Száműzetés

LEVÉL TOMIBÓL
Te nem ismered, ti nem ismeritek
e fellegeket,
melyek az ember vállaira szállnak
elbírhatatlan vasmadárnak:
törpék vagyunk
s egeket hordozunk.
Te nem ismered e földeket; itt
a nyájas szőlő sohasem virít,
a bársony barack nem mosolyog:
itt élni s halni mindegy dolog.
Egy nagy átok ül Fogarason,
mint úrnő ül a várfalakon,
mint Tizifoné Orkusz falain;
gyakran látom lobogni haját
(épígy lobogott ez árkokon át,
mikor Mayláthot a három oláh
árulva fogta a tornyok alá,
Apafi vörösen ivott-evett,
robogott Bánfiért szemfedős követ,
börtönben zsoltárzott Béldi Pál
s apjáért könyörgött Cserei Mihály)
ó, mennyi átok, ó, mennyi kín!
ki e szörnyü nő a vár falain?
Magyarul nevének semmi szó:
latin neve: Desolatio.
Ő böngész végig e földeken,
s hol sarcos sarlaja megjelen,
meg nem marad egy csenevész kalász:
halász elől halat kihalász
és hálójába vet köveket,
melyek kitépik a szövetet,
tífusszal mérgezi a kutakat
és láthatatlan ösztökével
a rút, fekete,
fekete, sanda
bivalyokat ölni dühíti.
Ó
Desolatio!
Nekem e föld halni jó,
ezek a felhők –
(nekem ilyen… szemfedők… kellenek)
ezek a havasok –
(nekem ilyen… sírkövek… kellenek)
melyeket az ördög tolt föl
bábeli tornyokul:
az ördögök ostromtornyai
melyek a… mennyeket… ostro… molják.

 

A fiatal Babits verseinek elemzését a Levél Tomiból felidézésével kívánom lezárni. Lezárhatnám mással is. Most látom csak, mennyi mindenről nem beszéltem és nem fogok beszélni. Hány remek vers, ami mind említetlen marad! Nodehát mindez csak példa, illusztráció, hozzávetés; vázlat ahhoz a Babits-archoz, amelynek néhány vonását szeretném kirajzolni.

Jöjjön hát a Levél Tomiból. Némileg más hang ez, mint az eddigiek; egy korszak végén vagyunk. Mindenekelőtt feltűnő a vers életrajzi körülhatároltsága, Fogarason keletkezett és a fogarasi tanárkodás, havasalji száműzetés életérzését nyújtja, félreérthetetlenül. Bár a nyelvtani első személy itt sem sok, a szöveg jóval személyesebb az eddig szokottnál. Az objektivitás-szubjektivitás nem az „én” szó statisztikai mennyiségétől függ, istenem, annyi minden lehet az az „én”. Néha még csakugyan „én” is. Itt mindenesetre közel áll hozzá.

A vers hangütése remek. Egyszerűségével, póztalanságával az. Két kijelentő mondat az első sor, amelyek még bármire vonatkozhatnak, amelyek tárgyát nem tudjuk, de máris bennük van az ismeretlen borzongása, a névtelen félelem. A bonyolult, a választékos Babits-szövegekben az ilyen egyszerű mondatok – tudjuk – kivételes súlyúak. Az első mondat: „Te nem ismered…” még akár önmegszólítás is lehetne, de a második, fokozó-táguló ismétlésével világossá teszi, hogy másokhoz szól a költő, távollevő barátokhoz netán, bárkikhez, mindenkihez. Látjuk a fejmozdulatát, ahogy odafordul egy jelen-nem-lévőhöz: te nem ismered… aztán feljebb emeli a szemét, szétnéz egy láthatatlan sokaságon, az emberiségen: ti nem ismeritek… A nem-ismertben egyedül maradni, földrajzi és lelki világégén: erről van szó.

A vocativusok után, amelyek mindjárt odavonják az olvasót az életérzés közepébe, kép következik: a fellegek, amelyek az ember vállaira szállnak „elbírhatatlan vasmadárnak”. Miért olyan jó ez a sor? Nem is tudom. Talán mert olyan testesen töltődik ki összesen két, hosszú szóval. (Hosszú szavak sorkitöltő szerepe különleges.) Talán mert Babits ritkán használja az „elbírhatatlan” szót; hitelét nem pazarolta el. Talán mert „vasmadárról” van szó, nem a szomszédos értelmű ólommadárról, ami elhasználtabb volna. A fizikailag könnyebb vasmadár itt súlyosabb az ólommadárnál, támadóbb, agresszívabb, csőrösebb – ősibb és iparibb egyszerre. A „vas” asszociációs köre szélesebb és aktívabb, mint az ólomé. Az első versszak lezárása viszont: „… törpék vagyunk / s egeket hordozunk”, az én fülemben fékezésként hangzik. Nem is lesz több ilyen a versben, rohan az tovább a maga útján.

Rohan tovább egy történelmi felsorolással (babitsi áradással), Mayláth… Apafi… Cserei Mihály… árulás és gyilkosság. A történelmi felsorolásnak mint költői eszköznek múltja és jövője nagy, a Himnusztól, mondjuk, József Attiláig. De ami az idő-rajz után következik, a „tájrajz”, az semmihez sem hasonlít, csak Babitshoz. A megszemélyesített Desolatio gonosztettei állandósult viharként vonulnak végig a tragikus tájon. Ez a táj ellenséges, ez a táj csupa veszély. Csenevész kalász, tépett háló, kő és tífusz: rohannak a halmozott képek, rímek a versszak csúcsáig: a fekete-sanda bivalyok gyilkos rohamáig. Ez a rész maga az erőszakos halálfenyegetés. S ugyanakkor a bivalykép a veszélyes táj antikba játszó általánosságát hirtelen közelivé rántja: a bivaly közvetlen látvány, a bivaly Erdély, a bivaly-roham tapasztalat (valóban az volt). A fenyegetés mintegy megtestesül a fekete bivalytestben, méghozzá mozgásában testesül meg; a versrészlet elképesztő, itt-és-most megvalósuló ritmikája egyenesen ránkdübörögteti a megvadult bivalycsordát. „A rút, fekete, / fekete, sanda / bivalyokat ölni dühíti.” A vers nagy pillanata ez.

Lesz még ilyen. A zárórész tudniillik. A mondatok, sőt szavak megszaggatásával olyasmit mutat be itt Babits, ami korszakában példátlan. Majd-majd az avantgarde fogja kikísérletezni az efféle verseszközöket. S ami még több: a nehezen értelmezhető versrészlet elsöprő evidenciája. Itt nincs kétely, ennek így kell lenni. Hogy miért? Az ember hajlana arra az értelmezésre, hogy a sorszaggatás az ördögök ostromának diadalmas zihálását, végső rohamát jelenti fölfelé – mert ez volna a logikus. Szó sincs róla. A „tartalom”-nak vadul ellentmond a sor dallama, amely zuhanó, kifulladásos, összecsukló. Csak most tudtam meg, nemrégen, hogy Babits odajegyezte a részlet mellé: „zokogás”. Ám, ha ezt nem tudjuk, akkor is világos, hogy kétféle mozgást ábrázolnak e sorok: a rémítő, heves föltörekvés függőlegeseit, havasokat, felhőket, ördögök ég-ostromát (explicit tartalom), és egy ellenkező irányú mozgást, zuhanást, fulladást, a költő összetörettetését (interpunkcióval sugallt, rejtett tartalom). A zárórész döbbenetéhez ez a kétféle, ellentétes irányú mozgás erősen hozzájárul. De nem meríti ki. A nagy vershelyek kimeríthetetlenek. Milyen hatalmas dadogás:

 

melyek a… mennyeket… ostro… molják.

 

(Egyébként a vers ritmikája is kimeríthetetlen. Van itt minden; mértékes, magyaros, „szabad” ritmus, és főképp anapesztus. A zárósornak, ennek a nagy dadogásnak véletlenül még neve is van: icipici eltéréssel alkaikus dekaszillabusz. Lehet különben, hogy nem véletlenül van neve, Babitsról, antik versmérték ügyében minden föltételezhető. De nem fontos ez, nem fontos. Legfeljebb az antikos lejtés fontos, a Levél Tomiból antik attitűdjét mintegy összefoglaló. Egy modernül megszaggatott antik ruha ez a zárósor, amelyen mindenekelőtt a rongyoltságot, a tépettséget érzékeljük és csak jóval később azt, hogy miféle ruhát szaggatott meg a költői életérzés.)

Nem mondom, hogy a Levél Tomiból egyenletes vers. Olyan magaspontjai vannak azonban, amelyek egész költészetünk magaspontjai, és olyan tendenciái vannak, amelyek messze előre utalnak a későbbi Babits és a még sokkal későbbi költészet felé.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]