Apa és fiú

Áprily az a költő, akinek szektája van. Csöndes, hű, mondhatnám titkos szektája, amely – hasonlatosan a költőhöz, aki maga sem állt ki semmiféle fórumokra, aki befelé építette az életét, hogy kifelé is szilárd legyen – nem kíván neve körül propagandát űzni, amely nem más kárára szereti poétáját, csak szereti. Mindezt stílszerűnek tartom, hozzá illőnek. De azért a költő születésének centenáriumán nem bánnám, ha ennek a költőalkatnak a vonzóereje, a hűség, a szeretet diszkréciója, amit kivált, kissé általánosabb lenne. Ha kissé divatosabbá válna az a csönd, ami az ő versének légköre és hatása.

Az első, nagy Nyugat-nemzedékkel körülbelül egykorú Áprily a visszahúzódó, a férfiasan zárkózott romantikusok fajtájából való. Furcsa alkat ez: egy lírikus, aki nem szeret beszélni, végül is önellentmondás. És mégis, mindig újra feltűnik ez a típus a világköltészet kanyargós ösvényein, mintegy köpenybe burkolva, nyugodt, távoli arcával bebizonyítva nekünk, hogy a némaság – úgy látszik – a líra alkatrésze. A mi költőnk a Vignyk, a Turgenyevek, a német romantika rokona, meg a holland tájképfestőké, meg a Hollandiában tanult brassói, nagyenyedi írástudóké, ötvösöké, a mi költőnk szűkszavú, rejtőzködő, északi, erdélyi.

Miről beszél hát voltaképpen? Ha jobban odanézünk, láthatjuk, hogy sok mindenről, csak egy bizonyos kódban beszél. Ez a kód a természet. Életét, világát, fátumát mintegy a természet képein át közli, ez a beszédanyaga. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a természet neki allegória, dehogyis. Éppen azt óhajtom kiemelni költői jellemzői közül, hogy milyen fokon képes a természetet, a vadlibát és a somvirágot, a vihart és az évszakok váltását önmagukban, kvázi eredetiben átnyújtani nekünk. Akartok hamisítatlan, magyar természetköltőt ma, a természetpusztítás korában? Nosza, vegyétek elő Áprilyt.

A természethez való közeledésnek, persze, sokféle módja van. Vannak, akik a kertre esküsznek, erre az emberhez igazított, kezesített földdarabra, amely által megszólítjuk a természetet, és az mozdul, jön, válaszol, mint egy titokzatos, zöld háziállat. Vannak, akik a várost is a természet egy fajtájának, mintegy folytatásának, élettani felgyűrődésének tekintik: a házak „kinőnek” a földből, mondja a köznyelv, és ezzel egy szemléletet mond ki. Vannak, akik minduntalan az emberen túli, ember nélküli természetet érzékelik, a Himalájákat, a dzsungeleket, sőt a bolygókat, az űr világát. Áprily tájélménye más. Nem a kert az övé elsősorban, nem is a városi természet, sem nem az arctalan magasság-mélység. Bár ez utóbbihoz van talán a legtöbb köze, ahhoz a tájhoz, amely már önmagában való, a saját életét éli – de amely nem jelkép, nem absztrakció, ellenkezőleg, amelyben mindennek neve van, profilja, ezer tudható részlete, amelybe titkos – és sokszor meredek – ősvények vezetnek. Áprily tája a hóhatár alatti, majdnem ember nélküli erdő.

Majdnem ember nélküli erdő – mondom. Szinte felfedezhetetlen hegyoldal, úttalan fenyves, ahol nincs más – nemhogy ember, hanem vadászkunyhó vagy lábnyom sem – rajta kívül, de ő ott van, behatolva az ember nélkülibe látásmódjának rejtett kamerájával. Áprily költői módszere hasonlít a természetfotózáshoz. Azok is, a természetfotósok, hetekig-hónapokig járnak, várnak, feküsznek bokorban, jégen, hogy meg ne zavarják azt a nélkülük élő természetet, amelynek képét végül magukkal hozzák. Bámulatos a költő képeinek tisztasága, élesre exponáltsága, ahogyan a megzavaratlan, magánvaló természetet elénk mutatja. Persze, ne áltassuk magunkat: ezt ő látja így, ez az ő kamerája: csak hát éppen az az érdekes, az evidenciának az a foka, ahogy tájélményét belénk vési. Nem lehet elfelejteni a „rum-lánggal” égő őszi kikericset, a szajkótollas kalapot, az irisórai szarvast, a ragadozó időt, amely „áll, mint az ölyv a levegőben”.

De mást sem lehet elfelejteni, róla szólván. A válltartását nehéz időkben. Hiszen megért két világháborút, erdélyi otthona elvesztését, fiatal szeretteinek halálát, az irodalomból való kiszorítását az ötvenes években – és mindezenközben olyan egyenes maradt, mint kedves, ezüstös bükkfái a visegrádi erdőkben. Talán csakugyan fává változott. És most onnan nézi, szikár, tartós, eleven anyagából levelein át kitekintve, amint „Fény gyúl. Eső hull. Zúg a szél.”

Gyermekkoromtól ismertem Jékely Zoltánt. Ismertem apját, anyját, tágabb családját; egy nagy, budai kertben ismertem meg őket, amely iskolakert volt, s az iskolában Áprily Lajos volt az igazgató. Tudtam, hogy nekik ez a gesztenyefasoros iskolaház csak emlékeztető, csak melankolikus pótlás az elvesztett otthonért, Erdélyért, a nagyenyedi kollégiumért. De nekem akkor és ott volt fontos velük való találkozásom, a költészettel való első élmény-találkozó, amely egyetlen, rögződő jelcsoporttá vált bennem: kert, iskola, költészet, Erdély, mintegy atomkötéssel egymásba rántva, nem szűnő, gyerekkori sugárzással maga körül.

Később aztán ebből a jelcsoportból kivált előttem Jékely Zoltán. Megismertem a személyt, a költőt, a bajtársat nehéz időkben, a jó barátot. Azt, aki más volt, mint arannyal írt, gyerekkori képem róla, de csak kicsit volt más, csak annyira, amennyire a három dimenzió eltér a kettőtől. Hihetetlen, de az a hieroglifa, amit az idők mélyén személyébe helyeztem, a költészeté, csakugyan azonos volt vele. Mindnyájan tudjuk, ő a költői költő, a költő archetípusa. És ha egyetlen sort sem írt volna, akkor is maga volna a líra, alkatának hullámló, romantikus köpenyében járva Óbudán és Kolozsvárt, fenyőerdők mélyén és párizsi utcán, életöröm és melankólia láthatatlan, örökös csokrával a kezében. Személyének kivételesen erős volt a stílusfoka. És kivételesen erős, átható költészetének stílusfoka is. A költőiség olajnyomatai azonnal megfakulnak, szétperegnek egyetlen verssora mellett, mert ő már egyetlen sorával, képével, szókapcsolásával az, ami: hamisítatlan, eltéveszthetetlen. A nagy énekesek aranyhangja az övé, egyszerre áttetsző és testes, fátyolos és édes, mintha északi dallam szólna déli bariton hangon. Rögtön megismerni legkisebb torokköszörülését. Ahogy élesen hallom beszédét is, a mindig erdélyit, tündöklő tréfáit, titokzatos álmait, látom horgászzsákmányát és síbakancsát, kamaszos karcsúságát és fejfájásait, látom, amint bátor, játékos, hámba törhetetlen.

Látom a Rajna mentén, ahova egyszer eljutottunk néhányan, s ahol, Stefan George valamikori iskolájában, ott-is-ritka borral kínáltak, afféle aranyzölddel, karcsú pohárban. Felséges bor – mondta a költő az első korty után –, ilyen talán nincs is. Aztán kinézett a Rajnára, a lovagvárakra és kolostorokra, amelyek fölött az a valószínűtlen, arany ősz úszott, a római telepítésű szőlőkre a limeszen. A második kortyhoz pedig hozzáfűzte: Talán még leginkább a Küküllő menti leánykára hasonlít.

Igen. Jékely Zoltán költői aromája hasonlíthatatlan. Talán még leginkább egy dél-északi limesz vagy akár kelet-nyugati határvidék még éppen lehetséges legjavából való. Az ilyen zöld-arany íz ritka nálunk, talán nincs is több, talán nem is lesz. Vagy lesz – őáltala – mindig.