Vár, esküvő, fekete bársony
Megtanultam gyerekkoromban báró Jósika Miklós Összes Műveiből, hogy a
tájleírások unalmasak. Volt ugyanis valahol egy padlás. A padláson por, meleg, összegyűjtött vacakok labirintusa,
továbbá Jósika Miklós művei, sötétzöld (vagy sötétbarna?) keménykötésben, szép magas toronyban felpolcolva.
Innen emeltem le elsőnek a Sziklarózsa című regényt. Olvasták a Sziklarózsát? Nem? Kár. Mert azért a
rettenetesen hosszú, kimondhatatlan unalmas tájleírások – egyáltalán: leírások – mellett volt abban minden. Volt
lovag, hölgy, csata, életveszély, rablóvár – milyen szomorú, hogy egyetlen szóra sem emlékszem a történetből.
Viszont… viszont, ha jobban meggondolom, elég világosan emlékszem egy-egy aranyozott kantárra, egy-egy
villogó, kismirglizett sisakra, a sínylődő hölgyre, amint az ablakban mereng, és a sziklákra, főképp a sziklákra,
mert rengeteg szikla, hegy, szirt, rémületes görgeteg volt abban a könyvben. Vagyis mégis a leírásokra
emlékszem. Ezért merem megkockáztatni, hogy Erdődre invitáljam az olvasót. Méghozzá egy erdődi esküvőre,
ahová engem is elvittek gyerekkoromban, ahol nem történt semmi különös, esküvő volt, annak rendje és módja
szerint. De azért mégis sok minden történt, kár, hogy nem emlékszem rá, csak úgy, csak annyira, mint a Jósika-regényre (hiszen az én gyerekkori időszámításom szerint nagyjából egybeestek), és ha össze akarnám foglalni az
izgalmas eseményeket, akkor ugyanúgy címszavakat kellene egymás mellé sorakoztatnom, mint a lovagi regény
esetében. Milyen címszavakat válasszak? Talán ezeket: vár, esküvő, fekete bársony. Geológus, hó. Cipőkanál,
petróleum.
És most induljunk el Erdődre.
Hogyan jut el az ember Erdődre? Úgy, hogy vonaton megy Szatmárig, azután már mindössze két óra
kocsiút. Lovas kocsira gondolok természetesen. Ott áll a kocsi az udvaron, istenem, mért nem szánt küldtek
inkább, hiszen máris havazik, de most már mindegy, fő, hogy alaposan fel kell öltöztetni a pesti vendégeket. Az
pedig úgy történik, hogy először ráadnak a vendégre egy hosszúra nyúlt kötött kabátot. Aztán még egyet. Aztán
még egyet. Összesen négyet. Akkor egy vékony pokrócot. Akkor a fekete bársonyt. Fekete bársonyt? Azt. Egy
óriási köpönyeget, ami kétségtelenül fekete, bár itt-ott lila, és ami kétségtelenül bársony, kivéve, ahol kopasz,
bánatosan és foltokban kopasz, mint egy vedlő macska, nincs rajta az a pihés szövetpázsit, amitől bársony a
bársony. De azért mégis fekete bársony, csuklyája is van, nézzétek, olyan benne, mint egy elhízott denevér, arra
már csak a vastagabb pokróc jön és a birkabunda. A harisnyás lábra kapca és férficsizma, a fejre két fejkendő, egy
szájkendő pedig keresztbe. Nem igaz. Ez nem lehet igaz. De bizony igaz, mind-mind rajta van a vendégen, a
felnőttön ugyanúgy, mint a gyereken, aztán fel a kocsira, két-három lópokrócot rájuk, indulás. Alkonyodik.
Mennek a lovak. Esik a hó. Már elmaradt Szatmár, el a Szamos hídja, el az utolsó acetilén fénypont.
Elöl a kocsis egyetlen óriási bundahegy, ember is, hegy is, tiszta szín mitológia a bakon, a mitológia előtt csak a
lovak fara látható. Sötétség. Voltál már behavazva sötétben? Nagyon ajánlom. Persze csak nyolc-kilenc fedőréteg
alatt, és a válladig érő tizedik pokróc maga a hó, hiszen beesik a kocsiernyő alá. Mintha fekete faágakat látnál
néha fönt, magasan, de ez nem biztos. Biztos csak a sötétség és a hó. A hó egyébként csinosan összevarrja a
sötétséget a kocsi körül, mintha azt a kopasz, fekete köpenyt varrná (bársony?), nagy, fehér fércöltésekkel varrja,
már szinte összeér a két széle. Mennek a lovak. Mennek a…
Most már igazán ideje fölébredni. Nem hallod? A füleden ülsz? Szíveskedj fölemelkedni abból az
ötcentis, mitologikus hórétegből, ami rajtad van. Megérkeztünk.
Szóval, nagyjából így jut el az ember Erdődre.
Milyen szép volt Alexandrin
De azért vannak a falunak egyéb megközelítési módjai is. Nyáron például egészen más a helyzet.
Hiszen ismerem én nyáron ezt a hosszú főutcát, amelyik a végén kicsit fölfelé kanyarodik az alacsony
templomdombra. Ismerem a palánkkerítéses házakat, mögöttük a sovány gyümölcsöskerteket, amelyek
legtöbbször észrevétlenül futnak ki a rét süppedékeire, minden szaladgáló gyerek örömére. De hol vannak most a
gyümölcsöskertek? Vastag hó alatt az utca, még vastagabb hó alatt a háztetők, csak a lakodalmas ház világít.
Megyünk föl a verandára. De hiszen a veranda is csupa hó, ez a nagy nyári veranda legalább a feléig be van terítve
egyre vékonyodó hószőnyeggel, ahogyan beverte a szél. Töröld meg a lábad, három napig vikszeltünk.
Ez a háromnapi vikszelés meg is látszik a házon. Milyen óriási, de milyen ó-ó-óriási a nagyszoba,
kihordtak belőle minden bútort, a padló aranysárga, ég minden petróleumcsillár. Meleg van. Rokoni csókok. Itt
van a geológus, aki bányában dolgozik Verespatakon, itt van a pesti gyógyszerészlány. Verespatakon állítólag
opál is bányászható. Zelestyén ott van az üveghuta. De ez mind hátrább van, az Erdőd mögötti távoli
hegykaréjokon, Erdőd maga még síkságon fekszik, enyhe dimb-dombok között. Azért a hegyeket én nem venném
semmibe, valami módon elérnek idáig. Itt metszi egymást a síkság és a hegyvidék, s ez érződik, ha máson nem, a
levegőn, az emberek foglalkozásán vagy a havazások mértékén, mértéktelenségén.
Egyetek lángost, mondja az örömanya. Ez Feteasca, Küküllő menti Leányka, mondja az örömapa.
Nem rentábilis, mondja a geológus. Ha én Indokínába mehetnék, mondja a geológus. Jaj istenem, mondja a
menyasszony. De milyen szép volt Alexandrin is az esküvőjén, mondja a nagynéni. És mit vesz fel kabátnak,
mondja a nagynéni. Kálium-bromátum. Cipőkanál nélkül nem megy. Cipőkanalat neki! Mennyi lámpa, az a drága
petróleum! De hiszen ez meg van repedve, folyik a petróleum. A petróleum. Cipőkanál, petróleum. Havazik még?
Havazik, havazik. Az lesz a vége, hogy el fognak akadni a hóban. Feteasca. Geológus. Milyen szép volt
Alexandrin.
Mindezek után csakugyan elaludtam.
De nem aludtam nagyon mélyen, a lakodalmas ház izgalma rám ragadt. Föl-fölriadtam, annál is
inkább, mert eszembe jutott a vár. A vár, a falu szélén. Hja, igaz. Nem említettem még, hogy Erdőd községben
volt egy másik esküvő is, nevezetesebb, mint amelyen módomban volt vendégeskedni. Ez az esküvő a várban
folyt le, a várban, ahol annyit játszottunk a nyáron, ahol annyiszor estünk hasra a romköveken, ahol annyiszor
loptuk meg az elvadult rózsabokrokat (kitől loptuk?). Kiváló hely az ugyanis mindenféle játékra, de különösen
bújócskára. Ami engem illet, a kerek bástyaszobában szerettem elbujdosni leginkább, ez a bástya a legépebb a
romvárban, csak belül verte föl a fű. Ez a kerek, fűpadlójú szoba volt állítólag Szendrey Júliáé. Innen nézte a
keskeny ablakon át, ha Petőfi integetett neki. És hogy honnan integetett? Erre nézve is pontos felvilágosítással
szolgál a helyi legenda. Az országút túlsó oldaláról, ahol ugyancsak található egy foltja a hajdani parknak. Néhány
díszfa, egy kis tó (inkább mocsár, tele békanyállal), itt, pontosan itt állt a költő nagy fekete köpenyegben, és
nézett föl a bástyára. Addig-addig nézett, amíg bekövetkezett az esküvő a várkápolnában. De az nem télen volt.
Még szerencse. Mert ha most álldogálna a költő a tó mellett abban a bizonyos fekete köpenyében, amelyet
minden nagyapa vagy dédapa látott a faluban, az valahogy nem volna jó. Behavazódna a költő, mint egy szobor,
és itt nem szokás őt szobornak nézni, itt járni látják, szekeret hajkurászni, várat ostromolni. Az erdődi várostrom
pedig egyike a legsikeresebbeknek a magyar történelemben. Ha például most benézne a költő az ablakon (nem
azért mondom, mintha komolyan hinném, csak úgy), bizonyára helyeslően bólintana. Petróleum – mondaná,
némileg orrhangon –, cipőkanál, hó, geológus, esküvő.
Ezért olyan fontos minden esküvő Erdődön.
|