink hasonlósága.

KL: – Nemes Nagy Ágnes költészete egyszemélyes költészet. Sidney Keyes sorsát látva és azt a szerepet is ismerve, amit az angol irodalomtörténészek betölteni láttak az ő fellépésében – tehát azt, hogy a versben visszaadta a dalszerűség jogát, ugyanakkor megtartotta a korábbi nemzedékek kiküzdötte gondolatiság-szintjét –, akkor valahogy úgy érezzük, hogy Nemes Nagy Ágnesnek megvolt az ikertestvére, csak sajnos elveszett a háború alatt. És mintha Nemes Nagy Ágnes tovább akarta volna írni az ott elveszett szálat is. Nem tudom, erőltetett-e, hogyha egyik későbbi fontos kötetének, a Napfordulónak a címét is valahogy párhuzamba hoznám Keyes verskötetének címével, a Kegyetlen napfordulóval (eredeti címe: The Cruel Solstice). Tehát mintha két összeszövődő sorsot láthatnánk így.

NNÁ: – Legalábbis egy ideig bizonyára így volt. Különben nem is foglalkoztathatott volna annyira Keyesnek az általam kevéssé ismert költészete, esszéinek sorozata, amelyeket mind később kaptam a kezembe; nem foglalkoztathatott volna, nem tett volna rám olyan erős benyomást ez a költő, akit hosszú ideig csak hallomásból ismertem. Igen ám, de most jön a forduló! Amiért ezt a verset, a Villamost előhoztuk. Most jön a sztorinak a csattanója. Mert idáig adva van egy angol költő, aki elpusztult a háborúban, ilyen módon példázva a nagyon is aktuális vagy a mindenkori költősorsot, és volt egy másik költő, aki elsiratta őt, annyi más háborús vesztesége helyett és azokkal együtt. Megírtam már jó régen ezt a verset, eltelt utána vagy hét esztendő. És akkor kezembe került végre-valahára Sidney Keyes (Kísz vagy Kész, mert így is, úgy is lehet mondani a nevét) válogatott kötetének angol kiadása. Ezt egy Michael Meyer nevezetű, baráti angol költő rendezte sajtó alá, és ő írta a bevezetőt is. Itt részleteket közöl, az akkor található és lehető leghitelesebb részleteket Sidney Keyes haláláról, többek között a költő afrikai katonai parancsnoka leveléből idézve. Így szól ez a levélrészlet: „1943. április 29-én a zászlóalj megtámadta a 133-as magaslatot, Sidi Abdullah közelében. Ebben a támadásban Sidney százada is részt vett. Ez a század, a C jelzésű, az éjszaka folyamán sikeresen elérte célját. Századparancsnoka hajnaltájt előreküldte Keyest egy őrjárattal, hogy derítse föl, vannak-e előttük németek. Ez a járőr nyilván egyenesen belefutott az ellenségbe, amely éppen ellentámadásra fejlődött fel a 133-as magaslat ellen. A járőrből a mai napig senki sem került elő, és amíg meg nem találtam Sidney sírját, azt hittem, hogy fogoly. A C század ellen indított ellentámadás sajnos sikeres volt. Igen sokan estek el és kerültek fogságba közülük.” Vagyis: éjszaka történt a dolog. Hajnaltájt, ahogy a parancsnok mondja. Keyest járőrbe küldték, váratlan ellentámadást kaptak, és ott maradtak mindnyájan. Mindezek a motívumok nálam is megtalálhatók, nálam, aki ezt a verset úgy írtam, hogy természetesen halvány fogalmam sem volt Sidney Keyes halálának körülményeiről.

KL: – Most kérdezzem azt, hogy akkor hisz a telepátiában?

NNÁ: – Nézze, hogy is mondjam csak? Nem tartozom hívei közé, soha semmiféle személyes tapasztalatom a telepátiával nem volt. Zárójelben fönntartom persze annak lehetőségét, hogy tudományosan is igazolható hipotézis. De nekem személyesen nincsen telepatikus élményem, amiért hálát is adok az istennek. Mert borzasztó lehet úgy élni, hogy az ember állandóan zsákmánya és kiszolgáltatottja legyen olyan érzéseknek, amelyek erősek ugyan, de bizonytalanok. Nagyon kellemetlen dolog lehet, nem vágyom telepatának lenni. És nem is azért hozom fel ezt a különben érdekes esetet, mert a telepátiának kívánok vele adalékot szolgálni. Inkább arra akarnék adalékot szolgáltatni, hogy költészet és valóság viszonya még annál is komplikáltabb, mint ahogy gondoljuk. És azt hiszem, hogy ha egyetlenegy betű nem egyeznék az én versemben az igazsággal, vagyis a tényleges, megtörtént eseményekkel, ha én szegény Sidney Keyest egy nagy délelőtti csata folyamán kísértem volna el a haláláig, kölcsönös nagy ágyútűzben, például hogyha hiányoznék a halálából a személyes, a külön veszélynek a motívuma – hiszen járőrbe küldték, ezt én is megírtam –, tehát hogyha egyetlenegy motívum se volna azonos a megtörtént eset és az én versem között, még akkor is maradna valami igazságtartalma, valami valós rétege a versnek, egyszerűen nem más, mint a költő halála a háborúban. Ez az éppen aktuális, második világháborús költőhalál és a mindenkori költőhalál a háborúban, úgy gondolom, olyasféle igazságtartalmat, messzebbre nyúló jelentést hordoz, aminek ábrázolásában a körülmények véletlen egyezése tulajdonképpen csak akcidenciának tekinthető.

KL: – Épp ebben a versében, ahol a költőhalál motívumát akarta idézni, miért éppen egy távoli, alig ismert – akkor még verseit is alig ismerte – költőnek az alakját építette versében, hisz nem egy személyes ismerősét is elvesztette.

NNÁ: – Ez mély kérdés, és magam is gyakran gondolkoztam rajta, hogy miért érint engem a Keyes halála, és miért nem teszem bele a versbe, dolgozom fel, írom ki magamból a sokkal közelebbi haláleseteket, amelyek száma légió. Aztán lassan rájöttem, hogy éppen azért. Emlékszik maga arra az Arany János-versre, amit halott lányához írt? Ahogyan félbehagyja a verset, és odaírja mellé: nagyon fáj, nem megy. Vannak olyan érzések, olyan emóciók, amik nem mennek bele a versbe, amelyek nem engedelmeskednek a vers hívásának, éppen azért, mert annyira égetőek. Nekem mindig is szükségem volt – nem állítom, hogy minden költőnek szüksége van rá –, nekem mindig is szükségem volt egy kis elidegenítési effektusra a versíráshoz, a túlságosan közeli, a túl heves emóció megfékezésére és bizonyos fajta formaadásra. Ehhez segített engem hozzá Keyes sorsa és alakja, azáltal, hogy ő valamivel távolabb esett tőlem, és mégis magára tudta venni az egész háborús problematikát. Magára tudta venni a túlélőnek a lelkiismeret-furdalását is, ami bennem volt, mindazt, amit egy háborús kataklizma után az életben maradt ember átél. Keyes ilyen módon nagyon segített nekem, és lehetővé tette, hogy mindazok helyett szólhassak róla, akik sokkal közelebb voltak hozzám.

KL: – Mondta, hogy ennek a versnek van egy csattanója. De amikor kiválasztottuk ezt a verset, ígérte, hogy lesz még egy évtizeddel későbbi csattanója is.

NNÁ: – Így van, ez két csattanós történet, vagy talán úgy mondhatnám: színdarab utójátékkal. Ez a második csattanó vagy utójáték tavaly történt, tavaly játszódott le, 1979-ben az Egyesült Államokban. Ott én Iowában tartózkodtam, az iowai egyetem úgynevezett íróprogramjának a meghívására. A program szervezőinek domboldali házában össze-összegyűltek a meghívottak, vagy negyven író a világ minden tájáról. Többek között összejöttünk egy bizonyos késő délutánon is, amikor összetalálkoztam egy újonnan jött vendéggel. Edwin Thumboo singapore-i egyetemi tanárral és költővel. Beszélgetni kezdtünk, megvitattuk az ő kedves egyetemi témáját, az Erzsébetkori és a jakobita angol drámát, aztán áttértünk a modern angol költészetre, mikor is ő egyszer csak azt mondta: „Vannak ám nagyon érdekes költők, akik alig ismertek, de azért nagyon kiválóak. Bizonyos vagyok benne, hogy maga sohasem hallotta Sidney Keyes nevét.” S elkezdte mesélni nekem Keyes sorsát, a háborúban való pusztulását, méltatta azt a jelentékeny oeuvre-t, amit így is, ilyen fiatalon, 21 évesen maga után hagyott. Egyre lelkesebb kiselőadása után én vágtam neki, és a magam korántsem shakespeare-i angolságával igyekeztem elmondani az én saját külön történetemet Keyesszel. Aztán egymásra bámultunk, majd mind a ketten kinéztünk az ablakon, az Iowa folyóra, amelyen éppen vadkacsák úsztak, és a furcsa amerikai tölgyekre, amelyeken szürke mókusok ugráltak, és bizonyára azt gondoltuk magunkban mind a ketten, ő az indonéz és én a magyar, hogy lám, úgy látszik, ide Amerikába kellett eljönnünk, hogy beszélhessünk valakiről, aki mindkettőnknek sajátosan fontos, aki már régen meghalt, aki személyes háborús veszteségünk. De úgy látszik, hogy nemcsak kettőnknek fontos, hanem fontos az egész világköltészetnek is, sőt még ennél is továbbmennék, nemcsak a világköltészetnek fontos, hanem az emberi jelképteremtés lelki szükségletének. Azt gondolom, hogy jelképek nélkül élni nem lehet. Keyes halála olyan erősen hordozza a mindenkori és az aktuális költőhalál jelképszerűségét, hogy úgy látszik, a világ távoli, nagyon különböző sarkaiban is mindig újra érvényessé válik. Nem mondhatnám és nem is mondanék igazat, ha azt mondanám, hogy elsősorban a versei érintettek meg. Engem a sorsa érintett meg, az emberi képesség pusztulása érintett meg, ez a szinte kézzel tapintható kortársi szimbólum.

KL: – És ez munkált ennek a versnek a megszületésében is. Nos, bár a vers egyik szálán ezt a költősorsot idézi a jelképiség szintjén és az egyediség történetével, de a másik szála a hatos villamoshoz kötődik, annak a valóságáról is halljunk néhány szót.

NNÁ: – Ami azt illeti, jellemzőnek tartom, hogy a Keyesről szóló versemet nem rögtön 45-46-ban írtam meg, hanem az ötvenes években, 1952-ben. Ennek megvan a maga értelme. Az 50-es években nagyon kevés kilátásom volt arra, hogy egyáltalán megjelenhessek mint költő, hacsak nem akartam olyan szövegeket írni, amelyek az én igazságtudatomnak nem feleltek volna meg. Kénytelen voltam úgy tekinteni magamra költőként, mint egy halottra. Ezt az életérzést, ezt a fullasztó életérzést segített nekem kifejezni Keyes halála, amely az 50-es években is egy bizonyos fajta adekvát beleöltözködési lehetőséget nyújtott nekem. Hogy miért épp a 6-os villamos? Amit róla írtam, az a valóság, a színtiszta valóság, és hogy mennyire fullasztó volt az 50-es évek légköre, a szó szoros értelmében, arra van egy kis történetem. Ott álldogálok, ahol szoktam, a 6-os peronjának szélén, összepréselve száz más emberrel, és nagyon fúj a szél, majdnem lefúj minket a villamosról. Egyszer csak egy mellettem álló férfi felkiált: „Vegye le az arcomról a haját!” Tudniillik akkor én még hosszú, kibontott hajat hordtam, mint ma is a fiatalok, és a hajamat a szél, ami vadul fújt – Dunáról fújt a szél –, nekidobta a férfi arcának, méghozzá olyan szorosan, hogy valósággal fulladozott alatta. És én nem tudtam a hajamat lekapni az arcáról, mert nem tudtam a kezemet megmozgatni, annyira össze voltunk préselve, sőt ő maga sem tudta lesöpörni ezt a hajat, mert ő is be volt préselve. Ami megmentette – idézőjelben – az életünket, az az volt, hogy megfordult a szél. És az, hogy megfordult a szél, ez nagyon jó volt mindannyiunknak. Mert végül is az ötvenes évek elmúltával nem kell úgy tekintenem magamra, mint aki megszűnt költőnek lenni.

KL: – Tehát Keyes története, alakja kétszeresen is segített.

NNÁ: – Keyes kétszer is segített nekem. A háborús élmények feldolgozásában is és az ötvenes évek feldolgozásában is. Fontos ám ez a segítség. Már említettük, hogy nekem, de sok más költőnek is, szükségünk van egy bizonyos távolságtartásra az eredeti élménytől, hogy egyáltalán a formaadást megkísérelhessük. Hisz van abban valami nevetséges, valami teljesen paradox, hogy valaki legnagyobb emócióit, legnagyobb megrendüléseit úgy reagálja le, hogy leül az íróasztal mellé, és rímeket kezd keresgélni. És megtalálja azt a rímet, hogy asztal mint hívórímet, és megtalálja a válaszrímet, hogy vigasztal. Vagy éjben és mélyben – és így tovább. Van ebben valami frivolitás. Ezt a nevetségességet, amely a művészetek gyökerénél tanyázik, maguk a költők is ki szokták csúfolni, én magam is nagyon jól érzem ennek a paradox, groteszk mivoltát. Ugyanakkor érzékelem messzebbre nyúló, alapvető emberi lehetőségeit is. Mert ez az eltávolítás, az érzelemnek ez a fajta átvezetése hosszabb kábelekbe, a művészet kábeleibe, ez voltaképpen az öngyógyításnak egy útja. Nem állítom, hogy az öngyógyításnak egyetlen útja a művészi, de hogy a művészi akár modellje is lehetne az emberi psziché öngyógyításának, azt nagyon is valószínűnek tartom. Ezért is hálás vagyok Keyesnek. Olyan hálás vagyok neki, hogy igaz, ami igaz, még egy verset is írtam róla. De ez már csak egy nyúlfarknyi kis lírai epigramma:

 

EGY KÖLTŐHÖZ
Kortársam. Ő halt meg, nem én.
Tobruknál elesett szegény.
Angol volt. Nekünk más nevek
jelzik: hol hullottak a fejek,
s törtek szét, mint érett diók
e hordozható rádiók,
s az Eiffelnél jobban elosztott
egyensúlyú, szép gerincoszlop
hol szakadt földre csikorogva.
Úgy gondolok ifjúkorodra,
mint aggastyán, ki összevéti,
hogy mi az új s az ötvenévi,
agya, szive bealkonyult.
De a szeretet bonyolult.

 

 

 

Barna, világoskék

KL: – Beszélgetésünk bevezetéseként Nemes Nagy Ágnes az ablakhoz hív és lemutat a környékre.* Éppen most virítanak az akácfák, távolabb a gesztenye virágzik. Érdekes, hogy Nemes Nagy Ágnes mennyire megfigyeli, mennyire tudomásul veszi, mennyire regisztrálja a környezetét. Azt a világot, amelyikben él, ami körülveszi. Emlékszem, egy régebbi beszélgetésünk során beszélt arról, hogy a krisztinavárosi templomnak van egy kovácsoltvas keresztje, fent a tetőn, sose vettem észre addig. Azóta ahányszor megfordulok ott, én magam is megnézem, ahogy az ég átvilágít rajta, azóta úgy érzem, hogy jobban ismerem ezt a várost, ahol élek. Ezért kérem Nemes Nagy Ágnest, hogy azokról az otthoniakról beszéljen, amelyekben élete során megfordult, hozza közelebb hozzánk egyrészt azt a világot, ami őhozzá tartozott, másrészt ismertessen meg minket mindnyájunk közös világával, talán azt is jobban fogjuk ismerni az ő szeme által ezentúl.

NNÁ: – Hízelgő, amit észrevevő képességemről mond, de azt hiszem, el kell hárítanom a bókot. Költő, író nem képzelhető el bizonyos fokú, fajtájú figyelem nélkül. Pláne nem, ahogy becézni szeretem magamat, tárgyias költő. Aki szereti a tárgyakat, aki használja, kihasználja a tárgyakban rejlő lehetőségeket. Vágjunk hát neki a témának.

Megemlíteném volt otthonaim közül a családi lakást, ahol szüleimmel laktam. Ez a Bartók Béla út 28-ban volt (akkor Horthy Miklós útnak hívták). Egyébként a lakás nem az első, hanem a második számú épületben terült el, az ablakai nem az útra néztek, hanem hátrafelé, valamiféle átmenetre a grund és a kert között. Nem volt az csak grund, volt benne valami hasonlóság éppen a mostani lakásom környezetéhez. Azon a grundon is fák álltak, szerény fák, akácfák, azok is virágoztak májusban, ecetfák, egy-egy nagy gesztenyefa, sőt még virágágyások is találtattak ott néha, a lakók szorgalmából. Gyerekkorunkban ott játszottunk. A lakás fekvése, főúttól való elszigeteltsége tette, hogy kivételesen csendes volt. Olyan csendes, mondhatni titokzatos lakás, ami még a legnagyobb forgalmú nagyvárosok útjai mentén is találhatók. Három szobából állt, jellegzetes középosztálybeli lakóhely, vagy pontosabban az első világháború után deklasszálódott középosztályé. A nagy előszobában piros kókuszszőnyegek, a mellékhelyiségek onnan nyíltak. Belül a középső, legnagyobb szoba ebédlő és szalon volt egyszerre, egyik oldalt a szülők hálószobája, másik oldalt a mi szobánk, a húgomé meg az enyém. A mi kettőnk élőhelye nem volt sem gyerek-, sem lányszoba; pontosan úgy volt berendezve, mint a többi helyiség: fehér ajtók, nagy, sötét bútorok. Az egész lakás árasztotta magából a polgári biztonságot (két háború között), azt az atmoszférát, amely azt állítja magáról, hogy mindig így volt, és mindig így lesz. Ehhez hozzájárult persze a berendezés is, az óriási ebédlőkredenc, az óriási ebédlőasztal, a Mária Terézia stílusú, vagyis neobarokk könyvszekrény, az öreg zongora. A polgári kredenc – mint azt többen felfedezték – akár jelképe is lehetne a középosztálynak vagy a polgárságnak, hatalmas, várszerű mivoltában, legyen bár ónémet, ál-ónémet, vagy legyen bár szecessziós, mint a miénk volt. Az ebédlőkredenc olyasféle, mint a madarak között a strucc: óriás, csak nem tud repülni. A kredenc „ingóság”, ami nem ingatható. Egyáltalán: nem mozdítható benyomást tettek a bútorok. Akadtak köztük finom darabok is, például biedermeier szekrény meg biedermeier szekreter, ez meg az, ezenkívül pedig szőnyeg, kép, textília, fotelek. Főleg kép volt sok. Mai napig sem értem, hogyan gyűlt össze éppen a szüleimnél ilyen rengeteg festmény, amelyek többnyire aranyozott blondel keretben függtek a falon. Volt ott, kérem, minden, voltak ott nevezetesebb olasz városokról készült festmények, Pompejiről például; voltak magyar várakat ábrázolók, bűbájos régimódiságukban; családi képek sora: nagyszülők, dédszülők festve és fényképen. Aztán voltak festők alkotásai: Vigh Bertalantól (Vigh Bertalan a középosztály egyik László Fülöpje volt), Benyovszky Istvántól, Bosznai Istvántól. Benyovszky egyébként távoli rokonságunkhoz tartozott, időnként meg-megjelent nálunk, vidám, telibeszédű barna fickó. Olyankor odaállított engem az ajtófélfához, a mérőlécével, amit mindig a felső zsebében hordott, megmért, és megállapította, hogy 135 canti vagyok. Jelölte is a fejem mellett egy kicsi ceruzavonással. Mikor legközelebb jött, akkor azt írta már fel az ajtófélfára, hogy 142 canti. 150 canti fölött már nem járt hozzánk.

Fontos bútordarab volt lakásunkban a zongora. Mondom, öreg, kicsit rozzant zongora volt, a szüleim még Ugocsa megyéből hozták magukkal, amikor kimenekültek onnan az első világháború után; jelentős szerepe volt családom életében. Nagyanyám, anyám, húgom mind zenéltek, zongoráltak, szükségletük volt a zene; ez a zenei hajlam a húgomban csúcsosodott ki, aki aztán zongoratanár is lett. Ami engem illet, kimaradtam ebből a zenélésből, mely nem is csak a zongorára korlátozódott, hanem szétáradt sok minden egyébre. Volt nálunk gitár, mandolin, xilofon, sőt havasi kürt is, amit egy nagybátyámtól kaptunk. Szerencsére ritkán használtuk, a szomszédok nem kedvelték. A zenélés az nem az én életformám volt, és ha kérdeztek róla, akkor mint egy versikét fújtam el: nálunk úgy van, hogy anyámnak van hallása, de nincs hangja, apámnak van hangja, de nincs hallása, húgomnak van mindkettő, nekem nincs egyik sem. És ez igaz is volt, sajna. A könyvszekrény ugyancsak jelentékenynek nevezhető. Mi minden volt benne? Jókai, Mikszáth, majdnem teljes sorozat, ez nagyon jó volt, erről már máskor is beszéltem. Gyerekkori és később sem szűnő boldogságaim közé tartozik Jókai és Mikszáth olvasása.

KL: – Azt hiszem, ez megmaradt magában, a Jókai- és Mikszáth-szeretete mindmáig, sőt egyszer épp maga leplezte le, hogy esszéíróként Mikszáthtól tanult írni.

NNÁ: – Így van, bizonyos fokig megtartottam, vagy magammal hurcolom a gyerekkori olvasmányaimat, még a kalandregényeket is, például Vernét, talán azért szeretek – isten bocsássa meg – sci-fit olvasni, meg detektívregényt. Talán azért szeretek; ezek a dolgok titokzatosabbak annál, mintsem rögtön magyarázhatók volnának. Az ember amúgy is hajlamos arra, hogy kedvező magyarázatot adjon kevéssé illendő szenvedélyeinek. Szóval megvolt a könyvszekrényünkben a magyar klasszikusok sorozata, azután megvolt a Révai lexikon, megvolt a teljes Hóman–Szekfű és sok minden egyéb is. Járt hozzánk napilap, most nem tudom reprodukálni a címét, egyet azonban biztosra vehetünk, hogy középjobboldali volt, és nemzeti irányzatú. Ami viszont nem járt, és ez meglepő, az az Új Idők volt. A magunkfajta családhoz mindenütt járt az Új Idők, hiányát, mi tagadás, gyerekkoromban nehezményeztem is. Anyám azonban ragaszkodott hozzá és adott rá: márpedig hozzánk az Új Idők nem jár. Volt irodalmi ízlése anyámnak, tájékozottsága, olvasottsága. Egyáltalán sokféle művészi hajlama a zenén túl is; verseket írt, rajzolt, porcelánt festett. Kedélyállapota azonban csöppet sem volt ábrándos, inkább viharos, kiszámíthatatlan. Nálunk egy ebéd létrehozása felért egy hadihajó vízrebocsátásával. Állandó izgalom és veszély úszott a levegőben. Anyám szívbetegséggel küzdött, idegzete nyugtalansága mellett, apám pedig súlyos tüdőirritációt hozott magával az első világháborúból. Az állandó betegsége, amely jelent volt szüleim körül, tovább sötétítette a lakás légkörét. Mert a lakás meglehetősen komor volt, barna, túlzsúfolt. Többek között annak tulajdonítom ezt a bizonyos fajta atmoszferikus sötétséget, hogy a szüleim valahogy nem érezték jól magukat ebben a lakásban, egyáltalán Budapesten. Már említettem, hogy kiszakadtak eredeti élőhelyükről, akkor jöttek fel Pestre, amikor elszakadt az az országrész, meglehetős nehezen és nem is olyan fiatalon teremtettek maguknak új körülményeket. Kiszakadtak, elszakadtak voltak. Egész életük során valami módon száműzetésben éltek Budapesten, és Budapest egész életük során a bűnös város maradt az ő számukra. Meglátszott ez a társadalmi kapcsolataikon is. Főleg rokoni volt a társaságuk, vagy esetleges, inkább apámnak voltak társasági ismeretségei, a kollégái révén, hiszen ügyvéd volt, egy takarékpénztár vállalati jogásza, no meg a kaszinóbeli társaival érintkezett, kártyázott. Ámbár ami a kártyát illeti, az nálunk folyamatos foglalatosság volt, otthon is kártyáztak. Mert ebben a meglehetősen súlyos levegőjű otthonban azért jelen volt a vidámság is, például a zene vagy a kártya által. Szüleim eleinte tarokkoztak, aztán römiztek, végül bridzseztek. A kishúgom még ki sem látszott a földből, még nem érte föl a nagy ebédlőasztalt, párnát kellett alája tenni, de már egyenlő rangú kártyapartnerként vett részt a játékban.

KL: – Ő most is ismert bridzsjátékos.

NNÁ: – No, lelövi a poénomat. De nem baj. Húgom gyönyörű gyerek volt, hullámos hajú, kék-zöld szemű, és a két kislányvarkocsa csak úgy lengett a füle mellett, mikor vékony kislányhangon bemondta a kontrát. Nagyszerűen kártyázott. Valóban bridzsbajnok lett férjével együtt, azonkívül, hogy zongoratanár. Én a kártyázásból is kimaradtam, mint a zenéből. De nem maradtam ki a többi játékból, mert játszottunk mi mást is. Családi játékaink közé tartozott a „hogy tetszik”, meg a betűpóker, meg a hegy-víz-város, szóval, kedves Lóránt, nagyjából ugyanazokat játszottuk otthon végkimerülésig, amiket ma is játszunk mi a Pen Club szótársasjáték körében.

KL: – És a szigligeti január végi együttléteknél.

NNÁ: – És Szigligeten is, hogyne. – A zárt, csöndes lakáshoz eléggé népes és izgatott környék tartozott. A Bartók Béla út már akkor is Buda egyik főútvonala volt. Ha kiléptem a ház kapuján, akkor beléptem az állandó nyüzsgésbe, ahol villamos járt, autóbusz, személyautó, és akkoriban még lovas kocsi is. Azt a környéket természetesen könyv nélkül ismertem, ahogy csak az ember a gyerekkori vidékét ismeri. Szülőföldem Buda. A szemben lévő elemi iskolába jártam, végigjátszottam, végigsétáltam a Gellért-hegyet meg a Műegyetem előtti Dunapartot, fürödtem a lágymányosi kiöntésben igen sok ebihal között, csak úgy rezsegtek a gyerekek meg az ebihalak a vízben. A Németh-féle papírkereskedésben vettem az irkáimat; a Szent Imre herceg kollégium sarkán volt egy patika, a Magyari-Kossa patika, ott vettem a cukrot. Ez furcsán hangzik, de akkoriban a patikában is árultak cukrot. Nagy, átlátszó patikaedényekben álltak a titokzatos, izgalmas színű cukrok a pulton. Fekete medvecukor, például. Fekete cukor!

KL: – A medvecukorra én is emlékszem.

NNÁ: – Ugye, még emlékszik rá?

KL: – Patikában láttam tényleg, Gyöngyösön is.

NNÁ: – A rózsaszín-fehér gilisztacukor, ami maga is olyan, mint egy megsodort giliszta. A mézcukor gömbölyű, átlátszó aranykő. Ezeket veddegéltem és eddegéltem nagy gyönyörűséggel. Bizonyos patikaélményeim már onnan valók. Aztán ott volt az Orlay utca sarka. Az Orlay utca sarka megszentelt helye az életemnek, Az Orlay utca sarkán mindig késő ősz volt. Ott állt a gesztenyesütő kis kályhája, mögötte pedig az alkonyatban az aranysárga Orlay utcai fák, a gesztenyesütő feje fölött már égett a karbidlámpa. Gyönyörű volt az arany háttér előtt az a zöld karbidlámpa, ami, ahogyan sötétedett, ahogyan egyre erősödött az este, egyre inkább magához ragadta, magába sűrítette a világosságot, végül győzött, és egyedül maradt, ovális holdvilág. Az aranynak és a zöld fénynek ez a váltása nemcsak esti színjáték volt, az maga volt a késő ősz, amint áthajlik a kezdődő télbe. Hiszen ahogy ott álltunk, már télben álltunk, abban a finom, téli sültgesztenye-szagban.

Az iskola. Az elemi iskolában én nemcsak a szavak értelmét szereztem be, hanem bizonyos szavak ellenértelmét is. Emlékszem például egy iskolai szereplésemre. Ünnepélyre készültünk, négy gyerek személyesítette meg az elcsatolt országrészeket, Erdélyt, a Felvidéket, a Délvidéket és én, a legkisebb, Nyugat-Magyarországot. Valami efféle volt a szövegemben, hogy a művelt nyugat, saját elveit is semmibe véve, eltépte a… hát én ezt nem nagyon értettem, de tisztességgel elprodukáltam a próbán, hogy a művelt nyugat, saját elveit stb. A tanító néni félbeszakított. Édes fiam, ez nem jó, azt, hogy művelt nyugat, azt nem ilyen áhítatosan kell mondani, azt gúnyosan kell mondani. Gúnyosan. A gúny, a gúny értelme, hangsúlya az én nyolcéves tudatomban éppolyan kevéssé szerepelt, mint az elv szó. De hát, istenkém, megtettem, amit tehettem, és az ünnepélyen már talpig magyar ruhában, pártában-pruszlikban, a karomon címerpajzzsal, a lehető leggúnyosabban árasztottam el megvetésemmel, a „művelt nyugatot”. Egy kis leckét kaptam Közép-Európából meg a korszakból. Aztán ott volt a Gellért-hegy, az állandó kirándulások, séták terepe. Ott volt a barlangkápolna. A barlangkápolnához van valami hozzáfűznivalóm. Azt ismeri, vagy ismerik maguk?

KL: – Én gyerekkoromban voltam ott.

NNÁ: – Most mi van vele, be van zárva?

KL: – Ma be van, azt hiszem, talán rendbe hozzák.

NNÁ: – Szabályos kápolna volt ott berendezve a barlang előterében, sőt olykor-olykor be lehetett menni a hátsó folyosókra is, a hegy gyomrába, egészen a pálos kolostor lezárt ajtajáig. A pálosok, ugye, az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend. Amikor csak lehetett, mi ezt a kanyargós felfedezőutat megtettük. Egy alkalommal azonban nagy tömeget, szokatlan ünnepséget találtunk a kis kápolnában. Mindenütt virágdísz, középen egy dobogó, leterítve szőnyeggel, és körben a dobogó szélén térdelt egy csomó gyerek. A kis pesztra, aki húgomat és engemet sétáltatni vitt, megörült, minket is gyorsan odatérdeltetett, ő maga mögénk térdelt, és meleg szemmel nézte, hogy lám, milyen szerencsés pillanatban sikerült a gyerekeket idehozni. Alighogy összetettük a kezünket, már jött is a pap bácsi, pompás ruhában, mellette egy ministráns fiú vitte a hamus tálat, abba belenyúlt a pap bácsi, és minden egyes térdelő gyerek homlokára hamuval keresztet rajzolt. Hamvazkodás volt. Csodaszép volt ez, pap, virág, hamu, barlang, annyira tetszett nekem, hogy sajna, tetszésemnek otthon is hangot adtam. Rögtön ellocsogtam a hamvazkodást, aminek némi következményei lettek. Apám komor szomorúsággal mondta Uluskának, az aranyos kis pesztrának, nézze, édes fiam, mi protestánsok vagyunk, reformátusok, ne vigye a gyerekeket katolikus szertartásra. Uluska nem vette szívére a dolgot, inkább olyasmi látszott az oldalpillantásában: szegény, pogány kölykök, legalább kaptak egy kis áldást. Mindenesetre a hamvazkodás gyönyörű volt, a kis pesztra édes, és a barlangkápolna mesebarlang.

Szükséges azonban, hogy a Bartók Béla út világvárosi mivoltát is jellemezzem. A szomszéd sarkon találtatott a Hadik kávéház, azt a mi kapualjunkból látni lehetett, a Gárdonyi Géza-szobor háta mögött. És a Hadik kávéházban találtatott Karinthy Frigyes. Karinthy Frigyest meg lehetett csodálni a kávéház nagy ablakán át, és meg is csodáltuk, mert mi otthon Karinthy Frigyes-kultuszban éltünk. Anyám, a szenvedélyes olvasó, rakásra idézte Karinthy-Babitsot: Plútó e torzót márványból szoborta, meg a Karinthy-Ballagi szótárt: Csatorna, csatukázni, csattos cipővel lóbázni, lófrázni, lóbak. Kisded koromtól nevetgéltem Karinthy-szövegeken, nem csoda, hogyha csodálattal néztem a nagyembert a kávéház asztalánál ülve.

KL: – És olyan jellegzetes volt a feje, könnyen meg lehetett ismerni. Akkor az újságokban mindig hoztak rajzokat meg fényképeket az írókról.

NNÁ: – Igen, rögtön ráismertem, de amúgy is a környék minden kisgyereke tudta, hogy lám, az ott Karinthy Frici bácsi. Áhítatos beleskelődésem a kávéházba csak akkor vált problematikussá, amikor kaptam egy kisbundát. Egy valódi, nyírott bárány kisbundát, ami barna volt és meleg, ami nagy dolog volt a mi anyagi helyzetünkben, örülnöm kellett volna neki. Igaz viszont, hogy valami leértékelt darab lehetett, mert szűk volt vállban, az ujjai kétségbeejtően rövidek, és a nyaka az úgy elállt, mint, mit mondjak, mint a kopaszkeselyű nyakától az a nagy szárnyatolla. Engem már az is zavart a kisbundában, hogy a szüleim nem tudták eldönteni: tulajdonképpen mi legyen a véleményük róla. Hogy szép-e a kisbunda, vagy csúnya, diadalmas szerzemény-e, vagy pedig szomorú fiaskó, hogy örülni kell-e neki, vagy szomorkodni rajta. Nem voltak még túlzott ruha-hiúsági elgondolásaim, elfogadtam volna, amit ők döntenek, de ez a vacillálás a vélemények közt, ez valahogy rárakódott a bundára. Nem tudtam még akkor, hogy az összegeződött siker vagy kudarc mivoltát megállapítani, egyértelműen eldönteni nem olyan egyszerű. A vége persze az lett, hogy szégyelltem a kisbundát. Különösen egy ember előtt szégyelltem, a nagyember előtt, Karinthy előtt. Ejnye, ejnye – mondaná Frici bácsi, vagyis a magunk fölé emelt Kompetencia –, ennek a kisbundának nagyon eláll a nyaka. Attól fogna úgy iszkoltam el a Hadik kávéház mellett, olyan kicsire húzva össze kilencesztendős mivoltomat, mintha ott se volnék. Be se mertem lesni a kávéház ablakán. Még megláthatja a kisbundát.

KL: – Bemenni addig se mert.

NNÁ: – Ó, hát hogy gondolja azt? De már sajnos leselkedni se mertem. Így omlott össze Karinthyval való személyes kapcsolatom.

KL: – Gyerekeit akkor nem ismerte?

NNÁ: – Dehogy ismertem. Bár a Lágymányos közös vidéke akár össze is hozhatott volna minket. Most azonban a Bartók Béla út környékéről egy pillanatra még visszatérnék a lakásba. Említettem már, hogy rengeteg kép volt a falon, be volt bélelve a lakás, padlótól mennyezetig mintegy pikkelyezve volt belülről, képek által. A számtalan pikkely közt akadt két bronzplakett is, amely profilban ábrázolt egy férfit és egy nőt. Nem sokat törődtem velük a sokféle ez meg az között, egészen addig, amíg egy barátnőm apja azt nem találta állítani előttem, hogy volt egyszer egy ember, aki járt a pokolban, sőt még térképet is rajzolt róla. Ezt nem hittem. Térképet a pokolról? No, akkor az ismerős bácsi elővette a Dante-könyvet, és megmutatta azt a rajzot, amit a pokol bugyrainak elhelyezkedéséről mellékeltek az Isteni színjátékhoz. Megrendültem. Rohantam haza, térkép van a pokolról, kiáltoztam, egy Dante nevű csinálta. Anyám nevetett, odamutatott a falra, a két kis bronzplakettre: látod, az ott Dante, és mellette természetesen Beatrice, sőt előszedte a Babits-féle Dantét, aminek ő, különösképpen, még olvasója is volt, és megmutatta ugyanazt a térképet, amit előzőleg én már láttam. Így vitathatatlanná vált a dolog. Hogy mit ért műalkotásként az a két kis bronzplakett, ami akkoriban ott lógott minden polgári lakás falán, azt nem tudom. Nekem sokat jelentett.

KL: – És mondja, ebből a lakásból mi van itt, mi maradt meg?

NNÁ: – Nagyon kevés. Egy-két ingatlan, amit a háborúban nem lehetett elmozdítani, de arra még rátérek. Az a könyvszekrény például ott a másik szobában, az a bizonyos Mária Terézia, az onnan való. Ez itt pedig az óriási kredencnek az alsó része. Átképeztem, mert a felső része tűrhetetlenné vált, de így feliben és letakarva megteszi.

KL: – Így is hatalmas.

NNÁ: – Még így is hatalmas, minden, minden belefér. De gondolja csak meg, mióta szolgál ez. Anyám férjhezmenetelekor kapta, tehát 1912 óta egyvégtében meg se rezdül. Mesterségbelileg remekül megcsinált darab. No, tehát a bronzplakettek. Megtudva általuk, hogy ki az a Dante, sokat ért nekem a két bronzplakett, valamint sokat ért az a moslék kis festmény Pompejiről, mert meséltek mellé néhány pompeji regét, sokat ért nekem a jókora, egy méternél is magasabb fehér márványszobor, amely Vénuszt ábrázolta, Ámorral a vállán, és mint a családban büszkén emlegették, valódi carrarai márványból készült. Hogy ki csinálta, arról nem esett szó. Utólag visszatekintve azt hiszem, XIX. század végi olasz vagy álolasz klasszicista munka lehetett, Mögötte pedig – fontos körülmény! – finoman, párhuzamosan ráncolt, mélybordó selyem háttér volt fölszegezve a falra. Mindegy, hogy milyen volt. Szobor volt, márvány volt, fehéren és kontrasztosan vált el a bordó háttértől. Mikor kamaszodtam, és kezdtem észrevenni, hogy van különbség kép és kép, szobor és szobor között, természetesen akkoriban kezdett el idegesíteni, zavarni a polgári lakásberendezés némely jellegzetessége. Ma már megtörtem, szembetűnően engedékenyebbé vagy inkább kételkedőbbé váltam, nem tudom, hogy amit mi anyagi lehetőségeinkhez képest kirakunk ma a falra, ízlésünket és magunkat jellemezve az biztosan sokkal szebb-e, ízlésesebb-e, különb-e, mint amit atyáink kiraktak, és vajon amit a gyerekeink kiraknak, az aztán még szebb, még ízlésesebb-e? Kezdem hinni, hogy a lakásberendezés divatja, a lakáskultúra nagyon relatív dolog. Az a legfontosabb benne, hogy először is legyen lakás, továbbá a lakásnak legyen bizonyos kultúrája. Hogy miben? édes istenem, valamilyen. Ha szerencsénk van, akkor később stílusnak nevezik tárgyi környezetünket, mint az én fiatalkoromban annyira utált, lenézett szecessziót, amelynek mi már, ugye, megéltük a föltámadását.

KL: – Most a legdivatosabb.

NNÁ: – Mit tagadjam: én a szecessziót illetően is megtörtem. Azt a két szál, véletlenül megmaradt szecessziós kancsót szüleim lakásából ma már félve és pirulva előcsempésztem, nézze, ott van kirakva az egyik, a szecessziós kredencen. Úgy látszik, az ízlés változása is gyorsuló. Talán a giccs az egyetlen – no persze, mai ízlésünkhöz képest giccsnek minősülő –, amitől tartózkodni ajánlatos. Elvégre a szüleim lakásában sem volt gombolyaggal játszó cica, nem volt holdfényben bőgő szarvas, ezt elmondhatom róla. Viszont volt, és ezt megjegyezni kívánom, zenélő óra. Na de az gyönyörű volt, kérem, az szívszakasztó, késő biedermeier darab volt. Hogyha az ember fölmászott egy fotel karfájára, akkor meg tudta húzni azt a kis erős cérnaszálat, ami alul kilógott belőle. Meghúztam, és zenélt. Elbújtatott bábu zenekar.

KL: – Mi volt az a zene?

NNÁ: – Először csak annyi volt, hogy plim-plim, köszörülte a torkát az óra. Azt mondta: plim-plim-plim, aztán elkezdett muzsikálni: „Voltam király Beóciában.” Maga csodálkozott, hogy honnan tudom a dal szövegét. Onnan tudom, hogy apám gyakran együtt énekelt az órával. Apámnak nem volt hallása, mint már bátorkodtam említeni, hangja viszont volt. Énekelte tehát: „Voltam király Beóciában, hatalmas és vidám. De egy napon csúnyán megjártam, mert rám köszöntött a halál.” A halál ráköszöntött erre a lakásra is. Méghozzá viharral, szökőárral, történelmi körülmények között. Buda ostromával. Míg családom a pincében bújt, én akkor már másutt dekkoltam, a lakásba két nagy katonacsoport is beköltözött, először németek, azután oroszok; volt az a lakás géppuskafészek, volt átmenő szállás. Mikor aztán a hadak útja után visszakaptuk, alig akadt benne egy-két bútordarab, az is romos. Összekotortuk, amit találtunk, de ez már voltaképpen a lakásnak a vége volt. Már elenyészett az időben, többé sohase lett ugyanaz, ami volt. Megszűnt ez az erősen ambivalens lakás, ami komor volt, nyomott, valamiféle nehéz atmoszférával teljes, de ugyanakkor szilárd, berendezett, barna, valami módon evidens. Zárt lakás volt. Okvetlenül ki kellett nyitni ajtót-ablakot. Ugyanakkor azt is elmondhatom róla, hogy egy csomó begubózott lehetőség is található volt benne. Tulajdonképpen az volt a feladat, hogy az ember ezeket a begubózott lehetőségeket kibontsa, hogy a lakás hagyományaiból összeszedje, továbbvigye, megteremtse azt, amire életében szüksége van.

KL: – Hát ez volt a szülői ház, az első otthon. Mondhatjuk úgy, hogy minta, mérték, ami ellen esetleg még lázadni is lehet. És mi volt az első önálló lakás?

NNÁ: – Az első önálló lakásunk férjemmel, Lengyel Balázzsal, a Kékgolyó utca 2-ben volt található. Mondhatni, ellentéte volt a megelőző szülői lakásnak. Ha az az első lakás barna volt, akkor ez világoskék. Ha az az első lakás zsúfolt volt, ez a második üres, napfényes, tágas. Hogyha az mozdulatlan volt, szilárd, ez csupa mozgás. Ha ott nem történt semmi, csak az élet történt, akkor itt, ebben a második lakásban torlódtak az események, még akkor is, amikor az ötvenes éveket laktuk végig benne, tehát némaságra késztetve az irodalomban. Azt mondtam, hogy üres volt. Hát persze hogy üres volt, mikor sohase tudtuk tisztességesen berendezni. Innen, onnan hurcolt háborús roncsok álltak itt-ott a szép lakásban, aminek valóban remek volt már a panorámája is. Bal oldalról kezdve a Kis-Sváb-hegyig, Martinovics-hegyig lehetett ellátni, aztán messze, a Moszkva tér felé, a Rózsadombig, Gugger-hegyig, aztán jobbra láthattuk a Vérmezőt, a Várat. Saroklakás volt, vagy hajóorrlakás, félkörbe lehetett járni. Napfényes volt, levegős, mintha éggel lett volna kitapasztva, a nagy-nagy ablakokon át. Azért neveztem világoskéknek. A Kékgolyó utcai lakásról sok mindent írtam is.

KL: – Tudom, hogyne.

NNÁ: – Mondom, tágas volt a lakás, nagy terek voltak találhatók körülötte és benne is, talán túlságosan is nagy terek. Sőt túlságosan sok volt a levegő is. A szél úgy fújt át a lakáson zárt ablakok mellett, amilyen tüneményt azóta se láttam soha: a szőnyegeket felemelte. Lebegtek a szőnyegek, mint most a sűrített levegővel mozgó járművek a föld fölött. Itt töltöttük az ötvenes éveket, mondom; erről a periódusról már sok mindent írtam, ide jártak az író barátaink, azok, akiket újholdasnak nevezhetünk. Persze nem az egész Újhold, csak az a része, amelyik az újholdasságot nem iktatta ki az életrajzából. Ide járt sok más barátunk, az úgynevezett harmadik nemzedék tagjai, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Ottlikék, akik be-bejöttek Gödöllőről, ott is aludtak, ott karácsonyoztak nemegyszer, mondom, helyünk volt bőven. Pilinszkyvel ott tervezgettük, hogyha, istenem, esetleg, netán, lehetségessé válna, hogy publikáljunk, akkor ketten együtt egy szerény közös kötetet adhatnánk ki. Azt talán megengednék. Ez volt a mi szívünk vágya, teljesíthetetlen, reménytelen ábránd.

KL: – Sose jött létre.

NNÁ: – Sose. Hogy úgy mondjam, szerencsére: megváltoztak a körülmények. De nemcsak a lakás volt tele ismerősökkel, eseményekkel, irodalmi és nem irodalmi izgalmakkal, hanem a környék is. A szomszéd házban lakott például Tompa Kálmán, a neves műgyűjtő orvos, aki a gyűjteményét aztán Pécsnek ajándékozta. Ott laktak a Vérmező túlsó oldalán Szabó Magda és Szobotka Tibor, a Városmajor utcában Mészöly Miklósék. Mészöly Miklósék házában gyakran megfordultunk, és nem is csak a Miklósék kedvéért, hanem ott lakott…

KL: – Basch Lóránt.

NNÁ: – Basch Lóránt is. Az első nagy Nyugatból tulajdonképpen csak Basch Lóránt maradt meg nekünk.

KL: – Talán tisztázzuk, hogy ő a Baumgarten-alapítványnak volt az egyik kurátora, sőt Schöpflinnel együtt ők osztottak 49-ben utoljára Baumgarten-díjakat.

NNÁ: – Basch Lóránt nagy villalakása pompás volt, sokkal inkább múzeumi lakás, mint ma, pedig ma a Petőfi Múzeum Nyugat-részlegének a múzeuma. Tele volt a legkülönbözőbb műtárgyakkal, képpel, szoborral, középkori kulcsgyűjtemény ékeskedett benne, antik üveggyűjtemény, római üvegek, főleg Pannóniából, aztán szőnyeggyűjtemény, a falon is, nemcsak a földön természetesen, és színültig tele volt Nyugat-relikviákkal. Olyasféle volt az nekünk, mint egy kegyhely, mint a Nyugatból fönnmaradt sziget. Basch Lórántról sok mindent elmondott már a magyar irodalom, jól meg is csipkedték. Velünk mindig kedves volt, szívesen látott, igényelt minket. Igaz, hogy aztán be is vasalta rajtunk a nagy Nyugat-nemzedéknek járó áhítatot. A környékhez tartozott a Petőfi Gimnázium is, ahol tanítottam: egy ugrásra volt, a Krisztinában.

KL: – Az a volt Werbőczy.

NNÁ: – A volt Werbőczy, a Horváth-kert oldalánál. Szerettem tanítani.

KL: – Volt költő tanítványa is, ha jól tudom, Tandori Dezső meg Orbán Ottó.

NNÁ: – Igen, igen. Aztán ott volt található a mi házunkban a Márcisz nevű cukrászda. Pontosan alattunk, csak három emelettel mélyebben, beosztása teljesen megfelelt és ma is megfelel a mi lakásunknak. Mintha a mi régi lakásunkban egy cukrászdát rendeztek volna be. Ott a Márciszban lehetett néha kapni marcipángyümölcsöt. És mi, behunyt szemű könnyelműséggel, olykor vettünk is marcipángyümölcsöt. Parancsoljon a mézesből.

KL: – Nem azt nézem, csak ezt a nyulat. Vajon annak a réginek az utóda ez a marcipánnyuszi itt az asztalon?

NNÁ: – Valami rokonság van köztük, de csak oldalági. Kedvem se volna egy nyusziformát megenni. Gyümölcsöt igen. Be volt vonva szép színes mázzal az a gyümölcs, rózsaszínnel, zölddel, sárgával, nem lehetett ellenállni neki. Könnyelműség volt, elmondhatatlan léhaság tőlünk, hogy ilyen drága luxuscsemegét vettünk olykor, szégyelltük is magunkat. A Márcisszal szemben pedig ott állt az a bizonyos öt ház, egy földszintes majorság, ami a régi Városmajorból maradt meg, vastag, XVIII. századi kőkerítéssel körberakva. Ebben az öt házban csakis mesteremberek laktak. Középen lakott a patkoló- és kocsikovács, Polgár Ferenc, aki mindig szívesen látott, amikor lejártam hozzá lópatkolást nézni. Kárpitos lakott benne, asztalos, és benne volt a Kékgolyó kocsma is. Ennek az utóda a helyén álló hatalmas ház, illetőleg a ház előtt a Kékgolyó vendéglő. Azt mondják, hogy a házcsoport még műszaki műemlék is volt, hogy állítólag a Ganznak az első telepe működött benne. Örültem volna, ha ez kiderül róla, akkor talán mint ipari műemléket megtartják ezt a kicsi foltot, a volt Városmajornak ezt az utolsó mesteremberes darabját.

KL: – Én sajnos már nem láttam. Ahogy maga leírta, kedvem támadt megnézni, és akkor kiderült, hogy nincs.

NNÁ: – Sajnos, nincs már. Említettem, hogy a lakás tágas volt. Ebből lett a baj. Mikor anyám meghalt, húgom férjhez ment, elvesztettük a lakásravaló jogosultságunkat. Emlékszik, volt egy olyan szabályrendelet, amely szerint bizonyos mennyiségű embernek kellett laknia bizonyos lakásterületen. Ekkor albérlőket szereztünk be.

KL: – Horváth Elemér volt akkor az albérlőjük.

NNÁ: – Nem, Horváth Elemér nem. Különféle albérlőink voltak. Volt egy bakelitpréselő, volt egy tornatanár, mind a kettőről jó emlékeket őrzök. És volt Bakucz József.

KL: – Ja, Bakucz. Tudtam, hogy valamelyik Amerikában élő költő.

NNÁ: – Bakucz Jóska igen tehetséges költőként indult, később 56 után kiment, és ma is New Yorkban él. Egyébként a mi lakásunkban, albérlőként költötte halhatatlan gyermekversét: „Milyen állat a csibe? Mint a tyúk, csak kicsibe.”

KL: – Ezt ő írta?

NNÁ: – Bizony, bizony. Gondolom, azóta már a nép ajkán forog közkincsként, de én tudom, hogy ez az ő szellemi terméke.

Az albérlőkorszak egyébként a vég kezdete volt. Elvégre ezt a hajóorrlakást, amely maga volt a veszélyeztetett idill, állandóan körbecsapkodták az ötvenes évek hullámai, és el is borították végül, sőt fel is borították. Ez a lakás is heves történelmi hullámzásban, dörgésben-villámlásban merült bele az időbe. 1956-ban tankcsata tört ki a Krisztina körúton. Épp nálunk voltak Mészölyék. Mészöly Miklós, Alaine, Balázs és én, négyen füleltünk kifelé a lakásból, este 11 óra volt, leoltottuk a lámpát, és próbáltuk kilesve megállapítani, mi is folyik az utcán. Miklós éppen az ablak mellett térdelt vagy guggolt, amikor is bekövetkezett egy hatalmas csattanás. Egy pillanat alatt kitört a háznak minden ablaka, hozzánk pedig bejött egy ágyúgolyó. A padló magasában jött be, egy tankágyúgolyónak a része lehetett, nem teljes lövedék, mert akkor más lett volna a hatása. Mészöly Miklós mellett haladt el, majd ferdén átvágva a szobán hármunk feje fölött, akik a díványon ültünk, belefúródott a szemközti plafonba. Ott megnyugodott. Csodálatosképpen nem sebesültünk meg, legföljebb néhány karcolást ejtett rajtunk az üvegszilánkeső.

Tulajdonképpen ez a csattanás vagy történelmi csattanó volt a vége annak a lakásnak. A többi már csak következmény volt. Láttam azóta is, számtalanszor azt a házat, befoltozták az ágyúgolyónyomot, valamint befoltozták a többi sérülést is, a géppuskasorozatokét, no meg a régi háborús maradványokat a falon, de ezzel nem szüntették meg a sebesülések láthatóságát. Mert a foltok, a hegek látszanak. Olyan foltos ez a most már megint jól funkcionáló, jól megépített ház, olyan szeplős, mint egy történelmi pulykatojás. Ezt ugyan, a háznak ezt a jellegét nem nevezhetem különlegességnek. Gondolom, mindnyájan ilyen történelmi pulykatojások vagyunk.

 

 

 

Író és közélet

SZI: – Az író, a költő a köz számára alkot: azt jelenti ez, hogy közéleti ember?*

NNÁ: – Bizonyos mértékig okvetlenül. És én helyeslem is, hogy a köz számára alkosson, ellentétben azzal a hiedelemmel, miszerint apolitikus író vagyok. Igenis, az írónak joga és bizonyos esetekben kötelessége is részt venni a közéletben, vagy úgynevezett közéleti töltéssel alkotni, politizálni. Különösen annak, akinek hajlama és kedve van hozzá. Ami engem illet, a szó szoros értelmében vett napi politika túlzottan sohasem vonzott. De olyan vak nem vagyok, hogy ne látnám, van sok szembetűnően jó író, jó költő, aki ez ügyben is kiválót alkotott. Hogy mást ne mondjak: Goethe vagy Petőfi.

SZI: – Létezik egy általánosabb értelmű közéletiség is, amelyik nem napi, hanem hosszabb távlatú kérdésekhez kapcsolódik. Ebbe a skatulyába se tartoznak bele a költeményei?

NNÁ: – Természetes, hogy beletartoznak. Föl is kötném magam, ha nem tartoznának bele. S két korszak is volt az életemben, amikor közvetlenül is politizáltam. Az egyik a fasizmus volt, a háborúval megfejelve, a másik a rákosizmus kora, az úgynevezett ötvenes évek. Mindkét esetben úgy éreztem, hogy elkerülhetetlen a világos állásfoglalás, ami az én részemről természetesen elutasító volt. No persze néma állásfoglalás volt ez; verseim – akkor – nem jelenhettek meg.

SZI: – Úgy gondolom, hogy a szerelmes vers, bár a költőnek mint magánembernek a legintimebb érzéseit szólaltatja meg, mégis, ha jó vers, akkor olyan életérzést fejez ki, olyan érzelmi magatartást sugalmaz, amely méltó arra, hogy az emberek átélezzék, átvegyék, s így az érzelmi kultúrájuk gazdagodjék. Ebben az értelemben tehát egy szerelmes vers is közéleti tett – s ilyen tág értelemben kérdezném: melyek azok a legfontosabb, a közre tartozó dolgok, amelyek mint költőt foglalkoztatják?

NNÁ: – Én nem mondanám, hogy az emberiség érzelmi életének minden tényét a közéletiségre lehetne visszavezetni. Inkább gondolom, hogy a közéletiség, a politizálás, a nemzethez tartozás ügye és minden, ami ezzel összefügg, egyike annak a négy-öt nagy kérdéscsomónak, ami az emberi életben lényeges. Maga a szerelmet említette: a szerelem, család, emberi kapcsolatok, ez is egy ilyen nagy kérdéskör. A másik: élet, halál, emberi lét, filozófiai kérdések. Egy harmadik: munka, hivatás és az ehhez csatlakozók. És még néhányat említhetnék. Az a költő, akiből teljességgel hiányzik, mondjuk, a közéleti érzékenység, az csonka. De csonka az a költő is, aki azt képzeli, az élet valóban csak közélet. A kérdéscsomók különben át- meg átjárják egymást.

S ha tovább feszegetjük a közéletiség kérdését, fontosnak tartok néhány distinkciót. Volt egy időszak, amikor nagyon is megkövetelték a politizálást, a közéletiséget az írótól; a már említett ötvenes évek voltak ezek. Százszor elhangzott az a fölszólítás, hogy igenis politizáljon az író. Ez azonban csak fedőszöveg volt. Nem azt jelentette, hogy az író politizáljon, hanem azt, hogy dicsérje az adott rezsimet. Világosan meg kell különböztetnünk egymástól ezt a két dolgot. Ha nem különböztetjük meg, akkor nagyon nehéz lesz lecsiszolnunk az írói közéletiséghez még ma is olykor-olykor hozzátapadó kényelmetlen mellékzöngéket. Ha a németek a háborúban azt rádiózták, hogy „Saláta, saláta, saláta”, ez a fedőszöveg esetleg a Ferencvárosi pályaudvar lebombázását jelentette. De azért a Ferencvárosi pályaudvart nem lehet összetéveszteni a salátával.

SZI: – Megpróbálom jobban megfogalmazni a kérdésemet. Ha egy költő ír egy verset, nyilván arra számít, hogy a másik ember valamilyen módon érdekelt abban, hogy ilyen dolgokat olvasson. A saját verseire gondolva mi az, ami ezekben leginkább érdekelheti a közt, vagy mi az, amit szeretne, ha a köz ez iránt érdeklődnék?

NNÁ: – Megint kénytelen vagyok némely distinkciókat tenni. Én nem gondolom, hogy a versnek az a legfontosabb része, amit a szavaival mond. Legalább olyan fontos, amit a szóközeivel mond el, a formai megjelenésével, az ilyen-olyan ritmusával stb. Ami nem jelenti azt, hogy ellensége vagyok a fogalmi kifejezésmódnak, de erről később. Itt fölmerül az a halhatatlan kérdés, hogy mi is a művészet célja, értelme, haszna, s azt hiszem, hogy idáig a legnagyobbra menendő esztétikák sem tudtak ebben a kérdésben döntésre jutni, bár sok minden részletet összegyűjtöttek. Azt, hogy tudatosodjunk, hogy érzelmileg kulturálódjunk stb., részletcélként helyesnek kell mondanunk. Hozzátartoznak vagy hozzátartozhatnak ezek a művészet fogalmához, de nem merítik ki. Van a művészetnek egy belsőbb hatása, amely nem a tartalmon át érvényesül, hanem a megjelenési formán át. A forma szót sem szívesen használom. Inkább azt mondanám helyette, hogy van a műnek egy bizonyos fajta rendezettsége. És ez a rendezettségi tényező az, ami, úgy látszik, hogy a művészetek lényegéhez tartozó.

Hogy egyáltalán fölmerülhet az irodalommal szemben a kérdés, hogy mit mond nekünk a költő, az azért van, mert az irodalom sajátos öszvérművészet a többi művészet között. Ugyan ki firtatná, hogy mi a „tartalma” egy szimfóniának? Olyan anyagból merít viszont az irodalom, ami voltaképpen másra való, művészetellenes anyag: a nyelvből.

SZI: – A zenész, a szobrász vagy festő kevésbé művészetellenes anyaggal dolgozik? A kő se éppen művészi anyag, s a festék egyenesen büdös is.

NNÁ: – Az a baj az irodalomban, hogy egy már elkészített anyaggal dolgozik, amelynek jelentése van. A kőnek nincs jelentése, az önmagában véve közömbös, tehát bármire felhasználható. De a nyelv abból a célból jött létre, hogy mi, emberek, megértsük egymást, ez, ugye, a második jelzésrendszer. Ebből a második, elvont jelzésrendszerből kell nekünk egy harmadik jelrendszert, művészetet csinálni, ami azért nehéz, mert a művészetnek mégiscsak az érzékletesség az alapja. És az érzékletességben, valljuk be, éppen ezért az irodalom hátránya nagy a többi művészethez képest. Bár teljesen megtagadni tőle nem lehet sem az elsődleges, ritmikai-akusztikai érzékletességet, sem pedig a másodlagost, a képi érzékletességet.

 

Rend és szabadság

SZI: – Mire lehet jó az embereknek, ha rendezett élményeket kapnak a műalkotásoktól?

NNÁ: – Erre már maga a biológia is felel. A nappal és az éjszaka váltakozása, az évszakok váltakozása, a természet nagy ritmusai vagy a magunk nagy ritmusai, a lélegzetvétel, a szívdobogás és így tovább – ezek bizonyos rendezettséget, szabályosságot sugallnak. És ez a rendezettség, szabályozottság – ha tetszik, arisztotelészi szóval harmónia, amelynek a diszharmónia csak egyik esete –, ez az emberre jól hat. Ezt a „jó hatást” szoktuk nevezni különféle nevekkel, hogy tudatosít, gyönyörködtet, katarzist ad, ezt vagy amazt csinál az emberrel. Azt hiszem, ez a döntő a művészetben, ez a nehezen fülön fogható, de nagyon erős hatás. Ami olyasféle, mintha időről időre pacemakerrel, szívritmus-szabályozóval szerelnének föl bennünket, művészi termékeket használva. Valahogy újra beszabályoz bennünket a jó mű, egyfajta vitalitáserősítő hatása van, tekintet nélkül arra, hogy mi a tartalma, mi az, amit fogalmilag szűrhetünk le belőle.

SZI: – Hadd kötözködjek. A modern ember iszonyatosan rendezetten, ritmikusan él. Ugyanabban az időpontban kell felkelnie, ugyanabban az időpontban kell elcsípnie a buszt, hogy beloholjon a munkahelyére, percnyi pontossággal. Akkor ebédelhet, amikor az ebédideje van, s akkor mehet haza, ha letelt a munkaideje. Minek ide még a műalkotásoktól kapott rendezettségi élmény is?

NNÁ: – Mint mondtam, ennek a bizonyos szabályozottságnak az egyik esete a diszharmónia, és vannak pillanatok, korok, s az embernek magának is vannak korszakai, amikor igenis egyfajta diszharmóniára, ritmuszavarra, kizökkentésre, változásra van szüksége. Arra, hogy túllépjünk a sztereotípiákon, lelegelt közhelyeinken, hogy a bármifajta „új” belelendüljön a „régi”-be. És persze ezt is tudja nyújtani a művészet. Tehát a természetes, a jó, a szükséges ritmusról vagy ritmustörésről van szó, szemben a gépies, a tűrhetetlen, a ránk kényszerített ritmussal. Mondjam azt én, aki nem vagyok marxista, hogy ez dialektikus egység? A rend és a szabadság korrelációjáról van itt szó.

SZI: – A művészet ezek szerint olyan rendezettséget nyújt, amelyik a szabadságot fejezi ki. Korábban említette, hogy ezt érzéki formában teszi, hiszen a művészetnek lényege, hogy nem fogalmi, hanem érzéki. Talán nem is tudja, de itt egy marxista definícióhoz jutott: „a szépség érzéki formában kifejezett emberi szabadság.”

NNÁ: – Ezt örömmel hallom. A költészet lényege tehát a rendezettség, de ez magába foglalja a „hiteles szavak” rendjét is. Hiszen az irodalom szavakból építkezik, ezeknek értelmük van, igazságtartalmuk kell, hogy legyen. A szabadság-rendezettség alaki-lényegi összekötöttsége nem mond ellent annak, hogy igenis tartalmakat is közölnünk kell, s ha nem akarunk; akkor is közlünk tartalmakat. Én a magam részéről sohasem mondtam le a tartalom közléséről, nem mintha bármi kifogásom lenne az úgynevezett értelmetlen költészet ellen. Tőlem mindenki azt csinál, amit akar, jöjjön a lettrizmus, jöjjenek az „értelmetlen” textek, ebbe nem szabad beleszólni, van a művészetnek egy játékvetülete, ami mérhetetlenül fontos. Hadd játszódjanak az írók és költők, ki tudja, hogy miből mi nő ki. Hogy is élhetnénk játék nélkül? No de a magam részéről tudomásul veszem, hogy az én anyagom a nyelv, úgy érzem, ennek tudata nélkül anyagszerűtlen lennék.

Nyilvánvaló, a legnemesebb, a legbölcsebb, a legmélyebben szántó; a legközéletibb tartalom sem teszi jóvá, művé a verset. Művé teszi, vagy teheti viszont ez a bizonyos nehezen meghatározható rendezettségi faktor. A kettő egyébként nincs egymással ellentétben. Hogy miért tartom mégis nagyon fontosnak, hogy valamit kifejezzünk? Isten bocsássa meg, nem is azt gondolom, hogy az olvasóközönség számára – ahogy maga mondta, a köz számára – fontos elsősorban, amit én közölni tudok. Hanem nekem fontos, én, az író vagy költő, ha nem tudok kellő mértékben ráfüggeszkedni arra a tartalomra, ami engem áthat, ami nekem végtelenül fontos, akkor nem is fogok tudni eljutni a saját pszichémben addig a sávig, ahol a rendezettségi tényezőket föllelhetem, és általuk az élményemet ki tudom fejezni. Ilyen értelemben tartom én nagyon fontosnak a tartalmat. Nem arról van szó, hogy az ember kiókumlál valami úgynevezett formát, és azt közli. Szó sincs róla. A tartalom, vagy – legyünk pontosabbak – a lét, az élet által való megragadottság növeszti ki magából a formát, illetőleg fejeződik ki a rendezettség által.

SZI: – S melyek azok a tartalmak, amelyeket leginkább fontosaknak tekint?

NNÁ: – Természetesen mindazokat a nagy kérdéscsomókat, amelyeket már említettem. Élet-halált, örömet-szenvedést, szabadságot-kiszolgáltatottságot, egy szál neonlámpát vagy gyalogbodzát az út mellett, amelyeknek mind-mind megvan a maguk égetően aktuális pillanata – ha sikerül kimondani őket. De ha azt akarja, hogy valami konkrétumot említsek, amit a közzel közölni szeretnék, most talán a természet kérdéscsomóját választanám. Borzasztó, hogy mi, XX. századiak, mennyire elszakadtunk a természettől. Marcus Aurelius bronzszobra, az egyetlen ókori bronz lovasszobor, éppolyan jól megmutatja nekünk, mit vesztünk itt, mint orvosaink vagy természetvédőink vészkiáltása. Most szedték le ezt a szerencsétlen, csodás lovas szobrot, és próbálják restaurálni. Soha többé nem fogják fölrakni a római Campidoglióra, csak egy másolatát. Mert tönkrement. Kibírt 2000 évet, az utolsó 30 évet nem bírta ki.

Válságos pillanatban vagyunk, mint az anyagok forráspontjánál vagy fagypontjánál, a természettel való viszonyunkban. Ami ebből rám tartozik, nem a kiáltvány, úgy gondolom.

SZI: – Hanem?

NNÁ: – Hanem, hogy valami nagyon optimistát mondjak, a természet gyönyörűsége. A természet förtelmes dolog, mihelyt az ember közelről megnézi. Mit tanít nekünk, polgártársak, a természet? Azt, hogy az egyik megeszi a másikat, hogy az erősebb győz, hogy a struggle for life a fő törvény. Én ezt a tanítást azonban akkor is kétségbe vonom, ha egyesek gondosan levonják belőle a maguk kis öldökléskódexét. Van itt harmadik tanítás (vagy századik). A természet mégis megcsinálja a maga egyensúlyát, a förtelmeket is beszámító katarzisát. Akárcsak a nagyművészet. Ezért gondolom, hogy természet és művészet között a biologikumig lenyúló kapcsolat van. Például mindkettőben ott van a diszharmonikus harmónia, a szabály és a vad mutáció. Rend és szabadság.

 

A csonkaság ellen

SZI: – Van-e még ehhez hasonlóan fontos mondanivalója?

NNÁ: – Kettő is – ha ugyan fontos. Az egyik régebbi, azt már sokszor megfogalmaztam: a névtelenek jelenléte az emberi pszichében és a művészetben. Legalábbis két rétege van az emberi léleknek. Az egyik az ismert és elismert érzelmek köre, a másik pedig a névtelenek senki földje. Azt gondolom, hogy ezeknek a névteleneknek a felfedezése, bevezetése a „házi indulatok” körébe, a tudatosítása, ez a XX. századi költészetnek egyik nagy, általános tendenciája és kötelezettsége is.

A másik lényegi vonás, amit érzékelek a költészetben, leginkább azzal a szóval jelölhető, hogy szakralitás. Nem vallási szakralitást érzek ezen, bár nem véletlen, hogy evvel a vallásias szóval jelöljük ezt az érzelemcsomót, amely – szerintem – kivétel nélkül minden művészetnek sajátja. Az a puszta tény, hogy akár a legszimplább dolgot, ezt a hamutartót vagy egy szamárkórót beléptetünk az irodalomba, a költészetbe, azt is jelenti, hogy egy más síkra emeljük, és ott már egy bizonyos többletjelentése, mondjuk, szakrális fénye van. Van olyan irodalom, amelyben ez telítettebb, van, amelyben kevesebb, de mindegyikben okvetlenül jelen van. Enélkül, mármint szakralitás vagy magasságélmény nélkül – megint régi szavakat is használhatnánk itt: megrendülés nélkül, katartikus gyönyörködés nélkül – nincs irodalmi élmény. Erről a magasságélményről, erről a szakralitásélményről ma nagyon gyakran megfeledkezünk.

SZI: – Sőt én úgy látom, hogy ma – elsősorban a fiatal irodalomban – egy ellentétes törekvés él. Mintha a fiatal irodalom azzal akarná kiprovokálni azt, hogy odafigyeljenek rá, hogy mindent lealacsonyít. az alantast állítja elénk.

NNÁ: – Itt az én véleményem kettős. Én azért beszélek a szakralitásról, mert úgy gondolom, hogy elvesztettük szem elől az irodalomban. De ha más korban élnék, egy olyan korban, amely kizárólag nemes lelkű, magasztos élmények megéneklésére adta a fejét, föltehetőleg az ellenkezőjét mondanám. Akkor talán a földhöz- vagy a röghözkötöttségünkre figyelmeztetnék, az alacsonyságra, az alantasságra, a mindennapira. Mert legalábbis két dolgot kell mondanom, vagy két dologból állok: egy magasból és egy alacsonyból, egy elvontból és egy konkrétból, egy magasztosból és egy kétkrajcárosan utilitáriusból, rejtélyből és rációból. Ezek egymás kiegészítői. Hogyha errefelé billen el a kor vagy a kor közérzete, akkor az író kötelessége a másikat hangsúlyozni, viszont ha amarra billen el, akkor az egyiket hangsúlyozni. Kétféleség lakozik bennem, sőt föl merem tételezni, hogy a legtöbb emberben kétféleség lakozik vagy többféleség, és ezt őrizni kívánom. Nem kívánok megcsonkulni. Csonkaságból, némaságból volt részem elég, életemben. Az épséget, a nekem adatott teljességet szeretném, az ilyet is meg az olyat is. Karinthynak az a bizonyos álma: „Azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással” – nekem egyáltalán nem abszurd vicc, hanem nagyon is lehetséges és természetes magatartás. Mi több: másoknak is merem ajánlani – még magának is.

 

Szépirodalom és publicisztika

SZI: – A természethez fűződő viszonyunk kapcsán nagyon kiemelte, hogy a kiáltványok nem tartoznak magára. Erről eszembe jut, hogy van a közéleten belül egy irodalmi közélet is, amelyik adott esetben sokkal hangosabb, mint az előbbi. Hogyan tekint az irodalmi közéletre?

NNÁ: – Attól függ. Voltak pillanatok, amikor érdekelt, voltak pillanatok, amikor teljességgel eltávolodtam tőle. Általában azt gondolom, hogy az, amivel mi, magyarok, dicsekedni szoktunk, hogy márpedig nálunk az író a közélet mezején is mindig elöl jár, olyasféle tény, ami nem okvetlenül büszkeség tárgya. Ez, hogy úgy mondjam, fejlődésünk sebeire és bizonyos elmaradottságára is vall. Épp – meglepő módon – Illyés Gyula mondta azt, hogy nálunk még az utcát is legszívesebben írókkal söpörtetnék. Nem a legjobb munkamegosztás. A politikai szerep fölébe kerekedhetik az írói szerepnek. Meghamisítja ez az értékrendet, eltakarja az írói minőséget. Az írói minőség helyébe a politikai milyenség lép. Veszélyes ez, az irodalomra és a közönségre is, elvégre a politika mindenkit érint, mindenkit jobban érdekel, mint egy szonett. És ha mi ennek alájátszunk, akkor a befogadó közönség amúgy is labilis mércéit tovább borogatjuk. Csak úgy ne járjunk ezzel a nagy politizálási szenvedélyünkkel, mint a múlt századi misszionárius egyesületekben buzgólkodó hölgyek, akik nagyon sokat tettek a kínai meg a szerecsen gyerekek lelki üdvéért, de a saját édes gyermekük az udvari szobában hervadozott a pesztra felügyelete mellett.

SZI: – Úgy gondolja, az írónak, ha közéleti mondanivalói vannak, ezeket elsősorban a szépirodalmi műveiben kell kifejezésre juttatnia?

NNÁ: – Elsősorban ott. Író, tudniillik. Hozzáfűzöm zárójelben, amit már mondtam, hogy a politizálás jog, és vannak pillanatok, amikor kötelesség. Amikor igenis erkölcsileg állást kell foglalnia a betűvetőnek. Megismétlem: er-köl-csi-leg.

SZI: – Mint minden állampolgárnak.

NNÁ: – De az íróra mégiscsak különösképpen rátartozik, ugye, bizonyos fajta erkölcsi érzékenységgel való mérlegelése a dolgoknak. Akkor, amikor a napi politika átlép egy kritikus ponton, és erkölcsi kérdéssé válik, akkor igenis közvetlenül is jelen kell lennie.

SZI: – Az író jobban ért a politikához, mint más foglalkozásokat űző ember?

NNÁ: – Erkölcsi fokon ért hozzá, illetőleg kötelessége, hogy ott jobban értsen. Jobban kell értenie, mert érzékenyebbnek kell lennie – mint mindenben, elvégre az író abból él, hogy ideges, tehát hadd legyen ideges erkölcsi szempontból is. Rögtön fájduljon meg a gyomra minden hamisságtól.

SZI: – Ezek szerint az író elsősorban a politikum erkölcsi vonatkozásaiban lenne szakember. De a politikának nagyon sok ága-boga van, gazdaságpolitika, külpolitika, ilyen-olyan politika – ezekben kevésbé szakember?

NNÁ: – Természetesen kevésbé. Az embernek nincs tizenöt élete, nem tanulhatja meg a közgazdaságot is, nem képezheti át magát hídügyi mérnökké, elméleti fizikussá – bár arra is de jó volna, hogyha sort tudna keríteni. De az biztos, hogy ami a dolog erkölcsi részét illeti, nem kell főszakácsnak lenni ahhoz, hogy az ember tudja, ízlik-e az étel. Tehát a köz atmoszféráját, az emberek közérzetét az írónak hamarább kell felfognia és megértenie, mint akár magának a köznek.

SZI: – Úgy vettem ki szavaiból, mintha azt érzékelné, hogy irodalmon kívüli kérdésekhez hozzászólván az író nem mindig autentikusan nyilatkozik meg. Mintha divat lenne, hogy az író át akarja venni a közgazdász szerepét s másokét, ahelyett hogy a maga dolgát csinálná?

NNÁ: – Ez még mindig az ötvenes évek következménye. Akkor olyan mértékig óhajtották, követelték az írótól, hogy közéleti legyen a szónak nem megbízható és nem helyes értelmében… Hát végül is, mint azt Mándy Iván új könyvcíme mondja: „Mit akarhat egy író?” Remélem. hogy elsősorban mégis írni akar. Ez a döntő, ebből következik minden egyéb.

SZI: – S ha publicisztikát akar írni? Az nem irodalom?

NNÁ: – A kettőt nem szabad összetéveszteni. Úgy veszem észre, nálunk nagy hajlam van arra, hogy a publicisztikát összezagyválják a belletrisztikával, a szépirodalommal. Az egyik nyersanyag, a másik földolgozás. Az egyik információ, a másik művészet. Hogy olykor átmehetnek egymásba? Hát persze. A XX. század végén csak nincsenek műfaji babonáink? De a kettő más, a hatóanyaguk más. A publicisztika elsőrendű hatóanyaga a fogalmi, a második jelzőrendszer, az irodalomé: a harmadik, a művészeti jelzőrendszer. Baj, ha a távírópóznát almafának nézzük.

SZI: – Ennek a bajnak a mibenléte is megérdemelne néhány szót. A szépíró akkor van otthon, amikor szépirodalmat ír. Ha a publicisztikához nyúl, akkor a publicista pályáján játszik, és nem biztos, hogy ezen a pályán is ugyanúgy helyt tud állni, mint a sajátján. S nem mindig veszi tudomásul, hogy itt másfajta szakértelem és másfajta felelősség mércéjével szembesül, mint amikor verset vagy abszurd drámát ír.

NNÁ: – Nem ebben látom a problémát. Tőlem a szépíró is írhat publicisztikát, hogyne, írjon, sőt szeretem is a jó publicisztikát, akár jó publicista, akár jó szépíró tollából. Én csak azt mondom, hogy az értékrendünk eltolódott a publicizmus felé. Hajlandók vagyunk szépirodalomként fogyasztani olyan írásműveket, amelyek a publicizmus keretébe tartoznak. Elhomályosodott, hogy mi voltaképpen az irodalom.

SZI: – S így egyesek írói pályát publicisztikai művekkel futnak be. A költő vagy prózaíró, aki a saját terepén nem tudott kellő figyelmet kelteni maga iránt, publicisztikai írásokkal kavar visszhangot maga körül, és ezáltal – sajátos módon – nem publicistává avatja magát, hanem szépírói rangját növeli meg.

NNÁ: – Örvendetes nóvumnak tartom, hogy a szépíró rangját megvédi. Hogy helyteleníti, ha egy író irodalmi rangja nem szépirodalmi szinttől függ. Ez a helytelenítés a helyes irodalmi értékrend alaptétele. De hát – mondtam már – szeretem a sokféleséget. Szabad, igazmondó publicisztika nélkül nincs egészséges társadalom, nemzeti kultúra. Ugyanakkor: miféle kultúra van művek nélkül? Hadd legyen – világos különbségtétellel – mindkettő.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]