ízlésváltozások a Kosztolányi-vers körül

Lámpással kell keresni olyan magyar versolvasót, aki ne szeretné Kosztolányit. Ha váratlanul elhangzik a neve valahol, minden arcon átfut egy kis derű, mintha ki-ki egy kedves, családi emlékére gondolna, vagy egy friss, tengerparti utazásra. Népszerűsége intim, személyes, és hogyne volna az, hiszen maga volt a személyes szeretetreméltóság, két lábon járó cáfolata annak a fel-felmerülő lélektani elméletnek, miszerint a művészet kompenzáció, hogy a művész életbeli hátrányait, fogyatékosságait egyensúlyozza művével; a mi költőnk körül – legalábbis egy időben – semmi efféle árnyék, a mi költőnk szép, nagy tehetségű, daliás, családjának becegyereke, női karokkal koszorúzott, férfibarátsággal övezett, elitsiker és közönségsiker gyors hódítója. Ebben minden hitelt érdemlő kortársi jellemzés egyetért. De nem is kell a kortársakra hivatkozni, a mű maga (itt és most költészetére gondolok) árasztja a hosszú távú vonzerőt, azt a rögtönös és folyamatos bioáramhatást, amelytől a mi költőnk elbűvölő.

Mi is, a harmincas évek diákolvasói, akik már személyesen nem ismerhettük, elbűvölődtünk általa. Nemcsak általa; az egész nagy Nyugat-nemzedék által, amelyről nem árt elismételni, hogy akkoriban új volt, szinte-szinte tiltott olvasmány. Mondhatni társadalmi rétegként változott, hogy csodálták-e vagy lebecsülték. Ehhez a nagy, a szemünk előtt egyenként, majd összességében is hamar kigyúló csillagképhez tartozott Kosztolányi is, a maga külön csillagszínével, amely egyszerre volt sziporkázó, és intim, mint a vacsoracsillagé.

Amikor ennek a fenti-magas objektumnak fényerőváltozásairól kívánok szólni, természetesen kívül rekesztem gondolataimon a költő kirekesztését a magyar irodalomból, hivatalos megbélyegzettségének időszakát. Egy bensőbb történetről beszélnék itt, az irodalomhoz tartozó, valódi folyamatról, néhány adalékkal szolgálva a huszadik század ízlésváltozásaihoz.

 

*

 

Miután a régi diákolvasókból fiatal költők lettek, közvetlen a háború után indulók, megkezdődött bennük, vagyis bennünk egy folyamat, amely lassan, ám egyre érezhetőbb mértékig eltávolított minket a Kosztolányi-vers bűbájától. De nem jól mondom: nem „minket” és nem „megkezdődött” a pontos kifejezés itt; már jóval előbb, a két háború között, sőt Kosztolányi életében megindult egyfajta változás versének befogadása körül, és korántsem csak abban a jóval későbbi költőcsoportban, amelyet újholdasnak szoktak nevezni, s amelyről tapasztalat által szólhatok, hanem hamarább vagy lassacskán szinte mindenkiben, aki magyarul verset írt, verssel foglalkozott. Mindnyájan tudjuk ezt. A költő betiltása, adminisztratív megszüntetése az irodalomban, késleltette ezt a folyamatot, illetve tisztázásra, pontosabb distinkciókra késztetett; más a nagy, a nemzeti kultúrértékek védelme, jelenlétének örök, elemi követelménye, és teljesen más a változó korok változó ízlésigénye az irodalmi tudatban.

E változás korai példájául hozom fel – mert fogalmi nyelven is oly világosan kifejeződött – Kosztolányi és Illyés vitáját 1933-ból (vagy 1934-ből; a dátumjelzések eltérőek). Arról a jól ismert Új Vojtina-levélről van szó, amelyben Kosztolányi leszedi a keresztvizet a fiatal népi költőkről, s amelyre Illyés olyan élesen, szellemesen, ám a tiszteletadás kerek gesztusairól meg nem feledkezve válaszol. Akár tapsolhatnánk is: ebben a csörtében a kardok élesre köszörültek ugyan, de tiszták. Látszatra Kosztolányi támad, látszatra, mondom, mert eleve vesztes pozícióból. Egy nagy tehetségű, újat hozó, máris diadalmas irányzat egészét kifogásolja, nem veszélyeitől óv, nem selejtjét söpri, ahogy azt más bírálók megcselekedték. Idézek szövegéből, mert bár titkon jól ismerjük, hosszú időn át nem idéztünk belőle, legfeljebb ellenségei tették azt, a „népiességellenes” Kosztolányi elítélésének súlyosbítandó. E karanténszemléletet ma már elhárítva idézek tehát: „Sajnos, az egyszerűségnek és a természetességnek is megvan a maga modorossága és kelléke. Látom, hogy bújnak elő a verseitekből az »üszők« és a »szérűk«, pont úgy, ahogyan a múlt verseiből a »halálvágyak«, s az »ájult bánatok«… Ahhoz, hogy az az üsző, melyet verseidben emlegetsz, tényleg üsző is legyen s a szérű tényleg szérű, nem kisebb boszorkányság kell, mint ahhoz, hogy a halálvágyból és az ájult bánatból csakugyan halálvágy és ájult bánat legyen.” Csupa aranyigazság, amit a bíráló mond, még azzal a hitellel is nyomatékosítva, hogy ő maga igenis felismerte és általlépte saját ifjúkori modorosságai jó részét. Csak éppen inadekvát aranyigazság az adott pillanatban, a másfélétől való illetetlenség kifejeződése. Hacsak nem tulajdonítjuk inadekvát igazságának egy hosszú távú jóslat érvényét, eszünkbe idézve a jóval későbbi évtizedeket, az 50-es, 60-as, 70-es évek rendkívül kiterjedt Illyés-epigonizmusát – ámde ezt az érvet Kosztolányi is elutasítaná. Hiszen ő maga is elhatárolja magát e cikkében saját epigonjaitól, mondván: „Nem volt többé érdem remekül verselni, tündöklő rímeket osztani. A mestert alig lehetett megkülönböztetni ilyen külsőségek alapján a kontártól.” Lehetne folytatni az idézeteket a forma lazaságáról, mely „mint egy gatya vagy egy borjúszájú ing”, ama rímekről „melyeket még egy süket barbár sem érezhet rímnek” és így tovább, de fölösleges. Bármi szúrós is a cikknek egy-egy passzusa, Illyést mégsem kell féltenünk ebben a párbajban.

Ha ugyanis Kosztolányi tónusa lekezelő, Illyésé metsző. Érveinek egyik csoportja a „póri had” szociális indulataitól telített, a sorok között osztályelfogultsággal vádolva ellenfelét: „El tudom képzelni a tudatos és öntudatlan idegenkedést, amely ezeket a gatyásokat fogadta. Hagyján, ha valóban olyan bárgyúak lettek volna, amilyennek az ilyenféle népséget eladdig az értők képzelték és nevelték… De a gatyások jó része ravasz volt és kitanult. Beláttak a kártyákba, a nyomorultak… Már nem az ön cikkéről beszélek, kedves Uram, hanem azokról, akik az ön cikkét kitörő örömmel fogadják.” Még hatásosabb azonban, mert cáfolhatatlan, amit Illyés a voltaképpeni tárgyról, a formakérdésről mond. Saját várában, vára tróntermében támad Kosztolányira: „…ahogy ön is sejthette, ezek a barbárok nem is olyan barbárok… Ha pongyolák, ebben nemcsak szándékosság van; van egy kis alkalmazkodás, mégpedig az irodalom újabb divatjához. Van köztük, aki egyenesen párizsi szövetből öltözködik. Talán nem a legfrissebből, de mindenesetre frissebből, aminőből ön öltözködött.” Ezek után kioktatja Kosztolányit, ismertetve az új francia rímdivat némely rejtelmét, Rimbaud-tól, Francis Jammes-tól, nem kevésbé Petőfitől vett példákkal méltatva a „csapnivaló rímek” nagyszerűségét.

E vitából most – bármily sok utat nyit is a legkülönfélébb elmélkedések felé – nem az érdekel engem, amit Kosztolányi az Illyés-típusú versről mond, hanem az, amit Illyés nem mond a Kosztolányi-versről. Nem mondja ki ugyanis, de világosan érezteti, hogy az egész népi költőcsoporttal együtt mennyire elkanyarodott ő a Nyugat-verstől s különösen Kosztolányiétól: ugyanakkor nem vonja kétségbe vitatársa érdemét. Pláne nem a prózaíró Kosztolányi érdemét; az a mély reverencia, amellyel majd Illyés sajtó alá rendezi, előszavazza, méltatja Kosztolányi posztumusz prózaköteteit, csöppet sem formális. Nem csoda: amilyen távol esik egymástól költészetük, olyannyira nyilvánvaló, hogy a prózaíró Illyés Kosztolányi stílusiskolájában diplomázott, mint olyan sokan a két háború között.

Kosztolányi irodalmi vitáiban – különbözzenek bármenynyire tárgyukban, alanyukban, hatásukban, súlyukban az Ady-, a Babits-, az Illyés-afférok és egyebek – van valamely visszatérő elem, valamely eltagadhatatlan hasonlóság. Még ez az Illyés-vita is, amelyre szélesebben kiterjeszkedtem, s amely aránylag kevésbé véresnek tekinthető, hordoz olyan vonásokat, amelyek a többire is érvényesek (ezért választottam példának). No persze, a homo aestheticus harcai ezek, szemben a morálisokkal, a politikusokkal, a tartalmistákkal; ez az a tárgykör, amely a sok mindenre vállat vonó Esti Kornélt kihozza a sodrából. Nem a népiesség, nem a moralitás, nem a váteszkultusz, nem az utószecesszió pöffeszkedése érinti őt igazán, ezek jó, rossz keretei csupán indulatának. Ami őt ingerli, nagyon is aktuális; a csakis szándékra tekintő, széles hazai dilettantizmus, a magasztos írástudatlanság új meg új, ilyen-olyan okokból való megdicsőülése, illetve annak veszélye. Mennyire értjük ezt. Nem vitás: a legkezdetlegesebb hiba az irodalmi gondolkodásban az, ami ellen ő küzdött: összetéveszteni a szándékot a művészi megvalósulással. A második számú hiba viszont: összetéveszteni a megvalósulást a szándékkal. Vagyis azt írni, amire a tollunk képes, függetlenül a kifejezendőtől. Ez a második hiba főleg a virtuózoké, akik úgy érzik, hogy mindent meg tudnak csinálni. És itt, e kérdéskörben rejlik az a fájdalmas problémagóc, ami Kosztolányit Babitstól eltávolította, sőt bizonyos mértékig – mutatis mutandis – az Ady-pörben is benne rejlik, bár annak bonyolult labirintusába betévedni nem kívánok. Az Illyés-vita is világossá teszi, akárcsak a Babitsnak feleletül szánt Esti Kornél éneke (és annyi más mű), hogy Kosztolányi nem érezte szükségét az első világháború után a lírai hangváltásnak. Illetve érezte, de csak egy pillanatra, a Meztelenül szabadvers-periódusában, hogy aztán visszatérjen a kötött formákhoz, azok lépcsőin lépdelve föl a Számadás kivételes magaslatára. Az akkori fiatal líra jó része, József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés a nem túl erősen, de mégis ható avantgarde áramlatok, továbbá nem utolsósorban a Versenyt az esztendőkkel új arcú Babitsa, mind égetően érezték, hogy egy korszak véget ért, hogy a nagyon megváltozott történelmi-társadalmi éghajlat más, új költői választ kíván. Kosztolányi is változott természetesen, de mint másutt említettem, elsősorban prózájában, elhajózva a szecesszió exuberáns stílusvarázsától. A líra heves hullámveréseit azonban összehúzott, gyanakvó szemmel nézte. Joga volt hozzá: ki-ki a maga módján üdvözül – pláne, ha remekművek által.

Ami benne változatlan maradt, az a szóhoz való viszonya. Ebben tért el leginkább a 20-as, 30-as évek dadogó, rekedt Babitsától. Amikor Esti Kornél kimondja, hogy a jajra kell csapni a legszebb rímmel, voltaképpen minden költészet alaptulajdonságát, paradoxonát fogalmazza meg. Hiszen eleve paradoxnak kell tekintenünk azt az ösztönt, amely arra készteti a költőt, hogy kétségbeesésében vagy érzelmei bármely taraján szavakkal kezdjen bíbelődni, és ily mód rögtön meg is hamisítsa, átalakítsa legszélsőbb emócióit. Kosztolányi csak programjává teszi, méghozzá biztos hittel igenelt programjává azt, ami a költészetnek amúgy is alapjellemzője, a szó uralmát, s ami ellen akkor és általában is jó néhány költő keservesen harcol: a késztetés és a szó, a jelentés és a jel távolsága, másneműsége ellen tudniillik. Semmi sem áll messzebb Kosztolányitól, mint az ő korában is már felerősödő szemantikai kín, a későbbi huszadik század kételye a szóban, a nyelvben, az a felismerés, hogy az emberi nyelv eleve, a ráépült költői nyelv sajna úgyszintén, meghamisítja a belső világot, egyáltalán a világot, amit pedig kifejezni hivatott. Esti Kornél viszont hisz a szóban; az ő számára a vita nem a kifejezhetőség, hanem a kifejezésmód, méghozzá az állandóként felfogott, biztosan sikerre vihető kifejezésmód körül forog. Az erősen verbális alkatok derűlátása fénylik a Kosztolányi-versen – s mi későbbiek a derűlátás e fajtájában is megcsökkentünk.

 

*

 

Örököltük tehát mi, háború után induló költők, Kosztolányi-rajongásunkat éppúgy, mint a benne való néminemű, időleges csalatkozást. Igazán örökölni azonban csak magunkhoz hasonlítással lehet; végig kellett mennünk (többségünkben hasonló módon) a lázas versboldogság, a feszült figyelmű okulás, az elfanyarodás fokozatain. Természetes is ez. Egy éppen összeomlott világban lettünk költővé, ahol nem volt kenyér és bor, nem volt tea (langy téa), nem volt színes kapuablak, mert nem volt ház, otthon, kör, négyszög, mértani hely sem, ahová elhelyezhettük volna megmaradottságunkat. Hát hogy bírtuk volna elkerülni a szembenézést a Kosztolányi-féle csodálatos kisvilág és nagyvilág pusztulásával, egyáltalán a pusztulással? De nemcsak nagyon is fiatalkori életérzésünk, történelmi tapasztalatunk tért el az övétől, hanem feltápászkodóban egyre szélesebbnek láttuk azt az irodalomtörténeti, ízlésbeli árkot, ami elválasztott tőle. Az édes, a könnyed, az elbűvölő, a dekoratív, a méz simaságú, amit a nagy magyar szecesszió legnagyobbjai közül éppen benne éreztünk legerősebben, csillagmérföldnyire került lelki állagunktól. „A holdat látom égni még – s a régi még, a régi még – a régi-régi hold még”… milyen gyönyörű volt ez kamaszkorunkban. Később már nem volt olyan gyönyörű. Köztapasztalat ez, nem egyeseké, nem csoportoké; az egész magyar irodalmi tudat – ahogy más helyt is említettem már – szépség-elvonókúrán esett át a szimbolizmus óta. Ami viszont sajátosan a mi költőcsoportunkat illeti, mi nemcsak Kosztolányitól, hanem az utána jövőktől is távolodtunk már, és e szépségelvonás nem minden kikísérletezett szerét tekinthettük magunkénak. A szorosan vett népi költészet és más kiváló lírikusok írásmódja, a természetes beszéd, a prózaiság, a közvetlen realizmus nagy, háborúközi találmánya inadekvátnak tetszett előttünk a magunk módján megélt, abszurd, vagyis enormisan valódi tapasztalataink leképezésére. De talán nem is ez volt a legfontosabb. Inkább az, hogy a népi realizmus eszményrendszere, eszköztára egyre jobban kezdett egybehangzani a hivatalos irodalom követelő óhajaival, és mi egyre jobban megfogyatkozni láttuk benne épp azt a szuverenitást, amely annak idején legkiválóbbjait akár Kosztolányi tekintélyével is szembeszállatta, avagy másfajta földi hatalmasságokkal. Ugyanígy történt ez más, nagy irodalmi örökségekkel, a József Attiláéval is például, a deformációk ama jellegzetes időszakában.

Mindez azonban nem terelt minket vissza Kosztolányihoz. Lassanként összegyűlő, sok és sokféle, magatartásbeli, esztétikai, ízlésbeli, időbeli különbség úsztatott el minket tőle, miközben irodalomalakító delejvonzását szüntelenül éreztük. Annál nagyobb örömmel jelenthetem, hogy ma, úgy érzem, újra a közelében vagyunk. A téridő görbe-egyenes hullámai továbbfolytatták munkálkodásuk csodáját, hogy egy lassú kanyarban újra odasodorjanak a magyar égboltnak ehhez a sárgarézedény-fényű égitestéhez. A szemünk előtt vált félmúlttá, majd a félmúlt purgatóriumából kikerülve klasszikussá a Kosztolányi-mű – a Nyugat nagyjainak műve –, és ma már semmi lelki gátja, hogy a későbbi, fiatal nemzedékekkel együtt újra felfedezzük remek tájait.

Hogy mit szeretek ma benne? Röviden válaszolhatok. Kettőt. Az érzelmességet és a tragikumát. Igen, az érzelmességét, melytől kezdetben futván futottunk, azt a versébe rejtett cselédlánynótát, amit ő is úgy szeretett, a pesztonkák dalát, amit sikerült oly tökéletesen kiszikkasztani modern világköltészetünkből, hogy akár a legcifrább kerülőutakon is alig bír itt-ott visszaszivárogni. Tudom, tudom, így kellett cselekednünk, költőknek-íróknak ezer okból, de mégsem kellene teljesen megfeledkeznünk arról, ami mindnyájunkban „egyszerű”. Ahogy Chesterton mondja: „Az egyszerű ember érzelmes volt és marad mindig, mert az érzelmes ember nem más, mint aki érzelmei kifejezésére nem keres folyton új módokat.” A Kosztolányi-féle vers egy faja éppen arra való, hogy új módokat keresve, vagyis költészetet teremtve kösse össze a szubkultúrák oly fontos banalitásait a nagyköltészet mindenkoriságával. Kevesen tudják cselekedni ezt: Isten ritka adománya a dal, az édes, a valódi.

Ami pedig a tragikumot illeti: a mi költőnk, tudjuk, szép, daliás, lángelméjű, a mi költőnket mindenki szereti. Ennek a napszülöttének, ennek a goethei Weltkindnek a halálát kell végignéznünk a végső nagy versekben, ezt az irodalmunkban oly ritka, metafizikus csillapítószer nélküli meghalást. Hogy az emberiség reprezentatív személyeinek, vagy bármely személynek, műbe rögzített halála miért katartikus, arra jogunk és okunk van keresni a minél egzaktabb, filozófiai, pszichológiai választ. Én a választ nem ismerem. Annyit tudok csak, hogy az ilyen halál igenis katartikus, sőt az ilyen halál utáni holtlét is katarzissal telített. Ez utóbbihoz, a holtak létének létfontosságához csak a rilkei kérdést fűzném hozzá: „Tudnánk-e mi nélkülük élni?”

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]