Kutyaól

Láttuk Babitsot mint hírmondót, prófétát, remetét, és még fogjuk is ilyennek látni; – most eljutunk vele a kutyaólig. Az egzisztenciális zuhanásnak, létérzeti lefokozódásnak, ami az öreg Babitsban munkál, egyik szélső pontja a kutya, silány házában. Az ember-alatti lét, az állat-lét tudja már csak fölölteni azt az „alakot”, amellyel ez az életérzés azonosulhat. Megdöbbentő, ahogy ez az ős-szimbólum, a kutya-élet, a kivert kutya képe, amely majdnem minden nép nyelvében és mesekincsében jelen van, személyes vonásokat vesz fel, egyéni profillá változik, egyre közelebb húzódva egy bizonyos emberi archoz, amely a költőé. A két alaknak, emberinek és állatinak, legfőbb közös vonása, hogy nem tud beszélni. Csak kiáltani, vonítani, nyöszörögni (a Pesti éjben így: „Kutyám halódik és állati kínja / hörgését csurrogatva reves éltem / teknejébe, olyan a hangja, mint a / vízvezetéké, mely csepeg az éjben… állati egyedülség!”). Majd aztán, a vers menetében mintegy feljebb emelkedve az artikuláció fokain, dadogni tud.

Egyébként nem egészen kivert kutyáról van itt szó, hanem a „családba” tartozóról. A beletartozás egy szűkebb vagy nagyon széles közösségbe, az élőkébe, a lényekébe, az, hogy ki van jelölve a helye egy hierarchia alján, valahogy még tragikusabban emberivé teszi a figurát, odataszítja arra a mitikus határra, ahol állatalakokból emberi szemek tekintenek ki, kutya-emberek, oroszlán-emberek, medve-emberek befalazott pillantásai. Innen aztán egyetlen lépés a teljes kitaszítottság, amely a versben meg is történik („kiverten és sárral dobáltan”). Megtörténik azonban az ellenlépés is: vissza az emberig, az első személyig, aki „már” dadog. De kiáltás és dadogás egyaránt „híven, remegve és bátran” hangzik fel („futok gyáván, futok merészen”), a babitsi szó mindenkori küzdelmességével.

Ez a küzdelem-légkör, ez az (alkati, filozófiai) erőfeszítésdráma, amely olyan hatalmas szóépületeket emelt a fiatal Babits kezével, itt, az öreg versekben újra megtalálja saját, ekvivalens kifejezését, amely a leromboltság formája. Más dolog ez, mint az avantgarde diadalittas formabontása, új eszközökbe vetett, kételytelen hite, az a boldog önbizalom, amivel „elkezdik” a világirodalmat – ha külalakjában olykor hasonlít is rá. Egy csodálatos rom-mező az öreg Babits költészete, amelynek esztétikája, újdonsága éppen rom-mivoltában rejlik, a lecsupaszítottságban, a dőlésekben, a fantasztikus tűzfalakban. Hogy ilyen „romokat” építsünk, ahhoz itt elkerülhetetlenül szükséges a régi forma bizonyos fokú jelenléte, amelyből, amelyhez képest az új formák létrejönnek, kiadják alakjukat, amelyhez viszonyíthatók. Ilyen elsőrendűen fontos viszonyítási pont a Babits-műben a „Mint a kutya silány házában”. Itt van mindjárt az első két sora:

Akik először olvasták e sorokat a magyar irodalomban, ámultan dörzsölték a szemüket: ezt Babits Mihály írta? Meg sem állapítható a két sor ritmusa (olyan ez, mintha zenében azt mondanánk: még hangneme sincs): magyaros? jambikus? szabadvers? Ha még szabadvers volna! Annak van „hangneme”, milyensége, de ez rímel és milyen képtelenül „csúnyán” rímel: házában, családban. Hátborzongató. Még archaikusnak sem nevezhetem, hiányzik belőle a stilizálás figyelem-elhívó mozdulata, ezt így, ilyen mellékesen-rongyoltan akarja odavetni a szerző. Ez a rímpár egy új világ az eddigiekhez képest. Aztán valahogy eligazodik, összerázódik a versforma, kialakul a körülbelüli négyes jambus, egy csomó mindennel keverve, kialakulnak a tízsoros versszakok, lassacskán valóban archaikusnak, illetve archaikusan rafináltnak nevezhető csoportrímekkel. Kialakul tehát a forma, amihez képest, amitől a vers minduntalan eltér. Megjegyzem: még a késleltető szerkezet is megvan. Nem ugyan a vers egészében, de az egyes versszakokban, szóhalmozásokkal, felsorolásokkal állandóan feltartóztatva az állítás-közléseket. Mindezzel együtt a vers csupa törés, botladozás, nehézkesség, ezt – a botladozást – hangsúlyozzák hosszú paenultimái, neo-primitív rímbokrai. Vagyis teljes vers-testével állítja elénk azt, amiről szól: a dadogást.

Jelen van tehát a versen belül a forma és a formatörés, az építettség és a rombolás. De ha csak ezt a belső viszonyrendszert látjuk, keveset látunk. Az egész verset kell viszonyítanunk az oeuvre egészéhez. Aki csak úgy, önmagában olvassa el a „Mint a kutya silány házában…”t, fogalma sem lehet a vers dimenzióiról, „üzenet”-éről. Azt kell tudomásul vennünk, azt az ívet, azt a pálya-formálódást, ami, mondjuk a Danaidák-tól idáig, a kutya-versig nyúlik, a fiatal Babitstól az öregig. Ebben, a Babits-pálya egészében rejlik a Kutya jelentése és jelentősége, mint egyfajta „végső pont”-nak, ahová a pályaív eljut, a fejedelmi végső bölcselettől egy végső, egzisztenciális kutyaólig.

Dadogás. Szó. A szóért folyó küzdelem; az öreg Babits egyik alaptémája. Odalent Itáliában, január hatodikán felmennek a szépen kiöltöztetett, simára mosdatott olasz kisgyerekek a templomok szószékére és prédikálnak. A Befana ünnepe ez, Vízkereszt, Epifánia, a megszólalás napja, amikor a gyermekekben is megnyilatkozik az Ige. Az olasz templom hívőserege pedig tapsol, könnyezik, térdel, száll a sűrű tömjénfüst a hideg, téli levegőbe és száll a vékony gyerekhang édes hadarása. – Nemcsak a szó kell Babitsnak, hanem az Ige is, az Epifánia. Ne rögződjünk meg abban, hogy a „Mint a kutya silány házában…” a Jónás könyvének előhangja, ön-jóslata; a jóslatok – a költői jóslatok is – utólag válnak be vagy nem válnak be. A Kutya-vers önmagában is tartalmazza, reprezentálja e babitsi élet-szakasz egyik főmondanivalóját, az Ige szomjazását. Amely elsőrenden a költői szó szomjazása, meg más is: az önmegváltás, az élet-megváltás reménye. A Kutyavers Szavai afféle botorkáló, állatbőrbe öltözött Keresztelő Szent Jánosok, akik azonban éppen így, éppen ezzel már saját milyenségükben hordozzák, jelentik a (költői) bizonyosságot.