Életfa-vágás
Törvény szerint*
|
|
E művileg is klasszikus kezdőszakaszban született a megmásíthatatlan törvény, amihez a versnek igazodnia kell ritmusban, rímben egyaránt. A rímképlet: a–b–a–b. Négy szakasz rímel így, a második megszegi a törvényt:
|
A harmadik sorból a rím nem tűnt el, csak elbújt benne. Gyönyörűen köt és szigorít, ha a helyére teszem és így olvasok:
|
A nyakam teszem rá, hogy József Attila így gondolta. A fegyelem, emberi és költői értelemben, a legszebb igénye volt. Az volt a mesterségben is. Bontott formájú verseiben is ezt látjuk. Ha a klasszikus formáit nézzük, ez a fegyelem teljesen nyilvánvaló.
A rímtelen harmadik sor szavait nem ő rendezte így. Ilyen rendezésben a sor nem jó, nem fegyelmezett, nem ad esztétikai izgalmat. Súlya is kisebb, ha nem a fent jelzett módon olvasom. Nem hiszem, hogy azért hagyta volna rímtelenül, mert a szellem – ellen rímpárat más másutt elcsendítette. Akkor is kitalált volna mást, hogy igényét valóra váltsa. Ha a vers csak e négy sorból állna s rímtelen harmadik sorával hevenyészett jegyzet volna csak, s föltételezzük, hogy a költő később foglalkozik vele: akkor is bizonyosan így viszi véghez. De a vers ötszakaszos, és most a teljes verset kell néznünk, amit klasszikus törvény irányít s vitát kizárva rímet szerez a rímtelen sorra. Hogy miért bújt el a rím, én biztosat mondani nem tudok. De az világos már, hogy a költő halála után a költői vagyon nem volt mindig biztos kezekben. A vers a Népszavában jelent meg először, a költő halála után, 1938. június 5-én. A kéziraton variánsok voltak, s a gyengébbet választották. A kritikai kiadás jegyzete (második kiadás) közölt variánsokat, a bizonyos harmadik sor így szól: …az új gyalázat egymás ellen… Tehát ilyen fogalmazásban is rímel. Valamennyi kiadás rímtelenül közli ezt a sort. Néha a vers több egy szakasszal, néha kevesebb. „Lógatják szárnyuk az ínségnek” – így kezdődik a strófa. A régi kiadások „A költő hasztalan vonít” címmel közlik a verset, az újabbak a kezdő sorral címezik. Tehát foglalkoztak vele. Észrevételemet ajánlom a jövendőbeli szerkesztők figyelmébe. Szóljon a vers szépen, a saját törvénye szerint.
Máig így vigasztaltam magam: lehet, hogy az Illetékesnek nincs naptára, ugyanis a nagy magyar festő, Ferenczy Károly ez évben töltötte be 100. esztendejét. Él, és még nagyon sokáig él. Nem lett szakállas aggastyán, szeme még ma sem könnyes, nem kunyerál az Illetékestől csipetke alamizsnát, sem reprezentatív kiállítást. Önarcképéről a férfiasság, erkölcsi nagyság, a művészi hivatás megtestesítője néz ránk. Szinyei Merse után ő emelte a parlagiságból európai rangra a magyar festészetet. De centenáris kiállítása nincs, és nem lesz. Síremléke van. Ferenczy Béni atyjához méltó művel rótta le fiúi tiszteletét. A Történeti Múzeum kérésére a Fővárosi Tanács vállalta a síremlék kivitelezésének s felállításának költségeit. A nagy dombormű leleplezetlenül áll a Kerepesi temetőben immár több mint egy hónapja. Október 4-én a Történeti Múzeum levélben kérte a Képzőművészek Szövetségét, hogy az avatóünnepséget, mint illetékes (Illetékes) megrendezze. Három hét múlva azt válaszolta az Illetékes, hogy ő nem illetékes. Máig így vigasztaltam magam: lehet, hogy az Illetékesnek nincs pénze koszorúra, mert Ferenczy Károly iránti tiszteletét kétségbe vonnom szentségtörés volna. Avatás nem lesz. Azaz, hogy mégis, mert akár tetszik, akár nem, a természet új hóval és napsütéssel tündéri avatást rendez nemsokára. A nagy impresszionistának bizonyára tetszik majd, de ez nem megnyugtató. Elhiggyük-e, hogy az Illetékes valóban nem illetékes? Képzeletben levelet írok az édesipari dolgozóknak. „Édes Elvtársak! Ferenczy Károlyról van szó!” Így kezdem, a továbbiakban panasz és panasz. Biztosra veszem, hogy azonnal intézkednek. De alighogy átnyújtom a levelet, az Illetékes megjelenik, megrántja a fülem: „Mit szervez maga itt? Kicsoda maga?” Valóban, ki vagyok én? – mondanám, hogy: kis köles. De viszolygok. Egyszerre bűnösnek érzem magam. Csak állok az Illetékes előtt, s szégyellős lévén, teljesen elönt a pír.
„Kívánok önnek ilyen menyasszonyt!” A szöveg alatt kép, amit lapunkból nyírt ki a nyájas olvasó, jobban mondva: képnyirbáló. Tréfának remek. Tréfából, méltó válaszul, küldhettem volna jókívánságot magam is: „Ízlésének megfelelő, valódi mátka-képet kívánok önnek: szögezze falra a menyasszonyát!” A nyájas képnyirbáló, hacsak nem szadista, megdöbbent volna ettől, mivel az ilyesmi esztétikai képtelenség, mint ahogy a családalapításra is alkalmatlan egy menyasszonykép. A nyájas képnyirbáló két, más-más minőség közé teszi az egyenlőségi jelet, így: művészet = élet. Ilyen képtelen ollóval szeretné „modernista vadhajtásainkat” is lenyírni. Igyekezete nem naivság, nem primitívség, egyszerűen újkori bigottság.
Bizony, a képszerkesztő kartársat sokszor satuba fogják a szorgalmas levélíró kartársak, követelve élethű képet, amivel nem szolgálhatunk, még pult alól sem. Nem úgy, mint némely vidéket járó, hivatalos képterjesztők. Akiknek, ha a modern művekből nem csöppen, a titkon eladott „szarvasbőgés”-ből busásan csurran. Megvallva az igazat, a jövőben sem óhajtjuk szolgálni a nyájas képnyirbálókat. Ennyire demokratikusak nem lehetünk. Sőt, széptani különiskolát se nyithatunk nekik.
Annál inkább gondunk, hogy kitűnő, főként grafikai műveket közöljünk – korszerűeket, s ilyen értelemben ábrándozunk a remekművekről. Akadnak néha ilyenek is a magyar grafikában. Közölni szoktuk. Általánosan magas színvonalat szavatolni azonban nem tudunk. Miért? Van oka elég, nemcsak nyomdatechnikai. Jövendőbeli jegyzetében esetleg majd elpanaszolja:
Nagy László
Képzeletem, ha szerény is, nem apad el soha. Mert a valóság ingerel most is, íme, a kaputábla: „Összevont házfelügyelő a Lengyel u. 4-ben található!”
Minden részvétem azoké, akiket ügyeik löknek az összevont házfelügyelő színe elé, torka elé. Barlangjába! Mert ha összevont, akkor hét feje van legalább. De éppen ilyen éktelen, ha csak egy feje van, törzse meg hét. Mesébe illik s nem a Lengyel utcába.
Ha mégis kiderülne, hogy az összevont házfelügyelő nem a mese s nem a mai biológia szörnye, hanem nyájas bácsika csupán, akkor is ordít ez a nyelvi rémség. Sárkány ez is, irtani való.
Székesfehérvár monumentális emlékművel szeretné megünnepelni várossá alakulásának ezredik évfordulóját. Ezért a város tanácsa pályázatot hirdetett. Makrisz Agamemnon szobrászművész elnökletével a zsűri megvitatta a pályamunkákat, s az első díjat Vigh Tamás szobrászművész és Erdélyi Miklós építész Életfa című alkotásának ítélte. Olvashatjuk mindezt a múlt pénteki lapokban. Fölállítják a szobrot, gondolhatnánk. De a hír a továbbiakban úgy szól, hogy e mű mégsem lesz dísze a fehérvári Öreghegynek, mert a városi tanács túlságosan szimbolikusnak tartja. Jobban kedveli a második díjasat, mivel a „közvélemény-kutatás eredményeit is” figyelembe vette.
Én azonban csendesen megkérdezem: ki ért jobban a művek megítéléséhez, a szakértő vagy a laikus? Ha az utóbbi, akkor minek az előbbi? Millenniumi emlékműnek az életfa miért oly „túlságosan szimbolikus”? És bátorkodom megkérdezni, akik a zsűri ellenére így döntöttek, tudják-e egyáltalán, hogy az életfa micsoda? És miért gondolják Fehérváron, hogy az emlékmű ügye az övék csupán? Mint az országos életfa egyik levélkéje, „csak ennyit akartam” elsuttogni.
(Jelen írásom elkészült már a múlt hét csütörtökén. Mivel hetilap vagyunk, csak most kerül nyilvánosságra. Közben a vasárnapi Népszabadságban Rózsa Gyula pártjára állt az „Életfának”. Elemzést adva róla, engem is támogat mondandómban.)
Papp Antal Mecénások című írásával a Magyar Hírlapban válaszolt glosszámra, szívélyesen. De mosolyával nem bírt megnyugtatni, fölborzolt inkább. Így hát Életfa-vágás című glosszám valamennyi állítását és kérdését helyesnek tartom továbbra is, de most már megtoldom őket. Egy dologban azonban egyetértünk: „mert itt nem a személyek s a nevek a fontosak”. Kár, hogy nem folytatta így: hanem a művek a fontosak. És ehhez a félmondathoz ragaszkodom teljes erőmmel, még ha „kiváló költőnek” s rosszallóan „elit”-szemléletűnek nevez is. És nem hiszem, hogy Góliát-lomhaságú válaszával agyonnyomta volna az én kis írásomat.
Fejét csóválja, hogy eltűnődtem egy újsághíren, majd nyugtalan lettem. A hír pedig az volt, hogy Székesfehérvár emlékmű-pályázatán a második díjas művet ítélte felállításra a városi tanács. Elutasította, a szakmai zsűri ellenére, az első díjasat, mert az mint életfa „túlságosan szimbolikus” – ez a hír kinek ne ütne szöget a fejébe. Csak annak nem, akinek vasból van a kalapja. De a szög egyre vaskosabb. Kezemben már hivatalos okmány van, a Határozat:
„A zsüri szakmai képviselői a 2. sz. tervet, Skoda Lajos alkotását fenntartással fogadják. A mű kettősségét elhibázottnak, plasztikai, szobrászati megoldását túl didaktikusnak, leírónak tartják. Mivel a három alumínium elem [vagyis alumínium sugár – magyarázat tőlem, N. L.] széttartó iránya eléggé esetleges, tömeghatása bizonytalan.” [A mű tömegének hatása. N. L.]
„Az első számú tervet, Vigh Tamás alkotását legjobbnak tartja szobrászati szempontból. Megállapítja, hogy szobrász és építész ideális összhangban végezte munkáját.”
Az Életfa című alkotás leírásából megtudom, hogy süttői fehér kövekből állna, a tömböket, mint a régi építészetben, vascsapok tartanák össze. A mű környezete: télen is zöld tiszafaerdőcske, amely valaha a táj sajátos növényzete volt. Miért ne adna reményt és erőt ez a mű a tömegnek, ha már Papp Antal is ezt várja egy alkotástól.
Kapcsolatban az életfával nem ismétlem meg múltkori véleményemet, de hangsúlyozom, hogy az életfa-motívumot a nép tartotta meg mind a mai napig, nem királyok és más vezérek, hanem egyedül ő. Nemez-rátétes művészetében élni sem tud nélküle, és menyegzőinek egyik főszereplője: az életfa. Miért volna ez idegen a néptől? Életfa ott nincs, ahová betört a bóvli. Bartók a tiszta forrásra hajolt, zenéjéhez úgy vett erőt. Persze, az ízlések különbözők: kinek Bartók, kinek Zerkovitz. Ahol pedig már nem tudják, mi az életfa, tessék megismertetni velük. Vissza kell adni a népnek, ami a népé, ahogy Bartókék tették. A sokszor emlegetett „anyanyelvű” szobrászat sem születhet meg másként.
Ez az én „elit”-szemléletem és hitem is. Papp Antalt pedig szellemi anti-mecénásnak tartom. Békítő szándéka hiábavaló, sőt azzal, hogy törpíti és tompítja a kérdéseket, megnyilatkozása káros.
Elitellenes szemlélete összerogyik végleg, mikor hivatkozik például Vörösmartyra, Vajdára – ugyanis ők elit-szellemek. A jelenkor elitjei sem az égből valók, a népből küzdötték föl magukat, s akár van pecsétes megbízásuk, akár nincs, mint költők, művészek, szakértők: a népet képviselik törvény szerint.
Néhány szó a közvélemény-kutatásról. Illik tudni, hogy a pályamunkák kb. 50 cm-es makettek. Nagyon gyakorlott szobrászi, építészi szem s értő elme kell ahhoz, hogy valaki a mütyüröket monumentálisnak lássa. Tehát hasztalan szavaztatna meg a tanács, vele most már Papp Antal is, akár hetvenezer embert!
Tudtommal négyévenként választanak tanácsvezetőket. Mi lesz, ha az új vezetők, mint az előzők is, a nép érdekeit képviselik törvényesen, de ízlésük merőben más már? Ezer évet jelölő emlékműnek legalább ezer évig kell állnia, nem lehet négyévenként újraválasztani még törvényesen sem.
Nagylelkűség-e a vezetők mecénássága? Saját zsebükből fizetnek talán? Ez az emlékmű, kivételesen, Magyarország ügye.
A megoldás útját keressék illetékesek, a nem-hivatalosak is. E pillanatban a következő a helyzet: Székesfehérvár mint város, elsőrangú. Emlékműve, mint a zsűri mondja, elhibázott, tehát másodrangú. A mű prókátora gyenge érvű, tehát másodrangú prókátor, a mű ismerete nélkül is, mert nyájasan megnyugszik a tanács döntésében. És mindez így együtt: szomorú.
Meghökkenve olvastam Major Máté Nagypanel és tulipán című írását: Élet és Irodalom, szeptember 27., első oldal. Szól az új építészeti törekvésekről általában, konkrétumok nélkül. Meghatóan és hitetően kezdi el, hogy szereti a fiatalokat. Egyetlen példát említ, a paksi erőmű lakóházait. Gépkocsival „röppenve” közelíti meg a terepet, s megdöbben a nagypanelen kivirágzó „tulipántól”. Én csupán meghökkenek a fejtegetésétől, hamarosan elmondom okát is.
Nem hittem soha, hogy Major Mátéval vitába keveredhetek, mert egyaránt becsülöm mint embert s teoretikust. Egyebek közt írásainak is köszönöm, hogy szereztem némi fogalmat az építészetről, annak égető kérdéseiről. Tudok az anyagi gondokról, lakáséhségről, a lehetőségek korlátozottságáról stb. Így hát nem én írom le először, hogy új építményeink, lakásaink ridegek, embertelenek, főleg azért, mert művészi megformálás híján valók. Mintha tizedrangú zord és üzleties Bauhaus-betonbanya tojta volna tele ivadékaival hazánkat. Ezekhez képest Gropius házai s a mondriáni ihletből származó művek valóban a lángész csodái, kecsesek, poétikusok. Gropius egyébként nem is a legnagyobb építész. Ismerem néhány mondását, idéz közülük Major is. Ismerem Breuer Marcel 1934-es zürichi előadását, iránymutató lehet, de csak egyfajta építészethez, a Bauhaushoz. Régi istenek ők, s nem biztos, hogy igazuk van. Breuernek egyetlen dologban biztosan: 1967-ben meglátogatta hazánkat, s látva a sok építészeti szörnyűséget: megdöbbent s elkeseredett, mi lett az ő hittel fűtött forradalmukból: a sivatagi sivár ház meg az üresen fityegő eszme. Megdöbbenünk és meghökkenünk. Vajon lesz-e emberi, korszerű építészetünk, ha a megújító törekvéseket nem becsüljük, nem segítjük, sőt röhej tárgyává lealacsonyítjuk.
Szívesen vettem volna, ha Major említ jó példát is, nemcsak rosszat. A pécs-orfűi hétszintes forráskutatói építményt. Én meghatódom szépségétől, mert nemcsak a tájjal, hanem a kozmosszal is harmonizál.
A pécsi csoportból tervezte egy fiatal építész, ugyanaz, aki a paksi lakótelepet is.
Magam is megkaptam a csoport kiállításának meghívóját. Ebből idézi Major „hitvallásukat”, amit nem ők írtak, hanem a Hajdúszoboszlói Művelődési Központ. Ez tipográfiailag is érzékelhető. Mégis, lássuk, mi a tévedés ebben a „hitvallásban”.
Hagyomány és korszerűség harmóniáját kívánják megvalósítani, mint Bartók a zenében, József Attila a költészetben. Major kijelenti, hogy ez az építészetben lehetetlen. Nem hiszek az ilyen kinyilatkoztatásban. Mert az építészet nem független a többi művészetektől. Ezek örökös kölcsönhatásban léteznek, fejlődnek, segítik egymást, sőt egyetlen nagy egységet képeznek. Gropius figyelmeztet, hogy emberség fogja át a népit, nemzetit egyaránt. Helyes. De nálunk se emberséges, se nemzeti, se népi stílus. S ha akad fehér hollóként, az is egyedi megvalósulás. Minek nevezzük hát a japán, finn építészetet? A taskenti Művészeti Szövetségek Központja micsoda? Major kijelenti, hogy nincs haladó népművészeti hagyományunk, csak hagyományaink vannak. Erre is csaknem bólintok, ha nem úgy folytatná, hogy a népművészet nem megtartó erő. Nem szükséges említenem az ellenérvek sokaságát. Ha a török világban nem szólt volna az anyanyelvi dal nálunk és déli szomszédainknál, bizonyára ma nem léteznénk. Nem a feudalizmustól, nem a kapitalizmustól védte meg a népet, de megtartotta az életnek, a jövőnek. Ilyen értelemben megtartó erő és haladó hagyomány. Miért ne lehetne az egyik út a népművészet csiszolt formáinak gyümölcsöztetése? Igaz, versben, kottában nem olyan vérre és pénzre menő, mint az építészetben. Bartók Bélának inkább hiszek, mint Breuer Marcelnak. József Attilának is, aki szerint a nemzet közös ihlet. Breuer 1934-ben a népművészeti formák hasztalanságát bizonyította. Így akaratlanul is malmára hajtotta a vizet a Horthy-éra historizáló stílusának, amit a kezdeti szocreál folytatott, amit ő is szívből utált.
De hol a tulipán? Nézem az épületek fotóját nagyítóval is, de nem találok semmilyen virágot. Hát csak engem vert volna a sors, hogy nincs bennem képzelet, asszociatív képesség? Én emberi figurákat látok, erősen stilizált, hatalmas emberi alakokat. Frontális szerkesztésben a homlokzaton. Oldalnézetből pedig emberi profilokat. A magasfeszültségű vezetékek tartócsigáit inkább, mint bármilyen virágot. Mendemonda hírek, hogy ezek az alakzatok mázolva vannak a vakolatra. Én úgy tudom, hogy a panelek öntésekor acélsablon határolja le a formát, s vízzel verik ki a cement felső részét a kavics közül. Tapintható plasztikai lelemény tehát és nem mázolmány. A költségtöbblet csekély, és ez igen megfontolandó szempont. Első lépésnek ez az építészet elfogadható, becsülendő. Ha más elmulasztotta, elmondom én, hogy az újabb paksi lakóházak alaprajza igyekszik a külső képzéssel szerves harmóniára törekedni. Vizsgálok két házcsoportot, az egyik sivatagian kopár, a másik ornamentikát visel. Az utóbbiban laknék szívesen.
Kiderült s érezhető, hogy a művészetekben általában, mostanában a filmben, színjátszásban, de másutt is, sportban s egyéb területeken bajok vannak. Szerintem minden összefügg.
Az építészeti kritikusnak a tájékozottság totálisan szükséges. És a megcsontosodás mindig konzervatív és retrográd. Major Máté lelkesülten szereti a fiatal építészeket. Lelkesedése azonban összeférhetetlen a tövises vesszővel, amellyel atyaian fenyegeti, sőt képen veri őket az ártatlan és nem látható „tulipán” miatt is.
Major Máté most is a tulipánról beszél. Ugyanazt mondja, amit legelső írásában, de igen hosszan. Megjegyzi, hogy a virágot képletesen használja. Attól félek, csak azért tulipánoz, hogy hatásosabban érvelhessen.
Nekem még 15 évecske építészeti gyakorlatom sincs, mint neki, költőként mondom véleményemet. De a műfaji különbözőség nem számít most: esztétikumról is szó van. Az ember legyőzte a követ, pedig nem ő hozta létre. Megteremtvén a vasbetont, euforikus örömében megszédült, rabja és balekja lett. Néha akadnak lángeszű építészek, akik humanizálják ezt a rideg és hasznos teremtményt. A küzdelem tart. Feleletet vártam arra, miért nincs emberi és modern építészetünk. Sóvárgom a bátor tájékoztatást, mert néhány év csak, s már négymillió ember lakótelepen él. Eddig az derült ki, hogy Major mégiscsak a sivatagos falak apostola. Írásomból bárki láthatja, hogy nem a szerkezet ellen szólok. Nem óhajtom a cafrangokat, tán 30 éves költői gyakorlatom is bizonyítja. Miért nincs nagy mércével mérhető építészetünk? Fejletlen építőipari technikánk miatt csupán? Kényes a kérdés, ha annak szögezzük, aki több évtizede teoretikus, tanszéket vezet, és az Építőművészek Szövetségének elnöke volt sokáig. Szereti a tanítványait, ők viszont nem szeretik, mert tévútra lépnek. Furcsa viszony. Sok itt a miért. Remélem, akadnak, akik meggyőzően válaszolnak. Az egyik miértre magam is felelhetek: unják a tanítványok a Bauhaus-nosztalgiát. Unják a babái a Keler „alkotta” háromszögletes bölcsőt, mert abban az agyvelő is szögletessé válik. Hiszen ma már a Bauhaust a hívei is más-más módon értelmezik. Ha Major még most is a Breuer-utánzatú csőbútor-széken ringatózik, nem jó a Mesternek sem. Eltörölve immár az ország építészeti arculata. Jellegtelenségben egyedüliek vagyunk a föld kerekén. Ő kijelenti, hogy a társművészeteknek fittyet hányva, az építészet megáll a saját lábán is. Úgy látom, nálunk nem áll meg. A Bartók-párhuzam dolgában a szubjektív ítéletet, a „tetszik – nem tetszik”-et avatja perdöntőnek. Vártam nagyon, hogy legalább imádott stílusából említ példát, hazait, mait. De nem teszi. Ugyan miért? A Bauhaus-eszme és megvalósítása közt egyre nagyobb a szakadék. Nem a közösségi világ kincsévé lett: a kapitalizmus kisajátította. Emberközpontúsága elveszett. Moholy-Nagy mondotta, hogy számukra nem a tárgy a cél, hanem az ember. Ilyen értelemben az emlegetett nagy eszmétől nem idegen a paksi kísérlet.
Major válasza számomra nem meggyőző. Ha meggyőzne: az Egyedül Üdvözítő Bauhaus-Egyház domini-canusa lennék. Így hát bátran elszenvedem, ha a paksi atommáglyára küld is.