A hetvenéves Ferenczy Béni*
Ríkató szépségű arcok, asszonytestek, verejtékre teremtett férfiak, köztük érmek: a szellem csodáival megírt rezes teliholdak – ezek élnek birodalmában, s ragyognak halhatatlanul. S játszanak itt madárkacsontú gyerekek, valamennyi finom játéka, nyalánksága lehetne a halálnak. De látunk köröttük érc-sövényként óvó tenyeret is, rajta e betűket: Humanitás. Ez a szó a művész teremtő ideája kezdettől máig. Ez avatja Ferenczy Bénit sugaras harcosává. Lelki vadságból kiszakít, a brutalitás dzsungelében utat nyit a szabadsághoz, áhított összhanghoz. Mikor új esztétikák, földrengésszerű irányzatok hasogatják a művészet arculatát, a totalitásba torlódó síkok közül magasodnak fel alakjai. Viselik az emberség gyönyörű jegyeit szomorún s diadalmasan. Hallgatja az évek elzubogását, kék szeme, okos feje mindig figyel, a keze teremt. Sokasodnak emberi álmai kőben, bronzban és vasban. Ez a hetven év nemcsak gyümölccsel, nemcsak dicsőséggel áldott: A fájdalmak villámai ha fémben alakot nyernének, éles, irgalmatlan fényű szalagok lomboznák, zengnék be falait, mennyezetéről sűrűen csüngnének alá. Megpróbáltatása idején szelíden erős, példaadó, kiváltképpen az a nemrég bekövetkezett
tragédiájában. Fekszik szikáran a kórházi fehérségben, fejében az agyvérzés árnya. Virraszt felette a hitvesi hűség, mert ő a gyermeknél gyámoltalanabb. Nemigen mozdul, nem beszél, ha szól is, csak ennyit: Nem. Mégis, ceruzát adnak neki. Azt mondja: Igen. Veszi a bal kezébe. Kusza vonalak a papíron, káosz, de már benne a teremtés csírája. „Nem az énekes szüli a dalt / a dal szüli énekesét.” Lejátszódik újra a mindenség és az ember története, csillagzó viaskodás, ágaskodás lelki és testi katasztrófából. Simogatja a bal kéz a jobbot, de az már agyagot nem gyúr, kalapácsot nem fog, ceruzával nem repes többé. Ismét megindul a bal kéz, bánatos, ügyetlen kis hérosz. Még reszketnek a vonalak, mintha az alkotót a halál szekere rázná. Nemsokára szinte kecsesen világokat hódít. A rajzok különösek: sárkányok, ősanyák, csordapásztorok, a bibliából a szeretet jelenetei. Aztán citerát pengető alakok, táncosok, zeneszótól síró tenyérbe temetkező arcok. Szobrot is gyúr a bal kéz: husángot hajlító fiú – jelképe az ő roppant csatájának. Ez mindenütt szépség és monumentalitás. Ecsettel is tündérkedik, rikoltanak akvarellfoltjai. Virágseregek, virágfejek közül magasra tör a legszebb virág: egy remekművű férfifej. Nyaka hosszú, arca féloldalt
fordul, szakálla zöld. Körben a fején tenyérnyi széles pánt, mint a friss vér, piros. Talán a Krisztus feje, talán az övé. Mert szenvedett, mert ő is feltámadt, de ő Emberi energiával. Ő is legendás.
A szépség és tisztaság tükre*
Május volt, virágos, madaras, szerelemmel és reménnyel áldott. Szivárvány alatt, fényes záporokban gyógyultan fürdött az ország. Mi fiatalok, húsz év körüliek, forradalom és művészet megszállottjai, a Szabadság hatalmáért nyújtottuk kezünket, sóvárogtuk a megjövendölt időt, a tej- és mézillatú hazát. Minden hízott, csak mi voltunk soványak: törvényesen a Szabadság fiai, valójában hamupipőkesorsú fiatalok. Ráadásul növendék művészek: szobrászok, festők. Május, 1948. Jubiláló esztendő, izgága hónap. Rengnek az Epreskert lombjai, ahány levél, annyi bölcső, megrakva májusi babákkal, égből esett kövér csőszemekkel. A rács mögötti zöld homályban, az alkonyat skarlát pántlikái között a Kolozsvári mesterek csupa-lélek György vitéze öli a sárkányt. Szoborban is méltó utóda most teremtődik Ferenczy Béni műtermében. A mester, aki alkonyatig dolgozott, távozik. Az agyagszagú műterem csendjében vézna, kardos és csizmás, szabad nyakú férfialak vár bennünket magányosan. Keskeny csípeje felett széles derékszíj fogja össze, csitítja a zubbony ideges rángásait. Jobb keze ökölben, talpa alatt babérkoszorú, iszonyú belső láz nyitja meg ajkát, melle zihál, szeme
mennydörög. Ő a mi ifjúságunk, ráismerünk: Petőfi, a szabadság arkangyala. Ó, hány ál-Petőfi ágál az országban! Az igazit nyolc évig múzeumi pincébe temette az értetlenség. Hittem, hogy találkozok vele újra. S föltámadt, láthattam ismét: nem bronzban, csak gipszben, s noha fél kardja hiányzott már, mégis ő volt a diadalmas, dávidi termetével s szellemével győzött a kiállított kolosszusokon. S bátorságot adott, hogy betűben én istenítsem legelőször. Ezt a gyönyörű szobrot az idő állítja Ferenczy Béni műveinek központjába, emeli minden Petőfi-ábrázolás fölé, s hellyel tiszteli meg a legszebb európai hős-szobrok társaságában. Nagy művet csak nagy ember alkothat. Ferenczy Béni Petőfi-szobra nem csupán a megérzés gyümölcse. Itt nem volt elégséges a költő alakjának, életének, költészetének mámorító hatalma sem ahhoz, hogy lényegi jegyei plasztikát nyerjenek egy kiváló tehetség által. Hallatlan szellemi tapasztalat társult tehetséggel és emberséggel, létre csak így jöhetett ez a szobor. Most megjelent könyve: az Írás és kép remekül tanúsítja, mert azon túl, hogy gyönyörű alkotásokról ad számot, a mester szellemi tapasztalatainak gyűjteménye. – Szivárvány és szabad levegő
lázította a festőt, a szobrász a hús és vér igézetével lágyította a márványt. Akkor született Ferenczy Béni, a győzelmes impresszionizmus napja alatt, érzékeny alkattal, csodálkozó kék szemekkel. Apja nagy festő, világa művészet, dajkái múzsák. A nagybányai ragyogásból indult útra a szédítő remekművekhez Itáliába, a lázas Párizsba, ahol már a művészet újabb forradalmát vívták a gárdába állt fiatalok s rajongóik. Ő a művészet mesterlegénye, ámuló okos vándor, iskolákat szelíden átgázoló növendék, szamárságokon lelkében mosolygó bölcs. A modern szobrászat hármas csillaga: Rodin, Despiau, Maillol beragyogja Európát. Rodin zseniális kártevő, habot ver a kőből, az évezredes szobrászatot törvényes útjából kisiklatja. Mesterei a másikak, mert a görög- és a renaissance-csillagok utódai. Világi hányattatások, belső tusakodások, fenséges és véres szellemi tapasztalatok árán így lett ő mindnyájunknak édes rokona. Elvezet ez a könyv teremtményei társaságába, különösen szép emberi világba. Gyógyítsatok meg, csodálatos arcok, szemek! Hitet adjatok ti, törékeny Dávidok, hitet az óriás rémségek, a gyalázkodó hatalmak ellen! Ti is, mezítlen Mona Lisá-k, segítsetek, mert
bundásak vagyunk a gondtól, mert fényetek pőrére vetkőztet, s kigyújtja bennünk a szerelem aranylázú lámpásait! Igen, Ferenczy Béni művei előtt megtanulunk imádkozni. Emberi vallás ha van, akkor az ő művészete az, embervoltunkhoz igazán illenek az ő faragott képei. Éremsorozata a művészet szentjeit, forradalmárait, vértanúit ragyogtatja fölöttünk gyönyörű vallomásként. Papírra rótt vonásai legszebb ábrándunkat, talán az elveszített édent adják vissza egy-egy pillanatra. Nekem ez a könyv a szépség és tisztaság tükre.
Molnár József*
Tépelődésének tanúja voltam már a főiskolai években mint azonos indítású növendék. Már akkor tiszteltem állhatatosságát a jóban s komoly tűnődéseit. Szekrénye: a katonaládája, benne mindig rend volt. A kisebb ládikó, ahol pihentek a festőszerek, ragyogásával vallotta, hogy a fiatalember e különös tisztasággal is a mesterségnek áldoz. Szelíd puritánsága elrekesztette a zajongóktól, a csendes meditáló magány inkább volt kedvére való. Művészete kezdettől fogva mentes a hivalkodástól, de megtorpanás, újrakezdés, elcsitulás és láthatatlan fogcsikorgatás avatja emberivé, meghatóan rokonszenvessé. Nagy erőpróbája, amit egyetlen életrevaló művész sem kerülhet el: függetlenedés a jó mesterektől, más mozdulat a világ megragadására. Ez pedig ered a korszerű művészet fölismeréséből és vállalásából még akkor is, ha a szakítás vért követel. Tulajdonképpen ezzel a lépéssel vált a szó jó értelmében mai művésszé. Nevezetesen úgy, hogy a látványt kevésbé átíró és rendező szemlélettől a festészet konstruktív irányához igazodott. Első ihletője a szülőföld, a mátrai táj. Ott, a szőlősorokkal
zöldbordás dombokon dolgoznak rokonai. Az ünnepek szentsége, a borral kapcsolatos rítusok pozsgás vadsága egyaránt kedves neki, hiszen ez volt a gyermekkora is, olyan világ, ahol a harang meg a brummogó bőgő majdnemhogy édestestvérek. De művészetének tárgya a nagyváros is. Megleli a szépet bárhol a világon, azonban igazi otthona csak egy van: a műterem. Ott nyerhet értelmet létezése, az eljegyzett, szent és felcserélhetetlen mesterségben. Nem kiált a vihar szívéből, nem kíván közvetlenül fordítani a sorson, embersége mégis nagyszerű dologra kötelezi: a csendes öröm, a ritka áhítat átadására, amire vágyunk mindannyian. Ha megreped a trombitás arca, az bajosan elragadó, de szép, ha lehelettől zeng fel a hangszer.
Orosz János képei*
Egy fiatal művész első kiállításának megnyitása volna a feladatom. De én szívbeli kötelességet érzek, és szeretném, ha szavaim vallomásként hatnának önökre – nem kevésbé Orosz Jánosra. Azért akarok neki is vallani, mert erre nem adódott alkalom eddig. Nem voltunk barátok, néhány röpke találkozás jelenti ismeretségünket. De gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, hogy próbatétel nélkül is bíztunk egymásban.
Elhivatott művésznek tartom. Elhivatottsága leolvasható az itt kiállított művekről. „Az ember a poézis első tárgya” – mondja Csokonai. Ezt a művészi hitvallást sugározzák az ő képei is, foghatóan szinte, és nem áttételesen. Művészetében a bizonyosságot érzem, emberi bizonyosságot s szakmait egyaránt. Szándékai világosak és erősek, s nem hiszem, hogy erről az útról egykönnyen letéríthető. A Barcsay-iskola, számos példa mutatja már, hogy kitűnő nevelő. Úgy látszik, a jövő művészet mestereit képezi. Orosz János sokat köszönhet ennek az iskolának, tanul tőle, de nem másol. Lírával tele képeket látunk itt: eredendően az övéi. A nagy indulatok vetületei is fellelhetők itt, anélkül hogy azok fintorognának. Általában szelíd, mégis nagyon erős alkatra valló művészet ez. Szeretném azt mondani, szentképeket függesztettek ezekre a falakra: úgy értve, hogy lényegük: az emberi szentség. És szeretném, ha az épülő világ falain Orosz János képei is láthatók lennének. Ehhez kívánok neki erőt és állhatatosságot, és kívánok némi segítséget is a sorstól.
A kortárs öröme*
Orosz János első kiállítása alkalmából – két évvel ezelőtt – megnyitó szavaimmal hangsúlyoztam, hogy művészetének lényege az emberi szentség, Hogy szándékai világosak és erősek, s nem hiszem, hogy útjáról egykönnyen letéríthető.
Nem szeretnék itt a dicsekvő látnok szerepében tetszelegni, hanem kifejezni akarom a barát és a kortárs örömét e magasabb szintű új művek láttán – s hirdetni akarom a gondolatot, hogy nem hálátlan dolog az, ha még hinni is tudunk egymásban.
Orosz János két évet töltött Olaszországban, s a déli fény igézete szerencsére nem témája lett, hanem energiája. A világszaporító, viszonylag kényelmes útijegyzetekről eleve lemond, keres alkatához illő feladatot. S ez a feladat nem más, mint egy civilizált és csupa ellentmondásos világ művészi megragadása. Ez esetben a kifejezés a legfontosabb, s a kifejezés érdekében megtalálja a legmarkánsabb eszközöket is. Mert nem elégszik meg a hagyományos festési móddal: a sík felületet vésővel alakítja és tűzzel sütögeti. A vastag bútorlemez, mely alapul szolgál, a művész indulatától szinte átlényegül agykéreggé, amibe belevésni s beleégetni kell: ezek vagytok, ezek vagyunk, ezt cselekszed, emberiség! És egyúttal serkenteni, ahogy ő mondja: „a világ dolgainak bölcsebb elrendezésére”. Nem óhajtok a képekről külön-külön beszélni, de dicsérnem kell azok művészi és szellemi tisztaságát, korszerű monumentalitását. Orosz János, ha alkalma volna, kitűnően bebizonyítaná, hogy az óriás felületeknek is mestere.
Ez a kiállítás nemcsak a művész ünnepe, hanem a miénk is. Orosz János nincs egyedül; további munkájában is figyelmes és biztató szemek kísérik.
Nap, homok, tenger*
Orosz János új kiállítása a lendület, a meglepetés erejével hat, mint a békés tájszemlélőre a gyorsvonat kirobogása az alagútból. De akik régóta ismerik őt, tudják, hogy kezdettől a monumentális energiák működnek elképzeléseiben. Tudják azt is, hogy erőmegosztó transzformátorait egyre inkább kiiktatja művészetéből, és íme: elektromos targoncák helyett hatalmas szerelvényeket robogtat. De hagyjuk a technikai hasonlatokat, a természethez térjünk vissza; az ingerlő naphoz, a homok selyemágyához, a tenger izmaihoz. Ez a képsorozat tízrészes nagy költemény, a címe: Nap, homok, tenger. Többféle ígéret csendül ki e három szóból. Van, akinek csupán a turisztikai vezényszavak hangulatát adja, de a munka mártírjait megüdítő távlatokkal kecsegteti, a bölcselkedőket a természetimádás rousseau-i áhítatával. Nekem ez az összefoglaló cím sokkal többet jelent, azt jelenti, amit a művek a festészet nyelvén beszélnek: a létezésnek, létünknek gigantikus megvalósulását. Nevezzük meg a sugallatot. Nyilván egy tengerparti élmény forradt össze a tudományos föltételezéssel: a fehérje kialakulása, nagy formátumokká szerveződése ott történt a napfényes tengerekben, partközelben, apály és dagály ritmusában. Ember,
ha átadod magad a tengernek, visszaérzed egy kissé az ősállapotot, a gyönyörállapotot – de a nap, a homok, a tenger örökké csak nosztalgiád. Mert a legremekebb élőlény lettél, mert fölemelted fejed a vegetáció fölé, meghódítva a teljes földet a törvény szerint, ezért már vissza sohase térhetsz! Gyönyör és dráma beszél a képeken, zöldben-lilában, aranyban-lilában, aranyban-kékben, kékben-fehérben, a vér sarlóival, combokkal és karokkal, medencékkel, csönddel és harsogással. Hallatlan indulattal a szín és forma tisztaságáért, a tiszta dallamokért. Most örvendezzünk, mert meghódít művészetével, s lakomába hív tengerre emelt asztalához, ahol aranytál a nap, és kitálalva a szépség.
Kondor Béláról*
Az Ernst Múzeumot betöltő képek sokasága templomi áhítatra inti a belépőt. Ennyi képet csak a nagy életművű mesterek szoktak kiállítani. Jelen esetben a kép-tumultusban még ma is szinte kölyökarcú művész áll. Maga is megdöbbenve veszi tudomásul, hogy mily rengeteget dolgozott. Kondor Béla 1956-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. Legrangosabb mestere Barcsay Jenő volt. Nemcsak a mesterség lényegére, az anatómiára és konstruktivitásra oktatta, hanem példaképül is szolgált neki a művészi meggyőződés rendületlenségére. Kondor mint a legkiválóbb rajzoló a rézkarcban alkotott először nagyszerűt, a grafika régi mestereire, Dürerre, Rembrandtra emlékeztetőt. Méltán nevezték el rézkarc-királynak. Hamarosan kitűnt, hogy tehetsége sokrétűbb, hogy a litográfia, a színeskréta, az olajfesték is egyaránt engedelmeskedik neki, hogy nemcsak kiváló festő, de kitűnő kolorista is. A képzőművészet izmusainak nem esik rabjául, játszik velük, mint macska az egérrel. Mindezen túl az értő látogató észreveszi, hogy Kondor művészetének lényege az erkölcsi tartás. Az az erő, mely a világ nagy emberi kérdéseit veti fel és bírálja meg a maga módján. Véleménye hol férfiasan haragos, hol
tündérien humoros vagy gyermekien őszinte és kegyetlen. Kondor Béla kiállításán az emberféltő humanizmus sugárzik.
Kondor Béla három verse*
Több mint évtizede szívesen s rendszeresen közli lapunk a festőművész Kondor Béla grafikáit. Bevezetőmben éppen azt akarom tudomásul adni, hogy az itt közölt versek írója azonos a képíróval. Költő és festő: egy. Ez a megállapítás jóval több, mint a személy azonosítása. Mert Kondor működése kép- és költeményalkotásban valóban azonos ihletettségű, azonos erejű is. Régóta látom, hogy benne a festő és költő nem kiegészíti, hanem föltételezi egymást.
Nem tudhatom, Ingres álla alatt hogyan szólt a hegedű, de a képeit ismerve könnyen lemondok arról, hogy mint példához odakötözzem Kondort. Azt hiszem, ő igazán jól érzi magát William Blake mester társaságában.
Kondor Béla több versét is nemsokára olvashatja a közönség: kötetben jelenteti meg a Szépirodalmi Kiadó.
Az öldöklő angyal tövében*
A halálraszántak magányosak. Gyalázat volna gyanúsítani őket; hogy összeesküsznek. Pedig ez a látszat. Mintha összesúgnának szélben, ködben, esőben: ma én, holnap te. Mert már annyi hamu-gyümölcse van a teremtésnek a közeli körökből is.
Barátom igazi halálraszánt volt, kivételesen nagyra-nőtt magányú. Fájt a szíve, és nem akart meggyógyulni. Csak nőtt s nőtt a szíve, akkorára, mint két férfi-ököl. Nem akart meggyógyulni, már nem tartotta érdemesnek. „Negyvenkét éves vagyok, de kilencvenet éltem, tehát túl sokáig éltem!” Ezt arcomba mondta világosan és nyugodtan. Nemsokára egy cicás könyvet olvasva rájött az álom, és csukott szemmel meghalt. Megharcolta, megérdemelte a szelíd halált. De a lábafejét, mintha az átszögezést várná: egymásra rakta, idézve a szimbólumot, a Szent Alakot, akit embernek annyiszor megfestett fölfeszítve.
Szombaton este szeretett volna nekünk muzsikálni. Minden hangszer, amit ő készített, ott volt kéznél: a különös hegedű, a keleti pengetős, a töröksíp, a tambura. Megmutatták, hogy lelkük van, pendültek, ríttak kicsit, hamar abbahagyták. Az a nagy fehér angyal, szájában a késsel, benézett a műteremből a szobába.
Már túl vagyok a síráson: túl az önsajnálaton. Megszigorodva, mint a tél, ítéletet kellene fogalmaznom barátomért, korai haláláért. A legkisebb öldöklő angyalt, az alkoholt könnyű elítélnem. És könnyű fölmentenem is, hiszen enyhülést, feledést is adott barátomnak. De hogy szorítsam meg az olyan erőket, akik a legnagyobb formátumú magyar festőt magára hagyták? Akarva vagy akaratlan, mindegy. Barátom ebben az évben kölcsönökből élt. Pedig dolgozott rendületlen. Egyetlen megrendelt szárszói tablójáért a tiszteletdíjat különös tévedés folytán május óta máig sem kapta meg. Falnak fordulva, egymás hátán sírhat a rengeteg kép. Legalább tíz életmű együtt a műteremben. Az a nagy fehér angyal, szájában a késsel, csak ő néz szembe – immár a gyászolókkal.
Egy ritka csillag halála kényszerít gyászba. Ilyen nagy kométán ez a kancsal Európa is ámulhatna. Barátom bizonyára tiltakozna e szavak miatt. De barátaim, most együtt vagyunk a gyászban, most mirólunk is szó van. Ez a törhetetlen művész, ez a szeplőtlen tisztességű nehogy elforduljon tőlünk utálkozva. Legyünk hűek az eszményhez, amit ő túl a halálon is szolgál. Ő csak erre kényes. A gyászolást fölöslegesnek tartja. Valahol talán mosolyog, szólván: „Nem pusztulás a halál.”
Tisztelegjen a szó…*
Ezt a művet egy fiatal élet alkotta, olyan akarattal és olyan viszonyok közt, hogy vonzotta és el nem kerülhette a tragédiát. Barátunk és kortársunk Kondor Béla éppen ezért nem jöhetett a megnyitóra, testi valója Farkasréten a sóké és vizeké. Kit vesztettünk, mit vesztettünk, mi tudjuk. Fájdalmunk ma is erős, mint a halál idején. A nagy hiányt dagályként betölti naponta a gond, töprengés, nyugtalanság, akár egy ostrom. És ő mindig megérkezik – mint emlékalak a lélek öblében kiköt. Barátokhoz, tanítványokhoz megérkezik.
De meglátogat-e másokat is? Egy tréfás levele szerint ellenségeit zaklatni fogja túlról, ama rejtelmes dimenzióból. Mégis, mikor érezte, hogy itt a vég, a búcsúzáskor nem a vád beszélt belőle, hanem a bánat és megbocsátás, majdnemhogy önmagát jelölve meg a baj okának. De mi ne kerüljük el, amit elkerülni vétek. A közös felelőtlenséget idézzük meg. Lévén szó művészetről, a más-más ízlés, a képzetlenség vagy butaság: egyéni dolog, de rögtön erkölcsi kérdés, ha megkaparintja az általános ítélet jogát, erkölcsi kérdés a közös felelősség viszonylatában. Kondor esetében per folyik, de az ő pártján előre ki kell mondani, akár suttogva, akár dadogva is: nincs és nem lesz feloldozás. Tévedni emberi esendőség, a „tévedés joga” erkölcsi nonszensz, ragaszkodni a tévedéshez: bűn.
Nem tévedett a mesteri szem, az irigység nélküli szív. Barcsay, Kmetty, Koffán már kezdetben a nagyság jegyeit látta a növendék művészetén. Szerették, segítették, fortéllyal vették szárnyuk alá, mert már a főiskolán is hajszolt vad volt. S nem tévedtek az elhunyt nagymesterek: Dürer, Bosch, Rembrandt és Blake, amikor kiszemelték és vonzották, hogy a páratlan tudást neki adják. A legmeredekebb nyárban ott ült az ifjú művész a múzeum pincéjében, társalgott sugárzó szellemekkel. Nemcsak az így nyert tudás óvta a tévelygésektől, de a tapasztalat is, amit a kétkeziek világából kénytelen szerzett. Szerszámok közt serdülvén fel, fogalmait a verejték hitelesíti. Élete végéig érintetlenül hagyták az elvonatkoztató meg a tartalmatlan irányzatok. Mindig az érzékletesség határain belül küszködött igazáért.
Éhsége az emberi szépre, igazra, az áldásos technikára, játékra, szabadságra, a megtartó szerkezetre eredendő és meghatározó vonása. Jellemvonása. A gótikától, az északi reneszánsztól napjainkig a legjobb értékeket elsajátítva és egyénítve létrehozott olyan művészetet, ami mérhető a teljesség igényével. Századunkban, amikor a részletek külön életre keltek az izmusokban, s különösen manapság, amikor a laikus szomszéd fél szemmel is ellesheti egy művész módszereit, s éppúgy sikere lehet, ebben a bizonytalanságban Kondor műve maga a bizonyosság.
A fragmentizmussal szemben arcvonal ez a mű, föllelhető benne az álmodott grünewaldi egység. Művészetének rendszere van, szimbólumok, tömény jelek hordozzák eszméit, itt az ellentétek végletes feszültségek, de néha egyetlen pólus is átfordul önmaga kontrájába. A teremtett világ, ami sokfajta grafikájában, festészetében öntörvényűen él, annyira új, hogy csaknem teljesen elüt a magyar hagyománytól. Ahogy Szinyei Majálisa idegen a korábbi festészetnek. Mégis, az igazi hagyomány így születik.
Tisztelegni akart a szó, és nem vállalkozik arra, amit a képek, színek, formák, vonalak gyönyörűen elmondanak. Mondanak rejtelmet is néha. A rejtelem pedig úszkál a nagy műben továbbra is, nem lel magyarázatot. Most őt mint költőt idézem: „Botorkáló társam, aki verődsz napjaid órái, óráid percei közt öntudatlan, majd időnként örömet érsz: legalább a halál közelében ne vesd meg, amit meg nem értesz.”
Tisztelt Közönség! A kiállított művek a művész hagyatékából valók. Látni fogják, micsoda jelentős a mennyiség is. Állami erő tartotta egybe, megvásárolta, most már nemzeti kincs. Köszönet érte azoknak, akiket illet.
Boldogságtöredék*
Ma délelőtt eltűnődtem, vajon Kondor, ha nézheti, milyen ítélkezéssel nézi ezt a néki rendezett baráti tisztelgést, emlékezést? Mert néki ugyan szüksége nincsen ilyesmire. Akik ismerték őt, a közelében éltek, sejthették: mennyire borzongott a személyéhez kapcsolt ünnepélyességtől. Ilyesmiben persze nyilvánosan része nem volt. Ő egyszerűen csak működni akart, a művének érvényesülését szerette volna. A végső és végzetes napokban már nem óhajtotta ezt sem. Most bocsánatát kérem, elnézését; nézzen félre, míg emlékezünk. Tán mosolyogjon, míg hajthatatlan s halhatatlan jellemét idézzük s példájába kapaszkodunk nyilvánosan, seregesen is. Lássa be, hogy nagypróbás ínségünkben oltalom az égi barát, mert szívében nem lakik félelem.
Boldogságtöredék. Akkor nevetségesen cammogónak láttuk az időt. Most szárnyasan zeng fejemben a hajdani évtized, így epikummá szelídíteni nehéz. Már barátságunkból elforgott néhány év, mire tudatta velem, hogy verset is ír. Addig csak annyit észleltem, hogy a vershez kegyetlenül ért, vagyis finoman és mosolyogva szedi szét a rangosnak mondott verseket is. Az övéiről nem mondott véleményt, de becsülhette, mert kinyomtatni akarta őket, mint William Blake, a kozmikus angol költő és grafikus, akihez különösen vonzódott, akit Blake úrnak szokott nevezni. Rézlemezbe kidomborodó betűket maratott. Szabályos magasnyomással kinyomtatott néhány verset. Körülményes, hosszadalmas munka! Majd századeleji, ősi bájú írógépet szerzett, ennek mintha lelke lett volna! S mintha kívánt volna gazdájától másfajta betűt – így elkezdődött a betűmetszés is. Közben a Kiadó elfogadta verseit, a könyv ígéretesen készült a Kner Nyomdában. Boldogságtöredék – Ó, bütykölő, ekecselő, önfeledt napok, hetek! Ó, kézműves angyal!
A Kondori festészet s költészet nem kiegészíti, hanem föltételezi egymást. Mert két egymás melletti kristályszem nem egészen lezárt világ. Nyitottak egymás iránt. S ha van tökéletlenség a kristályoknál, az nem más, mint ez a kapcsolatot áhító és fönntartó nyitottság. De hagyjuk a hasonlatot. Mert más a vers és más a megfestett kép, mivel anyaguk is különböző. De ugyanaz a szellem viaskodik, panaszkodik s kuncog és kényszerül ítélkezésre. Kondor Béla versei máig sem kapták meg a méltó megbecsülést. Ha modern költészetünkről szó esik, nem szabadna az ő nevét elsikkasztani.
Most, mielőtt megszólalnának mesterek, barátok és kortársak, hallgassunk meg néhány Kondor-verset.
A fának sorsa van*
A fának sorsa van, sokféle. Eredendőleg az, hogy mint zöld vagy karmazsin vessző felnövekedjen, virágozzék, teremjen. Néha eltűnik tájékunkról egy-egy fa, ami jelentett nekünk valamit a térben és időben. Mi lehet a további sorsa? Tűnődünk, s a képzelet máris megindul. Már gyermekkoromban igen akartam, hogy a fából valami legyen, valami gyereknek való, de azt se bántam, ha kapubálvány lett, vagy itatóvályú. „Mi lesz ebből a fából?” „Ebből tűzgerenda!” – válaszolta legtöbbször apám, s szava úgy ért, mint a fejszecsapás. Így mentek el nálunk a szép meggyfák, cseresznyefák, diófák tűzgerendának, hamunak. Néha egy-egy hasábot ágyamba vittem, vele aludtam.
Bocsánat a kitérőért. Csak példázni akartam vonzalmamat, amit azóta is érzek, ha fát látok, fát érintek. Így tán nem alaptalanul s nemcsak az alkalom kedvéért kerítem elő a szót: hogy csodálom és irigylem a mestereket, akik méltóan bánnak a fával.
A fának lelke van. Még akkor is, ha mint levelesen lélegző orgánum elmúlt. Elvárja a szobrásztól, hogy a lehető legélesebb szekercével pallérozza, majd csókdossa olyan vésővel, ami a női nyakon termett pelyhet is fájdalom nélkül szeli. Titka is van a fának. A jó mester ezt kitudakolja, egyezséget köt a fával, s már nevet is ad az elképzelésnek: Fejedelem katonája, Júlia szép leány, Fából faragott királyfi, Hamlet, Páva. Folytathatnám, de jelezném így is elég most már a gondolatot, aminek jegyében Szabó Iván susogásra vagy kiáltásra bírja a hazai fákat.
S mert méltó helyen vagyok, nem habozok, hogy kimondjam: vezérlő gondolata a szabadság. S ha kérdést vet föl, az sorskérdés, hamleti értelemben.
A feliratos és domborműves tábla, a sztélé jellegzetes műfaj az ókori művészetekben. Fából faragva maivá Szabó Iván kezétől is egyre otthonosabb a magyar szobrászatban. De igazságtalan lennék, ha nem említeném a másik, a csodálatos, a tiszta és kényes eredőt: a magyar folklórt, közelebbről a faragóművészetet. Ettől nemcsak a színezésre kapott biztatást Szabó Iván, de gondolom, a mélyített, a negatív formákra is. Egyetlen kompozícióban a homorú és domború különleges feszültsége éppen a kifejezést erősíti, kiváló módja a reális és látomásos kimondásának.
Ebben a teremben a diófa, a cseresznye, a hárs már elmondhatja, hogy jó sorsa van. Mert hangja is van a fának, immár emberien tiszta.
Bemutatjuk Rékassy Csabát*
Szándékunk úgy népszerűsíteni a magyar grafikát, hogy tehetséges művelőit méltóan bemutatjuk az Élet és Irodalomban. Ezért havonta egyszer közreadunk olyan számot, melyben csak egyetlen grafikus szerepel, lehetőleg minél több alkotással.
Rékassy Csaba 1937-ben született Budapesten. Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán végezte 1956–1962-ig. Azóta szerepel a hazai tárlatokon. Gyakran részt vesz Nemzetközi kiállításokon is. Az 1970-es Tokiói Grafikai Biennálén „Honorable Mention Prise”-t kapott Mesemondó című rézmetszetéért.
Nálunk a XX. századi sokszorosító grafikát általában csak mímelték, nem művelték igazán. Kivétel néhány tiszteletre méltó mester. Nem véletlen, hiszen a grafika legnemesebb s legnehezebb fajtája: a rézmetszés, fametszés a rendületlen akaratot, szívósságot követeli meg, ugyanakkor a mesterség imádatát s a magasrendű rajztudást. „Olcsó” a vére az ilyen művészeknek. Nincs becsülete a könyvnyomtatásban sem, pedig vele nevelkedett. Míg a negyedív nagyságú rézmetszet elkészült, pályaudvart lehet s szabad telefesteni képpel – ez látványosabb és jövedelmezőbb.
A legújabb nemzedékekben a nagy mesterek, különösen Dürer vonzása kialakította a legmagasabb igényt a mesterségre vonatkozólag. Kondor Béla nyomán a nagy örökséget szívesen vállalja jó néhány fiatal művész, köztük Rékassy Csaba is.
A szó nemes értelmében igazi mesterember ő. Sőt ezermesterember! Lehet, némi bizalmatlanság az oka (mert korunkban annyi minden válik gyanússá), hogy szerszámait lehetőleg maga készíti, gyárt merített papírt vízjeles monogrammal: a nyomtatás is kiváló legyen. A művelet után a lemezeket ötvösként vizsgálja már, s lesz belőlük pohár, serleg. A fametszet dúcaiból faliszekrényke. Nem véletlen tehát, hogy olyan áhítattal ábrázolja a mesterségeket. Realista és archaizál. Ügyelve mindig a tiszta rajzra, teremt olykor olyan szürrealista tumultust, mint például a „Pálinkafőzde”. Az adott felületen annyi a történés, ahány csak elképzelhető. Ezért is dinamikus. Önálló kiállítása megnyílt a Műcsarnokban. Rékassy első erőteljes lépéseit megtette már. Nem mondunk többet: jó úton indult.
Bemutatjuk Sáros András Miklóst*
Jászberényi pedagóguscsalád gyermeke, született 1945-ben. Érettségizett a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, majd a Képzőművészeti Főiskola grafikai osztályán Ék Sándor növendéke. Más tárgyakban mestere volt még Barcsay Jenő és Fónyi Géza. Főiskolai tanulmányait 1968-ban fejezte be. 1966-tól szerepel országos tárlatokon. Első önálló kiállítása 1969-ben volt a ferencvárosi Pincetárlatban. Főleg a sokszorosító grafikát műveli, a rézkarcot, a réz- és fametszetet, litográfiát.
Már kezdetben a nehezebb utat választotta, a tárgyi világ megragadását határozottan tiszta rajzban. Távol tartva magától a mutatványos művészkedést, igazán megtanult rajzolni. Tanulmányait is így emelte hamarosan az önálló művek rangjára. Olyan szigorú önmagához és olyan állhatatos a valósághoz, hogy nem tűri az esetlegességet. Ismérve ez a jó művészeknek általában, de elvezethet a rögeszmés precizitáshoz, a szikkadtságig. Sáros András Miklóst nem kell féltenünk az utóbbitól, a rossztól. Egyelőre azt végezte el kitűnően, amire a mesterség kötelezi az ifjú művészt. De a tudás birtokában máris bátran elvonatkoztat, s jelentkezik műveiben a felszabadultság.
Bemutatjuk Szalag Lajost*
Szalag Lajos 1909-ben született Őrmezőn, parasztszülőktől. Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán végezte 1927-től 1935-ig. Kiváló tehetsége már fiatalon megnyilatkozott, már akkor a magyar grafika legjobbjai közt tartják számon. Korai művészete is természetes és egyértelmű síkraszállás a szenvedők, a kisemmizettek érdekében. Háborúellenes és antifasiszta tiltakozását elemi erővel fogalmazza meg rajzaiban. Album alakban 1941-ben adta ki műveit, így az első magyar grafikus, aki a publikációnak ezt a formáját is választja. 1946-tól Párizsban élt, 1949-től Argentínában, mint a tucumani egyetem professzora. 1958-tól 1960-ig a Buenos Aires-i Képzőművészeti Főiskola tanára. Azóta New Yorkban és Párizsban él. Műveiből több egyéni kiállítást rendezett már. 1966-ban megjelent Genesis című albuma világsiker. Ezzel a művével a legjobb rajzoló rangját vívta ki magának. Hatása érződik a mai magyar grafikán is, a fiatalabbak közül többen őt vallják tisztelettel mesterüknek. Jelenleg a Nemzeti Galériában életművét bemutató kiállítás van.
Kornissról*
Egy nagy és tiszta életmű kötelez méltó és tiszta szóra. A föladat súlyát növeli az alkalom is, hiszen életünkben egy Korniss-kiállítás legalább olyan ritka, mint a fehér holló. Hódolója és szószólója szeretnék lenni e műveknek, noha ezek beszélnek és helytállnak önmagukért szinte a kezdet óta. Kötelező megjegyeznem, hogy e képek alkotója a legnagyobb árváink egyike, aki élete hosszán szenvedte értékeinek mellőzését, eltakarását, majdnemhogy elsikkasztását. Aki a szellemi ínség idején fejszével bánik, vagy babaarcokat pingál a játékgyárban. Mert hű akar maradni ifjúkori vállalásához, az ideához, hogy a bartóki párhuzamot megteremtse a festészetben. Pénztelen, de szenvedélyes expedíciói a valóság szerkezetéért, a folklór alapformáiért, küzdelmei a mindenséget jelentő jelekért – mindezek nem a buboréksorsú divatból erednek, de a megismerés, az építkezés, az újrateremtés indulatából. Vonások ezek a hajthatatlan és tudatos művész arculatához. Ha dédelgetni való síkot, foltot óhajtok, az ő ecsetje nyomát kell választanom. Ha sóvárgom a kiművelt csengést, zengést, az ő kompozícióit kell megközelítsem. Itt nemcsak a báj és irónia
szól, de a dráma is. Hallani vélek egy mélységes fohászt, hasonlót a József Attila sorához: „Édes hazám, fogadj szivedbe.” A hajdani vállalkozás immár beteljesedés. Jelenünkben az ígéretesen épülő vagy éppen meszesedő csúcsok között zengzetes és páratlan minőség. Íme, egy hazai, Duna-táji művész, akinek fölkínált helye van az egyetemes festészetben.
Pillanat és állandóság*
Föloldani a pillanat és állandóság ellentmondását – ehhez szüntelen készenlét, szerencse, türelem, továbbá rengeteg más, amit a szakmabeliek tudnak igazán, annyi minden kell, hogy a jó arcfotó világra jöhessen. Ezt mint szentenciát a magam fejére mondom, pontosabban régi magamra, aki a fénykép művészeit irigyelte, mondván, hogy csak elkattintják a gépet, nem szenvednek az ábrázolásért, kifejezésért.
Molnár Editnek immár életművel fölérő kiállításához találni szeretnék méltó szókat, a megbecsülés szavait. És nem csupán az esztétikumra vonatkozókat. A képek többsége író- és művészportré. Itt barátaim, jó társaim, ismerőseim, kortársaim láthatók. Köztük olyanok is, akik már földben. Már sötét malmoké a test, a hajdani forma, melyen át megnyilatkozott különös lényük. Mozdulatuk, tekintetük, jó kedélyük, sanyarúságuk; orcára írt elszántságuk ma újra itt, s kiváltják a tisztelgést, áhítatot. Eltűnődhetek egy-egy kézen, kusza hajfürtön s ráncon, ami arcé vagy ingé. Lukács György aránytalanul nagy, filozófus szivarján, ami éppúgy jellemző rá, mint megrögzött életszerelme. Ki láthatta Veres Pétert, a nagy gondú embert, ahogy tenyerébe temeti arcát, vagy Kondor Bélát, amint fiatalon búsul a maga alkotta óriás angyal tövében? Kivételesen Molnár Edit látta, mert jósággal, türelemmel áldott szív, akinek a művészember önfeledten kiadja magát. Hiteles képek a harag margarétáját szemében forgató Füst Milánról, az önmagát gyémánttá csiszoló Kassákról meg Lengyel Józsefről, a keményen bölcselő, a
remény szalmaszálát kereső Déry Tiborról. A kamerával sétáló, vagy tán tébolygó fotós reflexeinek himnusza a Kodály-kép – ez a nagy ember éppen fejet hajt barátjának, a festményen megörökített lángésznek, Bartók Bélának.
Nem szeretném, ha rám fognák, hogy a halállal pecsételt, a földbe kézbesített életek hatnak meg csupán. Sírtávlatú minden élet. Ha Weöres Sándor letérdel egy szem dióért, vagy dohányozva mereng a gyümölcskosárnál, bennem világ zendül meg. Visszhang támad bennem, ha a mérges mezőségi szélből rám tekint Sütő András, akinek könnyű álmot ígért anyja.
Van itt egy kép, nem portré. Kondor Béla rótta az ablakra aranyujjával. Tünékeny párarajz. A valóságból kiirtva rég, de kamerával megörökítve. Nemcsak a fotósnak, nekünk, a lehetetlenre vadászóknak is címerünk lehetne. Köszönet Molnár Editnek.
Az új magyar művészetről*
Lerombolva és bevetve sóval, a korszak, ahol az új magyar művészet fogamzott s világra jött. Ahol jajosan, mégis elszántan már gyermekként is ragyogtatta a kardot. A Várnak e történelmi szárnyán mi is juthatna eszünkbe más, mint a történelem, s vele új művészetünk története. A nagyreményű, merész avantgarde se gondolhatta, hogy valaha is feltör ide, ahol a Lovas-tengerész bámult a Dunára, s hűen önmagához csak a felszínt látta, a kéket, s nem a mosónő fiát, nem a mélyben úszó, elúszó ügyeket, „közös dolgainkat”. Íme, a fehér ló helyett fehér gebe, a fuvarosé. Íme, az alvilág orfeuszai, szegényei, szentjei bevonultak a fénybe. Ez volna hát az örömös, fényes történelmi oldal? Bár a történelem sok rosszat fordított jóra: ez a kiállítás csak ráfogásos jelkép a fényajnározta hegyen, ami földrajzi magaslat csupán. Az új magyar művészet dehogy volt dédelgetett, ma sem az. Ő erről nem tehetett. De most ne ráncigáljuk elő likaiból. Elég megjegyezni, hogy e néhány évtized nemcsak a jó lehetőségeket adta, de teremtett manipulált helyzeteket a nyílt törésekre is. Az új magyar művészet kigyógyult a beléoltott, a tévesen fölfogott realizmusból, de máris a cukros és sablonos modernizmust kapta nyavalyának.
Mégis történeti folyamatossága helyreállt szépen. Számomra az itteni művek sokrétűen jelentik a harmóniát is. Ezért nyugodtan hallgatnám sokáig, ahogy irányzatok, stílusok, magatartások harsogva vitáznak, fenyegetik egymást: Megöllek, te organikus! – Betöröm a merev ablakaidat, te geometrikus! – És így tovább. Csak a művészek ne marcangolják egymást. Mindegyiknek megvan a maga keresztje. Kié „csak” súlyos, kié súlyosabb. Súly nélkül, gyötrelem nélkül művészet nem születik, mondják a beavatottak. Tehetség, szorgalom, alázat, anyagszerelem nélkül sem. És föltételezi a nagy mű a fájdalmasan óriás energiát. Nagy mű akad itt elég. Legalább annyi, hogy képviselje Magyarországot, harminc esztendejét sajátosan az egyetemesben.
|