Alany és tárgy

Babits lírájának két olyan alapjellemzője van, amelyekkel – úgy érzem – eleve számot kell vetnünk. Az egyik, hogy más érdekli, mint általában a költőket, különösen a magyar költőket; a másik, hogy más viszonyban van költői tárgyával, mint bárki előtte a magyar irodalomban. Más érdekli: lírájában, főleg a fiatalkoriban, szembetűnően kevés az életrajzi elem, hiányoznak, vagy majdnem hiányoznak a szokásos emocionális körök is, valahogy nem illenek rá a „hazafias, szerelmi, vallásos” líra kategóriái, sőt sokkal finomabban szőtt tárgykör-hálóból is kibújna. Nem mintha ezek vagy hasonlók nem volnának jelen művében, de nem meghatározói. Ami őt érdekli, az elsőrenden a filozófiainak nevezhető alapkérdések sora, ember és világ, szubjektum és objektum viszonya, élet és halál, a megismerés, a kifejezhetőség, az emberi egzisztencia. Nem, nemcsak akkor érdekli ez a kérdés-csomó, amikor „erről szól” a vers, mint például a Hadjárat a semmibe esetében; a boldog stílusjátszadozások, a mélyre vésett tárgy-képek mögül is minduntalan kihangzik egy rejtettebb szólam – mondjuk talán így: egy ontológiai. Természetesen a magyar költők is meg-kérdezték olykor, hogy „mért születni, minek élni”, ahogyan azt a világ minden költője (embere) teszi egy-egy pillanatban, de hogy ez legyen egy költő bölcseletileg iskolázott gondolatmeneteinek csomópontja, ez legyen legbelső emócióinak kohója, arra nálunk nem volt példa. Babits költői dimenziói mások.

Talán ebből fakad tárgyához való újfajta, objektívnak nevezhető viszonya. Talán, mondom, mert az oksági kapcsolatot nem állítom a kettő között; bizony könnyen lehet, hogy egyáltalán nem okai egymásnak, ahogy a szem sem oka a kéznek vagy viszont. Valószínűbb, hogy mindkettő – az ontológiai indulat és a költői tárgy objektív megragadása – közös tőre-okra megy vissza, arra, amit jobb híján költői alkatnak nevezhetünk. Egy lírai szervezet áll előttünk, amely ezt látja a világból és így ragadja meg. Hogy Babits költői indíttatása főleg filozófiai, és hogy magatartása az objektív költőé, az világos, kevésbé számontartott, hogy micsoda újdonságot, szokatlanságot jelent ez az ő indulása idején, micsoda ritkaságot a világlírában. Méghozzá olyan ritkaságot, olyan váratlan jelentkezését valaminek, ami később világirodalmi módszerré fog sűrűsödni.

Zavarba is jött a korabeli kritika – még az elismerő kritika is – az első Babits-versek olvasásakor. Nem mintha az egész nagy Nyugat-nemzedék, Adyval az élén, nem nyújtott volna épp elég rágni-valót a bírálóknak, de Babits még külön is nehéz falatnak bizonyult. „Hideg”, „csinált”, „poeta doctus” (ez természetesen szidalom), „nem igazán lírikus” – ezek a jelzők kezdettől kísérik pályáját. Egyszerűen nem volt példa, nem voltak fogalmak arra, hogy ezt a valóban ritka költői alkatot, módszert körül lehessen keríteni, hálóba lehessen fogni. Babits megengedte magának, hogy kevéssé kedvező körülmények között, egy anyagi létében, politikai, nemzeti tudatában szinte állandóan fenyegetett társadalom keretei között magasabbra nézzen, megengedte magának, hogy az ember világba-vetettsége, az úgynevezett homo sapiens testi-lelki léte-nemléte, alapvető paradoxona foglalkoztassa (valahogy úgy, ahogy Bolyai megengedte magának a nemeuklideszi geometria fényűzését). Ebben van szellemi-költői bátorságának különlegessége. Nemcsak azért, mert magára vont ezzel meg-nem-értést, szitkot-átkot – azt más is magára vonja. De a legnagyobb, legélesebb eltérés a szokásostól nem az, amikor környezetünkkel ellentétes véleményt állítunk, hanem amikor másról állítunk valamit. Amikor nem szegődünk az adott alternatívák egyik oldalára sem, hanem más problémasort ragadunk meg a világból, amikor képesek vagyunk túllépni az adott magatartások választékán egy másik szemlélet látóhatára felé. Vagyis felfedezünk valamit, ami nem volt vagy kevéssé volt jelen a költészet világszéles földrajzi atlaszaiban, mintha valaki egy tájnak nem térképét akarná felrajzolni, nem látványát, nem is flóráját és faunáját, mezőgazdaságát és városait kívánná feltárni, hanem – váratlan mozdulattal – a geológiáját. Az emberi lélek geológiája érdekelte Babitsot, kialakulása és alakulása, meghatározottsága és robbanó véletlenei.

A költői újdonságnak fajtái és fokozatai vannak: másképp mondani, mást mondani, másképp-mást mondani és – mint bátorkodtam említeni – másról mondani valamit. Nem állítom, hogy mindezek nem függnek össze szorosan, hogy nem járják át egymást, de bizony átjárják, de bizony nehéz volna az újdonságok és másságok rétegeit hajszálvékonyan szétszeletelni. Különösen, ha olyan tömötten réteges jelenséggel állunk szemben, mint Babits, akinek geológusi mivoltához csöppet sem volt könnyű közelférkőzni. Annyi, de annyi minden volt benne, ami elfedte, vagy inkább másutt láttatta költészete magvát, s ami mind-mind sokkal szembetűnőbb volt: tárgyképei tündöklése, hagyományos-új, úgynevezett formaművészete, nyugtalan-nagy kultúranyaga, magának a szimbolizmusnak földindító újdonsága, azon belül jellegzetes magyar és saját szimbolizmusa, nyelve-zenéje-hangja, alliterációi és játékai, a századvégi édes futamodásokat megzabolázó keménysége, versfelületei márványossága, amelyek mindegyike akár külön-külön is releválta a nagy költőt. Minek, ugyan minek kellett volna ezek mellett még másabb, még újabb újdonságot keresni? Pedig volt ilyen. Ez a bizonyos mást-látó szem volt az, a mindezek mögött lelki lét-feltételeket tapogató, és tőle elválhatatlanul az a költői kéz, amely a lírai ént kiemelte a vers középpontjából, a romantika óta szokásos „én-beszélek”-et más énné, több-énné, nem-énné tette, ilyen módon létrehozva a (majd leendő) objektív líra korai modelljét. Úgy gondolom, éppen ez volt az, ami Babitsot aránylag nehezen lenyelhetővé tette, innen a hidegségi-mesterkéltségi vádak; nem volt könnyű megszokni, egyáltalán tudatosítani, még az értők kicsiny körében sem, hogy a költő „máshol van” a versben, amint ahol lenni szokott. S ez az, ami költőnket élesen elválasztja nagy társaitól, akikkel – irodalmunk aranycsapata – együtt egyek, sokszorosan összefonódottak. A magyar szimbolizmus sok mindenen átlépett, hétmérföldes csizmájával, a magyar költészetben. Egyen azonban nem lépett át: az én-lírán. Ezt a lépést, első köteteivel, Babits tette meg.

A fiatal Babits nem szerette a lírát. Ezt nem én mondom, ezt Rónay György mondja, csak így, egyszerűen, élesen: Babits nem szerette a lírát. Aztán, a tőle megszokott pontossággal árnyalni kezdi döntő tételét: Babits nem szerette azt a lírát, amely … nem szerette az olyat, amilyen… Majd bizonyítja mondandóját bőséges idézetekkel, versekkel, levelekkel, amelyekből kitűnik, hogy a 21-22 éves költő már műszóként is használja az „objektív költészet” kifejezést. Mit mond Babits maga? Vegyünk csak egyetlen idézetet, egy Juhász Gyulának szóló levélből: „Szeretnék filippikát tartani, nyilvánosan, ez átkozott szellemirány, a líra ellen, amelynek egyáltalán nincs joga a művészetek örökkévalóságára igényt tartani, mert hisz egész új betegség! alig kétszáz éves… Soha a 19. század előtt művészet alatt lírát nem értettek… Hogy ne értsen félre, ki kell fejeznem, hogy nem annyira a líra nevű műfaj, mint az átkos lírai szellem ellen harcolok. És ezalatt nem az egyént értem, minden kor objektív költői egyéni módon látták a világot, a szubjektív költői (az úgynevezett lírikusok) egyéni reakciójukat fejezték ki… de mindig a világért és a világ ellen…” Aztán: „…eldobott objektivitás, jöjjön el a te országod. Eladnám elsőszülöttségi jogomat egy tál objektív lencséért!”

Érdekes, hogy ennek a bámulatosan érett diákintellektusnak máris, és a jövőben is majd abban rejlik legfőbb ereje, amit költői gyakorlatnak, tágasabban irodalmi tapasztalatnak nevezünk, a „tette-amint-mondta” és a „mondta-amint-tette” lenyűgöző hitelességében. Hiszen a tálnyi objektív lencse mögött már ekkor is ott vannak a versek. Babitsnak, a leendő esszéistának, a magyar esszé-irodalom ormának és origójának mindig is az lesz majdnem megengedhetetlen előnye, hogy olyan szintű költői gyakorlat tudatosul, emelkedik benne olyan tudat-szintig, föl-alá hullámozva, oda-vissza, vissza-oda, a legszélesebb panorámák és a legszemélyesebb hitel között. Mintegy másik műfajával, a tanulmánnyal is példázva azt, amiről éppen szó van: objektum és szubjektum sajátos viszonyát. Ennek ellenére vagy éppen ezért egyetértek mindazokkal, akik a költő lángoló objektív-hitvallása mögött felhívják a figyelmet az ellenpólusra, „egy fájó érzékenység, egy világban meztelenül sajgó idegzet” leplezésének, tárgyiasításának lelki szükségére. Babits is tudta ezt, hogyne tudta volna, nyilatkozatai (versei) e tudásban is bővelkedők és önmarcangolók. Nem kételkedem hát Babits lét-fájdalomra felöltött költői páncéljának védekező villogásában, annál kevésbé, mert a tárgyias költészet fogalma önmagában is problematikusnak tetszik. Miután a romantika feltalálta és kodifikálta a mai értelemben vett lírát, amelynek alaphelyzete: „a költő elmeséli nekünk érzelmeit”, mind a mai napig alaphelyzet maradt, valóban meglepő, hogyan is volt képes Babits a maga korában, az egyéniség ünneplő zenitjén, oly élesen rálátni elemi igazságának némely réseire? De hát nem is erről van szó, az „én+emóció” lírai képletének igazáról, hanem elsősorban létrehozásának módozatairól, illetve tovább, az „én” és az „emóció” fogalmának változásairól. Nemcsak az „érzelem” fogalma változott, devalválódott a versben és a világban századunk folyamán, lefelé gurultában a dezillúziók lépcsőfokain, hanem az én-képzet is nagyot változott, szélesedett, csökkent (ahogy vesszük), egyértelműsége mindenesetre megfogyatkozván növekvő polivalenciájában. Ezt a polivalenciát előlegezi a világköltészetben a századelő néhány objektív lírikusa, így a mi Babits Mihályunk, a művészet örökös fábólvaskarikái mellett – az „úgymintha” folytonos szituációi, feltételezései, elhitetései mellett – szorgosan munkálva ki századunk sajátos, jellemző, művekben prezentált önellentmondásait. Az én és a nem-én problematikája aztán, jól tudjuk, korántsem maradt meg kezdeti keretei között, át-meg átszőve századunk száz-meg-száz költői irányzatát különféle színezetekkel. A Rimbaud-i „az Én az valaki más”-tól kezdve, bizony nehéz volna az „én” helyzetét meghatározni például a szürrealizmusban, ahol az én az én alá merül, vagy az expresszionizmusban, ahol többnyire a „mi” pótolja, és így tovább, a példa számos. Az úgynevezett identitás századunkban kiélesedő kérdése ez, amely messze túlnyúlik a költői identitás változandóságain, csak hát a költészetben, a dolog természeténél fogva, szembetűnően mutatkozik.

Kétségkívül, van a fiatal Babits tárgyversei mögött valami állandóan érezhető, földtani remegés; forró gejzírekkel szabdalt, titkos mélyrengésekkel átjárt objektivitás ez, amelynek nem szűnő feszültségeit már csak azért is fontos tudomásul vennünk, mert ezek vezetnek át a későbbi Babits-mű értelmezéséhez. Csak hát az sem mindegy: valaki az alkatát, szubjektumát hogyan vetíti át a költészetbe. Egy nyugtalan, tépett érzelemvilág millióféleképpen nyilvánulhat meg a lírában, és csöppet sem véletlen, hogy Babitsé egzisztenciális témakörökben, keményre kalapált tárgyiasságban nyilvánul. Mert ez az adekvát megnyilvánulása. Azt mondhatnánk tehát, hogy a fiatal költő – bárhonnan nézzük is – mind idegzete és érdeklődése, mind képességei és szándékai szerint mintegy kijelölt volt egy olyan versmagatartás felépítésére, amelynek igazolása, érvényes birodalma, nem is a múltban, a romantika-előttben terült el, ahol Babits kereste, hanem a jóval későbbi, líra-történeti jövőben.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]