Babits Mihály: A csengettyűsfiú

Minden reggeli látomásból
szemem mögött dal erjed, érik
mint nyílt hordóban aromás bor.
Ázik az utca friss aranyban
reggeli csengő csengi végig:
ezüst hal az arany folyamban.
Ó, reggel, gyermek, gyönyörűség!
kertek falán át egy karaj lomb
tán a csengő szavára hajlong
ó, szent reggeli csengetyűsség!
a kapu árnya aranyat vág.
Gyenge a nap, szelíd az árnyék
s a lombok zöldje halovány még
kacag a csengő tiszta zajjal
s nyíló kapukból friss leányok
csengetnek vissza víg kacajjal.
Nyíló kapukba mind kiállnak
sorfalat állva mint királynak
hónuk alatt egy kicsi teknő:
hódolni drága adományok
(drága nap aranyozza reggel)
s a csengő egyre közelebb jő
a nagy csengő a kis gyerekkel
s mögötte súlyosan döbög
a méltóságos nagy szekér
rejtelmes szürke födelekkel
a verőfényes távol utcán
s megáll, ha egy kapúig ér.
S az egyik leány közeleg,
feszíti mellét, nyújtja karját;
s nyílnak az ajtós födelek,
melyek a tág kocsit takarják.
Úgy tartja, nyújtja válla, karja
az adományt, a drága ládát
mint antik urnát régi szobrok;
s amint a vak szekérbe önti
ezüstből látsz fellengni fodrot
a por gyémántját, füst ezüstjét,
szent áldozatnak ritka füstjét,
nap felé szállni a szekérből.
Ó, mit nekem hogy a szemétből!
Isten szemében nincs szemét:
fürtödnek, melyből borod erjed,
ne hányjad el rohadt szemét:
attól édesebb lesz a bor,
Inkább gyönyörködve figyeljed,
hogy napban gyémánt lesz a por
s hallgasd a szemetes-zenét
amint utcádon csengve terjed.

 

Hogy miről szól a vers, világos, bár némileg meglepő. A szemetesszekérről, amely reggelente összeszedi a felgyűlt napi hulladékot. Nem a súlyos, a monumentális filozófus-költő szólal meg itt, nem a Jónás könyve prófétája, nem is a fiatalkori versek tündöklő tárgyképeinek mestere; a vers Babitsnak kevésbé ismert arcát mutatja. Abba a verscsoportba tartozik, amelyben a költő közvetlen környezetét ragadja meg, főként a modern, nagyvárosi élet új, eddig versbe nem került jelenségeit, az automobilt, a lichthofot, a kis mozikat limonádé-filmjeikkel, a városvégi szállodákat. Nem is teljesen szándéktalan ez a verscsoport Babitsnál, nem is csak egyszerűen a benyomások rögzítése. Babits éppúgy, mint társai, a Nyugat nagy első nemzedéke, kifejezetten törekedett rá, hogy a nagyvárosi környezetet, a technika új csodáit is beleemelje versébe. Századfordulói modernségük egyik jegye volt ez, egyfajta rejtett (vagy nyílt) szembeszegülés a Petőfi–Arany-epigonizmus kötelezően falusi témaválasztásával, amely szerint a gémeskút költészetképes volt, a gázlámpa nem. A versnek rejtett, polémikus éle van, mondhatnám, irodalompolitikai irányulása.

Mi, 20. század végiek, ezt a ki nem mondott polémiát, költői előőrs-funkciót szinte egyáltalán nem érzékeljük a versben. Miért is volna olyan modern, olyan nagyvárosias a szemétszedésnek ez a szekeres módja? – gondoljuk magunkban. Az igaz, hogy itt inkább a város pereméről, falusias széléről van szó; a cselédlányok, pesztonkák, háziassszonyok még kertkapukban ácsorognak a szemétládákkal, s ha megszólalnak, egész biztosan falusi ízzel szólnak egymáshoz. Átmenet ez a reggeli kép a falu és a kertváros rajza között, ahogyan Pest nem egy része is átmenet még – édes, századeleji átmenet – Nagy-Budapest felé. Az viszont, hogy egyáltalán összeszedik a hulladékot, hogy nem adják az állatoknak, nem dobják a szemétdombra, határozottan városias igényt jelent; ha nagyképűen akarnánk fogalmazni, a termelői családfunkció áthajlását jelenti a fogyasztói társadalomba. A szemetes városi jelenség. Tanú vagyok rá, még az én gyerekkoromban is, a 20-as, 30-as években így járt a szemeteskocsi házról házra a nagy bérházak között, egy vén pej ló húzta, a szemetes pedig csöngetett vagy kurjantott.

A vers témaválasztása azonban nemcsak a magyar költészetben jelent hitvallást az újdonság mellett. Polémiája mélyebb: szembeszegül mindazokkal az előítéletekkel, amelyeket költői és nem költői, szép és csúnya rétegekre bontják a világ jelenségeit, s amelyek szerint a költészetbe csakis a költőinek, a „szép”-nek elfogadott tárgyak léphetnek be. A rútért mint új költői területért való küzdelem már a romantikában elkezdődött, de nem ért véget vele. Folytatódott tovább a realizmussal, a naturalizmussal, sőt a szimbolizmussal; a baudelaire-i „Dög”, a szépségnek, a szerelemnek ez a szembesítése a biológiai rothadással, a harc egyik állomása. Babits verse is voltaképpen a „rothadás és szépség” témát választja, de teljesen más alapállásból. Baudelaire-rel ellentétben éppen azt akarja megmutatni, hogyan lehet megfelelő költői alkímiával a szemétből aranyat csinálni. Nem is véletlen, hogy az arany, az ezüst mint szín, mint kép, mint jelző itt minduntalan visszatér. Ez a vers színben aranyra és ezüstre van komponálva, a két alapszínt csak kiegészíti a lombok halványzöldje, a kocsi fedelének szürkéje, amely itt mintha az ezüstnek tompább, oxidált változata volna.

Hogy aztán mi módon történik meg az átváltozás, a nagy metamorfózis szemétből színarannyá, azt leginkább a vers középső részén, törzsén tudjuk kitapintani. A bevezető rész után, amely helyzetrajz, hangulatrajz, s amelyet már végigpermetez a szemetesfiú csengettyűje, egyszerre megjelennek a „friss leányok”: Nyíló kapukba mind kiálltak / sorfalat állva mint királynak… Figyeljünk erre a „király” szóra. Itt kezdődik (a király szó hangulati udvarával) az a leírás, amely lépésről lépésre, egyre világosabban játssza át a mindennapos szemétszedést valamely ókori, áldozati szertartás látványába.

 

S az egyik leány közeleg,
Feszíti mellét, nyújtja karját;
– – – – – – – – – – – – – – – –
Úgy tartja, nyújtja válla, karja
az adományt, a drága ládát
mint antik urnát régi szobrok…

 

És íme, ott látjuk a tisztviselőtelepi szemeteskocsi körül a Parthenon egyik frízét. Hányszor, de hányszor idézte meg Babits a művelődéstörténet egy-egy pompás korszakát, különösen az antikot, még különösebben a görögöt:

 

A kedvesem kétezer éve alszik,
kétezer éve meghalt s vár reám.
A neve Hegeso. – Lábhegytől arcig
márvány színű, – s komoly, görög leány.

 

Vagy ott van egy másik szép szerelmes verse, a Sugár:

 

Úgy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle,
ha könnyed ívben fölszökik.

 

És ott van A Danaidák, ott van maga a Laodameia, a görög típusú dráma, meg a többi meg a többi. Ez a nem szűnő, mindig újra megjelenő görög élmény buggyan fel a szemeteskocsi mellett – csak teljesen más funkcióban. Babits ez egyszer nem a görögséget, az antik márványokat, a nosztalgikus, hatalmas európai kultúrélményt emeli a szemünk elé, ellenkezőleg – a telepi cselédlányokat ünnepli, a szemetesgyereket mintázza bele a mítoszba, ócska, fanyelű vascsengettyűjével együtt. Egy proletáridill úszik bele a görög hitregékbe a telepi utcán.

A metamorfózis teljes. És nagyon jellemző. Éppen Babits az, ki más is lehetne, akinek görög látomása támad akár a szemetesládák között. S nem is csak görög látomás ez, hanem egy szertartás víziója, egy istentiszteleté. Ragyog itt az arany, ezüst, gyémánt, száll az áldozati füst az ég felé, a nap felé, a legmagasabbakig kanyarodik fel a vers és a képzelet, ameddig egyáltalán eljuthat: a megszentelődésig, a szakralitásig:

 

…ezüstből látsz fellengni fodrot
a por gyémántját, füst ezüstjét,
szent áldozatnak ritka füstjét
nap felé szállni a szekérből.

 

S erre az ezüstös megszentelődésre csap rá a zárórész két első sora:

 

Ó, mit nekem hogy a szemétből!
Isten szemében nincs szemét…

 

A magyar irodalomnak nagy verssora ez: Isten szemében nincs szemét. Felemelkedünk vele a vers tetőpontjáig, amely – mint Babitsnál annyiszor – filozófiai tetőpont is. Babits nem bírja megállni, hogy ne emelkedjék a legmagasabb bölcseletig akár a legköznapibb tárgy ürügyén. Méghozzá szinte-szinte tételesen, tanulságként megfogalmazott bölcseletig, ami pedig versben veszélyes. Azám, de ez a bölcseleti tétel az érzékletesség egyre emelkedő hegyormára van ráhelyezve, a mindennapi utcakép reggeli üdeségére, aztán a mögüle egyre jobban előtűnő mitikus, antik látomásra. A vers nemhogy tanulsággal lapulna el ebben a verssorban, ellenkezőleg, új dimenzióba lép. Kitűnik belőle, hogy az impresszionistán induló, annak tetsző versben szó sincs impresszionizmusról, itt valóban látomás nyílik ki előttünk, egy hatalmas panoráma, amelyből lefelé tekintve egybemosódik a Tisztviselőtelep és a Parthenon, a görög papnő és a cselédlány, a király avagy ministránsfiú és a szemetesgyerek, s a rothadó szemét mintegy alkatrészévé, szükséges elemévé válik az egésznek. Az arisztotelészi harmóniaelméletet érinti itt a vers – s még annyi más hasonló bölcseleti feltételezést –, amelybe a tragédia, a pusztulás összetevőként van belekombinálva.

A katartikus szemét – erről szól Babits Mihály verse. Sőt úgy is fogalmazhatnám a vers tárgyát: az életet segítő szemét. Mert ott van a vers elején és végén – amiről még eddig nem beszéltem – a borhasonlat Minden reggeli látomásból / szemem mögött dal erjed, érik / mint nyílt hordóban aromás bor. Így kezdődik a vers, s ez, a szőlőfürt képe tér vissza a zárórészben: …fürtödnek, melyből borod erjed, / ne hányjad el rohadt szemét: / attól édesebb lesz a bor. A rothadás mint az életnek egy segítő funkciója, a halál mint a feltámadás feltétele jelenik meg itt, megint csak messze futó szakrális képzettársításokat hordozva. A bor, mint az isteni vér jelképe, egyszerre foglalja magába a meghaló és feltámadó isten képzetét. Nyilvánvaló, ezen a ponton nagyon közel esik egymáshoz az antik és a keresztény szimbólumvilág, a széttépett Bacchus isten és a misebor; Babits versében szét sem választhatók. S mindkét, egyébként oly mélyen különböző hitvilág mintegy visszaemlékszik egy sokkal ősibb, archaikusabb élményfokra, a természet körforgásának mély, testi-lelki tapasztalatára az emberi tudatban. A minden évben elhaló és minden évben megújuló természet élménye olyan mítoszteremtő talaj, amely a legkülönbözőbb régi és új vallások, filozófiák, költészetek közös vonatkozási pontja. Sőt, bár nem kívánok egy verselemzés ürügyén aktuálpolitikát űzni, még azt is mondhatnám, mintha Babits verse a mai természetpusztítás problémacsomójára is előreutalna. Hiszen nem utolsósorban a szemét, a hulladék növekedett meg, torzult el úgy a mai kemizálás fokán, hogy a természet által többé nem dolgozható fel. Elvesztettük a klasszikus szemét, a hagyományos pusztulás egyensúlyát. Azt a kényes egyensúlyt, amelyet Babits verse olyan csodálatosan talál meg – igaz, nagyon magas, nagyon meredek kilátóponton találja meg. Isten szeme kell ahhoz, egy kívülre-felülre helyezett világszem, amely ezt a panorámát átlátja, befogadja, s amelyet égboltunkra vetítve kimondhatjuk a katartikus-megrendítő szentenciát: Isten szemében nincs szemét.

Mindenképpen nagyon érdekes a versben ez a borhasonlat és vele szoros kötésben a szemszimbólum. „A csengetyűsfiú” görög mitologikája világos; lépésről lépésre ugyan, de élesen, egyértelműen bontja ki a szöveg az antik szertartás képét a szemétszedésből. Sokkal kevésbé éles, kevésbé racionalizált a verskezdet és a verszárás bor- és szemjelképe; külön kell figyelnünk rá, hogy észrevegyük. Nem tudom, hogy nem ez-e a súlyosabb. A szemeteskocsi körül két mitikus képzetrendszer hullámzik: egy görög és egy általános-mindenkori. Az első kiugró, tudatosan megcsinált, a második rejtettebb, más képzetsíkokkal, képekkel kereszteződő, mintegy önkéntelen, hogy aztán a vers zárórészében fölerősödjék.

De ennek a második rétegnek, az általános-mitikusnak vagy bölcseletinek nemcsak a bujkáló-erősödő mivolta érdekes itt, hanem az a szótartomány is, amelyben megszólal. A szavak, a szavak a versben. Szinte-szinte nincs is ennél fontosabb, ha költészetről beszélünk. A megtalált, a helyettesíthetetlen szinonima, a hangtest, szó helye a versmondatban és így tovább és így tovább: ezek azok a nehezen fülön csíphető faktorok, valamik, micsodák, amelyek egy verset remekké vagy vacakká tehetnek. Nos, Babits versében mintha egy rejtett szójátékbokor sarjadna a „szem” szó körül. A verskezdetben még a költő szeméről van szó, igaz, mindjárt egy merész szinesztétikus hasonlatba átcsúszóan: szeme mögött dal erjed, mint nyílt hordóban aromás bor, hogy a vers végén Isten szemévé formálódjék a tekintet, nem utolsósorban a szőlőfürt „szemével” szorosan összefonódva. Hogy ez a többértelmű „szem” olyan élesen egybehangzik a „szemét” szóval, az a nyelv véletlene. Nem magyarul, más nyelven a két szónak semmi hangzásbeli összefüggése nincs. De hát ez magyar vers, magyar költő használja benne anyanyelve véletleneit (mint más nyelven más költő más nyelvi akcidenciákat), s amelyek – versben – sohasem csak véletlenek. Micsoda ereje van ezen a helyen az egy hangalakú, de teljesen eltérő értelmű „szemét-szemét” rímnek, micsoda evidenciát ad a nagy kijelentésnek: „Isten szemében nincs szemét” a beléfoglalt monumentális szójáték! Persze ne képzeljük, hogy az efféle versbeli „szójátékokat” ki lehet agyalni; ezeket valóban a vers istene hajítja le a költőnek; mély belső indokoltság, majdnem fájdalmas hitelesség nélkül azonnal silány szófaragássá lapulnak. De… de azért a szóval való játszadozást se vegyük semmibe. A költők örök manipulációja. elemi ösztöne a szavak forgatása, megkocogtatása, ide-oda görgetése. Hogy aztán mikor, hogyan, a psziché mely síkján egyesül ez a játékösztön a belecsapó, tízezer voltos érzelmi feszültséggel, azt jobb, ha nem firtatjuk. Eléggé reménytelen vállalkozás volna. Fő az, hogy egyesüljön.

Még egy szópárosítást szeretnék kiemelni a szövegből, a rímfunkció közelebbi megtekintése céljából. A rímdivat vagy rímtörvény térben és időben változó, azon túl, hogy van bizonyos megkerülhetetlen alapja is, a nyelv tudniillik, amelyben megnyilvánul. Egy nyelv rímkészlete adottság: vannak rímszegény és rímgazdag nyelvek, a mi ragozó nyelvünk a gazdagok közé tartozik. No persze azóta, amióta Arany János egyetlen bűvészmozdulattal, az asszonánc törvényerőre emelésével szegényből gazdaggá változtatta. Most éppen a rímtelenségnél tart a világlíra, a szabadversnél, az avantgarde különféle változatainál. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a rímhasználat a költészet egyik nagy lehetősége. A szimbolizmus – s benne a magyar szimbolizmus –, tudjuk, nagyon is fölgazdagította, mintegy gyorsan fölpompáztatta a rímet a szabadvers világhulláma, gátszakadása előtt. Most azonban nem ilyen jellegzetesen szimbolista-szecessziós, pompás rímet emelnék ki a Babits-szövegből, sőt egy nagyon egyszerűt. Azt a rímpárt ugyanis, hogy „bor” és „por”. Egészen közönséges egybehangzás ez, ezerszer leírták (és le fogják írni) a magyar irodalomban. Könnyű is összekapcsolni a két szót tartalmilag; milyen játszva dobja egymás mellé őket Kosztolányi: „poros-boros Bácska”. Hogyan hangzanak Babitsnál?

 

…fürtödnek, melyből borod erjed,
ne hányjad el rohadt szemét:
attól édesebb lesz a bor.
inkább gyönyörködve figyeljed,
hogy napban gyémánt lesz a por…

 

Itt persze nem az „általános” borról van szó, nem is tokajiról, villányiról avagy falernumiról, itt arról a bizonyos borról esik szó, az átváltozás italáról, amely rothadásból-erjedésből szakrális borrá, új életté érik, úgy, ahogy azt előzőleg a vers egésze meghatározta. A por sem az utca pora, a sportpálya pora, nem is az a por és hamu, amivé leszünk – ez a szemét pora, amint a napban megdicsőül. A bor és a por asszociációs íve – a vers által – szorosan párhuzamos, s ezt a párhuzamot pattantja ki, igazolja a rímpár. Nem a rím a legfontosabb a rímben, hanem az az út, ahogyan a rímig eljut a költő. Az a mód, ahogyan a nyelvi véletlent szűkségszerűvé teszi, az ingyen-rímet, a semmi-rímet a vers szövege, egésze, sugallata által determinálja. A rím rendkívül érdekes helye, pillanata az emberi szellemnek: az esetleges és a szükségszerű keresztezési pontja. Ha nem az, nem is igazi. A rím indokoltsága fontosabb, mint a rím maga.

Most pedig gyorsan térjünk vissza a szemeteskocsihoz, a Tisztviselőtelepre. Világos, hogy a leginkább kiszolgáltatottak, cselédek, gyerekek apoteózisa szól a Babits-versben, a mindig-legrosszabb munkát végzőké, a pöcegödrök, szennycsatornák szolgáinak himnusza. És szól ugyanakkor más is: a tisztítás-megtisztulás, rothadás-feltámadás nagy mitológiája. A szópárok második felén van a hangsúly, a felemelkedésen, a feltámadáson. Babits verse boldog. Pontosabban: a létörömet, a közérzet indokolatlan gyönyörűségének egy pillanatát ábrázolja éppen a szemeteskocsi jelenetével. Említettem már máskor is: mindnyájan ismerjük ezt a pillanatnyi, oktalan örömöt, amely akkor és ott a legbanálisabb apróságot, a szaladó foxit, a tejesembert, a villamos színét hirtelen felragyogtatja. Ismerjük persze az oktalan ellenérzelmeket is, bár ha ballábbal keltünk fel, azt – a világ természete folytán – könnyebb megindokolnunk. Bármiféle, jó vagy rossz, ilyen vagy olyan, tagolatlan emóciónkat tagolják szóvá a költők, értelmet, magyarázatot, indokot csúsztatva közérzetünk alá, nevet adva a névtelen érzelemnek. Hogy milyen nevet adnak neki, az alkalmanként változó és költőnként különböző. Babits például a szemétszedés látványát – jellemző módon – szakralizálja. Egészen másképp is beleírhatná, belevetíthetné a maga boldog közérzetszeletét a jelenbe: elhajlíthatná a verset, mondjuk, valamely szerelmi élmény, az erotika felé – van is ebből a versben, a fiatal lányok sürgölődésében, egy csipetnyi. Elhajlíthatná a gyerekszimbolika ugyancsak elemi öröme felé – ebből is van itt egy csipetnyi. Hiszen nyilvánvalóan tetszik Babitsnak az a kiskölyök, ahogy büszkén rázza a nagy csengőt. Meg is tarthatná a verset színek, mozgások, villanások forgatagának, amúgy impresszionista módra – és így tovább. Gondolom, bármelyiket választotta volna az ábrázolási módok közül közérzete igazolására a költő, mindegyik álmagyarázat volna, saját, létrehozott, versben megvalósult magyarázatával együtt. S ugyanakkor mindegyik magyarázat mélységesen igaz volna, a megvalósult – már megvalósulása által – különösen az, egy teljes életmű személyes hitele szavatolja. A létérzetnek ugyanis tulajdonsága, hogy magyarázhatatlan, a költészetnek viszont tulajdonsága, hogy mégis, mindennek ellenére, artikulálja a nem mondhatót. Ezért döcöghet a Tisztviselőtelepről egyenesen az ég felé ez a mitologikusan boldog szemeteskocsi.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]