Adok nektek aranyvesszőt

Egy varázslat emlékére^*

Sokszor gondolok a hófehér Zsána Nikolovára. Emlékszem: asztalnál ül, ablaka tárva, kívül tavasz van, zöld fátylú jegenyék lengenek, sárga és fekete madarak a párjukkal csatáznak. De ő hátat fordít a tavasznak. Előtte könyvek, mind kinyitva, bolgár költői művek, s a népköltészet. Az igazi arcvonásokat még nem ismerem. Ezért szálltak le a könyvek az asztal síkjára, készülődnek ellenem, a szívemért, s biztos, hogy magyar elfogultságom ellen is. A hófehér Zsána nekem olvas verseket. Nagy a fölvonulás, az ostrom nagy. Zsána bálványként ül, semmi színészi gesztus, hangja erősen ritmizál, szemei izzanak. Így lobbantja fel Javorov öngyilkos tüzeit, Debeljanov vérmes pompáját, Szmirnenszki suhanc-romantikáját s dühét a zsarnokság ellen. Elég volna ennyi is, meggyőzött, legyőzött. De nincs pihenés, nincs kegyelem. Jön a népköltészet. Zsána torkából végzetes szenvedély tolul fölfelé: pirinyó kápolnából a bizánci angyal. Fekete a sörénye, fehér gyöngyfüggöny a szárnya, akár a jégverés. Elhagyva a fogak küszöbét, az angyal nagyra növekszik, minden mást eltakar. Kuksolok a fekete hajsátorban, temérdek gyöngyben. A hang megidézte a középkort. Misztika, kardok, zászlózivatar, vér. Jön Kralj Marko, csákóján hét tükör, szemöldöke tóparton pióca. Jönnek a szegénylegények, a félhold sorvasztói. Megjelenik a fortélyos Radul, menyasszonyruhájából halál suhog a kéjenc basára. Megnyit a hang egy sírt, itt a halhatatlan szerelem. Nikola és Malamka képében – egymást ölelve hevernek… Végül is irgalmat kapok. Fehér szél ront be az ablakon, így nevezik, mert a Fehér-tengerről támad. A fehér Zsána mögött magasan világít a Vitosa hava. Lentebb az erdő homályában fényrobbanások. Képzeletem szerint egy vadkan röfög magából csillagokat, orrán picike lila szoknya reszket, egy feltúrt ibolya. Zsánától elbúcsúzom. Szeme mintha ezt mondaná: menj és ülj le asztalodhoz, háttal a tavasznak, a szenvedély tavaszáért. Vagyis: fordítsam le magyarra a hangot, amit tőle hallottam. Előttem egy dal, milliók alkotása, de én azt hiszem, egyetlen nagy lélek találta ki valaha, olyan, mint Zsána Nikolova. Beborít a fekete hajsátor újra, hallom a hangot, leírom ilyenképpen:

A bolgár népköltészetről^*

A bolgár népköltészetet 1951-ben fedeztem fel magamnak, hosszabb szófiai tartózkodásom idején. Meghatott fürgesége, robusztussága, költői vakmerősége. Tétovázás nélkül fordítani kezdtem. Munka közben szinte állandóan éreztem, hogy amit csinálok, az nem egyszerűen műfordítás. A papírra vetett soroknak a magyar népköltészettel rokon hangon kellett szólniok. Ha az eredeti énekeket sikerült magyarul s méltón megszólaltatnom, ezért engem semmi dicséret nem illet. A dicséret azoké a dalos nemzedékeké, akik századokon át alkották és alakították a magyar népköltészetet. Kudarc, ha ért, annak személyes gyarlóságom az oka.

A fordítás nekem mint költőnek arra volt jó, hogy egy népköltészet lényegét jobban megismerjem. Noha a bolgárokéról van szó, gyakran gondoltam arra, hogy a népköltészet még napjainkban is ösztönözhet, hasznos lehet a legújabb lírára. Költészetünk története mutatja, hogy különböző korokban más-más módon hatott, hol romantikájával, hol realizmusával. Hatása azonban, kivéve a nagy egyéniségeket, inkább áldatlan volt, mint áldásos. Egyszerűsége együgyűséggé, muzsikája csingilingivé silányult az avatatlanok kezén. A népköltészet ilyenfajta lejáratása még tart manapság is. Sok-sok arcát ismerni kellene végre. Cifrálkodása mellett észrevenni ékességét, realizmusa mellett absztrakcióit, világossága mellett rejtett áttételeit, jámborsága mellett égre lövő szentségtelenségét. Ritmusában a lélegző elevenséget.

A bolgár népi epika egyik ősi versformája a hosszú soros bugarstica, 15–16 szótagos sor, a cezúra a nyolcadik vagy a kilencedik szótag után következik, tehát eléggé szabad. Ez a forma a szerb-horvát népköltészetben még a XVIII. században is elevenen élt. A bolgároknál sokkal előbb elaggott, így írásban is kevés van rögzítve az ilyen ritmusú énekekből. Eredetét meghatározni lehetetlen, noha elnevezése (bugarstica=bolgáros) révén könnyen bolgár származásúnak mondhatnánk.

Az epikában leggyakoribb forma a tízes (4+6). Némely bolgár kutató szerint ősforma, amiből újabb ritmusok keletkeznek a cezúrás feleknek egy-egy szótaggal való megtoldásával vagy kurtításával.

A másik tízes: az 5+5-ös (3+2, 3+2) gyakorisága annál érdekesebb. A nálunk kialakult ilyen mértéket (középkori verseinkben) az olasz gregorián-énekek hatásának tulajdonítják némelyek, nem egészen meggyőzően. A bolgár népköltészetben ez a ritmusképlet általánosan használt, illik a nyelvhez, jövevényformának nem tekinthető.

Az újabb epika, a hajdutének, a balladák java része, de a líra is leggyakrabban használja a fürge 5+3-as képletet. Jellegzetes bolgár forma. A másik nyolcas, a 4+4-es különös határozottsággal uralkodik az ünnepi dalokon, énekeken. A tizenkettesek és a tízesek azonos részekre választva, rímmel is ellátva adják a szintén jellegzetes hatosokat vagy ötösöket.

Teljesen szabad ritmusúak a bájolók és a mi dunántúli regösénekeinkhez szövegükben igen hasonló karácsonyi és újévi kántálók.

A rímelés sohasem szabályos. Néha három-négy sor is azonosan csendül, vagy szalad rímtelenül. Ezért a bolgár népi ének, népdal csak ritkán tagolható versszakokra.

E könyv nyolcévi munkám eredménye. 1953-ban Szablyák és citerák címen körülbelül a fele már megjelent. E kibővített anyagot is csak ízelítőnek szánom a bolgár népköltészet kincshalmazából.

A népköltészet ösztönző ereje^*

Tudtommal a szomszédaink népköltészetének olyan nagyszabású bemutatója, mint az Egyetemi Színpadon Jancsó Adrienne kitűnő előadóestjén, még nem történt nálunk. Ennek oka lehetett a múltban a mértéket nem ismerő nacionalizmus, amely viszolygott tudomásul venni e népek értékeit. De elődeink a szomszédos népköltészetekből nem is fordítottak annyit, hogy képet adhattak volna azok mérhetetlen gazdagságáról.

Megemlítjük és nem dicsekvésként mondjuk, hogy már a kezdet kezdetén költőink szívesen fordítottak, hogy Balassi néhány dalocskát magyarított, hogy 1570-ben a Béla király és Bankó leánya című balladát a semptei névtelen lefordította – ahogy ő mondja: „Horváttul magyarra nem régen fordéták, sebes Vág mentiben Sempte városában.” – Később Kölcsey is átültetett egy-két szerb balladát. A népzenekutató Bartók példaadóan áttörte a nacionalizmus gátját, átlépve a paraszt küszöbét a szomszédos országokban is. És micsoda kincseket talált.

Az elmúlt 10–15 évben bolgár, szlovák és román népköltészeti antológiák sorra jelentek meg. Csak a tény kedvéért mondom, hogy a bolgárokét magam fordítottam, most pedig egy délszláv antológián dolgozom.

A fordítás nekem mint költőnek arra volt jó, hogy egy népköltészet lényegét jobban megismerjem. Gyakran gondoltam arra, hogy a népköltészet még napjainkban is ösztönözhet, hasznos hatású lehet a legújabb lírára. Költészetünk története mutatja, hogy különböző korokban más-más módon hatott, hol romantikájával, hol realizmusával. Hatása azonban, kivéve a nagy egyéniségeket, inkább áldatlan volt, mint áldásos. Egyszerűsége együgyűséggé, muzsikája csingilingivé silányult az avatatlanok kezén. A népköltészet ilyenfajta lejáratása tart még manapság is. Sok-sok arcát ismerni kellene végre, cifrálkodása mellett észrevenni ékességét, realizmusa mellett absztrakcióit, világossága mellett rejtett áttételeit, jámborsága mellett égre lövő szentségtelenségét. Ritmusában a lélegző elevenséget.

Adok nektek aranyvesszőt^*

Hét éjszaka már csak a káprázatoknak élek. Kápolnavirágok, mennybe vitt lányok, befalazott nők meg bagolyasszonykák szorítanak. Most Fekete Ren Katák, Fehér Lászlók, Márton Szép Ilonák sorsa az enyém. Hét éjszaka már itt ülök álmatlan a dunai ködben. Lehóhérolt kezek úsznak rám, kósai rózsáktól fájdul a fejem. S kölykeim szép kis hurkáit dögmadarak húzzák ágról ágra. Mert hét éjszaka már olvasom a Balladák Könyvét.

Mert ma is élő balladákat olvasok a nagyon megapadt Dunánál.

Olvashatok, mert férfi akadt Erdélyben, hűségesen elszánt, aki eleven énekeket gyűjtve, aranyvesszőt ad: Verjétek meg a temetőt! Támasszátok föl anyátok, árvák! Csapjátok meg azokat is, akik meghúzták a halálharangot a balladára.

Ez a férfi egymaga többet lejegyzett balladát, mint az előtte járók együttesen. Többet, mint a szorgalmas elődök másfél századon át. És az övéi éppoly gyönyörűek szövegükben s dallamukban. Fölmutatja a pentatónia előtti réteget is: a tetraton hangsorokat.

Innen, a csodálatosság tövéből, az örök alapról megítélhetjük magunkat. Átkot is mondhatnánk azokra, akik elkenik az emberi drámát, akár szavakkal bánnak, akár szavakkal etetnek.

De most a csodálatosság tövéből dicséret szóljon az emberről, aki aranyvesszőt ad, s igazi kincseket. Pedig lakása sincs, semmije nincs. Ezért minden az övé. Ilyen ember a legjobb őrködő, virrasztónak a leghűbb. Éjszakára felszáll a vonatra. Vonat a szállása. Utazik a kiszemelt énekesekhez Kallós Zoltán. S mire a sebek is megvirradnak, megjelenik. Énekre nyitja a lepecsételt szájakat is.

Viszi a megörökítő magnószalagot Gergely Maglóhoz, Kánya Kati özvegyhez, Deák Ilonához, Szép Székely Marihoz. És megáldja őt a legszebb zengéssel, ódon aromával: Szályka Rózsa.

És hitet adnak neki és nekünk a még báránykahangú ártatlanságok: Eke Annuska, Kristály Anna.

Hét éjszaka már csak a káprázatoknak élek.

Szálon megyek…^*

Ez a dal népköltészetünk egyik realista, világosan áttekinthető darabja. Mondhatnám úgy is, hogy egyszerű. Általában egyszerűnek nevezik a népdalt, mivel a nép egyszerű gyermeke költötte. Ebben a dalban a szerető szálfákat úsztat a vízen, tutajon utazik egészen Szegedig. Valóban egyszerű, de népdalban nem mindig utaznak ilyen egyszerűen. Csak egyetlen példát említek: „Elment elment az én párom, messze elment egy fűszálon.” Szálfán utazni, vagy fűszálon elmenni: csuda nagy különbség. A népdalban minden megtörténhet, akárcsak a legmodernebb versekben.

De maradjunk a Szálon megyek, nem szekeren kezdetű dalnál, ami éppen realizmusával gyönyörű. Nyolc sor az egész, mégis mennyi mindent kifejez. Könnyen fölfedezzük, hogy a kifejezést ellentétpárokkal erősíti. Az első versszakban a csendes vízi utazást állítja szembe a rázó, zökögtető szekerezéssel. Olyan büszkén, ahogy például a huszár vélekedhet a sarat taposó bakáról. Csakhogy ezt a büszkeséget a második versszak fájdalmasan megkontrázza. Kiderül, hogy hiába az előkelő utazás, nem tud a legény a szerelmével találkozni, mert noha vasárnap van, dolgoznia kell, mert nem szabad ember, mert szolga.

Amilyen tiszta e dal emberi és társadalmi tartalma, olyan tiszta a költőisége. Azzal, hogy ellentétekre épül, csodálatos természeti és költői légkört teremt. A rögösség és a simaság, a zaj és a csönd, a szárazság és a víz ellentétét, ugyanakkor harmóniáját. A vízen terjedő ünnepi harangszó és a munka hétköznapisága így együtt ritka költői erőre vall.

Rímei kiválóak. Egyetlen esetben használ ragrímet: „Harangoznak a toronyba, ne várj babám a templomba.” A szabályos négyes tagolást is csak egyetlenegyszer töri meg: „de a szál csendesen megyen / Szegedig a folyóvízen.” És ez a szép benne: a vízfolyás fenségét hangsúlyozza. Feltűnően sok alliterációt használ. Szálon megyek, nem szekeren, / mert a szeker megráz engem, / de a szál csendesen megyen / Szegedig a folyóvízen.

Állítólag ősköltészetünkben a szavak elejének összecsengése volt a rím, rokon népeink népköltészete tanúsítja. Nálunk a sor végi csengés ma sem lényeges. Ez a népdal tehát ősköltészetünkből is őriz valamit.

Lélegző elevenség^*

A folklór a nép kultúrájának alapja, mondhatni: örök alapja, noha a társadalmi, történelmi körülmények, melyek létrehozták, úgyszólván teljesen megszűntek. Ha a népköltészetről szólunk, tudnunk kell, hogy benne teremtődtek meg először a költészet törvényei, az első költői kifejezések, nyelvi és ritmusbeli fordulatok, a népi és nemzeti karaktervonások. A kozmopolita költészet ezeket a vonásokat nem tartja fontosnak, „világszínvonalra” törekszik, a jellegtelenségeket gyűjti egybe, ezért nem ad új színt a világköltészetnek. Goethe nem erre gondolt, inkább a sokszínűséget, gazdagságot jelölte új fogalommal: világirodalom.

Első szófiai tartózkodásom idején, szerencsémre, a bolgár népköltészettel kezdtem megismerkedni. Meghatott fürgesége, robusztussága, költői vakmerősége. Habozás nélkül fordítani kezdtem. Kezdetben a szókincsemet is a népköltészetből szereztem, ez meglepő volt sokaknak. Már akkor felderengett bennem példaként Bartók Béla, aki a népzenei gyűjtést határon kívül is folytatta, így a Balkán-félszigeten, Kisázsiában, Észak-Afrikában. Manapság a folklór divat lett szinte az egész világon. Az értékek tiszta szándékú megismerése mellett azonban a sznobság és kalmárkodás is helyet kér ebben a mozgalomban. Az úgynevezett magas költészet története mutatja, hogy különböző korokban más-más módon hatott a népköltészet: hol romantikájával, hol realizmusával. Hatása azonban, kivéve a nagy egyéniségeket, inkább áldatlan volt, mint áldásos. Egyszerűsége együgyűséggé, muzsikája üres csingilingivé silányult az avatatlanok kezén. A népköltészet ilyenfajta lejáratása még tart manapság is. Sok-sok arcát ismerni kellene végre. Cifrálkodása mellett észrevenni ékességét, realizmusa mellett absztrakcióit, világossága mellett rejtett áttételeit, jámborsága mellett égre lövő szentségtelenségét. Ritmusában a lélegző elevenséget.

Tudtommal először Strausz Adolf adott ki magyar fordításban bolgár népköltészetet, 1891-ben Budapesten. Saját gyűjtése volt, Bulgáriában jegyezte föl, közölte az eredeti darabokat s azok fordításait is. Ezek a fordítások már nyelvileg elavultak, de akkor fontosak lehettek a megismerés szempontjából. Gyűjtéséből magam is fordítottam néhányat, például a Momcsil és Vukasin című hőséneket.

Nem tudom pontosan meghatározni, miképpen hatott alkotói tevékenységemre a bolgár népköltészet, ahogy a magyar népköltészet hatását sem. Ez talán a verselemzők feladata volna. Mindenesetre elmondhatom, hogy soha nem jutott eszembe a népköltészet utánzása, óvakodtam attól is, hogy a tőle kapott impulzusokat demonstráljam. Annyit azonban megállapíthatok, hogy nem naivságából, hanem összetettségéből s szabad asszociációiból tanultam, s példának tekintettem kifejezésbeli bátorságát.

Az ideális az lett volna, ha a bolgár klasszikus költőket a maguk idejében ismertük volna, vagyis műveiket lefordítottuk volna. A fogadtatás és hatás is nyilván nagyobb lett volna. Az elmúlt húsz évben ezeket a mulasztásokat megszüntettük. A magyar olvasóközönség megismerte a klasszikus bolgár értékeket, világirodalmi látóköre ezzel szélesedett. A két nép közötti barátság és szövetség révén nálunk a mai bolgár költészetnek alig vannak publikációs gondjai, így irodalmárok, irodalombarátok, olvasók idejében tudomást szerezhetnek róla. A költészet hatása azonban nehezen lemérhető. Adatokat erről mondani nem tudok – csak írótársaim, ismerőseim és a magam véleményének adok hangot, amikor azt mondom, hogy a mai bolgár költők tavaly megjelent antológiája: fontos tény, valóban sokrétű, emberi és szocialista, mindenképpen időszerű költészetet mutat nekünk.

Botev és Petőfi hasonlóságát már nagyon régóta emlegetjük, még azok is párhuzamot vonnak, akik vajmi kevéssé fogják föl az emberi tett és a költői szó egységét e két hasonló költészetben. Véleményem szerint mindketten örök érvényű példát adtak emberi magatartásból. Ez a magatartás morális is, meghatározza az írást, az írás pedig kényszeríti, kötelezi az embert, hogy ne tagadja meg szavait, még akkor sem, ha halállal fizet ezért. Számunkra külön öröm, hogy a két nagy példakép közül az egyik bolgár, a másik magyar.

A szocialista társadalomban a költő is egyvalaki a népből. A legtöbb embertől abban különbözik, hogy gondolatait, emocionális hullámzásait művészi fokon fejezi ki. Közönség és költő közt a kapcsolat azért teremtődik meg, mert a költészetből, mint más művészetekből is, elsősorban a személyes sors beszél. A kapcsolat ideális esetekben azonosulássá változik, itt kezdődik a költő felelőssége.

Én sohasem éreztem annak szükségességét, hogy kapcsolatot teremtsek a néppel. Ez a kapcsolat születésemmel megteremtődött. Ellenben vannak esztétikai problémák, amelyek ezt az úgynevezett kapcsolatot kérdésessé tehetik, nem a költőben, hanem a költő műveit kommentáló személyekben. Az egyszerűség, világosság, általában a költői realizmus kérdése naponta fölmerül. Hiszen a költő nemcsak magának, saját csoportjának ír, hanem nagyon sokaknak, szeretné, ha minél többen megértenék, csak így szerezhet verscinek érvényességet. Manapság a hagyományos és konzervatív vers nagyon sokaknak erőfeszítés nélkül fölfogható, de könnyen el is feledhető. A megszokotthoz idomítani a költészet új törekvéseit, akár kívánságban is, valóságos vétek. Sem a hagyomány, sem a költészeti folyamatosság elve nem ír elő ilyen törvényeket. A folyamatosság szempontjából a csupán tradicionális vers nem létezik, s mert nem teremt új értékeket: a jövőben nem tekinthető hagyománynak. Az nem lehet igaz, hogy a XIX. század versideálja örök érvényű legyen. Ha nem törekednénk szüntelen az újra, nem volnánk századunk gyermekei. Ilyen értelemben a kapcsolat nép és költő közt az esztétikai nevelés problémája is. Bizonyos vagyok abban, hogy gondjaim az új ember, emberiség gondjai is. Tapasztaltam, hogy vannak, akiknek bármiféle költészet idegen, akár egyszerű, akár bonyolult. Ezek a versre süket lelkek. De ők is éhesek valamilyen formában a szépre. Például szabad idejükben szüntelenül fényesítik a kocsijukat. Megfigyeltem valakit, aki szombatonként fazékban főzögeti áhítattal a motorbicikli láncát a fáradt zsiradéktól.

A mai természettudományos és technikai forradalomban az ismerethalmazok szinte hegyekké növekednek bolygónkon. A tudományos tapasztalat azt mutatja, hogy egy-egy felfedezéssel a rejtélyek nem fogynak, inkább sokasodnak. Ilyen értelemben a teljes megismerés: maga végtelenség. A költő szívesen kiáltana fel: lassabban, emberek, mert nem a megismerés jelenti a boldogságot! De a költő nem lehet fék, mert tudja, nem gyalázhatja azt a küzdelmet, amely kezdettől fogva az ember lényege.

Igen, a természettudományok megelőzték az emberi szót, a költői szót is a megismerésben. De vigasztalódjunk: az emberi élet nemcsak képletekből áll, ezért szükség lesz ezután is a művészetre, a költői szóra. A szó nélkül nem történhetett meg semmi a történelemben. Állítólag a gondolat, a képi és képleti tevékenység is nyelvi eredetű az agyvelőben. Szükség lesz ezután is a szóra, ez kétségtelen. Általa megértik egymást a tudósok, mi is megértjük őket és viszont. A végzetes veszedelem akkor jön, ha a masinériák megalkotják a tudománynak is fölfoghatatlan nyelvüket, ha összeesküsznek ellenünk. A technikai civilizáció kettős arcú, hermafrodita képződmény. Felhasználásától függ, hogy emberséges-e vagy emberellenes. Ebbe a felhasználásba még beleszólhat a költészet szava is olyanképpen, hogy etikus és emberközpontú.

A szomszéd népek népköltészete^*

A megismerés, megértés, megbecsülés gondolatát annyi gáncs és gyalázkodás érte a Duna-tájon, hogy a szégyenkezés még ma is időszerű. De itt a tettesek utódaikban sem szoktak elpirulni. A gyilkos indulatok XX. századában először éppen Ady Endrét pecsételték hazaárulónak, nem magyarnak, mert kimondta az egymásrautaltság igéit. Jutott Bartók is pellengérre, és nemcsak a hazaiak dühétől, mert a magyar népzenén túl a szomszédékét is merészelte megismerni és ismertetni… A román kolinda-gyűjtések közt ma is az övé a legteljesebb, a legigényesebb mű, mégis a saját költségén Bécsben kellett kiadnia.

A bartóki sugallat erősen ösztönöz a népköltészetek fordításában is. Ma már a megismerés és összehasonlítás, a beavatottak jóvoltából, szellemi és művészeti gyönyörképpen megadatik millióknak.

A népköltészet a nép lelkületének hiteles történelme. Megalkotójáról, a földművelő-pásztorkodó népről ad képet évszázadokra visszamenőleg. Mondhatnánk ezredéveket is, hiszen legősibb darabjai a pogány időkre utalnak. Ott keletkeztek az új nap, az új év, a tavasz köszöntői. Épp így ősköltészet a ráolvasó költészet is. Minden természeti népnél a szómágián alapuló hit ellenszere a bajnak és rontásnak.

A középkorban az oszmán uralom villámmal verte a virágzó balkáni kultúrákat. Csak a szájhagyományra támaszkodó népköltészet a nép egyetlen szellemi megnyilatkozása. Az éneket nem lehetett megláncolni. Ilyen értelemben a népköltészet a legrejtélyesebb ellenállás mindenütt, ahol idegen hatalom rendelkezik. Az anyanyelvet megőrző, tehát a megmaradást szolgáló erő.

Ha a népköltészet a nép érzelmi életének, tehát a hiedelmek, szokások, félelmek, szenvedélyek, szenvedések és remények történelme – akkor a népköltészetek összessége a legemberibb történelemkönyv.

Ha pedig ráismerünk rokon és azonos vonásokra, ha összehasonlítjuk e költészeteket a miénkkel, rájövünk: más népekben is szerethetjük és becsülhetjük önmagunkat.