Mert csak a szíve gyalogolt
Fölrepülni rajban…*Fiatal tehetségek ha fölrepülni rajban akarnak, az néha törvényszerű pillanata az irodalomnak. Az ilyen vállalkozás, túl azon, hogy létérdekek szövetsége, új szemlélet, újfajta költői értékek fölmutatása kell hogy legyen. Csak ilyen igénnyel olvassuk verseiket, de sugaras karriert ne jósoljunk nekik, bármennyire közel állnak hozzánk. Ismerünk tönkre-prófétált, agyonsegített tehetségeket, a közelmúltból is jó néhányat. Ám a lehetőség mégiscsak jobb, mint az abszolút lehetetlenség, amiben részük volt. Elöljáróban fontos néhány szót ejteni társadalmi eredetükről. Verseikből kiderül, hogy szinte valamennyien kétkezi dolgozók gyermekei. Mint ilyenek, átélték és fölfogták szüleik létformáját, ismerik ténylegesen és eléggé a fizikai munkát, az őket körülvevő dolgokat, a természetet, az anyagi világot. Ez máris erénye költészetüknek. Valamennyien egyetemet végeztek, 23-27 évesek. Életkoruk s küldetésük szerint is kötelességük még magasabbra emelni mércéjüket. Másik eredetük, a szellemi, nem ilyen egyszerű képlet. Hajszálgyökereikkel biztatást kutatnak s találnak is a huszadik századi líra forradalmaiban. Dicsérnivalóan csak a romolhatatlan sókat szívják magukba. Hat rájuk okítóan a szürrealizmus éppúgy, mint a huszadik századi racionalisták. De a beat-költők egy-egy vonása is rokonítható velük. Az eddig alig használt nyers szavakat, metaforákat bátran vetik papírra, ami nem obszcenitás, inkább a szűz indulatok rögzítése. Félreértés ne essék: az ő költői létezésük nem függvénye a föntebb említett szellemi égtájaknak, csak impulzusokról lehet szó, a költői személyiség kialakulásának útjai sokkal rejtettebbek. A legfontosabb, és amiben mindnyájan megegyeznek, a következő: hűek a magyar költészethez, a folytonosságot folytatni akarják. Kötődnek az empirikus igazságokhoz jobban, mint az előttük járó néhány nemzedék általában. Leszámolnak az álszocialista önteltséggel, nemzeti gőggel, kergeséggel, de átgondolva a szerencsétlen múltat, szentenciákat mondanak a jelenre is. A torkonvágott forradalmak pirosát s gyászát viselik belül. Nevetséges volna számonkérni tőlük azt a tizenkilencedik századi stílust, amit némelyek megkövetelnek mint örök érvényű kifejezését a népért, emberiségért föllobbanó nyugtalanságnak. Befejezésül is e költők főbb jellemzőit említem csak. Általában biztosan verselnek, új hangzásokra sikerrel törekszenek. Sűrítenek teljes-erejű költői képben. Némelyikük szálkásan puritán, szatírára, öniróniára erősen hajló. Van, aki kölykösen üde és hetyke. Egyaránt kedvelik a dalformát, szabad verset. A tagoló magyar vers alapján táncos vagy ropogó ritmus-tömbökkel kísérleteznek. Komoly ügyekről komolyan szólnak. Etikus költők, felelősségvállalók. – De antológiájuk kiadására nehezen akadt vállalkozó. Sejteti ez a tény is, hogy kibontakozásuk nem lesz idilli. Költőknek nem éppen áldatlan állapot az ilyen, és vigasztaló, hogy a fehér papír fölött mindenki egyedül van, s valójában csak önmagához fohászkodhat, csak önmagában bízhat. Csak a vers fontos. A vershez sokféle erő kell. Én a jövőre nézve is: hiszek az ő erejükben.
Budapest, 1967. december 23.
Marsall László*1933-ban született. Költők ismerik csupán, főleg nemzedéktársai, a legjobbak, akik önmagukkal egyenrangúnak tartják. Olvasói valójában csak ők, mert újság, folyóirat igen ritkán részesíti „kegyelemben”. Teljesen oktalanul. Tehetsége vitathatatlan, mesterségét érti kitűnően. Igazodik a XX. századi költészet immár hitelesített legjobb eredményeihez. Szemben a hagyományos kifejezéssel, önfeláldozóan törekszik a dolgok újszerű megragadására. Ezen belül sokszor az eddig kimondhatatlannal kísérletezik esztétikusan, etikusan, szelíden és fájdalmasan. Magára maradt költő, de nem javíthatatlanul magányos. Otthonkereső költészet az övé. Hát milyen jogon ítélheti el s lökheti félre bárki is az ő otthont kereső verseit? Milyen jogon, ha ugyanakkor a sült primitívség és agresszió is babért arathat? Olvastam egyik nagyszabású versét, a Fehér folyót. Ez az egyetlen írása is szeretni és tisztelni való. Költővé avatja. Ideje már, hogy megkapja méltó helyét a magyar költészetben.
Margarétás pecsét*Olvasom Kiss Anna verseit, eligazodni szeretnék költészetében, ebben a még korántsem teljes, de mindenképpen különös világban. Különösnek nevezem, ezzel hitelesíteni kívánom, mert minden jó költészet általánosan különös, és külön-külön is az. Más költőktől bizonyosan tanult, de vér szerinti rokonokra nem utalnak ezek a versek. A hivatásos méltatók valószínű, hogy fölfedik vélt vagy valódi anyajegyeit költészetének, fölfedik eredetét, irányzathoz tartozását, s nem kerüli el a besorolást ő sem. Van kategóriájuk tucatnyi – s ha tizenkettő van kereken: mért fundálnák ki a tizenharmadikat éppen Kiss Annának? Pedig ez a szám, a tizenhármas, illene igazán hozzá. Szép, szerencsétlen, végzetes szám a babona szerint. Véleményem, hogy szép, szerencsétlen, végzetes költészet az övé. Kiss Anna a társadalom és költészet egyik árvalánya. Mégis, közelebbről, milyen ez a költészet? Halk szavú, de a szavak mögötti távolban hatalmas a zengés, ezt csak a lélek hallja. Lassú és világos folyóvíz, de vonszol mélyében olyan gondot, amire csak a különleges erő képes. Szól belőle a sors, néha balladásan. Látványosságot, hangzatosságot kizár, s noha hamupipőkei költészet: benne a királynő gráciája. Milyenné fejlődhet ez a költészet idővel? Lényegében nem változik meg, azt hiszem. Kiss Annának tanácsot adni szükségtelen. Tudja ő, hogy költőkötelesség a makacs, fáradhatatlan építkezés. Tudja azt is, joga van kicsikarni a világtól, hogy naponként a költészettel törődve élhessen. Elolvastam Kiss Anna verseit. Véleményemnek nem tulajdonítok különös jelentőséget. Csupán szimpátiámat fejeztem ki költészete iránt. Helyzetem hasonlatos az ő versbeli bolondjához, aki ellenőrzi az utazók iratait, s margarétával pecsételi. Vegye szívesen tőlem ezt a margarétás pecsétet. Jó utat, Kiss Anna, jó utat!
Szervác József versei elé*Bizalmam jeléül írom ezt a bevezetőt. Nem szeretném, ha cégérnek néznék. Cégérezni valaki költészetét olyan fura üzletelés, amely a költő vérére megy, különösen, ha az fiatal. Van erre példa elég a közelmúltból is. A hírverésről eleve lemondunk. Figyelmeztetni a fiatalabbat mindenféle veszélyre, ez ma is időszerű. De melyiket hívja ki, melyiket kerülje, én jelöljem-e meg? A legjobb hamubasült pogácsa: a bizalom. Éreztem, nem a fecsegők, a hízelgők közül való, mikor megkeresett verseivel, a múlt év tavaszán, húszévesen. Szikársága, korai komolysága volt beszédes, nem a szája. Ilyenkor merényletnek érzem a faggatást. Elég volt megtudnom, hogy Csepelen nevelkedett, ott végezte a középiskolát is, foglalkozása nyomdász. Gépmesterként dolgozik ma. Közben megházasodott. Az ifjúság galambházára gondol az ember, sokemeletes tégla- és betonépületre. Nekik valóságos tyúkház jutott. Égő szemével csak azért nem gyújtotta föl, mert kellett a födél. De a versek háttere nem az ilyen kénytelenség. A panasz helyett gondja van, nemcsak nemzedéki, nemcsak a munkás-sorssal kapcsolatos. Sokrétű költészetet ígér, lehetőségei veszélyesen szépek. Töményen, fegyelmezetten ír, törekszik a pontosságra. Mert a költészet vállalás, hiszem, a gáncsokat is úgy veszi majd, mint a versírás velejáróit. Költészetünk esélye a megmaradásra a bátor vers, költészetünk becsülete is ez etikai és művészi vonatkozásban. Ilyen kérdésekről nem beszéltünk. De a tavalyi versek, az ideiek még inkább hordozzák a méltó gondot. Ajánlom a fiatal költőt, nem kölyköt, hanem férfit az olvasók bizalmába.
Gáspár könyve*Könyvet kaptam Erdélyből, az ajánlás lila tintával formásan róva. Olyan ember betűvetése, aki tiszteli az írást, aki mindmáig földműves: Tamási Gáspár Farkaslakáról. Áron édesöccse. Megtetézve a kedves ajánlás egy szál virággal. Árvácska. Nem küldött gyöngyvirágot, mivel az benne már a könyv címében. Majd megtudom, mit jelent ez a virág. Gáspár alakját idézem, a kicsi és inas fekete embert, ahogy vendégeskedik Áron budai lakásán. Egyszerű székely ünneplőben, ül teljes derékszögben a széken, keze a térdén. De ez a kép nem a feszélyezettségre vall, hanem a tisztességtudás kifejezése, és úgy takaros, hogy gesztusban meggondolt, szóban takarékos. Ilyen ember írta a könyvet. A Múzsánál is vendég. Irkája felett a tisztaság, a formásság igénye hatja át: hiszen ír. Ahogy Áron is csak tiszta fehér ingben tudta megfogni a tollat. Bevallhatom, mert ő sem veszi sértésnek: elsősorban Tamási Áron miatt vonzott a könyv. A család életrajzához, amit oly gyönyörűen megírt Áron, néhány erős vonást Gáspár is ad. Amit Áronnál a fiúi szemérem tilt, azt Gáspár kimondja, ragaszkodva a valósághoz. A szigorú és bölcs atya olykor bizony bibliaian kivetkezik önmagából, például vásárkor – italozik, verekszik, s kecre áll a tócsában a szivárvánnyal. Áron otthoni meg-megjelenése eleitől fogva tagoló erő a könyvben. Utolsó látogatását végső búcsúzásnak látjuk ma már. Búcsúzás a szülőföldtől. Reggelente élelemmel indulnak s bejárnak a testvérek erdőt, mezőt, hegyet, ahol Áron már korán beavatódott a munkába, ahol ámulta a természetet. Most pedig medvére várnak a havason, mert Áron még nem látta eddig. Érett fővel kuksolnak mind, kíváncsian, mint a gyermek. Szerencsére megjön a mackó a havasi szilvafákhoz. Gáspár könyve voltaképpen Gáspár élete, krónikásan megírt eseményekben. Köztük igen sok a keserves, de a móka aranyszála is bujkál ebben a fekete-fehér háziszövésben. Kölyökkor, iskola, munka, szerelem, katonasor, házasodás, hadifogság. Utána is küzdelem a földdel, favágó-sors. Szénégető-sors a Regátban. Sok-sok újrakezdés, de végül is azt kell mondja, nem volt szerencsés. Nem roppan bele és nem kesereg. Felesége nincs már, a lányai férjnél. Magára maradt a szülőházban, a történelemben. Valakitől kapott egy füzetet, írja tele. Így keletkezett Gáspár könyve. Emlékezés. De a könyvben jött virág üzenet. Túl a betűkön most már az árvácska beszél.
Ülve a páncélkeréken*A legelső őszön, mikor a világmészárló szerszámokat ette már a rozsda a mezőkön, akkor ismertem meg a költő nevét, a z-vel és l-lel zenélőt. Egyik igazán játékos, meseien sarkalatos versét olvastam újságból, ülve egy óriás páncélkeréken, udvarunkban. Nem tudtam, hogy a költő a poklok utasa volt, és nem tudhattam, hogy a balsors még hányszor szeret belé. Nem gondoltam, hogy majd láthatom is, hogy majd társa lehetek a költészetben. S nekem, az akkor még édesnyálúnak hamarosan a kezét nyújtotta biztatótag. Ülve elbűvölten a páncélkeréken, hiába találgattam költészetének milyenségét. De abban az egyetlen versben igen lényeges vonását mutatta meg: az elevenséget. Szellemi üdeségét azóta is bámulom. Jó érzés találkozni verseivel – az emberrel is, mert ahol ő van, ott megreped az unalom hirtelen. Elevensége eredendő, vérbeli tulajdonsága, érzékeinek szüntelen készenléte. Tehát nem a mutatványos lelemény, nem a spekuláció, kisujjon pörgetett álpoézissel. Elevensége nem más, mint örökös megújulás, emberileg, költőileg s meglepően. Mert olyan csonthéjban kuksol néha: hihetnéd halottnak. Gyász, bánat, üldöztetés, méltatlanság – megannyi befalazó erőszak. S mi táplálja ott belül, a falakon át is, a tüneményt? Sugárzás, kedves eső betör hozzá! Az élet sokféle sója eljut hozzá a legtitkosabb utakon. És nem marad el a föltámadás. Szóval egyszerűbben: életimádata tartja meg, emeli föl újra meg újra az időben. Évgyűrűinek töménységében dráma és báj. S nemcsak a költő történelme, de mindenkié. Különösképpen a földszintes szegényeké, akiknek életét éli Szatmárban és Budapesten. Mindig a gyermek csodálkozása és döbbenete, a játék természetessége és az oktalanul szorító gyötrelem. „Öregember, hol a házad?” – kérdezi újabb könyvében, a megnyitó versben. Számonkérése dísztelen és jelzőtlen, mint a mezítlen kín. Leltár ez a vers a mínusz jegyében. Gyűjteni nem tudott, vagy nem akart – egyre megy. A való igazság az, hogy semmije sincs. Gazdája ő a semminek. De az élet, akit úgy szeret, nem vonja meg tőle a versteremtés lázát, gyönyörét. Vigaszul itt áll, suhog előttünk is egy költészet nagyságos terebélyes: Zelk Zoltán mindene, aranyzöld glóriája.
Zelk Zoltán költőnek*Barátom! Megírták a lapok, hogy Zelk Zoltán hatvanéves. Hitted-e, Zoltán, ekkor és ekkor, jó néhányszor az életben, hogy megéred a hatvanat is? Nem hihetted, mert nyilvánvaló volt, hogy ez a közép-európai éghajlat – a geográfia szerint mérsékelt égövi – talán a legádázabb klíma költőéletnek. Évfordulóidat ünnepelni szoktad-e, Zoltán? Gyászoltad inkább, gondolom. De ennek vége legyen! A gyászt végérvényesen betiltjuk. Mert én se azért beszélek, hogy megtömjem szobádat sötétnél sötétebb szárnyakkal. Simogatni akarlak s vetek előtted lelki bukfenceket is, mert – szeretlek. Képzeld, nyomtatják már a rendeletet, miszerint a harmincon felüliek is kötelesek születésük napján ellágyulni s leadni könnyeiket (éveik száma szerint) a Bánatellenőrző Intézetnek. Fölháborító, nem? Ennek mi dacból sem hajthatunk fejet. J. F. is azt mondja, hogy nem az évek teszik az ifjúságot. Tarts velünk! Nem ajándék, amit adok, nem is meglepetés, de szívemből való. Szívbeli magnószalag ez, ráírva a következő: Zelk Zoltán, a szatmári fiú, végzetesen költőnek született, miképpen rigónak a rigó. A dalt, a költészet legősibb s hitem szerint a jövőben is rombolhatatlan műfaját műveli vérbeli dalosként. S mint ilyen, ott áll a remekelők sorában. Mért volt szegény, miért szegény? Mert igazán csak a vershez ért. Költői költő! Még elzárva az élettől is, azt írja, hogy rögeszméje a költészet. Ha valaki azt mondaná, hogy e létformát meghatározza egy önkéntes aszketizmus – leinteni, de hirtelen! Ki merészelné Zelk életszeretetét lefokozni? Életszerelem ez inkább, óriás! Csakhogy ez a szerelem egyoldalú, hasonlatos ama kosárhoz, amit egyik fülénél fogva cipel az ember, a másik oldalon – senki, de senki! Ez pedig nyílt igazságtalanság! Rettenetes volna, ha úgy látná a költő, hogy: elrendelés. Kioltaná a reményt. És nagy hazugság volna, ha e pokoljáróra ráfogná valaki, hogy nem járt a mennyben. Ha másképpen nem is, de nagy verseiben üdvözült. Nemrég a Sirály címűben. Én láttam fején a koszorút. Akinek rögeszméje a költészet, annak ez némi vigaszt is ad, a magyar lírának pedig föltétlen gyarapodást. Kedves Zoltán, a szívbeli magnószalag sem szaladhat túl a saját műfaján – szűkszavú, de őszinte. Tudod te jól. Most pedig engedd meg, hogy sokak nevében egészséget, boldog gyümölcsözést kívánjon az a fiú, akit bajaiban hajdan, nemegyszer kézenfogtál:
N. L.
Szindbád*Vándorol a nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe. És csak árnya zuhan vissza a csókok és borok poharára. Szindbád havazik. S mert a nagy szomjazók nagy szenvedők is: eljő a másnap, a megtestesült utálkozás, a bűntudat hóhéri csigasora. Eljő Búcsú bácsi feketén, atyamestere a vezeklésnek. De minden vezeklés elfajul pihenéssé. És a harmadnap: megújulás, csokornyakkendősen, violaszín mellényben a férfi föltámadása. Hajó lesz a koporsó, kitépi magát a siratók görcseiből. Megállj, a csókok és borok nem lehetnek mind a tiéd! Rikolt penésztorkával az arany középszer. De törekszünk, hogy a miénk legyen! Férfiasabb válasz nincs. Kinek van igaza? A szindbádi lángnak vagy a kriptáig lehűlő fokozatoknak? Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng. Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok hajsarlója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Ebben az átmeneti korban. Mondja Szindbád. Átmeneti korban, mikor a nyíri homokból csak a Rákóczi-legények haját emeli föl a szél. Mikor a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba. Budapest pedig fölépül a tülekedésnek. Nem járt még a hazában ilyen csodahajó. Ilyen láthatatlan ácsolatú, mert nyír-fátyolos, mert nyár-leveles. Börzsönyösen, ecetfapirulással bukik át a télbe. Hömpölygő csipkeszoknyákon, asszonyok ujján, kalapjuk tollain. Elhagyva a majálist, a zöld erdőt, ahol az elszórt zsebkendőcskékben tengerillat: illetlen szerelmi nátha. Huszárik Zoltán filmje nagyszerű emlékmű Krúdy Gyulának, a Szindbád-szívűnek. Rózsát ha látok, cibálom-e, csak azért, hogy kutassam szerkezetét? Nekem elég a kerekdedsége, s ha illata a végtelenség: elég nekem. Ez a film ilyen virág. Mégis, a Majmunka lajstromát említeni kell, mert láthatóan itt a filmrózsa agya, emlékezete az asszonyneveknek. Innen sugárzanak: Fanny, Florentin, Franciska és a többi zengzetesek, ők a küllők a virágkerékben. Áldassanak a nők, nevesek s névtelenek, akik lelküket és testüket adták a kamerának! Latinovits Zoltán szelíden és komoran, elszántan és árván: emberi teljesség. Fenséges kapitány a szindbádi hajón.
Berek Katiról*Ahogy a hétköznapok áradatában pirosul az ünnep, éppúgy kiválik a vers a köznapi csevegések, pletykák, sírások, üzleti mézes-beszédek, diplomáciai híradások smogjából – esztétikai törvény, hogy más legyen. A versmondás is ünnep. Nekem ne játssza meg senki hétköznapivá a verset. A versmondó a maga zártságában fenség, beszélő szobor, különös különlegesség. Ilyen versmondó művész: Berek Kati. Stílusok, módszerek örökké dulakodnak egymással. Vélt igazával egyik vagy másik felülkerekedhet, de mindig időlegesen. Egy-egy irányzat iskoláját járni a művésznek sohasem haszontalan. De iskolának válni rabjává: elég szomorú. A kiválóak éppen azért nagyszerűek, mert nem iskolásak. Láthatólag vannak örök szabályok. Jaj lenne Berek Katinak, ha akkor lehelne rózsát, ha éppen kavicsot kéne csikorgatnia, és viszont, akár egyetlen versen belül. Jaj lenne, ha pillanatnyi mókus-voltából oroszlánná lényegülni képtelen volna. Tehetség, szenvedély, fegyelem, értelem és elemzőkészség, összességüknek dinamizmusa viszi diadalra a verset. Tapasztalatom biztat, hogy ezt megállapítsam. Katival kapcsolatban. De van a művészetnek egy eredője, ami máig is titokzatos. Ismeretlen energiának is mondják. Ellentéte a szabályoknak, mert kőtáblát tördelve is győz. Teremt olyan légkört, ahol nemcsak a hallgatót, de a versmondót is mintha a megsemmisülés fenyegetné. A szabályok mesternője, de a kánont is dúló rebellis, mindkettő ott él Berek Katiban. Befejezésül, élve az alkalommal, a bizonyosság és a tisztesség nevében igen fontosnak tartom kimondani: Berek Katalin azon kevesek közül való, akik a költészet igehirdetését mint küldetést vállalták, művelődési és nemzeti ügynek tekintik, s már sok-sok ezer hallgatót, érdeklődőt nyertek meg a magyar versnek.
Hószakadás*Zászlainkat köpödelem érte, mértéktelen. S nem a kinevezett ellenségtől, de az öntelt, a bódult, a koncleső és pipogya zászlósuraktól. A hazaiaktól, akik a lobogót hurcoltatták határon is túlra, legutóbb legmesszebbre, egészen Voronyezsig, hol a címertartó angyalkezek is lefagytak. Butábban s gonoszabbul, mint a mohácsi vészt, szervezték meg a halált kétszázötvenezer szegény és családos magyarnak. S Mária, az ország patrónája átváltozott a zászlón fülsapkás orosz nővé, partizán szűzzé. Átváltozott szép zöld heggyé, havassá apáink s bátyáink álmaiban. A huszadik századi bujdosók, szökevények a gének parancsára megindulnak a Hegy iránt, atavisztikusan s magányosan. Csak oda föl a csúcsra, honnan a csendőrlovak is lefordulnak! A barlanghoz, hova a medvék halni járnak, ott kitelelhet a család fiastul, asszonyostul. De az ábránd elé odaáll végül a zöld-alapon-piros-parolis halál. A megszervezett halálhoz mérten sírnivalóan gyér a szervezett ellenállás. Hogy kié a bűn és kié a szégyen, kiderült már. Nem a halottaké, nem a csonka-bonkáké, nem a népé. Ha a manipuláció és tudatlanság nagyobb a hegyeknél: a Hegy már nem menedék. Itt már a kenyeret is kövek alá kell eltemetni. Tüzedhez gyilkosod ül, kiüti a halat kezedből. Itt minden levél mögül téged figyelnek. Méregzöld tömlöcöd lett a hegy, a hajdani szabad legények édesanyja. Jelképesen is idetorlódik a nemzet: szökött katona, tisztességet vállaló tiszt, bujdosó röpcédulás, pásztor és filozófus, nő és gyerek, malomba igyekvő öregember, idetorlódik maga az úristen is, a rácsos hegyi pajtába, ami a legújabb temetőre nyílik. Fölöttük pedig nagy zenegép s kurvák és fölesküdt magyar királyi parancsnokuk. S majd szakad a hó a hazára is, akár a Donnál.
Aki szerelmes lett a halálba*Búsulva a gyászban, a kártól sújtottan illene tartani a maradék erőt, nehogy félrebeszéljen, nehogy hamukázzon a száj. Nem másért, magunkért, de főleg tapintatból egy kényesen fényes szellem iránt. Aki lebegve is embermérték, aki tisztaság, okosság, fölismerés, aki szenvedés meg elszántság eleven képe. Nehogy elriasszuk magunktól e tündért, nehogy ő sirasson el minket. Gyász és becsület indított e koporsóhoz, melyben csak a porcikák lehetnek porrá. Vigyázzunk, ne bántsuk meg, szólván: föltámad a test, mert szerinte a föltámadás eleve szadizmus. Pedig óhajtozott élni, játszott az életért kecsesen kigyúlva, szerelmesen. Táncolt neki vitézmihályos verslábakon, marcsásan dibdábul, fából faragott királyfi-tagokkal. Táncolt és labdázott úgy, hogy fátyolba göngyölt sziklát, mert az erőmutatványt rühellte, ahogy illik ez a remeklőköz. Emlékezzetek, ő az, aki szerelmes verseket írt a szabadsághoz. Ő az, aki megsebesült a testvériségért. Majd szerelmes lett a halálba. Egyetlen édes halálom. Íme, hát meglelte… ahogy ők, a tündérkép ősei: Balassi, Csokonai, József Attila. Már nem tarthatjuk meg testét, de szellemét, a tündért igen, ha nem könyököljük orrba véletlenül se, mert fényesen kényes. Te nagy költő, elherdált Szilágyi Domokos, vélted fényűzésnek a megváltókat, helyettük a megtartók jöjjenek. Úgy legyen. Búcsúzom tőled, árva költő, édes testvérünk, társunk a bajban. Ne legyen néked nehéz ez a föld.
A költészet ünnepén*A költészet ünnepén, József Attila születésnapján ajándékul szánjuk Ady élete drámáját a versszeretőknek. Ajándékul a millióknak is, akikre örökül hagyatott Ady Endre költészete. Nem ünneprontás, ha kimondjuk, hogy Ady megszenvedett igazával nem tudtunk élni igazán soha. Az ünnepek sorozata nem elég, ha a példa nem érvényesül újra meg újra az időben. Igaz, hogy Ady nagy leckét ad fel szüntelen, és példája félelmes is, mert Isten szörnyetege ő, ahogy nevezi magát. De mennyi gyermekded vonás benne, mennyi űzöttség s a „szeretném, ha szeretnének” mekkora fohásza! Így ad kegyelmes lehetőséget, hogy azonosuljunk vele. Így emel magasába, hogy sistergő ítéletét, igazságát is bátorkodjunk a szánkra venni. Új verseivel kényszerül olyan orbiter-útra, ahol elégni lehet, de békülni nem. A született szelíd, de nagyratörő lélek nem a főispáni bársonyülést, de a vádlottak padját éri el. Mert nem huny szemet, nem altatja el önérzetét, de a megvakult és elvakult ország helyett is lát, érez és gondolkodik. Hát kitaszítva a Semmibe, ahol csak önmagába fogódzhat, ahol ő a Minden és az Egyetlen. Azonnali vád, hogy nem magyar, hanem francia növendék. Vád, hogy Csokonai és Petőfi örökösének vallja magát. Vád, hogy iszonyú végzetet lát a Világháborúban. Nem hagyják soha békén, s ő védekezik, támad, de van ítéletes szava önmagára, sőt akiből vétetett, a népére is, aki: „Nem rug vissza, csak búsan átkoz / S ki egyszer rugott a magyarba, / Szinte kedvet kap a rugáshoz / Fejét, jussát, szívét kobozzák…” Ezt is Ady írta a történelem sötétülő táblájára, biztatva, hogy nőj fel, törüld le, tedd érvénytelenné a szentenciát. Az Ady-pör elkezdődött rég, de máig is tart. Tanúság ez arra, hogy Ady Endre él. Nem lehet preparálni és kitömni a fekete királysast. Nem lehet porban vonszolni az isten repülőjét.
Mert csak a szíve gyalogolt*
|