József Attila: Eszmélet

I. Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek. II. Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend – egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent. III. Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szivemhez kisgyerek – ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret. IV. Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra. V. A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon. VI. Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ – ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad – úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ. VII. Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére – csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a múlt szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol. VIII. Fülelt a csend – egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot – gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött. IX. Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt – minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat! X. Az meglett ember, akinek szivében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek. XI. Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém – ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény. XII. Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.

 

Ha meg kellene határoznunk, hogy mi a vers, a legegyszerűbb megoldást ajánlanám: vers az, amit nem lehet prózában elmondani. Vagy fordítva: mindaz, amit prózában el lehet mondani, nem vers. Ez a meghatározás – ha elfogadjuk – sok félreértést eloszlat, tisztázza, hogy a vers elsősorban önmagával azonos, mint egy körtefa vagy egy villanytűzhely, in se ipso totus, teres atque rotundus, önmagában teljes, sima és kerek, ahogy Horatius állítja. A meghatározás tehát, amikor körülárkolja a verset, elválasztva a nyelv egyéb funkcióitól, megtanít arra, hogy egy lépést hátrálnunk kell, s először a vers egészét kell szemügyre vennünk.

A vers elsősorban: struktúra, szerkezet, szervezet; így több is, más is, mint részeinek összege; a részek értelme, fontossága, minősége az egészben gyökerezik. Természetes ez. Mint egy gyümölcsöskertben járkál a költő versei között, ahol mindegyik fa saját törvényei szerint más-más növésű; vagy építészként veszi szemügyre a rendeltetésük szerint mindig másként és szükségszerűen másként összeszerelt házakat.

De mit szóljunk az olyan vershez, ahol az egyes részek, a versszakok rendeltetése félreérthetetlen, összefüggésük azonban homályos? József Attila Eszmélet-éről van szó. Ennek a nagy versnek egyik legfőbb hatása éppen a kihagyásaiban van, vagy inkább a szorosra kötött versszakok és a laza, kihagyásos versfűzés ellentétében. Olyan ez a vers, mint a hajdanvolt Ráchel legendabeli díszfátyola: kemény aranyhímzés-lapok fátyolszövetre illesztve; vagy hogy magával a verssel érveljünk: olyan, mint az éjszakai, kivilágított vonatablakok; fény és homály, keménység és lazaság együtt adják hasonlíthatatlan hatását. Persze azt is mondhatnánk, hogy az ilyen füzérvers nagyon is hagyományos szerkezet, ott van például Villon Testamentum-a, számozott, önálló versszakaival, ide-oda kanyarodó emléktöredékeivel. S nem véletlenül említettük Villont, hiszen József Attila verse a legszigorúbb francia balladaformával kötözi meg magát, s nemcsak verselésével, de itt-ott lélegzetvételével is Villonra üt, például az Apró képek balladájá-ra:

 

Tudom, mi a tejben a légy, Tudom, ruha teszi az embert, Tudom, az új tavasz mi szép, Tudom, mely gyümölcs merre termett…

 

József Attila:

 

Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni, láttam, hogy a mult meghasadt, s csak képzetet lehet feledni…

 

S valóban, az Eszmélet-et akár Apró képek balladájá-nak is lehetne nevezni, amikor is az „apró” szigorú tömörséget jelent. Ugyanakkor azonban azt is állíthatnánk, hogy az Eszmélet szerkezete szürrealista, de a költő már nem a szavak, a sorok szabadon asszociáló távolságával él, hanem a versszakok közét tágítja minél levegősebbé, mint egy széles oszlopsorét. Vers az, amit nem lehet prózában elmondani; de különösen: ki tudná elmondani egy oszlopsornyi vers oszlopközeit?

Hogy azonban az oszlopközök terét használhassuk, mégiscsak ki kell faragnunk az oszlopokat. A vers többé-kevésbé a sorközökért íródik, de ahhoz meg kell írni a sorokat is. Mi hát az, amit József Attila belefarag az Eszmélet versszakaiba? Ha hanyagul akarnánk felelni a kérdésre, azt válaszolhatnánk: mindent. És nagyjából igazunk is volna. Az érett költő akármihez nyúl, jellemzi magát. József Attilának szinte teljes motívumkincse felsorakozik az Eszmélet-ben, s olyan élesen, olyan vésetten, olyan szentenciózusan, mint egy kőtáblára váró citátumgyűjteményben. Ide emeli be – végleges helyére – például a másutt is használt, nagy mottóversszakot:

 

Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ –

 

de itt van a rend és szabadság mindig visszatérő világnézeti motívuma is, a kint és bent kísértő ellentéte, a külvárosi táj és a gyermekkor, a lenge természet és a vaskos falusi emlék, a lidércesen visszhangzó pályaudvarkép, s itt van a felnőttség és a halál. Majdnem teljes körkép ez; az eszmélkedő körülhordozza a szemét saját égtájain.

De nemcsak a költő alaptémái sorakoznak fel az Eszmélet-ben, hanem eszközei is. A kettő persze eléggé elválaszthatatlan. Természetes, hogy a rend és a szabadság elgáncsolt gondolata magához rántja a rab, a börtöncella képzetét, de magához rántja a csillagokat, a Göncölöket is, mint annyiszor másutt, és belebogozódik a képbe a szövőszék is, ez a József Attila-i szövőszék, amely rendszerint az elvontat szövi, szövőnők omló álmait vagy csilló véletlen szálaiból a törvényt. A kézzelfoghatótól az elvontig és vissza: állandó és iskolateremtő útja ez József Attilának, akár ha az életet adja vissza, mint talált tárgyat, akár ha a boldogságot pillantja meg, mely lágy, szőke és másfél mázsa.

A 20. századi versírásnak egyik legerősebb költői fegyvere a meglepetés. Persze a meglepetés egy fogalompárnak az egyik fele, éppúgy nincs értelme a megszokott nélkül, mint a váratlannak a várt vagy az újnak a régi nélkül. József Attila páratlan tudója éppen annak, hogy egy versen belül keverje együvé a leghagyományosabb formát a legszabadabb képzettársítással, a magasköltészetet az úgynevezett prózával, a tündökletes rációt az ösztön megrendítő áldadogásaival. Verseinek kivételesen nagyok a tónuskülönbségei. De bármilyen ritka költészet az ilyen – hiszen általában a költőnek féltett kincse a tónusegység –, ma már, amikor olyan áthatóan halljuk a hangját, s különböző rétegei úgy összeértek, mint a derített borok, nehéz a könyv nélkül tudott versekben újra felismerni az első, a kezdeti meghökkenést. Elidegeníthetetlen részei, iskolapéldái már a modern magyar költészetnek az előtte versig nem jutott szakkifejezések: a képzet, az öntudat, a determinált, az ő jegyével lepecsételt szókapcsolatok: szigorú gyöp, göndör mosolygás, szösz-sötét. Szinte kiszól egy-egy ilyen jelző a versből: figyeljetek, csak József Attila beszélhet így. Különösen ez a „szösz-sötét” a modern magyar vers egyik legmélyebb szókapcsolata. Hiszen ugyanazt a kísérteties megfigyelést rögzíti, amit máshol így fogalmazott a költő:

 

A város peremén, ahol élek, beomló alkonyokon mint pici denevérek, puha szárnyakon száll a korom…

 

Ez a „szösz-sötét” nemcsak izgalmas játék a jelző és a jelzett szó távolságával, ez a távolság nem más, mint a külvárosi éj, a testszerűen szálazódó sötétség, a megrendítően hiteles József Attila-i mű életrajzi mélysége.

S hogyan keveri a régi ízű romantikát az úgynevezett prózaisággal? „Rab vagy, amíg a szíved lázad” – mondja a vers. Rab, szív, lázadás – ezt a sort akár Vörösmarty is írhatta volna. S mi rá a felelet, mi a rímsor? Az, hogy: „Nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ”. Az áhítat éppúgy fegyvere, mint a keserű irónia, a játék éppúgy, mint az eksztázis – egyetlen versben. Egyik titka ez utánozhatatlan magasfeszültségének.

A szélsőségek egysége, a végletek feszített összepántolása: József Attila eszközeinek vizsgálgatása sem ad más végösszeget, mint a teljes egyéniségé. Hogyan zárja ezt a kimeríthetetlen verset?

 

Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.

 

Feledhetetlen versszak. De befejezés-e? Nem hiszem. Ez a füzérvers nem fejeződik be, saját belső struktúráját roncsolná, ha valami csattanóval zárulna. Ez a vonat egyetlen hasonlat sínjén a végtelenbe fut, fülkefényében az eszmélkedés örök költői magatartásával.