Vörösmarty Mihály: Előszó

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember, mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordult a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.
 
Öröm- s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje;
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Visszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszűnt forogni egy pillanatig.
Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel labdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélegzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialudt.
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást orditott a vész.
Mint egy veszetté-bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől,
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt városokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál,
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
A félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
 
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjúságot hazud:
Kérdjétek akkor azt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

 

Hosszú időn át titokzatosnak tetszett előttem ennek a nagy versnek az indítása. Keletkezéstörténetét vagy megtanultuk annak idején az iskolában, vagy nem. Ha megtanultuk is, elfelejtettem. Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég – így indul a vers, és a bevezetés boldog, boldogító sorai után következik a hátborzongató vész, a katasztrófa leírása, a költemény voltaképpeni tárgya. Hát ezt írta Vörösmarty, amikor „tiszta volt az ég”? – gondoltam magamban bizonytalanul. A vers keletkezésének története viszont – hogy tudniillik előszónak szánta a költő egy régebben, 1845-ben írt regegyűjteményéhez, amely aztán előszó nélkül jelent meg – megszünteti az ellentmondást, tisztázza a cím homályát is (Előszó?), eloszlatja azt az időzavart, ami a kezdeti himnikus boldogság és a rákövetkező katasztrófa közt feszül. Néhány irodalomtörténeti adat segélyével tehát világossá válik minden, mint a nap.

De ha valaki netán azt hinné, hogy ez a nem-tudásból fakadó és meglehetősen sokáig tartó bizonytalankodás (amellyel nem álltam egyedül az olvasók közt), a verskezdetnek és a versfolytatásnak ez a homályos összefüggése bármikor is zavart volna engem a szöveg befogadásában, hogy csökkentette volna elemi elragadtatásomat, az mélységesen téved. Nemhogy csökkentette, talán még növelte is. Szinte-szinte fölöslegesnek éreztem későbbi irodalomtörténeti felvilágosodásomat. Mert van-e erősebb érzelemnövesztő közeg a versben, mint a homály vagy a félhomály televénye? Régi dolog ez. Használ, de még mennyire használ a vers emóciókeltő erejének a fél értelem vagy alig értelem ezer fajtája, olyan apróságok, mint az idegen vagy elavult szó, és tovább, a versmondat töredezettsége, a képtelen kép, a sejtető dadogás, a ködös alany, az elharapott állítmány – mindaz, ami félig van, ami kiegészítésre, izgatott lelki aktivitásra késztet. Vagy ellenkezőleg, álomszerű lebegésbe, világos-sötét kavargásba úsztat saját, ismeretlen lelki tartományaink felé. Tudjuk, a modern vers egy fajtája éppen itt ragadta meg a dolgot, a költészet mindenkori tényezői közül kiemelve, legfőbbé, olykor egyetlenné téve ezt a legfoszlékonyabbat, leghatásosabbat. Mit bántam én, 20. századi olvasó, hogy az Előszó idősíkjai valahogy egymásra csúsznak, hogy a címnek semmi köze a tartalomhoz, megmagyaráztam én azt magamnak már régen. Megmagyaráztam? Ez túlzás. Inkább csak féltudatos tűnődéseimmel körülszőttem, továbbképzeltem a szöveget, arrafelé hajlítva Vörösmarty mintegy bibliai kijelentéseit, hogy minden kezdet édeni, a reménynek csecsemőarca van, csak később szakad ránk az elháríthatatlan végveszély – azzal a megszorítással, hogy a „kezdeti” és a „későbbi” itt hajszál híján egybeesik. Sőt amikor a költő a verset elkezdi, már valahogy meg is történt a vers befejezése, a kezdet és a vég, előszó és utószó nem választható el egymástól.

E feltételezésem, gondolataimnak ez a menete – a keletkezéstörténet tanúsága szerint – tökéletesen téves volt ugyan, de azért jellemző. Jellemző nemcsak a 20. századi olvasóra, hanem csodálatosképpen Vörösmartyra is. Mert igaz, hogy az első sorból: Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég… – az „ezt” nem az Előszóra, hanem arra a bizonyos regegyűjteményre vonatkozik, de igaz az is, hogy a Vörösmarty-szöveg sugallata egyszerűen nem tűri, hogy olvasója ne a legvégsőkre vagy legelsőkre, ne a legmagasabbra vagy legmélyebbre gondoljon, édenekre vagy végveszélyekre. Vörösmarty mennybe-pokolba visz, magával húzva minket – akár egy félreértés kötelén – a világegyetembe.

De előbb még a történelembe. A vers első része nyilvánvalóan a fényes múlt, a reformkor ábrázolata, amikor zöld ág virított a föld ormain, amikor munkában élt az ember, mint a hangya, hogy aztán a második rész ellenpontként a szabadságharc bukásába torkolljon, múlt és jelen drámai szembeszegeződésével. Ami a reformkor megjelenítését illeti: a 19. század eleje-közepének érdekes, új témájává lett a munka, méghozzá egyre inkább az iparosított munka. Hogyan oldják meg költőink az első ipari forradalom versbeli megszólaltatását? Mert megoldják valahogy; nem, nemcsak a századvég, a Nyugat-nemzedék kezdte el az ipari civilizáció jelenségeinek beemelését a költészetbe, elkezdte már a század eleje is. Nem volt könnyű dolguk a reformkori költőknek, annál kevésbé, mert gyakran ki nem próbált, idegen vagy fura nyelvújítási szavak álltak csak rendelkezésükre, s mert az új téma bizony gyakran feszengett a magyar romantika mentés-zsinóros öltözetében. De azért a versírók vitézül neki-vágtak, igenis szükségét érezték, hogy modernek, korszerűek legyenek ezáltal is. Garay János így ünnepli az örökváltságot, az új lehetőségeket:

 

Kölcsey szólt: „Váltság s örökös föld!” s szárnyakat ölte
A nyügözött szellem, s létre virúl az ipar.

 

Bajza:

 

…Igényli, hogy becsüljed
Honod külföld felett
– – – – – – – – – – – – –
Amit gyártott magyar kéz,
Nevelt a hontelek.

 

Bajzánál megszólalnak a korszerű, kortársi eszményképek is:

 

S ah rólad is, te új
Világ, félistene,
Washington, énekem
Föllengve zengene…

 

Eötvös összefoglalólag, elvontabban ugyanarról:

 

Én is szeretném lángoló szavakkal
 
Dícsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
 
Megénekelni a magyar hazát.
De engem fölver nyájas képzetimből
 
Komoly valónak súlyos érckara;
Fajom keserve hangzik énekimből
 
Dalom nehéz koromnak jajszava.

 

A nagy magyar vers, amely a reformkornak és ugyanakkor az ipari forradalomnak mintegy összefoglalója, az a Széchenyi emlékezete. Arany csak részben hasznosítja kortársai, elődei kísérleteit e nemben, főképp saját megoldásaival él, mindenesetre zseniálisan. Ízlése, halálbiztos arányérzéke kalauzolja nehéz útján, és még valami: egy igazán nagy előkép. Vörösmartyra gondolok persze, a Gondolatok a könyvtárban hatalmas textusára. Szokás is ezt a két nagy ódát összevetni, szokás is megkérdezgetni: melyik a „jobb” vers? Buta játék ez, s mégis állandóan játsszuk, és jól tesszük, ha játsszuk. Mérhetjük vele saját ízlésünk vagy a korízlés pillanatnyi állapotát, boldogan kalandozhatunk a két nagy óda olyannyira rokon és olyannyira más éghajlata alatt. Mindkettő világos célja a század aktuális eszméinek, cselekedeteinek számbavétele, általánosan, illetve egy reprezentáns személy körvonalába sűrítve. De tárgyukhoz közelítő módjuk világokkal eltérő. A Széchenyi emlékezete hatalmas feladatot old meg hatalmas költői szinten: egyszerűen nem lehet egy emberi nagyságról nagyobb verset írni, mint Aranyé. Szavai, képei, versmondatai nyelvi tudatunk alapjaiba épültek be; megélhetjük általa, mint Aranynál oly sokszor, a tökéletesség élményét. A Gondolatok a könyvtárban távolról sem ilyen tökéletes. Vagy mégis? Csak más a halmazállapota? Ha Arany verse kristály, Vörösmartyé láva, folyós, forró, ide-oda kanyargó; olyan hősége van a szövegnek, hogy az ember riadtan kapja félre az arcát, amikor egy-egy léghulláma megcsapja. Szinte hihetetlen, hogy éppen a ráció, a 19. századi haladáshit és a benne való kétely válik ilyen tektonikus indulattá a szemünk előtt. A vers úgy hat, mint egy földrengés.

Itt azonban, az Előszóban, Vörösmarty nem a Gondolatok a könyvtárban vad rapszódiáját ismétli meg, nem is a „haza és haladás” eszmekörének többé-kevésbé bevált civilizációs szavait, képeit használja: az emberi munka ünnepét írja meg, kozmikus távlattal a mindennap himnuszát. Zöld ág virított a föld ormain. Miért olyan remek ez a „zöld ág”? Talán azért is, mert ezer asszociációt hord magában, ott rejtőzik benne a bibliai, galamb hozta olajág; ott az antikos pars pro toto ereje, a tenyésző, habzó őserdők helyett egyetlen szál gally; én még Shakespeare-t is bátorkodom megtalálni benne, a birnami erdőt zöld gallyakként a katonák sisakja körül. Amit viszont mindnyájan biztosan látunk a verssorban, az az örvendező kőművesek zöld ága, feldíszített fácskája a frissen épült fal tetején. De ez az ág, ez a fácska a föld ormaira van kitűzve, mint egy óriási házra, amit közösen építünk. A köznap ünnepélye – ez szól a versrészletből. Jókai-regényekben találhatók ilyen idilli, ilyen szentséges munkaleírások, Torockó vashámorainak képe például az Egy az istenben, ahol minden csupa összhangzat, ahol minden aheroikus béke majdnem isteni erőfeszítését ragyogtatja. Mi, ideát a 20. században nagyon meguntuk a „munka hőse” című dicshimnuszokat egy időben, de ez… ez valami más. Amiről itt szó van, az valódi remény, nemzet és haladás végre együtt lépő nagy, történelmi ideája.

Öröm- s reménytől reszketett a lég, / Megszülni vágyván a szent szózatot, / Mely által a világot mint egy új, egy / Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje – így folytatódik a vers. Mi ez a szent szózat? Haladás? Béke? Nemzet? Szabadság? Gondolom: mind együtt. A század technikai mondanivalója: az első ipari forradalom, és politikai mondanivalója: szabadság, nemzet – együtt szólal meg a magyar reformkorban, s a szabadságharcban éppen értük folyik a küzdelem. Vörösmarty földgolyó nagyságú képei egy valóban új kor reményét rajzolják ki, a teremtés, méghozzá „dicsőbb” teremtés (valósággal pogány megjegyzés ez) távlatában. Sínek, gőzmozdonyok, kallómalmok, cséplőgép, vetőmag, hitelképesség, export-import – ezek a fogalmak hatottak úgy a 19. század emberére, hogy józan mámorba esett tőlük, hát még a 19. század magyarjai! Ne feledjük, a mainál háromszor nagyobb Magyarországon két vasútvonal volt akkor, Pesttől Vácig és Pesttől Szolnokig húzódó. Pesttől Vácig utazott vonaton Petőfi, s e nagy utazásáról írta: Tenger kéj veszen körül. Együtt jár a kor emberében a technikától és a szabadságtól, nemzeti függetlenségtől való elragadottság. Nem is volt ez délibábos perspektíva: mind a magyar, mind az európai helyzet érett volt az 1848-as forradalmakra. Mi, annyi kiábrándulás után, már nem a technika idilljében, hanem rémületében élve, olykor nehezen fogjuk fel a diadalmas haladáshit húzóerejét. De lám, az Előszó bevezetője is mintegy visszahelyez minket abba az aranyosan villogó vaskorszakba, amelyet új teremtésként látott maga előtt a kor embere.

Valószínűleg azért ragyog annyira, olyan mélyarany fénnyel ez a vaskorszak, mert a bekövetkezett tragédia függönye mögül néz vissza rá a költő. Nincs semmi szomorítóbb, mint emlékezni régi szép időkre nyomorban… – állítja Dante. Sosem tudtam igazán hinni ennek a dantei állításnak. Rossz időkben emlékezni jó időkre: bizony lehet az öröm, vigasz, lelki épségünk megőrzésének bölcs technológiája. De ami Vörösmartyék helyzetét illeti, fenntartás nélkül osztom a Nagy Ghibellin nézetét. Olyan magasról olyan mélyre esni, a reformkortól 1851-ig, az Előszó pillanatáig, az valóban tűrhetetlen. Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt - így zárja le verse első részét, így vezeti be a második részét a költő. Erre következik egy rendkívül egyszerű mondat, nyelvtanilag is egyszerű, úgynevezett pusztamondat: névelő, alany, állítmány, mindössze ennyiből áll. A vész kitört. Mintha azt mondanánk: „A háború kitört.” De vigyázzunk, ez nem a szabadságharc kitörésére vonatkozik (mint olykor állították), hanem a leverésére! Álljunk meg egy pillanatra, és csodáljuk meg a rövid mondat súlyát. Aztán úgysem lesz időnk megállni, mert következnek a magyar irodalom legnagyobb képei, a vész, amely emberfejekkel labdázott az égre, s amelynek emberszivekben dúltak lábai; a szétszaggatott népeknek átkai sóhajtanak aztán …és a nyomor gyámoltalan fejét / Elhamvadt városokra fekteti. A megszemélyesítés régi stilisztikai alakzata kivételes erővel működik itt: a vész, a vész vérfagylaló keze, a szétszaggatott népek, a nyomor – ötven évvel később nagybetűvel írták volna őket. De elég nagybetűsek kisbetűvel is.

Vannak szélsőséges tapasztalatok, háborúk, halálok, népirtások, amelyeknek irodalmi leképzése mindig is problematikus volt. A nem artikulálható élmény fölülmúlja a szót, vagy inkább más tartományba esik, mint a szó. Mi, második világháborús nemzedék, bőségesen tudjuk ezt. Versenyt üvölteni bármifajta zivatarral – a romantikus vagy romantika szülte művészetek nem mindig sikeres ambíciója volt ez, amely nem vetett számot vele, hogy az emberi torok nem azonos az ágyútorokkal. Ritkán, nagyon ritkán sikerül a világköltészetben az, ami itt Vörösmartynak: fedésbe hozni, adekváttá alakítani a szélsőséges élményt a szóval, a verset elemi megrázkódtatássá tenni. Azt hinné az ember, hogy a romantikus nagypátosz sodrása, az a gyönyörű magyar nyelv segít hozzá ehhez az elemi hatáshoz. Nem, nem. Talán ellenkezőleg: a pátosz, a nagy formátumú szavak kiválasztása, a versmondatok dübörgő ünnepélyessége inkább elburkolja-beolajozza, stilisztikai, hangzásbeli tálalásánál fogva elfogadhatóbbá (mert ismertebbé) teszi a majdnem elviselhetetlent, a vers kínzó apokalipszisét. Vörösmarty látomásai egyébként nem azért olyan kínzók és nagyok, mert – ahogy mondani szokták – nagy fantáziából fakadnak (azért is természetesen), hanem mert nagy a hitelességi fokuk. Ez az, ami a fantáziát elválasztja a fantazmagóriától; ez az, amit nem lehet utánozni-másolni, ami belső evidenciából eredve egy csapásra evidenciaként nyilvánul meg. Micsoda kép például ez a Nyomor, amint óriási, támolygó alakja leroskad, és gyámoltalan fejét úgy fekteti egy kontinens elhamvadt, lebombázott romvárosaira, mint a hajléktalan egy égett szagú kőre! Micsoda jelző például ez a gyámoltalan! A mitologikusan öldöklő erőszak után hirtelen a gyöngeség, a szívszorító kiszolgáltatottság jelenik meg általa, s vele a költő részvéte, nem részvéte: részvétele a kiszolgáltatottak támolygó sorsában. A „gyámoltalan” persze nem ügyetlent jelent, mint ma; gyámol nélkülit, árvát, kitaszítottat, lerongyoltat, a semmibevettek teljes magányát jelenti.

Azt hinnénk, ezek után a mértéktelen mértékű látomásfigurák után a szöveg nem fokozható. Tévedünk. Itt következik ugyanis – félve, vonakodva mondom ezt, mert nehéz a választás – a magyar költészet legnagyobb verssora: Most tél van és csend és hó és halál… Csak ámul-bámul az ember, hogyan volt képes Vörösmarty ezt így letenni az asztalra, hogyan volt képes például a mi hosszú szavakat görgető, finnugor nyelvünkben majdnem-csakis egytagú szavakból összeállítani ezt a végsően tragikus mondatot. Egyetlen kéttagú szó található itt, a zárószó, a „halál”, mely még ezáltal is külön hangsúlyozódik. Azzal pedig, ahogyan az „és”-eket halmozza a verssor, sokkal későbbi líratörténeti korszakokat vetít előre, a 20. századot például. Szinte-szinte Rilke híres „und”-jai szólnak bele a szövegbe. Az és-ek egyre halmozódó hatása által mintha dadogóvá válna a sor, mintha megközelítené egy beteg nehéz légzését, aki még-és-még akar valamit mondani, de mondatfűzése már a féltudaté. Csak kapcsoló kötőszót ismer, mindig ugyanazt az „és”-t, amely folytonosan kis szüneteket iktat be a súlyos főnevek közé, egyre mélyebb, egyre hidegebb képzetek felé sodorva az egyre nehezebben kiejtett, egy utolsó h betűs leheletig eljutó szósort. „Most tél van – és csend – és hó – és – halál.” Egy haldokló végső szavai ezek.

(Kitérhetnék a sor ritmusára is, amely ilyen-olyan okoknál fogva erősen eltér a vers egészének ritmikájától, szép, shakespeare-i jambusai közt külön szigetet képezve, külön minőségét bemutatandó – de nem teszem. Mondhatok akármit, úgysem tudom megmagyarázni a nagy verssor csodáját.)

Megint megkérdezhetjük: lehet-e ezt fokozni, lehet-e folytatni? Ilyen vers ez; állandóan felülmúlja felülmúlhatatlan önmagát. Most jutunk el az istenképhez, ami megint csak a magyar irodalom egyik csúcsa. Az ősz Isten, az Öregisten – mindig is így képzeltük. De Vörösmarty megfejti öregsége titkát, és az itt nem az Apa titka, a gondviselőé, hanem a kétségbeesett feltalálóé, akinek teremtménye elfajzott, teremtése tragikusra fordult. A teremtés fogalma itt újra megjelenik a versben, visszájára fordítva. A teremtmény pedig, a félig isten, félig állat, kevésszer vált valaha is elborzasztóbbá, mint Vörösmarty tragikus Istenének szemében.

Azt mondtam ennek az elemzésnek a kezdetén, hogy az ünnepi múlt és a kétségbeejtő jelen szembeszegeződő drámája jelenik meg a versben. De nem, hiszen itt a jövő is. Micsoda jövő! Ha lehet még mélyebbre jutni a kétségbeesésben, az a vers zárórészében megtörténik. A tragédia után következik a tragikus irónia; a kozmoszból, az istenkép drámájából lezuhanunk egy fodrászszalonba. A magas ellentéte igazából nem a mély, hanem a sekély. Semmi engesztelődés, az újranövő élet semmi fuvallata meg nem moccan itt a katasztrófa tele után; a világirodalomnak szembetűnően ritka jelensége áll előttünk a zárórészben, az tudniillik, amikor a megidézett tavasz undorítóvá válik. Hazugság, kendőzés, paróka, a vén és elvetemült gazság álarca ez a tavasz a föld arcán. És ennek az álcás és leálcázott tavaszi földnek teszi fel Vörösmarty a zárókérdést: Kérdjétek akkor azt a vén kacért, / Hová tevé boldogtalan fiait?

A „kacér” szót sokáig nem szerettem ebben a monumentális szövegben. Kecseskedőnek találtam, biedermeieresnek. Aztán elkezdtem fedőnévnek érezni, mintha a költő valami más, sokkal inkább becsületsértő jelző helyett használná, kora ízlésének megfelelően. Puszta feltételezés volt ez részemről (mint a kezdőrész „megmagyarázása” a saját fejemnek), szerencsére azonban igazolódott. Mint kiderült, a magyar „kacér” szó a görög „kathar”-ból származik, de az európai szóhasználat nem az eredeti „tisztát” értette rajta, ellenkezőleg, a katharok eretnek szektáját bélyegezte meg vele. A „kacér” régi magyar jelentései: buja, fajtalan, elfajzott és szinonimáik. Ez a rejtett átkozódás lebeg Vörösmarty „kacér” szava fölött. Hová tevé tehát ez az elfajzott Föld, természet, univerzum boldogtalan fiait? Tömegsírok és akasztófák között teszi fel a kérdést Vörösmarty; titokban, asztalfiókjának teszi fel, hiszen szó sem lehet verse megjelenéséről – a kérdés égetően aktuális, nemzeti, politikai. És ugyanakkor mindenkori, végső, egyetemes. Nyilvánvalóan az teszi Vörösmarty versét és költészetét olyan hatalmassá, hogy a két elem: a korabeli-politikus és az ontológiai, létérdekű olyan elválhatatlanul egyesül benne. Többször említettem a teremtésmotívumot mint a versből kiemelkedőt; tegyük mellé a pusztulásmotívumot, a tragikum örök mivoltát, ahogy a versben megalapozódik. Vörösmarty egyszerűen nem képes rá, hogy térben és időben igen határozottan körülkeríthető verstárgyait valahogy ki ne terjessze a mindenségbe, egekig és végpusztulásig. Nem pusztán a romantika korigénye ez, inkább egy korstílus és egy mindenkori alkat minőségi megfelelése, egymásra ismerése. Úgy tetszik, Vörösmarty mindig is ismerte, előre érezte Chestertonnak azt a viszolygós aforizmáját, amely szerint a halál szörnyűbb, mint az éhhalál. Ezért van, hogy a költő nagy textusainak bőrén mindig átszivárog, kinyilaz valami több, ami az adott, meghatározott körvonalaknál enormisan nagyobb teret teremt magának. Itt is, az Előszóban is, az önkényuralom eleve tragikus ábráját egy még nagyobb, még tragikusabb tér veszi körül, kirajzolva előttünk a léttragikum monumentalitását.

Egyesek azt tartják, hogy az Előszó a magyar irodalom legpesszimistább verse. Mások viszont Az embereknek adják a fekete pálmát, de mindenképpen Vörösmartynak. Hozzájuk képest A vén cigány maga a hurrá-optimizmus, elvégre elhangzik benne, hogy lesz még egyszer ünnep a világon. Nem ismerek olyan verset, amely jobban segít élni, mint az Előszó. Természetesen a jó mű, tartalmazza bár szövegében az öngyilkosságra való sürgős felszólítást, egyszerűen minőségénél fogva mindig élni segít. Ez már a művészet sajátossága. Aki másképp látja az irodalmat, vegyen szemüveget. Az Előszó pedig extra mértékben – talán nagyságánál fogva? – tartalmazza a túlélés vitaminjait. Aprócska alanyi bizonyíték a tárgyhoz: az Előszó néhányunknak valósággal csoport-himnuszunk lett egy időben, együtt ülvén elnémított, ázott költők az ötvenes évek alagútjai mélyén. Sok verset olvastunk fel egymásnak akkor, de főleg az Előszót, és azt főleg Pilinszky. Mondogattuk azért mindnyájan, zümmögtük, motyogtuk, Vörösmarty a szánkból vette ki a szót. Világos, hogy ott ült ő is közöttünk, a barna-ősz szakállával, hallgatva (vagy mondva általunk?) a saját szavait. Nem is tudom, mi lett volna velünk, ha netán kápolnásnyéki vendégünk nem írja meg az Előszót.

A verssel való azonosulásnak ezt a fokát senkinek sem kívánom. A verstől való megragadottságot, a vers katarzisát mindenkinek.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]