Hála

Dühösen meséled, kedves fiatal barátom, hogy egyik közép-fiatal ismerősöd milyen bámulatosan hálátlan. Nehéz helyzetből mentetted meg, és ő, a legközelebbi alkalommal, úgy hagyott vízben, hogy alig bírtál levegőt kapni. Engedd meg, hogy egy parabolát nyújtsak át neked viszonzásul.

Valamikor régen, fiatalkoromban, egy fiúval mentem az utcán. Mindketten egyetemisták voltunk; a fiú végeláthatatlan fecsegő. Kicsit unottan hallgattam. Egy utcakereszteződéshez érve a fiatalember, locsogása lendületében, úgy lépett le a járdáról, hogy nyílegyenesen tartott egy közlekedő autó elé. Megfogtam a karját, visszarántottam, és a fülébe sziszegtem: Vigyázzon. Nem, nem volt ott komoly veszély, de hát a helyzet mégis ezt kívánta. Bár ne tettem volna, amit a helyzet kívánt. Ettől a perctől fogva a fiú meg volt győződve róla, hogy titkon, de forrón szerelmes vagyok bele, hogy csupán a női szemérem kényszeríti arcomra a közöny álarcát. De egy pillanatban – az életveszély vad másodpercében! – a lány arcáról, ugyebár, lehullott a fátyol, és remegő kézzel ragadta meg a szeretett férfi karját, hogy visszarántsa a haláltól. Ő valahogy így olvasta el, kékbe-aranyba kötve, két tanépület közti gyaloglásunknak azt a kis jelenetét. Hosszas erőfeszítésembe került, míg erről az olvasatról lebeszéltem. Pillantása sokáig táviratozta nekem huncut mosollyal, dévaj önelégültséggel: tudom, amit tudok.

Mindebből és életem még jó néhány, teljesen más területre eső tapasztalatából azt a tanulságot vontam le, hogy megmenteni valakit rendkívüli tapintatot igénylő feladat. Nem lehet senkit csak úgy ukmukfukk, kirántani a veszedelemből. Mérlegelni kell a dolgot, megfontolás tárgyává tenni, mert ellenkező esetben cselekedetünk minden következménye a mi fejünkre száll vissza. S e következmények közt nem is olyan bizarr az előbbi eset, az autó elöl elrántott diáké, a megmentettség tényéből fölsarjadzó, megdicsőült önbizalomé. Óvatosan kell tehát eljárnunk, mert különben nyelhetjük a kellemetlenséget. Ha valakinek például nehéz politikai helyzetben csak úgy hirtelenében segítünk, később hosszan hallgathatjuk prédikációit, amelyekben politikai álláspontunkat kifogásolja – azt, amelynek megmentését köszönheti. Ha háborúban üldözöttet rejtegetünk, rövidesen volt üldözőivel karonfogva megy át előlünk a túlsó oldalra. Ha elnyomott tehetségért tusázunk, jól nézzük meg elnyomottsága utolsó percében, mert többé nem látjuk. Ha valakit kihúzunk a jég alól, kimutatkozik. Ha valakinek elolvassuk 5 versét, másnap, éjfélkor, a telefonba fog felolvasni 35-öt. Ha valakinek csokoládémikulást adunk, elkéri még az ébresztőórát is. És eladja. Némi haszonnal.

De azért nem mondom én, hogy tégy le a szolidaritásról. Hogy kisujjadat se nyújtsd a soron következő segítségre szorulónak, ha módod van rá. Még csak azt sem mondom, hogy ne várj hálát. Ez a sztoicizmus olyan ormaira vezetne, amelyek látókörömön túlmagasodnak. Igenis, várj hálát, mi a csodát adhat neked az a személy, ha még hálát sem? Elvégre, ha hálát vársz tőle, más szóval érzelmi sportszerűséget, úgynevezett kölcsönös szolidaritást, embernek nézed és nem kabócának. De tudnod kell: a hála rendkívül ritka, fényűző portéka. Nem kapható sem vegyeskereskedésben, sem ábécé-áruházban. Még az érzelmi szakboltokban sem árulják; mert nem rendelkeznek vele, szeretik úgy föltüntetni, mint divatjamúltat. És mert – állítólag – haszon nélküli – könnyen lehet, hogy egyáltalán nem kerül kereskedelmi forgalomba.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]