Kegyelet

Azt mondod, kedves fiatal barátom, hogy nincs utálatosabb a hamis kegyeletnél. Ha ilyet látsz, nemcsak a Karinthy-féle Stanci néni-történet röheje csiklandozza a torkodat, de valami nehezen körülírható felháborodást is érzel. Ez utóbbit szégyelled. Mert az már a kegyelet titkos, negatív jele. És van-e kegyelet egyáltalán? Persze, se te, se én, nem csupán az emlékápolást nevezzük kegyeletnek, vonatkozzék bár személyre, ügyre, helyre, ennél egy kicsikét többet értünk rajta, valamely értékrend észben tartását, valamely civilizációs minimumot. Elvégre az előember akkor kezdett ember lenni, amikor temetni kezdett. Vagyis emlékezni kezdett, hozzácsatolva így a múlt (és persze a jövő) idő-terét boldog, állati jelenidejéhez. Gondolom, megviselhette azokat az ősi, nyolcszáz grammos agyvelőket ez az óriási dimenziónövekedés. Nyöszöröghettek azok a szegény, zseniális félállatok a hihetetlen eszmétől, ami a saját agyukban támadt. Annál inkább, mert hiszen késő utódaik is nyöszörögnek tőle, és jó sokan közülük éppen ezt a hatalmas ideát, a mulandó, de mégsem mulandó értéknek kultúraalapító paradoxonát választották hamis értékeik petézőhelyéül.

A hamis kegyelet oly széles gyakorlatában tehát okvetlenül hamis értékekről van szó? Nono. Van annak jó sok faja és alfaja, akár egy vázlatos táblázatot is rajzolhatunk róla.

 

A hamis kegyelet

 

és így tovább, az alfajok felé, például, amikor a „hamis” csak objektívan hamis, de szubjektívan önmeggyőző, amikor az „igaz” féligaz, amikor a „tisztelet” érdek, önigazolás, fáradt rítus, amikor a motívumok elválhatatlanul keverednek.

De te azért ne nyugtalankodj, ne dühöngj, legalábbis ne dühöngj annyira. Tudom én azt, hogy az ilyen szavak, mint kegyelet, hála, hűség, tűrhetetlenné váltak sokszoros devalvációjuk során, ám a jelölő miatt ne süketülj meg a jelentésre, ön-Vazul. Vagy csinálj a fogalmakra új szavakat, hozzád illőket, neked tetsző atonális hangszereléssel; boldogan átveszem őket mint a fiatal argó némely remekét. Avagy tisztítsd meg a régi szókat, önts rájuk forrásvizet, olajat, mint Antigoné a bátyja holttestére (neked is van már halottad) – elvégre ő is egy világ ellen küzdötte ki az igazi kegyelet világformáló jogát, az emlék, a múlt idő óriás dimenzióját. Ne sajnáld immár 1400 grammos agyvelődet megnyitni hatalma előtt. A kegyelet győzelem, fájdalom; nem is tudom, melyik inkább.