Koccintás

Kis krónika a fordításról^*

Rokonomnak érzem régóta García Lorcát. Bár a teljes költői arculatnak sokáig csak néhány szimpatikus vonását ismerhettem. Végül is az 1957-es Lorca-kiadás bemutatta a nagy költőt és a remek drámaírót. Tavaly Tolnai Gábor kérésére lefordítottam a „Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött” című nagyszabású versét. Így még közelebb kerültem hozzá. E fordításban én őt sirattam. Mennyi mártírköltő a XX. században! Mit érdemelsz, világ, ha költőidet is kivégzed! Jóság, szépség, hallatlan költői merészség, tűz, tündérkedés – ez ő, ha hirtelen s röviden jellemezni akarom. Indulatait, hangját meglelem Ady, Csokonai, Balassi verseiben is.

Fordítanám a Cigányrománcokat. Lonca azt mondja, hogy a románcoknak csak az első néhány darabja cigány, a többieknek csak az alaptónusa az. A vérző Andalúziát akarta kifejezni. Vallomásaiban alig találok mást, a románcokra vonatkozót. Annál többet beszél a cigányfolklórról. Gyönyörű tanulmányt szentel a cante jondónak. A cante jondo primitív, rövid cigánynépdal, s mivel a cigányok másutt nem énekelik, tekinthető spanyolnak is. A cante jondo a szenvedély éjszakája, nincs panorámája, csak holdja, szele, sikolya van. Költészetének fő-fő táplálója a cante jondo.

Miért írt románcokat? Szám szerint 18-at. Van köztük 120 soros is. Tulajdonképpen epikát írt versben, hátat fordítva a kísértő villámfényű cante jondónak. Hogy ne legyen unalmas, miben bízhatott? Szent indulatának erejében és népében. 1930-ban előadást tartott Habanában ilyen címmel: A „duende”. Zárójelben: Játék és elmélet. Méltatom és idézem azért, hogy rámutassak, Lorca mit fogadott el művészetnek, mit tartott a művészet lényegének. A duende nem múzsa, nem angyal, nem ördög. Idézi Goethét is: „Titokzatos erő, amit mindenki érez, de egyetlen filozófus sem tud meghatározni.” Az ő megfogalmazásában a duende költőibb, plasztikusabb: „…perzseli a vért, mint egy üvegszilánkos kenőcs… arra vár, hogy a vér legutolsó szobáiban ébresszék fel… hogy elhessentsék az angyalt, belerúgjanak a múzsába… el sem jön, ha nem lát lehetőséget a halálra… játszik a táncosnő testével, mint szél a homokkal… új tájakat és ismeretlen hangsúlyokat keres, illata, akár a kisgyerek nyáláé; megtiport fű és medúzafátyol szaga árad belőle.” Nem félt, hogy unalmas lesz. A duende az unalom legnagyobb ellensége. Bízott saját duendéjében. Én bízok az enyémben. Lefordítom.

Kicsit félek az azonos asszonánc-rímektől. Ez a spanyol románcban hagyomány. Képesek egyetlen rímpárral a végletekig verselni. A Szent Rafaelben egyszer átvált, ezt értem, mert a kétarcú Córdobáról beszél. A Szent Gáborban szintén átvált egyszer, de az okát kitalálni nem tudom. A spanyol csendőrök románcában, ez a leghosszabb vers, végig egy rímet használ. Tiszta zenei kompozíció A lovas Don Pedro komédiája, itt legalább háromszor átvált, logikus. Nekik az egyríműség afrikai, ázsiai dobszó, vontatottsága végül is izgalom, nagyfeszültség. Attól függ, mit kísér. Szeretem a hűséges fordítást, ragaszkodok az eredeti rímeléshez, sőt sok esetben a spanyol rímhangzókhoz is. Ez már az én ügyem, külön passzió, nem tartozik a műfordítás problémáihoz. Kosztolányi valahol azt mondja, hogy a műfordítás olyan, mint a zsákban futás. Igaz. De hőstett és gyönyör is lehet, ha a zsákban futó nem nagyon marad el a szabad futótól. A hasonlat mégis komikus, illik a rossz műfordításra.

Félelmem feloldódik, hiszem, hogy a románcok tartalmi ereje, a képek sorozatos izgalma engem is megment az unalmasságtól, mint ahogy Lorcát.

„A szív, mely rőt”. Ezt egyik Nyugat-nemzedékbeli költőnktől olvastam. A legnagyobbak is gátlástalanul mertek mely-ezni. A próza sajnos nem élhet nélküle. De a legbonyolultabb vers is nélkülözheti. Javára válik. Szülőföldemen ezt a szót nem hallottam soha. Az iskolában találkoztam vele. Örökre idegen marad. Szégyenlem, hogy régebbi verseimben néha használtam. Fordítás közben állandóan beleütközök a szegény mely szócskába. Versben sok idétlenséget okozhat, lazít, megtöri a szabad áradást. Arra haragszom, aki használja. Változatait nem kedvelem. A Cigányrománcok ezer sorában, ha jól emlékszem, ikertestvére is csak kétszer szerepel, egyszer így: Tengerdörgés az a visszhang / amit ver a szitok-átok.

Szerettem volna foglalkozni a Cigányrománcok képeivel, velük kapcsolatban a szürrealizmussal, kubista hatásokkal. Azzal, hogy Lorca mint zenész és képzőművész miképpen használta fel románcaiban is a művészeti forradalmak eredményeit. Erről bővebben akarok beszélni. De Lorcáról is van még mondanivalón. A románcokból most csak néhányat adhatok közre, ízelítőnek.

Nincs bocsánat^*

Nincs bocsánat a halálnak, mert García Lorcát idő előtt elvette tőlünk. Nem bocsátunk meg a halál ibériai kupecének és hentesének, mert Lorcát az enyészet konyhájára lökte. A szabadságnak, létezésünk egyetlen értelmének hóhérai, tehát „a költők örök ellenségei”, azok ölték meg Lorcát. A bűn a zsarnokságé, a szégyen az emberiségé. „Hej, Federico García!”, sikoltott fel a drága Radnóti a hírre, hogy költőt öltek Granadában. Micsoda visszhangzó udvara van e sikolynak: a barbár halál már akkor meggyűrűzte Radnótit is! És az is megdöbbentő, hogy Lorcát a halál emelte látószögünkbe, mint fekete szenzációt. Nagysága már magyarul szóló műveiből is kiderül. És nem a mártírság tette naggyá, hanem a mű: objektív esztétikai tény, vegye tudomásul az ingerülten öklelő ellenvetés, legalább úgy, mint egy torreádori kardot.

Lehetne leltározni és latolni külön-külön a nagytüzű verseket és drámákat, a költészet doktorára valló tanulmányokat, és mert az életműhöz tartoznak: a vérbojtos szürrealista rajzokat is. Elgondoltam azonban, mit mondanék róla, ha időben nagyon megszorítanának. Mit tisztelek benne, mit tartok lényeginek? A nagy hőfokú szenvedélyt, az Adyéval nagyon rokon tüzet. Azt a tündéri vakmerőséget, ami a suhanc Rimbaud-t röpítette világgá. A spontaneitást (megmunkálva!), ami annyira idegen a középkori spekulációtól. Lorca az öt érzék poétája. Bár versei közt hiába keresel ars poeticát, prózájában ilyesmit olvashatsz: „Mi, latinok pontos körvonalakat és látható titkot akarunk. Formát és érzéki valóságot.” Alkotói nyugtalansága tiszteletre méltó és figyelmeztet: „Mindent inkább, mint mindig ugyanazt a tájat nézni!” És a lorcai mű harmóniájának semmi köze a hintaszékhez. Ott lebeg valahol vörös por és fekete ég közt, mint egy szerelemtől mérgezett pacsirta. Doktorsága pedig olyan természetű, hogy például a négyszáz évig értetlennek vélt Góngorát, a metaforák barokk mesterét értelmezni tudja. Törvényeit fölfedve, nemcsak bájolva oktat, hanem okul maga is. Mert Góngora nélkül románcai nem volnának ilyenek. A cselekmény csak váz, tudatosan rejti, a románc döbbenetét a képek adják. Karácsonyfát díszít, de nem szaloncukorral és cukorbarival. Szédítő tükröket rak fel, tőrt, vadkanagyarat, csendőrkard-szelte szellőt, hajfonatot, véres karmazsin nyakkendőt s teleholdat: a vérző Andalúziát. És elviszi Rivera diktátor ablaka elé.

Manuel de Falla, zene és zeneelmélet neki csak azért kellett, hogy fölfedezze magának az igazi cigánydalt, a cante jondót, mint a szenvedély éjszakáját, ahol középszer nincs – hogy ez a dal a lírában példája legyen.

A spanyolok e Lorca-versre valószínűleg azt mondanák: van benne duende. A duende valami tüzes kobold, és nem múzsa, nem angyal. E két utóbbi Lorca szerint kívülről jön. Az angyal malasztot ad, a mű erőfeszítés nélkül megvalósul. A múzsa diktál, olykor súg, az intellektust is fölébreszti, ám gyakorta ellensége a költészetnek, mert túl sokat utánoztat, szögletes trónra ülteti a költőt, és elfelejteti vele, hogy bármely pillanatban megehetik a hangyák, vagy egy nagy arzénrák eshet a fejére. Hol a duende? A vér legutolsó szobájában, s az igazi harcot vele kell megvívni. Íme, a poeta doctus e játékos, de borzongató elmélettel az igazi művészet eredetéhez jut, ahol már a tudós megnémulni kényszerül. Ő a duende megszállottja, vakmerő szürrealista kapcsolódásokkal versbe igázza az apokaliptikus New Yorkot is. Napjainkban Ginsberg, a beatnik-költő azért tud oly megrendülten üvölteni, mert két nagyság szolgált neki talapzatul: Whitman és García Lorca. Noha mindig új csapásra tört e nyughatatlan spanyol, nemcsak szenvedélye, de összegező ereje is segítette. Mert legnagyobb verse is, a Siratóének, költői eredményeinek hatalmas ötvözete. Nem ismert országhatárt, mégis eredendően spanyol. A spanyolok drámájának micsoda feszültségét adja csak ebben a két sorában is: „Ó, fehér fal, Spanyolország! / Ó, kín fekete bikái!”

Mikor kísérték a csendőrök, a szeme könnyes volt, azt mondják. Félt volna a haláltól? Nem hiszem. A riadalom nem a férfié lehetett, hanem a költőé. A megíratlan dalok, a füstté vált ábrándok, tervek mardosták azokat a fekete szemeket. Nincs bocsánat a halálnak.

Dylan Thomas^*

Dylan Thomas a XX. század legnagyobb hatású walesi énekese. Tanítványa ő a látomásos William Blake-nek, a szimbolista Yeatsnek. Húszéves korában megjelent első versei már sejtetik egy nagy tüzű arkangyal-költő vonásait. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik minden percüket költőien akarták leélni. Dylan Thomas élete így lett különös legendasorozat, s mert hiányzott belőle az önkímélet: végzete korai és tragikus. Gyönyörű fizikumát az alkohol gyalázta ronccsá. 1953-ban, amerikai körútján delíriumban halt meg, de röviddel ezelőtt, mint mondják, egy rózsacsokorra bukva megvakult. 39 éves volt ekkor, s hogy hány megíratlan remekművet vitt sírjába, azon hasztalan töprengenünk. Az életmű azonban így is teljes. Nagy organikus egység, mintha a világmindenség energiái működnének benne. De Dylan Thomas a kozmosszal birkózik, azt gyúrja a verseibe, egyetlen szent cél érdekében: minden az embert szolgálja. Témái az örök költői témák: szerelem, születés, halál, kozmikus méreteikben sem vesztik el emberi vonásaikat. A század legszégyenteljesebb korában, a második világháború alatt, s később is, már az atomhisztéria kezdetén, megőrizte emberi hitét – s dobogóról dobogóra lépve szenvedéllyel hirdette is azt. Amikor a költők közül sokan nihilbe fordultak, ő így vallott: A világ sosem marad ugyanaz, ha egy jó vers hozzáadódott. A jó vers segítségére van a mindenség formájának és értelmének átalakításában. Dylan Thomas versei nem egyszerűek, képsoraikkal, gondolatáttételeikkel sajátságosan bonyolultak, valamennyi szüntelen, merész és alázatos küzdelem a világ megragadásáért, példaadás a modern kor emberének.

Mielőtt a versek szólnak^*

Hölgyeim és Uraim, Költőtársak, tisztelt Közönség! Mielőtt a versek átveszik a szerepet, engedjék meg, hogy prózában üdvözöljem Önöket. Szeretném hinni, hogy e nagy versfesztiválon végül is az én beszédem lesz az egyetlen próza. Ami a versek bevezetését illeti: szívesen vállalom és végzem föladatomat, de mindenekelőtt a külföldi költők nevében köszönetet mondok a megtisztelő meghívásért, baráti fogadtatásért a Rendező Bizottságnak.

Akik először vesznek részt e találkozón, máris láthatják a vers-szeretők, a vers iránt érdeklődők sokadalmát, és jó érzéssel máris megállapíthatják: jó helyre jöttek.

Sztruga városa, a tiszta vizű Drina hídja immár szimbolikus fogalmak a világ költőinek. Maga a Sztruga szó esztergát jelent, s nem mulasztom el a szép alkalmat, hogy e szóval utaljak hivatásunkra: valamennyien az emberi tudat formálóinak valljuk magunkat. Ha akadna is valaki, aki a költészet kollektív és humánus szerepében kételkedne, még az se mondhat le arról, hogy önmagát alakítsa a gond, a gondolat, az önismeret vídiakéseivel. Így akaratlanul is emberi értéket ad a világnak, ha igazán költő.

A Drina hídja méltán kapta az Emberiség Hídja elnevezést az itt megfordult költőktől. Minden híresztelés ellenére úgy látszik: nem tudunk lemondani a szimbólumokról. A drinai híd esetében nem is akarunk. Hiszen róla is fölhangzanak a versek, messziről idesereglett különféle költők vallomásai, de mind az emberről, az emberi kínról, a boldogság meg a teljesség vágyáról, a nyugtalanságról, a holdutazások korában is a legnagyobb ellentétpárról: a zsarnokságról, szabadságról. Legyen jelkép továbbra is a Híd, adjunk minél több erőt e jelképnek, tartson össze legalább minket, költőket, s hiszem, hogy így is népeket köt össze.

A költők megértik, megérthetik egymást. Ez nem illúzió, nem az ünnep kedvéért koholt frázis. Érveink történelmi tények. Mai tapasztalataink pedig még inkább meggyőznek arról, hogy szerte a világon nyílt vagy rejtett egyezsége van a költőknek. Mi ellen? Miért? A brutalitás ellen, a szellem áldott gyümölcseiért. Mert egyetemes már a veszély. Mert például a modern találmányokkal anakronisztikus figurák is rendelkeznek. Egyetértünk ebben mindannyian: realisták, szürrealisták, strukturalisták, beatek és egyebek, noha egyébként költői bunkercinkből ellenségesen figyeljük egymást, de harcunk csak ártatlan metafora a vérontó csatákhoz képest.

Hölgyeim és Uraim, Költőtársak, jó helyre jöttek! Bizonyos vagyok, hogy a következő napok még inkább megerősítik ezt az érzésünket. Hiszem, hogy hazatérve nosztalgiával gondolnak e gyönyörű helyre, tán hasonlóan Konsztantin Miladinovhoz, akinek száz éve írt verséből idézek befejezésül:

Szóljanak tehát a versek!

Heti jegyzet^*

Akik keresik, meglelik egymást. Az erdélyiek könyvheti sátrából hirtelenül elkelt az a mű, ami után magam is kutattam. Írója is tüneményként viselkedett, pedig látni szerettem volna. Így később kedvemre jött az üzenet, hogy az erdélyiek szívesen várnak a Szabadság Szállóba.

– Belőled csak egyet nyomtattak, Sütő András, könyvedből pedig igen sok ezret, személyeddel a találkozás mégis könnyebb.

– Te is dugáru vagy nálunk, mint nemrég a nyloning – vette föl András a kesztyűt, a szív-alakút.

Pohár mellett kölcsönösen megjegyeztük, úgy tűnik, régóta ismerjük egymást. És: nem vagyok-e véletlenül közülük való, mert látnak olyan jegyet is rajtam. Zöldselyem nyakkendőmre mutattam félszegen, mert ezt Tamási Áron viselte egykor. És elmondtam, ha poharamban igazi bor van, a selyem-nyelv csücske is kap néhány csöppöt: tessék, Áronka! Jegyes vagyok, igen.

Válaszomat, most már levélszerűen, így folytatom: Bár az arcon is kiüt a szándék, valósága a betűben virágzik igazán. Betűim szerint vagyok testvéretek. És rokonaim nyugosznak ott, ahova évenként eljártok „világítani” a boldogultaknak és magatoknak. Gyújtatok fényességet, arcotok ezért ragyog. Értem ezt már műveitekre is. Irodalmatok megújuló, főnixi mozdulatokat végez. És jó az, ha a jó könyv kapós, mint András cseresznyepiros bölcsője: nem kerül padlásra, hanem házról házra jár, nemzedékeket ringat és állít lábra.

A jövőre nézvést is jók a jelek. A napokban jött a hír: irodalmi lapjaitok – az Utunk és A Hét – nálunk is rendszeresen kaphatók lesznek az újságosoknál. Rendes vevőtök leszek, ígérem. Így, ha lélegzetet vesztek, mi halljuk. Minden más: legenda csupán. A betűben mindig megtaláljuk egymást. Üdvözlet.

Jóra kell fordítani…^*

Magyar költőket mutatunk be önöknek, határainkon túl élnek: Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Romániában. Mi testvéreinknek valljuk a más nyelvű költőket is, műveiket szívesen tolmácsoljuk, ismertetjük és elismertetjük mint szellemi értékeket. Ugyanezt miért ne tehetnénk meg olyan költőkkel, akik testvéreink az anyanyelv, eme édes és keserves kötelék szerint is.

Az ő verseiket lefordítani nem kell. De, hogy a szónál maradjunk, az eddigi szomorú helyzetet igenis jóra kell fordítanunk – nevezetesen úgy, hogy a magyarul írt vers, bárhol is keletkezik a világon, hogyha érték: akkor számon tartassék és elismertessék gyakorlatilag, tehát hivatalosan is magyarnak. Itthon és külföldön egyaránt.

E szép cél érdekében ez a mostani műsor a Magyar Televízió első és üdvözölni való lépése.

A költők bemutatását szívesen vállalom. Elemző méltatást idő híján itt nem végezhetünk, nem is a mi dolgunk.

Elsőnek két vajdasági költő szólaljon meg Újvidékről. Fehér Ferenc a magyar költészet realista örökségét őrzi. Tolnai Ottó a modern, avantgardista hagyományokból táplálkozik.

Pozsonyból Tőzsér Árpádot mutatjuk be. Érzékeny idegzetű alkat, rokona József Attilának. Kassai illetőségű a fiatal Batta György. Kötetlen és rímtelen verseket, szabadverseket ír, egyébként atléta.

Évszázadok óta létezik és virágzik az erdélyi irodalom, költészet. Lényege ma is változatlan, lényege ma is a küzdelem a megmaradásért. (Kányádi, Páskándi.)

Mindig meghatódva olvasom a legifjabbak írásait. Hála a sorsnak, szüntelen jönnek az új és újabb tehetségek. Szépek, erőteljesek, gerincesek. Ilyenek az erdélyiek közül például Király László és Farkas Árpád.

„Rendezni végre közös dolgainkat / ez a mi munkánk és nem is kevés” – mondja József Attila 1936-ban. Ezt a szép ügyet viszik ők előbbre verseikkel, egyéb literátori tevékenységükkel. Szólnak okosan, és kiáltanak is a megoldásért.

A ma esti műsor együttes költészetük legelső szemléje és ünnepe hazánkban.

A hazai költők nevében szeretettel és jókívánsággal üdvözlöm személyüket. Így köszöntöm azokat is, akik nem tudtak megjelenni.

Kérem, szeretettel és figyelmesen hallgassák verseiket.

Testvéri költők^*

Szívesen vállalom, hogy itt a Fészekben testvéri költőket üdvözöljek. Mivel a nyomtatott meghívó nem tájékoztat pontosan az est jellegéről, szereplőiről, kötelességem bejelenteni, hogy magyar költőket mutatunk be önöknek, olyan magyar költőket, akik a szomszédos szocialista országokban élnek.

Testvéreinknek valljuk a más nyelvű költőket is, különösen a Duna-mentieket, mert azonos történelmi sors méretett ránk, mert költőkhöz méltóan egyetértünk a sokszor, de nem általunk meggyalázott szabadság fogalmában. Ezért műveiket szívesen, a legjobb tudásunk szerint fordítjuk, ismertetjük és elismertetjük mint kitűnő szellemi értékeket.

Ugyanezt miért ne tehetnénk meg olyan költőkkel, akik testvércink az anyanyelv édes és keserves köteléke szerint is! Az ő verseiket lefordítanunk nem kell. De, hogy a szónál maradjak, az eddigi szomorú helyzetet igenis jóra kell fordítanunk, mert ezáltal magunkat becsüljük meg. Jóra kell fordítanunk a helyzetet úgy is, hogy a magyarul írt költészetet, bárhol keletkezik is, bátorkodjunk magyarnak nevezni. Számon tartassék és elismertessék gyakorlatilag, tehát hivatalosan. Külföldön is, ami nemcsak tőlünk függ, de főleg itthon, mert ez természetes és nemcsak irodalomtörténeti követelmény. Alap a megbecsülésre az is, hogy ezek a költők több millió magyart mint nemzetiséget is képviselnek túl a határon.

Helyzetüknél fogva, mivel nemcsak a magyar, de más nyelv közegében is élnek: fontos szerepük vari és lehet a közvetítésben, eszményi egymásra-találásban, mely a Duna-menti népeknek egyre inkább létérdeke. Hogy az idegenség gondolata és érzése irtódjék, ne pedig lelkek fertőződjenek és vesszenek.

Koccintás^*

Ködölt a Vitosa és talpalta már a cipőt a nyirkos őszi levél. És éppen akkor feketedett meg az első Kennedy vére. A Bambuk nevű kávéházban találkoztam a költővel, Georgi Dzsagarovval, hóna alatt az USA-elnökök története. Erőtől, dühtől, elhivatottságtól ragyogott. Királyfiúi gráciával mozgott, beszélt – mint aki új cárságot fundál a fejében. Tán bántotta mosolygásom, mert konyak-párbajra hívott… Bastille!, kiáltott fel, megtudván, hogy születési dátumunk azonos: 1925. július 14. Találkozásunk óta fordítom verseit.

Egy koccintás erejéig szeretném elrabolni tőle az időt, elébe teszem ezt a korai versét is magyarul. – Ha nem tudnád, most ötvenévesek vagyunk. Élj soká erőben, mint a Sztára Planina! És igyekezz többször eljutni édesanyádhoz!

Halhatatlanul^*

Déli szomszédainkat az egyetemes európai kultúrkörből szinte teljesen kiszakította az ottomán impérium, s hervasztotta félezer évig. A vesztett 1389-es rigómezei csatában a hősök java hullt el, s az irodalomra tolult a sírszagú félholdas égbolt. Ezeket a népeket szenvedélyes élni akarásuk mentette meg. Ha már nincs elég kard: az erő ott ragyog az anyanyelvben. Ahol a lelkek zömben török hitre tértek, ragaszkodván az anyai szóhoz: nem cseréltek nyelvet.

Az anyanyelv magas foka az ének, szent és igazi összetartó erő. Képzelettel, parabolákkal, csudaesetekkel dajkál nemzedékeket, új hősöket. Tanulságos megjegyeznünk, hogy a pravoszláv egyház, ami egyébként a kultúra fellegvára, rengeteg kolostorában az ellenállás fenntartója is – ez az egyház a nép költészetét nem becsülte, annak ősi elemei okán, sőt pogánynak, ördöngösnek ítélte, akár az eretnekséget. Mégis, a nép költészete azóta is tiszta elevenség, halhatatlan. Goethe és Herder a múlt század elején fölfedezte a szerbek balladáit, a világköltészethez sorolta. Goethe nyomán Kazinczy és Kölcsey is fordította őket németből. Sajnos, a miénket nem hallotta meg nyugatra hegyezett fülük, pedig a magyar ballada ott bongott feketén közel a tornácaikhoz. Divat lett a folklór már akkor. De az igazi föltárást, az értékek megismerését a XX. század tűzte föladatul, pontosabban jelenünk. Vonatkozik ez a délszlávok népköltészetére is.

Az úgynevezett magas költészet vagy műköltészet kezdetét jelzi a középkori legendák versbe fogása, fordítása és a zsoltárköltés. Ugyanakkor a trubadúrok is példaképek. A hattyúnyakú kalmár-gályák a petrarcai mintát is hozzák az Adria habján, főleg az olyan cserebere-helyre, mint Raguza, a mai Dubrovnik. Nemcsak városban, kolostorban születik a költészet. Verselnek, míg van államiság, az államférfiak, a királyi asszonyok is. A magyar költészet kapcsolatai a horvátokéval, szerbekével kimutatható századokon át. Balassi sólymos és hattyús verse, az Aenigma, egy horvát virágének nótájára készült. Zrínyi Miklós, a költő, otthonos volt a horvát poézisben, nem csak a magyarban s latinban. Midőn a török után az osztrák karmolta magához a déli terület javát, az igaz tehetségek jóra tudták fordítani a rosszat is nála. A bécsi centrifugában sorsok, más-más nyelvű költők találkoztak, s kötődtek barátságok. A barátság motívumát hangsúlyozni igen fontosnak tartom e műsorban, ahol a délszláv költészet története még csak vázlat sem lehet. Leginkább XX. századi költészetükből merítünk, a mennyiséghez képest csöppöt ugyan, de szivárványosat. Miroslav Krleža nyomában a progresszív hullám, a partizánmozgalmuk, fölszabadító háborújuk termett nagyszerű költőket, mint Ivan Goran Kovačić, Oskar Davičo, Bláže Koneski. Később pedig mint Vasko Popa, Miodrag Pavlović, Kajetán Ković, Petre M. Andreevski. A nagy történelmi sorsfordulót nagy költőnevek virágozzák. De a példás költői-emberi tartás, a szabadság konok szerelme költészetükben máig is meghatározó. Halhatatlanul című műsorunk szeretne tisztelgés lenni déli szomszédainknak a barátság jegyében.

A Darázskirályról^*

Ez a gyűjtemény: válogatás, mégpedig azokból a fordításaimból, melyek az elmúlt tíz évben kerültek ki a kezem alól. Az első és nagyobbik rész: spanyol, angol, észak-amerikai, kubai, francia, bolgár, román, orosz és régi kínai versek; a második rész: balkáni népköltészetek. Korábbi műfordításaimból csak néhányat, szám szerint ötöt iktattam közéjük. Íme, előttem a csupa vers ötszáz oldalas könyv – benne mennyi energia, nappalom és éjszakám! Ha életemnek ezt az évtizedét kellene megírnom, fordításaimat venném elő, mert valamennyiről tudom: mikor és milyen körülmények közt készült – bajaimra, örömeimre, ügyeimre emlékeztetnek, és azért is, mert ez a munkafolyamat szinte szakadatlan. Költő létemre eltűnődhetek e fordítás-tumultuson, mert én műfordító nem akartam lenni soha. A nagy elődök példájára nem hivatkozhatom, mert csak később lett nyilvánvaló előttem a műfordítás ismeretgazdagító költői és esztétikai haszna. Az első lépésekre a kíváncsiság indított, éppúgy, mint más mesterségekhez. Most naivan kedves emlék sugárzik bennem: tízéves vagyok, egy román szövegű dalt hallok unokabátyámtól, aki Erdélyből szökött át a katonasor elől. Kiderül, hogy e dal eredetije magyar: Tenyeremen hordom, lehozom a csillagot én! Hát ilyesmi is van a világon? Hogy a rejtelmet fölfedjem, a két szöveget leírom egymás mellé, megszámolom a betűket, számuknak nyilván egyezniök kell, mert itt van elásva a kutya, aki még énekel is! De a betűk száma nem egyezik, a titok létezik tovább, mert a szótagról, a szótag nagy hatalmáról semmit nem tudok, nemhogy a prozódiáról! Későbbi próbálkozásom, már középiskolás koromban, egy Heine-vers: Du bist wie eine Blume – majdnem műfordítás. Említettem fentebb, hogy a kíváncsiság indított – de a mesterség titkainak fölfedése, a sokféle vers-mechanizmus ismerete nem elég a jó műfordításhoz. Kell ahhoz még annyi minden, hogy szinte elszomorító. Tapasztaltam, hogy erőfeszítéseim sikeresebbek, ha kihívásnak tekintem a műfordítást, olyan párharcnak, amit két költészet, két nyelv egymással vív. Az idegen félnek eleve előnye van, s nekem már győzelem az is, ha nem maradok alul, ha foggal és körömmel bár, de megközelítem a tökéleteset, a lehetetlent. Minden kínon túl fő-fő gyönyöröm az lenne, ha fordításaim java a magyar irodalom részévé válhatna.

Versfordításaimról^*

Könyvem szerkezetét nyelvek, népek szerinti ciklusok adják. Ez az elv kizárta azokat a munkáimat, melyek számszerűleg nem biztosították a ciklusos arányt. Látva ezt a szerkezetet, az olvasó sejtheti, mi érdekelt engem a világköltészetből. A hitelesség nem romlik azzal, hogy sokszor megbízásból fordítottam, mert csak azt vállaltam mindig, ami vonzott. Bár erőmhöz, időmhöz mérten sokat dolgoztam, a bennem gyarapodó költészeti világképet ez a könyv nem fejezheti ki, csak csekély hányadát mutatja. Vonzóan gyönyörű, fordításra váró vers létezik még annyi, hogy megszólaltatni magyarul: egyetlen élet kevés. Végzik ezt a munkát kitűnő hazai műfordítók együttesen.

Alapja ennek a kötetnek az 1968-ban megjelent Darázskirály című gyűjteményem. Ciklusait bővítettem azóta, s hozzáadtam új részeket svéd, német, jugoszláv és lengyel fordításaimból. A Darázskirály (Kondor Béla festménye) jelképes cím volt, a fordítói tevékenységet akartam érzékeltetni vele: ahogy a darázs a mézet, a fordító az idegen szellemi édességeket rabolja meg. Az ilyen rablótámadások nem károsítanak senkit, az ilyen agressziót szívesen veszik a népek, főleg a kicsik.

Túl azon, hogy a hazai kultúrát gyarapítja a műfordítás, lehetőséget ád a párhuzamra. Beismerésre késztet, ha némely költői értékek léteznek másutt is, vagy magasabb fokon kifejezést is nyertek. Ilyenkor kiderül, hogy önteltségünk teljesen alaptalan, és jobb, ha még nagyobb erőfeszítésre sarkalljuk magunkat. A fordítás, bár olykor a hazai költői szabadalmak elsőbbségét cáfolja meg, igazán arra jó, hogy kimutassa: a világ költői igenis rokonok a humanitásban.

A zene, a tánc, a képzőművészet nem kötődik nyelvhez, fordítani, sőt újrafordítani nem kell. Igazán csak a verset kell feldarabolni, ereit föltépni, halálra kínozni, hogy újraszülhessük, magyarul. Mert az egy akol és egy nyelv csak ábránd. Az idővel változó nyelv s a változó fordítói fölfogás értékben szüntelen kérdésessé teheti a versfordítást. Így hát az én munkáimra is tűzhet kérdőjeleket az idő. Hiába jelentem ki, idézve könyvemet tanúságként: én teljes erőmmel ragaszkodtam formai és tartalmi hűséghez, és igyekeztem magyarul szóló jó verseket alkotni éjszakáimban.

Költő létemre eltűnődhetek e fordítás-tumultuson, mert műfordító nem akartam lenni soha. A nagy elődök példájára nem hivatkozhatok, nem lebegett előttem a szent cél, amit a nagyok általában s méltán kijelölnek maguknak, hogy majd egy nemes gesztussal magyarított kincseket raknak a nemzet asztalára.

Az első lépésekre a kíváncsiság indított, mint más mesterségekhez. Most naivan kedves emlék sugárzik bennem: tízéves vagyok, egy román szövegű dalt hallok unokabátyámtól, aki Erdélyből szökött át a katonasor elől. Kiderül, hogy a dal eredetije magyar: Tenyeremen hordom, lehozom a csillagot én. Hát ilyesmi is van a világon? Hogy a rejtelmet fölfedjem, leírom a két szöveget egymás mellé. Megszámlálom a betűket, számuknak nyilván egyezniök kell, mert itt a kutya elásva, aki még énekel is! De a betűk száma nem egyezik, a titok létezik tovább, mert a szótagról, a szótag nagy hatalmáról semmit nem tudok, nemhogy a prozódiáról. Későbbi próbálkozásom, már középiskolás koromban, egy Heine-vers: Du bist wie eine Blume – már majdnem műfordítás.

Költő-sorsom kényszerűsége, hogy 1958-ban Rimbaud-hoz, majd Lorcához nyúltam, persze nem önként, csak megbízásból. S meggyőződtem magam is, hogy a fordítás nem idegen tőlem, örömet is ád. Ez a folyamat máig szakadatlan.

Tapasztalatom s gyakorlatom elég nagy, de egy-egy új föladat előtt nevetségesen szűzen és árván ácsorgok ma is. A mesterség, a versmechanizmusok ismerése nem elég a jó fordításhoz. Kell ahhoz még annyi más, hogy kétségbe ejthet. Erőfeszítéseim sikeresebbek, ha a más nyelvű verset testvéri kihívásnak tekintem, mely költői önérzetemet érinti, de igazából a magyar nyelvet készti próbatételre. Könyvemben ha akad becsülendő munka, érte az anyanyelv dicsértessék.