Az aggodalom legyőzése
Deres majális*Tizenhárom esztendő verseit gyűjtöttem össze e kötetbe. A Galambcsőrök, Az angyal és a kutyák című ciklusok versei, kevés kivétellel, most jelennek meg először. Ennek két oka van. Első kötetem összeállításakor, 1949-ben, a költészetről alkotott fölfogásom s valamiféle szégyenérzet zárta el javarészüket a megjelenéstől. A másik ok: a kézírásos füzeteim néhány darabja már jóval előbb eltűnt a különböző kollégiumi szállásokon. Írásaim többsége szerencsére ismét visszakerült hozzám. A verseken itt-ott vigyázva javítottam. Néhol szócserékkel, új címekkel, strófák elhagyásával segítettem rajtuk. A javítások tartalmi és formai, ritmusbeli lényegüket nem érintik. E könyvben közölt verseket vallom enyéimnek. Szövegük végérvényes.
Budapest, 1957. november 10.
Interjú, 1965*Népköltészet, népi-nemzeti költészetA paraszti származás a magyar költészetben hosszú időn át úgynevezett népies hangvételt és népköltői magatartást tett kötelezővé. Mi a véleménye a paraszti származású Nagy Lászlónak erről a hangvételről és magatartásról?
Nekem a népköltészet többet jelent mindenfajta népi költészetnél. De félreértés ne essék, nem ítélkezem értékekről, nem vitatom a népiek irodalomtörténeti jelentőségét, a népiséget, mint magatartást érinteni sem akarom. Mióta verset írok, célom a kifejezés plaszticitása, erőteljessége, merészsége. Mindez kapcsolatos a formával, metaforával, ritmussal. Átkozott és babonás konzervált őskori szokások közé születtem a Bakonyalján. Ott nevelődtem mesék és balladák közt, a bájolók parancsoló ritmusában, a házra támadó regösénekek niagarájában. Verseim néhány vonása innen való. S volt módom tüzetesen megismerni a balkáni folklórt, némileg az oroszt, spanyolt, angolt, úgy is mint műfordító, s nem utolsósorban a cigányt, a magyarországit és balkánit. Szolgáltak nekem ezek is. De alig jutott eszembe, hogy írjak utánzásokat vagy változatokat, ahogy tették ezt a romantika korában, vagy költészetünk hanyatlása idején, a századfordulón és később is. Ma a zenében burjánzó népdalfeldolgozásokat a tehetetlenek iparának tartom. Bartók és Kodály az eredeti alakzatokat tisztította meg az újkori szeméttől, hogy a kincset visszaadja a népnek és nemzetnek. Visszaadták. Bartók művészete engem más síkon ösztönzött. A folklórban az édes és könnyű sablon helyett kerestem az összetettebb, dinamikusabb szöveg- és dallamritmust, az abszurditásig teljes képet, a szentségtörést, a komor, de szabad lelkületet. Nekem a népköltészet okulás és bátorítás, rokon azzal az ösztönzéssel, amit adhatnak a legerőteljesebb költőink, a bármilyen értelemben herélőkést nem tűrők: Ady, Vörösmarty, Berzsenyi, Zrínyi. Noha költészetem visel népi jegyeket is, nem tartom magam népi költőnek, sem stílus és téma szerint, sem a szó néptribuni értelmében. Egyébként ez a fogalom csak arra jó, hogy vele kategorizálni lehessen. Mint mérce hovatovább csak a nótafák megmérésére alkalmas. Majdnem így jártunk a nemzeti költő fogalmával is. Illene tartalmi jelentésüket ma is komolyan venni. Tisztelem azokat a költőket, akik ilyen indítékokkal (néha ilyen koloncokkal) az egyetemes költészet szintjére törnek. A közérthetőségUtóbbi években írt versei nehezen érthetők. Nem gondolja-e, hogy ez leszűkíti költészetének hatókörét?
Némelyek régóta szeretnék elhitetni, még velem is, hogy költészetem nem szól a tömegekhez. Egyszer a televízió bemutatta két versemet, a József Attila, s a Rege a tűzről és jácintról címűeket, verseim közül szinte a legnehezebbeket. A beérkezett sok levél tanúsíthatja, hogy „országos” hatásuk volt. Irodalmi esteken is tapasztalom, hogy verseim megragadják az embereket. De a népszerűséget sem tartom mérvadónak. A magam nevében írok. Értendő úgy is, hogy írásaim következményeit vállalni tudom. A magam nevében írok, s ha egy társadalmi óhajnak, akaratnak, akár fölháborodásnak sikerül hangot adnom, annak szívből örvendek. Bizonyos vagyok, hogy verseim sokakhoz szólnak. Tudom azt is, hogy néhány írásom sokaknak nehezen fölfogható vagy majdnem érthetetlen. De nem mindig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és a renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ők is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért. Én a mesterségek iránt mindig tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik az én mesterségemet csúfondáros tiszteletlenséggel illetik. Megvetem azokat, akik egyetlen hivatásuknak érzik, hogy untalanul egyszerűségből vizsgáztassák le a költőt. Ők azok, akik elhanyagolják saját szakmájukat. Ők felejtik el „egyszerűen” a kéményt a házról, a szennyvízlevezetőt nem a kanálisba torkolltatják, hanem „egyszerűen” az anyaföldbe. Miattuk kell megtanulnom a bádogos- és lakatosszakmát, a vízvezetékszerelést, ők vizezik a tejet, és miattuk mocskos a lépcsőház. Ezek kinevezik magukat a közvélemény képviselőinek, mindig és mindenütt felszólalnak, több levelet termelnek, mint a mocsári fűz. Ők nem a szolgálatra figyelmeztetik a költőt, hanem taszítanák a legrútabb szolgaságba. Időszerűség, erkölcsVerseiben gyakorta találni időtlen, elvontnak tűnő erkölcsiséget.
Hiszem, hogy a mának írok. Közvetlenül és közvetve is. De csak azt írom verssé, amit regényben, vezércikkben, értekezésben, filozófiai tanulmányban elmondani képtelenség. Különben nincs szükség versre. A hazának ma élő állampolgára vagyok, nem csodalény, nem marslakó. Ha szólok, a mai ember jaját búját, küzdelmét vagy haragját mondom ki mindenképpen. Nem törődöm az örökkévalósággal, de egyet szeretnék: verseim a jövő nemzedékeknek okulás végett dokumentumai legyenek egy költőről s erről a sokat emlegetett máról. – Erkölcsi normáim világosak. Aki olvassa verseimet, rájuk talál, szívesen veheti őket, vagy megütközhet rajtuk. Erkölcsi normáit a szocializmus a közösség érdekében hirdeti megtartandóknak. Ha a szocializmus azt követeli, ne rabolj, azt is jelenti, ne rövidítsd meg a közösséget. Ha a szocializmus azt mondja, ne ölj, akkor úgy is értem, hogy a földre tervezett üdvösség már vérontás nélkül is elérhető. A szocializmus a nagy tömegeknek ígéri az anyagi és szellemi felemelkedést. Nevezheti-e bárki polgári moralizálásnak, ha felháborodok közönséges kupecek civilizált megdicsőülésén! Nem folytatom, mert szocialista moralistaként sem akarok feltűnni. Erkölcsi tételeket megénekelni nem szoktam, de verseim etikai vonatkozásaira kényes vagyok. A költő hatalmaAkinek ilyen szigorú, sajátos normái vannak az erkölcsről, mit tenne – játsszunk csak el a gondolattal –, ha hatalma volna?
A költő hiszi, hogy hatalma van. Ez eredendő vonás. Történelmünk elején a varázsló költő is volt. Hatalma volt a közösségen, sőt, hitte, erőt vesz a természeten. Egy-egy vállalkozás sikerét biztosította, mert edzette, előkészítette a közösséget. Ha a vadászat balul végződött, méltán leüthették. Hála a munkamegosztásnak, én, mai „varázsló” méltán elégedett lehetek, ha hatalmam van a szavakon, mondandómon. Ma, ha hatalmam volna, angyalbrigádokat vezényelnék a földekre. Mert úgy látom, az elszármazott munkaerőket visszavonni az iparból s más helyekről nehezebb. Kapálják meg a cukorrépát, kaszáljanak ezek az angyalok, keverjék a moslékot a disznóknak, hordják be a fagyos kazlakat a hófúvásokon át, mert a vénemberek már haldokolnak. Ha hatalmam volna, még több önállóságot adnék azoknak, akiket az illet. – Ha hatalmam volna, nem kezelném elit ügyként az irodalmat. Ha hatalmam volna, széttépném a protokoll-listákat, mert ha hatalmam volna, se tudnám széttépni az igazi tekintélyeket. Ha hatalmam volna, a bölcsődéktől az aggok házáig biztosítanám az állampolgárok korszerű esztétikai nevelését. Megszerettetném s nem megutáltatnám a fiatalokkal az irodalmat. Személy szerint nem törekszem hatalomra. Ilyen hatalmam ha volna: elveszteném, Verseimben hatalom van. A magyar költészet ma is gazdag, tartalmas, életképes és nagyra törő. Nem alábbvaló a külföldi költészeteknél. Nem sóvárgom a nyugati költők szabadságát. Ami emberi döntéseimet, költői szándékaim eddigi megvalósítását illeti, máig is szabad vagyok. Szabad vagyok, s nehéz tapasztalataimmal több is vagyok, mint általában a nyugati kortársaim. Ezek a tapasztalatok nem valók mindenkinek, s nem kívánom, hogy megszerezzék őket, sem a ránk ferdén néző „szabadok”, sem a velünk rokonszenvezők. Az irodalmi kritikárólÚgy látszik, a költészethez a szó legtágabb értelmében több tehetsége van, mint a társadalomtudományokhoz. Ha megállapításaihoz akarnók tartani magunkat, le kellene mondanunk a cselekvés kockázatáról. Ezért maradjunk inkább az irodalomnál. Hogyan vélekedik az irodalmi kritikáról?
Nem figyelem folyamatosan a kritikát. De van róla véleményem, s hiszem, nem egészen alaptalan. Beszélnek a kritika válságáról. A kritikusok vannak válságban, tán azért is, mert helyzetük bizonytalan. Ők maguk is tehetnek erről. Néhány hivatásos kritikust szívből megsajnálok: tengődnek csak, akár a dinoszauroszok a napkitöréstől. Mások bizonyosabb s tisztább ügynek vélik, ha maguk is mint szépírók töltik el hátralévő idejüket. Néhány kivételes egyéniségtől eltekintve, a kritikusok túlságosan sokszor változtatták nézetüket; olykor ma már maguk se tudják, melyik a sajátjuk. Ahelyett, hogy igyekeznének az egyetlen lehetséges, a később módosításra nem szoruló elvet alkalmazni: az irodalom értékeinek feltárását, az olvasók nevelését – máig is nem annyira a művet nézik, inkább azon töprenkednek, amit a szerző személyéről illőnek vélnek írni. Ezért az értékelésnek még akkor sincs hitele, ha benne a szakértelem vagy az irodalom iránti jóindulat is közreműködik. Az óvatoskodó gyávaság nemcsak a műalkotásban, a műbírálatban is a hazugság szülője. De lehet másképpen is rontani a kritika hitelét: jelentéktelen írásokat irodalmi üggyé avatnak, „bátran” ostorozva a hibákat, szinte reklámot adva nekik – a kitűnő művek pedig olykor elvesznek a kritikusi közhelyek dzsungelében. Néha azt érzem, hogy a kritikus nem annak örül, hogy „igazi” mű született, hanem láthatóan az okoz neki örömet, ha beleköthet az íróba, s kioktathatja. Nem a személyes sértettség szól belőlem, hiszen magam nem vagyok alanya az efféle kötözködésnek. De aggódom pályatársaimért, irodalmunk sorsáért. Ritka eset, ha egy-egy mai művet mint esztétikai tényt is megfelelően méltatnak. Az irodalomtörténészekről jobb a véleményem. A távlat segíti őket? Lehet, hogy a mai irodalomról az irodalomtörténet ítél majd világosan? Illúziók, megrendülésekAz alkotó művészek elégedetlensége a kritikával éppoly régi, mint maga a kritika. Nagy László indulatossága azonban csak részben indokolt. Itt is mintha hiányoznék a realitások megértőbb mérlegelése. Ennek a kérdésnek a megvitatása azonban túlnő e beszélgetés keretein. Arra kérjük, mondja el, hogyan látja saját költői-emberi fejlődését, sikereit és megtorpanásait.
Voltak illúzióim; jórészt magam végeztem velük. Hitemben, ami ifjúkorom óta éltet, megcsalatkoztam, megrendültem. Megrendüléseimet nem szégyellem. Hozzátartoznak az emberi és költői sorshoz. Hűségem mindig kötött a néphez, akitől származom, akinek a nyelvén írok. Hű akartam lenni a magyar költészethez. Költészetünknek a Balassitól József Attiláig és később is eleven fő vonalához: ami nemcsak síkraszállást jelent megmaradásunkért, hanem azt a gondolatot is kifejezi, hogy fölösleges áldozatok nélkül jussunk közelebb a már „megbűnhődött” eszményi jövőhöz. Válaszom csak a hűség és vállalkozás nehézségét jelzi, s mert nem állok válaszút előtt, nem tartom illőnek, hogy mérlegre tegyem keserves fényűzésem. Közérzetem hol jó, hol rossz: bajaimat, gondjaimat nem tudom megsemmisíteni mindenkorra, újra és újra feltámadnak. Társadalmi, egyéni, költői problémáimmal fájdalmas küzdelemben élek a ritka gyönyörért. De szívós vagyok, s ha elemi csapás nem ér, még sokáig bírom ezt a küzdelmet. KedvtelésekVerseiben fel-feltűnik a kétkezi munka nagy tisztelete, a mesterségek ismerete és szeretete.
Életemben még nem unatkoztam, mindig találtam tennivalót. Szeretet és hajlam az alapvető mesterségek iránt, mint gyermekben, már erősen élt bennem. Szerettem a fölhasított fát, a rezet, a bőrt, a szép piros és zöld vesszőket. Ajándékkal ért fel, ha nézhettem, hogyan dolgozik a kovács, a bognár, az asztalos, vagy a szíjgyártó. Törvény volt nálunk, mint minden szántóvetőnél, hogy sok mindenhez értsünk, mert jaj volt az ügyetleneknek, még azoknak is, akik az időjárást nem szimatolták ki előre, mint a kutya! A kényszer vitt rá, hogy otthon, még diákkoromban is, szerszámokat gyártsak, fazekat foltozzak, vödröt fenekeljek, hogy háború múltán új cipőt csináljak öcsémnek, vagy a szekérbe kereket. Nemrég szüleim új tűzhelye alig egyévi használattól kiégett, mert ahogy mondták, „csak papiros volt”. Jó erős lemezből új sütőt csináltam, oldalát kicseréltem. De azt se tűrhetem, hogy feleségem holmi sokszorosított vackot viseljen a nyakában. Már gyermekkoromban sokat rajzoltam, festő akartam lenni. S mert költő lettem, annak oka a drága József Attila, aki korán megigézett verseivel, árvaságával, halálával. Dédapám, a csodabognár megelőzött mindenképpen. Ő alkotta a vidéknek az első szórórostát, a cséplőgép ősét. Egyéb különös szerkezeteket is csinált. Értett a füvekhez, gyógyított embert, állatot. Rengeteg fájó fogat kifordított az ujjával. Tudom, nem vagyok olyan hasznos, mint ő, de tőle kaphattam a legtöbbet. Meghatódva gondolok rá. Félnem nem kell a munkátlanságtól: tölgyfa gyalupadja ma is erősen áll, bármikor kedvesen visszafogadna, csak a szerszámokat kellene kifennem.
Fiataloknak*
Haragjában Hatvanynak írta Ady, az érett Ady Endre, aki nyilvánvalóan sértésnek vette a baráti intelmet: okuljon másfajta költészetekből. A „Hunn, új legenda” csaknem valamennyi gesztusa orrba vágó. Mintha fiatal ember írta volna. De a fiatal Ady Endre más volt. Eléggé határozatlan arcélű. Igazi költő akkor lett, egymagában is „új hullám”, amikor ellene szegült annak a világnak, annak a költészetnek. Két nagy szeme közül az egyik zsurnalisztaszem volt, jó értelmében a szónak. Ady rostáján igen sok költő kihullt, de Csokonai, Petőfi nem. És Goethét is tanulmányozta, sőt Szilágyi Gézától tanult. – Mondani ilyesmit szoktam fiataloknak, ha vallatnak, miként alakulhat ki egy költészet. Magamra ritkán hivatkozom, nem csupán szerénységből, de azért is, mert kezdetben a festészet érdekelt igazán, a költői érvényesüléssel nem törődtem. Volt néhány korombeli költő barátom, tanakodtunk sokat a versről, arról, milyen legyen az igazi írás. Felnőtt író ránk nemigen tekintett segítően. A híreseknek verset nem mutattam, tanácsaikra nem gondoltam, eszem ágában se volt, hogy érdeklődnek irántam. Mégis, egy szép nap a kollégium elé tolakodott a nagy fekete autó, és elvitt a miniszter úrhoz. A testőrkatonák melle közt belépve megláttam Veres Pétert, írót s honvédelmi minisztert. Az egyik Eszterházy fiúval sört hozatott, csak nekem, ő tejet ivott. Szép tüzesek a verseim, dicsért, és intett: ne legyek soha eklektikus. Aki könyvből akar irodalmat csinálni, olyan, mint a balga, aki ujját dugva a Dunába, azt hiszi: fürdik. Tán meghatottak a jótanácsok. Jobban kellett a tekintete és bizalma. Már akkor gyújtogatták a szőnyeget alatta. Úgy azóta se nézett rám senki. Némi tanulság költősorom tavaszából, nyara elejéből kivonható ugyan, mégis csak magamra lehetne érvényes, ha újrakezdhetném, ez azonban reménytelen. Kritikusfélékre nem hallgatnék, inkább író-ítészre, amilyen Déry volt verseimhez. Húszéves tapasztalatom, hogy a kritikusfélék nem tudnak jól olvasni, csak gyorsan. Egyikük (a legtöbb ilyen volt) hihetetlenül rögeszmésen egy jó szándékú silány költőt állított elém példaképül. Rájöttem, hogy igazán csak magamban bízhatok. És jártam nagy költőkhöz iskolába. Jó iskola volt a műfordítás. A fiatal költő iskolába jár. Valójában csak később, amikor fölnőtt s vonásai megércesedtek, akkor véshet maga elé, mint József Attila, ilyen sorokat: „Nem kell más verse már / költő én vagyok.” Csak a laikus hiszi, hogy ez már boldogság. Véres a zenit.
TRAGÉDIA
I. Jó ember (esetleg éltes): Jobb lenne ha írnál s nem innál! Jó költő (esetleg fiatal): Jobb lenne ha innál s nem írnál! (Jó költő ír, de Jó ember is ír)
II. Jó ember verse (esetleg rossz): Megjelentünk! Jó költő verse (esetleg jó): Tán megjelenek.
III. Kiáltás (esetleg megszervezett): Éljenek a jó emberek! Százéves jövendőmondó (esetleg ezer): Így lesz a világ végezetéig!
Újhullám. Igen divatos ez a megjelölés. Méltatlanok is megkapják olykor. De az új hullám legtöbbször elvérzik. Teljesen emberarcú, és bizonyos, hogy nem a spártai bölcsőkből támad. Már pici korában farba rúgja a drilldadákat. Az új hullám nem ismeri a kalácsot. Én a zárt verset becsülöm. A projektív írás léha, bár, tudom, a költészetnek szüksége van olykor a lazításra. Jó izommozgást látok néha a legifjabbak verseiben. Amit nem láthatok még: tán az lesz az új hullám. Az új hullámnak soha nincs elég tere. De ne higgyétek el, hogy befagy a tenger.
A küldetés*Ha elképzelek egy félszárnyú madarat, hirtelen átgondolom a tragédiát is: nem teljesítheti küldetését, amit a természet oly gyönyörű szigorral oltott belé. Ha elképzelem a költészetet közönség nélkül, hasonló a tragédia. A legnagyszerűbb vers is, ha nincs közönsége, csupán félszárnyú madár: nem teljesítheti küldetését. A költészet természeténél fogva, tehát eredendően hordozza magában a küldetést, eszményi célja van. Akadnak, akik a költészet feladatát emlegetik nekünk folyvást, s fejünket szeretnék odaverni a táblához, amin a feladat áll. A költészet kifejező és megítélő hatalom, de nem megoldó. A költészet, de mondhatom így is: a költő küldetése legnyíltabban érződik az ars poetica-szerű költeményben. Gondoljunk Petőfi, Ady, József Attila költői hitvallására. De minden igazi versből sugárzik, vibrál a küldetés. Izgat, vagy lázít a jóért, pörlekedik a rosszal és elfogult mindig. Nyugtalanul elégedetlen másokkal és önmagunkkal. Akár komor, akár pajkos, emberit fejez ki folyton. S mert rámutat az embertelenre, elkészíti helyét az emberinek. Megérti-e mindenki a verset? Sajnos, nem. Írjon-e a költő ábc-szerű költészetet? Írjon, de csak a kisdedeknek. Félszárnyú madár a költészet, ha nincs közönsége. Ezt alázattal mondom, de kihívó meggyőződéssel állítom, hogy költészet nélkül nem jut el az ember az eszményi jövőbe, amiről nemcsak a költők álmodoznak. Költészet nélkül csak félszárnyú lenne az emberiség.
Holtig a hűségtől…*Nem véletlenül lettem költő, s nem is könnyen. Visszatekintve életemre már látom, hogy több erő működött ellenemre, mint javamra. S hogy ma is írok még verset, egyetlen oka van: nem tehetek mást, ez a létformám. Ragaszkodom hozzá. Nem véletlenül hagytam. el a Képzőművészeti Főiskolát sem. Mert úgy láttam, versben viszonylag érvényesebben fejezem ki magamat, mint vonalban, formában, színben. Úgy láttam, hogy a vers mozgékonyabb, hogy teret és érzést és történelmet néhány mozdulattal is megörökíthet. Ilyen gondolattal szegődtem a vershez végérvényesen. Akkor, 1948-ban, a történelmi sorsfordulón és olyan hittel, hogy a hétszáz éves magyar költészet álmai valósulnak meg a társadalomban. Történelmi és földrajzi kényszer határozta meg a múltban is költészetünket. Ha ars poeticámról kell vallanom, hadd mondjam el legelőbb, hogy a nehéz örökséget, amit elődeink hagytak ránk, magam is vállalni merem. Nem törődve az anakronizmus vádjával. De ugyanakkor borzongok azoktól, akiknek szája untalan nyűvi a legfenségesebb szavakat, hogy a nép és haza és emberiség. Költőnek lenni manapság sem jelent mást, mint erkölcsi tartást. A stílus, a világképépítés ugyanilyen fontosak, de csak ebből a tartásból eredhetnek. Nem hiszem, hogy lényegemben megváltoznék, így költészetem megváltozását se várja senki. Ez nem jelenti azt, hogy megnyugodtam volna, hogy elégedett vagyok magammal. A költőnek folytonos gondja a megújulás, különben – ahogy mondják – ismételgeti önmagát. Hogy ne említsek mást, éppen elég gondom a törekvés a pontos kifejezésre, a fölösleges elhagyására, a költői közhelyek irtására, törekvés folyton olyanra, ami még nem volt. Ugyanakkor a kíméletlen fegyelem pusztítja a termékenység perceit, s ritkábban születik vers. Éppen ezért, ha fohászkodnom szabad, nem óhajtok magamnak mást, mint a szinte lehetetlent: mai tudásomhoz az ifjúság rugalmasságát.
Beszélgetésünket kezdjük el talán mindjárt az elején. A laikus ember felteszi, hogy költő nem úgy lesz az ember, ahogyan asztalos vagy csizmadia. Valóban így van-e? Más dolog-e költőnek lenni, mint bármi más mesterséget választani?
Azt hiszem, más dolog. Azonban mindenekelőtt a versírás csínja-bínját tudnia kell az embernek, akár egy csizmadiának, hogy csizmát, cipőt tudjon csinálni. Tudnia kell az anyaggal bánni. Egy Hölderlin-idézetet szeretnék mondani erre, körülbelül így hangzik, hogy: „Távozzék tőlem az a férfi, akinek a szentség mesterség.”
Tehát a dolog mindkét oldala igaz. Az is igaz, hogy a mesterséget nagyon jól meg kell tanulni, de az is, hogy nem elég csak a mesterséget megtanulni.
Éppen az elején mondtam, hogy a különbség nagyon nagy, noha a matériájával a költőnek biztosan kell bánnia, ez nem elég. Nem elég. Meglehet és tiszteletre méltó is az életben, azonban nekem az a gyanúm, hogy művésznek kell lenni. Mesteremberek közt is az az igazi, aki alapjában véve művész.
Tudom, hogy már mielőtt Budapestre került, írt verseket. Az első versekre hogyan emlékszik, mennyire emlékszik, mennyire szereti ezeket az első verseket, milyen viszonyban van velük?
Gyerekkoromban, anélkül hogy tudtam volna, mi a vers, csináltam magam is verseket. Hát ezek ilyen mondókaszerűek voltak, a gyerekmondókákhoz hasonlatosak. Iskolában elég sok verset tanultunk, és én magam könnyen is tanultam a verseket, azonban versírással nem foglalkoztam komolyabban. Tizennégy éves lehettem, amikor Arany János Családi kör című verse nagyon megtetszett. Nem is tán a mondanivalójával, ami persze gyönyörű, hanem az, hogy milyen szépen rímel és milyen zenéje van a versnek, és tán a hangulatával. És ha arról beszélünk, hogy mikor kezdtem, hát tulajdonképpen ez lett volna az az első vers, amikor én verset, igazából verset akartam írni.
És sikerült a vers? Könnyen ment?
Meglehetősen könnyen ment, magam is csodálkoztam rajta, és valami gyönyörűséget adott. Az azóta is megvan bennem, különösen ha végzek, ha sikerül valamit befejeznem, egy kisebb-nagyobb mértékű – attól függ, hogy milyen a vers – gyönyörűség elfog rövid időre. Persze aztán elmúlik. Na, akkor éreztem először ilyesmit.
Ennek ellenére mégsem költőnek készült.
Ennek ellenére már egészen kicsi gyerekkoromban rajzoltam.
Lovakat, ugye?
Rajzoltam lovakat, főleg lovakat, mert anyám csak azt tudott rajzolni, elég szépen, és őtőle tanultam. Később pedig az iskolában a nagyobb fiúknak küldtem hátrafele – mert sok osztály járt nálunk együtt, kicsi volt a falu –, és egészen a hátulsó padokba küldtem a nagyfiúknak a palatáblámat óra alatt, tanítás ideje alatt, hogy nekem rajzoljanak lovat. Nos, persze, később nemcsak erről volt szó. Nagyobbacska koromban már mindent szerettem volna lerajzolni, nagyon nehezen sikerült. De sose mondtam le róla, egészen 1948-ig. Tulajdonképpen akkor már főiskolás is voltam. Végleg ott kellett hagynom, sok okból, nemcsak azért, mert verset is írtam – ha szabad ezt elmondani –, nem szerettem az egyetemre járni akkor.
Én azt hiszem, hogy bekövetkezett azért egy hasonló állapot az első vers írásához, ami végképp eldöntötte, hogy költő lesz.
Igen. Attól kezdve irkáimba írtam verset, de csak olyan irkába szerettem verset írni, amit magam csináltam. Negyedíves papírokat hajtogattam össze, zsebre tehető füzet alakúra, ezeket hordtam magamnál, s ezekbe írtam a verset, rendületlenül persze. Nagyon sok verset írtam abban az időben, főleg 18–22 éves koromban, 44–45–46-ban, és még Pesten is. Negyvenhatban kerültem fel Pestre. Akkor már természetesen ismertem nemcsak a hazaiakat [a költőkről van szó], a legjobbakat, hanem a külföldiek közül is már eléggé sokat. A pápai református kollégiumnak nagy könyvtára volt, és onnan szereztem be ezeket az olvasmányaimat.
18–20 éves korában milyen szándékkal írt verset azon túl, hogy valamiféle gyönyörűséget jelentett, meg egyfajta kifejezési lehetőséget önmagának? De gondolom, hogy akkor valami nagy-nagy világmegváltó szándéka is volt a költészet indítéka. Hiszen ez így volna természetes.
Az első időkben nem volt, hiszen akkor én még kölyök voltam, nem voltak ilyen vágyaim. Tulajdonképpen az, hogy a költészet felelősségteljes munka, az József Attila verseinek az elolvasásakor érett meg, ötlött fel bennem, utolsó diákéveim alatt, Pápán. Nos, abban az időben és még elég sokáig is ez a felelősségteljesség nem tudott valahogy kifejeződni a verseimben. Hiába akartam, mindig legyőzött valami más. Hol egy-egy hangulat, vagy nagyon a vers megmunkálásában felbukkanó problémák megoldása, úgyhogy ez egy kicsit tán a gyakorlatlanság is volt mint okozó, másrészt pedig hát éretlenség. Arra, amire most már, ugye, vállalkozhatok.
Többször említette a mesterséget, azt, hogy az anyagot megmunkálni meg kell tanulni. Bizonyára nagy mesterektől tanulta, de én úgy hiszem, legalábbis verseiből következtetheti az ember azonnal, hogy a népköltészetnek is igen fontos szerepe volt költői munkájában. Nem tudom, hogy otthoni emlékek alapján-e, vagy pedig rábukkant tudatosan?
Igen, feltétlenül. Azonban én kezdetben, mikor verset írtam, ezeket szégyellni való dolgoknak éreztem, és igyekeztem ezektől eltávolodni. Arra csak később jöttem rá, hogy a népköltészeti ritmusok, a népköltészet képalkotása mennyire tud engem segíteni. – Főleg a népköltészet ritmusát tekintettem megvalósítandónak tán magasabb fokon is, nem a prozódiai ritmusát, hanem inkább az énekritmusát. Sokáig kísérleteztem – tán 10-15 évig – ritmusokkal, természetesen nem pusztán magamtól jöttem rá, mert példaképeim is voltak, például Weöres Sándor. Mondom, sokáig kísérleteztem, és néha tán sikerrel is. A bolgár ritmusokból is tanultam. Manapság már nem tartom olyan fontosnak, más problémáim vannak már a verssel kapcsolatban. Néhányan megjegyezték, hogy miért nem írok úgy, mint ezelőtt 5-6-10 évvel, hiszen milyen jól áll az én tollamnak ez a versépítés, ritmusépítés. És csodálkoztam azon, hogy nem vették észre, hogy a szabadversszerű verseimben azért ezek a ritmusok jelen vannak, csak nem olyan szabályosan, nem annyira kanonizálva, mint a régibb versekben. Én minden verssoromat ilyen szempontból manapság is megmunkálom.
Egyébként manapság sem csak szabadverset ír.
Manapság sem. Egyáltalán nem írok szabadverset az elfogadott szabadvers-meghatározások szerint. A szabadvers lazább, szabadabb, benne van, hogy „szabad”, szabadabb vers. Noha sokan azt mondják, hogy ezt a legnehezebb írni, mást mondok: ezt a fajta – látszólag kötetlenebb – verset, amit én mostanában próbálkozok megvalósítani, azt gondolom, hogy ez sokkal nehezebb. És azt hiszem, értelmesebb is magamnak ezzel a problémával foglalkoznom. Ez csak magamra vonatkozik.
Egyébként azt hiszem, hogy sohasem az a fajta úgynevezett daloló költő volt, aki kis dalokban írja meg hangulatát, lelkiállapotát, hanem mindig valami nagyobb szabású gondolatot óhajtott az úgynevezett klasszikus formájú versekben is elmondani.
Hát egy kicsit ellent kell mondanom, mert szerettem a daloló verseket és szeretem a dalokat. Tán azt hiszem, az a versnek a teteje, ha valaki dalt tud írni. Persze, nem olyan pacsirtás daloló versekre értem, hanem mondjuk arra a fajta dalra, amit József Attila tudott, Petőfi, Csokonai után megvalósítani a huszadik században. Az lenne jó, ha ilyen versekben is ki tudnánk mondani, ki tudnánk fejezni magunkat. Egyelőre úgy látom, én ezt nem tudom megoldani, mai gondjaimat ilyenekben kifejezni. Sokkal energikusabb, erőteljesebb verseket szeretnék írni, legalábbis addig, míg ki nem élhetem ezeket a – hogy úgy mondjam – versbe kívánkozó energiákat.
Nem tudom, merjem-e kérdezni, hogy mik ezek a versbe kívánkozó energiák?
Általában vannak olyan hangulataim, amik nem is egy naphoz kötöttek, nagyobb időközben léteznek. Ezek a hangulatok haragosak, elkeseredettek sokszor, és azt gondolom, erőteljesebb, dinamikusabb versekben ezek sokkal megfelelőbben és méltóbban tudnak kifejeződni, mint mondjuk dalban. Egyelőre.
Tudom, hogy érték is ilyenfajta vádak: nem elég derűsek az utóbbi időben a versei, sok bennük az elkeseredett vagy mondjuk úgy, kicsit szomorúbb hangvétel.
Majdnemhogy igazak ezek a vádak, azonban én úgy látom, hogy én soha nem voltam olyan magától értetődően derűs alkat, mint ahogyan szeretnék elhitetni velem. Kezdeti verseim se voltak valami derűsek. Sőt. Volt időszak költészetemben, amikor szívesen írtam ilyen verseket is, és örülök is neki, hogy megírtam ezeket. Manapság, már jó ideje, nagyon fontos dolgokat akarok elmondani. És fontos dolgok sohasem kapcsolatosak a derűvel valahogy. Fontos dolgoknak a következménye esetleg lehet. Nálam ez még nem következett be. Én nem is akarok tulajdonképpen olyan nagyon boldog lenni. Tán nem is tudnék akkor dolgozni. És én dolgozni szeretnék, míg élek.
Gyakran emlegette József Attilát. Ez azt jelenti-e, hogy úgy érzi, költőnek lenni egyfajta magatartást is jelent?
Természetesen, úgy érzem, József Attila volt az a költő, aki által én is költőnek nevezhetem magamat. De ez nem jelenti azt, hogy egyedül csak József Attilát követhetem. Említhetném már Balassi Bálintot is, aki ugyan a verseiben nem látszik olyan felelősségteljes költőnek, inkább vitéznek és mulatós embernek és szerelmes természetű férfiúnak, mégis, ott is már a felelősséget fel tudom fedezni. Nemcsak egy országért, hanem általában az emberiségért. Ez természete, alaptermészete a magyar költészetnek. Azonban jó lenne, ha változhatna. Azt hiszem, még gazdagabb lehetne költészetünk, ha nem lennének ilyen központi, ma úgy mondják, hogy közéleti problémái a költészetnek.
Szívesen vállalja-e a közéleti problémákat a költészetben?
Engem nem neveznek közéleti költőnek. Vállalnám, ha azt mondanák, hogy az vagyok. Én azt hiszem, hogy közéleti költő vagyok, ha az én verseimben ez a megnyilvánulás nem is olyan egyértelmű, azaz nem olyan egyszerű.
Beszélgetésünk elejéz felolvasott versében, úgy érzem, a költő szabadság-érzéséről, szabadság-problémájáról beszélt.
A költő elsősorban versben valósítja meg a szabadságot. Verseiből teremt maga köré erdőt. Ott védekezik és uralkodik. De berendezkedése nem éppen irigylésre méltó. Mert mohacsizma rajta és hangyatelep. És izzik a nyugtalanság mérgeitől. És ítél a hűség tövisei közt. És holtig a hűségtől nem menekül.
Az aggodalom legyőzése*Megcsúfoltam többször a szerződéses határidőt, mert könyvem kéziratát csak ígérgettem a kiadónak. Jó ideig új verseim kevesen voltak, lassan szaporodtak, mivel mással is foglalkoztam, például fordítással. És még annyi egyébbel, hogy ezek megnevezésre is érdemtelenek, nem illenek a vers közelébe. Volt okom az is, hogy hátha éretlen, immár ciklusban is, ez a könyv. Hát egészítgettem, ahogy tudtam. Idő kellett és erő. Most már késznek nyilvánítom. A címe: Versben bujdosó. Miről szól? Nem ról és nem ről. Az én küzdelmem. Játékom is néha. Jólesne, ha azt hallanám majd felőle, igyekeztem megbecsülni nemcsak magamat, hanem az olvasót is. Olvasó pedig sok van és sokféle. A más-más ízlést ugyan tisztelem, de szolgálni mindenkinek nem tudok. Ha akadnak olyanok, akik elfancsalodnak némely aromától, ezeknek sajnálattal üzenem: bocsánat, Önöknek „nem töltöttem az pohárt”. Bár egyre többet ismerek a költészet rejtelmeiből, aggodalmam is növekszik. Minden új versem az aggodalom legyőzése. Írás közben néha szűzien fiatal vagyok, ha szenvedek is.
Csodával táplálkoztam*Nem volt áhítottabb könyv a karácsonyi kirakatban, mint az a sötétzöld táblás, arany címbetűs József Attila. A Kollégiumból naponta odavonzott magához, s minél többször meglátogattam, annál inkább akartam. Pápán 1941 decembere nekem József Attila jegyében telt. Álmodtam vele, dolgoztam érte. Öt szabadversét ismertem már a Zilahy-féle Hídból. Apostolian gyönyörű munkát végzett az a pesti szobalány, aki elcsente gazdájától a folyóiratot s hazahozta a faluba. Azon a nyáron a cséplőlányok: kévemetélők és pelyvahordók, így sóhajtoztak este: „De én nem vagyok fáradt / Csak a tenger jött el a küszöbömig”. Mert versben beszéltem velük. Most mosolygok ezen, de nem szégyenlem, akkor léptem tizenhatodik évembe. Karácsony közeledtével a sóvárgott könyvön is díszlett fenyőág, angyalhoz hasonló alakzat, karját kitárva az is hívogatott. Eladtam két lovamat, mint vízfestményt, s jártam a keramikushoz színezni a karácsonyi szobrocskákat. Sok Mária-szemöldököt, Jézuska-rózsaszínt, szamár-szürkét festettem, mire a könyv ára összejött s megvehettem. A Szappanosvíz című versnél nyitottam ki – elsápadva a csalódástól. Rímes verset láttam, holott már felkészültem rengeteg szabadversre. De olyan varázsuk lett a kötött formáknak is, hogy pillanat alatt megragadtak bennem. Otthon a szünetben állandóan nyitogattam József Attilát. Olvastam ülve, állva és ágyon hasmánt, míg hároméves öcsém lovagolt rajtam, szüleim rémületére ilyen szavakkal: „Nincsen apám, se anyám / se istenem, se hazám.” Nappal inkább olvastam istállóban, ott legjobban elmélyedhettem benne. Föl kellett állnom a jászolfára, úgy hajoltam az ablakba: irodámba – ahogy apám nevezte. Míg fönt a jégvirágoknál a csodával táplálkoztam, lent a kisborjú rágcsálta a nadrágom szárát. Így is békés, betlehemi volt a hangulat, s néha-néha fohászos: mért nem lehet velem valóban is a költő, akinek nem jutott a boldogságból! Tűnődve sikertelen sorsán, csöndben, de keményen megítéltem a kort, vele az irodalmi közvéleményt. Megesküdtem, én soha nem leszek hűtlen a szerencsétlenhöz. Hamarosan beragasztottam a könyvbe két fényképét, a húszéves ifjút és a legutolsót, azt a megtört, napszámosarcút. S körülfestettem mind a kettőt hemzsegő aranykígyókkal.
Korszerű költészet, hagyomány és közönség*Nagy László legutóbbi kötete nagy visszhangot váltott ki: költészete egyébként is állandó viták kereszttüzében áll. Éppen ez adta az indítékot arra, hogy műhelyének legizgalmasabb kérdéseiről beszélgessünk. Költészetének állandó jellemzői közé tartozik a hagyományokhoz való kötődés, és ezeknek a hagyományoknak a megújítása is. Hogyan értelmezi Ön ennek a kettőnek a viszonyát a mai magyar költészetben, és, amennyire ez figyelemmel kísérhető, napjaink világlírájában?
Kötődni a hagyományokhoz, és újítani is egyben: nem olyan drámai folyamat a költőben, mint amilyennek tűnik. Nem a sokszor felhangzó régi és új, nem a jó meg a rossz harca ez. Természetes, nem diszharmonikus, bár igen bonyolult folyamat. Ragaszkodásom költői örökségünkhöz nem került különösebb erőfeszítésembe. Ez az örökség nevelt. Készülődésem idején teljesen a hagyományt éltem, írva kétes értékű verseimet: szerettem volna hasonlítani példaképeimre. Később ismereteim figyelmeztettek, hogy a hasonulás nemcsak lehetetlen, hanem értelmetlen is. Azóta erőm szerint arra törekszem, ami még nem volt. Ez nem jelenti, hogy újítónak merem nevezni magam. Költészetemben hagyományos az, amit nem tudtam átlépni. De vannak formák és ízek, melyek a múlt költészetéből úgy ivódtak belém, mintha génjeim is örökölték volna. Ezek nagyon sugallatosak, nem tudnék megszabadulni tőlük, nem is akarok, mert a versszerűséget, tömörséget ma is fontosnak tartom a versideálban. A modern versektől megrémült költészetbarátok, néha az esztéták is, szeretnének rászedni bennünket, hogy úgy verseljünk, mint a régiek. Százszor visszatérő próbálkozás. Csak látszatra van némi igazuk, ha világosságot, egyszerűséget emlegetnek, ha hivatkoznak a tömegek fölfogóképességére. Hiszen az ideális költő nemcsak magának s csoportjának ír, hanem nagyon sokaknak. Mégis, gyanítom, hogy ezek a követelések nem demokratikusak, hanem konzervatívak. A megszokotthoz idomítani az újat, akár kívánságban is, valóságos vétek. A múlt nagyjai elé idézik a költőt, hogy a példákkal csúffá tegyék. Nem veszik tudomásul a már közhely igazságot, hogy ezek a nagyságok azért feledhetetlenek, mert nem elégedtek meg a hagyománnyal, s korukban az újszerűséget mint bélyeget kellett viselniük. Az új költészet okozta problémákat azonnalra megoldani nem lehet. Az, hogy jelenünk költészete gyorsabban közkinccsé váljék, nemcsak a költők, hanem az esztétikai nevelés dolga is. Szerintem hiú ábránd, hogy majd valamikor minden állampolgár úgy él a verssel, mint kenyérrel. A jövőben is lesznek versre süket lelkek. Irodalomtörténeti szerencsétlenségünknek tartom, hogy a magyar avantgarde annak idején nem csatlakozhatott költészetünk fő áramlatához. Ma ezért ütik fel fejüket olyan kérdések és viták, melyek nevetségesen anakronisztikusak. Európa legtöbb országában túljutottak az ilyen vitákon. Visszatérve a hagyomány kérdéséhez, a pusztán hagyományos verset merően konzervatívnak tartom, nem teremt új értékeket, nem forrasztható a folyamatossághoz. „Nincs unalmasabb, mint mindig ugyanazt a tájat szemlélni” – mondja Lorca. A kinyilatkoztatások, ítélkezések azonban legtöbbször lábjegyzetekre szorulnak, utalok például régi formákra: Ady kezén az alexandrinusok, Juhászén az ősi nyolcasok szinte teljesen megújultak. Századunk csapa kutatás, felfedezés, izgalom. Társadalmi mozgásaival, tragédiáival könyörtelen kihívás a költőnek: törekedjék az újra. Az újdonság fedezete mindig a jelen valóság.
Sokat foglalkozik a kezdő, fiatal költőkkel írásaiban és szóban egyaránt. Ajánló sorokat ír nyilvánosság előtt első megjelenésüket kísérve, de sok időt áldoz az ún. műhelymunkára is. Úgy érzem tehát, jogosult rá, hogy véleményt mondjon általában is a mostanában induló költőnemzedékről.
Elterjedt, hogy szívesen foglalkozom fiatal költőkkel. Egyre többet kellene velük törődnöm, mivel sokasodnak a jelentkezők. Megvallva az igazat, ez a foglalkozás hovatovább kapkodássá fajulhat, mert időm egyre kevesebb. A sok versolvasás versmérgezéssel is jár, ez pedig ítéletemben megingat. Mióta felnőtt költőnek számítok, érdekel, hogy „mi születik, s mit ölnek meg a napban”. Így hát érdekel az utánunk jövő nemzedékek sorsa is. Akiket megjelenéshez segíthettem, kevesen vannak, többen azok, akiket a szerkesztők kiebrudalnak. Verset sokat írnak, de az igazi tehetség aránylag kevés. Tapasztalatom, hogy ezek a fiatalemberek a hazai és világköltészetben sokkal tájékozottabbak, mint ifjúkoromban én. Szerintem jórészt könyvkiadásunk jóvoltából s a verskultusz révén. Az utóbbira, lehet, hogy visszatérhetek még. Jobb, ha nem csupán a fészkemből valókról beszélek, bár ezek sem egyformák – én kakukktojásokat is melegítettem, méghozzá teljes szeretettel. Nem hiszem, hogy fiatal költészetünk csüggesztő jelenség, mint ahogy némelyek híresztelik. Ami rosszat hallok a fiatalokról: a terep ismerete nélkül nyelvelő, elhamarkodott és szubjektív ítélkezés. Ők természetesen mások, mint a felnőtt, beérett írók. Nemcsak biológiai állapotuk más, de törekvésük is. Ellenkezni lehet velük, de elutasítani őket: tilos. A lázongás a megcsontosodás ellen egyik legszebb ifjúi megnyilvánulás. Többségükben ezt észlelem. Találok cinizmust is, de még több, szinte már mániás társadalmi felelősségérzést. Ők lesznek a jövő költői, s hogy milyenné válnak, az nemcsak tőlük függ és nemcsak az ő ügyük.
Gyakran szerepel a nyilvánosság előtt különböző költői esteken, író-olvasó találkozókon. Mit jelent Önnek a közönséggel való ilyen állandó és nagy intenzitású kapcsolat?
Múlt időben értendő: gyakran jártam költői estekre és úgynevezett író-olvasó találkozókra. A fokozódó verskultusz engem is meghatott, kíváncsi voltam, tud-e a vers erős kapcsolatot létrehozni közönség és költő között. Ez a találkozókon sok mindentől függ, de általában az a tapasztalatom, hogy tud. Okát abban látom, hogy a versből, mint minden művészetből, az ember személyes sorsa szól. Az azonosulás azért indul meg szinte váratlanul, mert legtöbben éppen azt nem tudják kimondani, amire a költőnek adatott meg a lehetőség. Így van ez akkor is, ha közügyi kíváncsiság, társadalmi feszültség toborozza a versszeretőket. A művelődés új és igen sok intézménye lehetővé teszi, hogy a vers az élőszó erejével is hasson. Ezektől az intézményektől kapok meghívást ma is eleget, de ritkán fogadom el. Mentségemül megemlítem, hogy az ide-oda utazások időmet az írástól veszik el. És az is távol tart néha, hogy a jó versmondók már gyérülnek. Színészekre gondolok, akiknél, tisztelet a kivételnek, másodlagos dolog a vers. Nem foglalkoznak vele eléggé – nincs idejük, de ez más kérdés –, így ha előadásukért nem pirulnak, a költő nemcsak magáért, helyettük is szégyenkezhet. A verses „rendezvényeket” nem szaporítani, hanem javítani kellene. Nehogy devalválódjék, ami művészi, emberi, társadalmi érték ezeken a találkozókon. Szívesen eljártam fiatalok közé, a nyíltszívű, nyíltagyú 16–20 évesekhez. Érettségire készülőknek is tartottam néha irodalomórát. A kapcsolatot a költészet megteremti ugyan, de a versek utáni beszélgetések a költőnek tán izgalmasabbak. Nem vagyok társalkodó hajlamú, apostoli tehetséggel sem dicsekedhetek, beszélgetéseink mégis hosszúra nyúltak néha. Tehát jól érezték magukat, s nekem is kedves volt a társaságuk. A szombathelyi főiskolán, a miskolci egyetemi városban, a budapesti műszakiaknál éjszakába nyúló eszmecserébe keveredtünk, igazán nagy élményt szereztek. Éreztem, hogy ha kapcsolataim más rétegekhez fejletlenek, bizonytalanok is: a fiataloknál otthont találok. Hiszem, hogy ez nem öncsalatás.
Ennek a sorozatnak állandó témája az a munka, illetve munkák, amelyeket most fejezett be, vagy éppen dolgozik rajta. S természetesen idetartoznak a közeli és a távolabbi jövőre is vonatkozó tervei – az eredeti munkák éppen úgy, mint a műfordítások. Kérem, beszéljen ezekről!
Verseimet, versfordításaimat gyűjtögetve egybe, elégedetlenül állapítom meg a túlságos aránytalanságot: háromszor annyit fordítottam, mint írtam. De miért is fordítottam ennyit? Emlékszem, a kezdet kezdetén kíváncsi voltam, hogy tollam alól az idegen vers hogyan szól magyarul. Később a fordítás volt kenyerem, de nem mondhatom, hogy teljes kényszerűségből. Még később, ez már a közelmúlt, iparkodtam, hogy egy-egy nyelvterület költészetét, amit már megízleltem, erőm szerint ciklussá növeljem. Ezért fordítottam mostanában lengyel, svéd, német, jugoszláv és román verseket. Még az ötvenes évek derekán terveztem, hogy képet adok az egész balkáni népköltészetről. Ez félig valósult meg, két könyvben, egyik a bolgár, másik a délszláv népköltészet. Nem gondolok arra, hogy ezt a munkát folytatom. Már abbahagynám szívesen a versfordítást is. Megköszönöm az örömöt és tudást, melyet a világ költészetéből szereztem, virrasztva sokszor az éjszakában. Néha adtak ingert az írásra ezek a más nyelvű versek. Egyébként írnom csak akkor sikerült, ha hosszabb időn át szabadnak, pontosabban: munkátlannak érezhettem magamat. Ilyenkor kerekedtek költői terveim is. Remélem, hamarosan ilyen idő köszönt rám.
Az én gondjaim*Ezek a legjobb verseim. Vannak köztük néhány hetesek, de néhány naposak is. Van itt régebben elkezdett munka, ami mostanában kívánkozott kézbe, hogy befejezzem. Újak, tehát még nem untam meg őket, némelyik még kedves is nekem. Ezért választottam őket ebbe a műsorba. Ijesztgetni nem szoktam magamat a kétséggel, hogy verseim netán idegenek, túlságosan személyesek a közönségnek, hogy valami egészen más ügyről beszélek, mint ami a többségnek érdekes. Az év gondjaim is emberiek. Bizonyos vagyok abban is, hogy vannak, akiknek bármiféle költészet idegen, akár egyszerű, akár bonyolult. Ezek a versre süket lelkek. De ők is éhesek valamilyen formában a szépre. Például szabad idejükben szüntelenül fényesítik a kocsijukat. Megfigyeltem valakit, aki szombatonként áhítattal fazékban főzögeti a motorbicikli láncát a fáradt zsiradéktól. A költői kép, a metafora eredendően hozzátartozik a vershez, egyszerre született a verssel az ősidőben. A költői kép energiasűrítés, magas fokú érzékletesség, szinte tapintható plasztika. Ha egy téli versben azt mondom: „Jaj, csupa zúzmara-oltár ez a világ, jegenye-gyertyák ormán varjú-fekete láng” – akkor kétszeresen összevont képet használok. Éppen a kifejezés erejéért s azért, hogy ne szaporítsam a szót. Idővel a kifejezőeszközök is elkopnak a költészetben. Közhellyé válnak, unalmasak. A költők sarkallják magukat, hogy ne ismételjék a régieket, de még önmagukat se. Ilyen értelemben szüntelen a devalváció és a megújulás. Például a jelzők esetében is. El tudom képzelni jelzőtlenül is az írást, mint ahogy a Torlódások című versem majdnem az. Fontosnak tartom, hogy a különböző irányzatok, módszerek létjoga elismertessék, ütközhessenek egymással, vitájuk az egyetemes költészetnek válik hasznára.
A Menyegzőről*Pár évvel ezelőtt a bolgár tenger Neszeber nevű szigetén, a szabad ég alatt láttam egy lakodalom kezdetét. Állt az új pár a sziget csücskén, szólt a zene, ivott a násznép, koccintott a fényképezőgépes külföldi turistákkal. Folyt az ünnepi ceremónia. De ez nagyon sokáig tartott. Úgy éreztem, a két fiatal egybekelése csupán merő ürügy a huzamos dáridózásra. Nekik csak várniok lehetett, csak álltak szoborszerűen, fájdalmasan nézve a hullámokat, a tenger fenséges aktivitását. Én nem bírtam idegekkel az ő mozdulatlanságukat, és továbbmentem. Vittem a látványt, ami verssé kezdett fogamzani bennem. Itthon az első pár sor után nem tudtam folytatni az írást. Később merészen azt gondoltam, a látványnak jelképi erőt adok, vagyis szimbólummá emelem. A mindenkori ifjúságról írok, az ifjúságról, aki a jövőt jelenti, új, emberibb ideák diadaláról s arról, hogy ezt a diadalt mennyire hátráltatni tudja a megcsontosodott maradiság. És eszembe jutott saját, nem éppen ragyogó ifjúságom is, az ötvenes évek elejéről. Ezért a vers elhagyta az élmény kereteit, nem lett belőle úti beszámoló, …hanem, szeretném azt hinni: egyetemes érvényű, küzdelmes beszéd, vonatkozik az élő emberiségre. A vers elé annak idején alcímet kívántam írni, de nem tettem. Ezt most bevallom önöknek, s a Menyegző alá odagondolhatják a következőt: Írtam a romlás és romboltatás ellen, minden visszavonó erő ellen, az ifjúságért.
„Talán drámát is írok…”*Nyilvánvaló, hogy ezúttal elmaradhat a beszélgető partner bemutatása. Nagy László költői rangja, közéleti helye közismert: az olvasók tiszteletét és szeretetét könyveinek magas példányszáma, költői estjeinek látogatottsága egyszerre bizonyítja. Különösebb alkalom sem adódott e beszélgetésre, hiszen nincsen most nevezetesebb dátum Nagy László életében, új könyve sem jelent meg. Egyébként, ha „műhelytitkot” szabad elárulni, akkor beleillik az a közlés is, hogy Nagy László alkotóházba készült éppen, amikor erre a beszélgetésre sor került. Alkotóházba indult, de nem íráshoz készülődött. Másfajta tevékenység köti le. Faragni akar: a kelet-európai népek gyerekjátékaiból alakul ki egy gyűjtemény kése nyomán. Nem új ez a kedvtelés, hiszen tudjuk, hogy Nagy László eredetileg képzőművésznek készült, s korábban is kedvvel faragott, a rajzolás pedig állandó kísérője költői munkájának. De azt is mondhatnám, hogy ez a látszólag költészetidegen terv munkásságának egészétől sem idegen. Nagy Lászlót ugyanis mindig szenvedélyesen érdekelte a kelet-európai népek népköltészete, s ha most a népi művészet tárgyi emlékei vonzzák – hát nincs mit csodálkozni. Következzenek hát a kérdések és a válaszok. Az utóbbi időben – úgy tetszik – mintha költészete játékosabbá vált volna. Nem is annyira a mondanivaló játékosságára gondolok, mint a forma, a vers játékosságára. Mi ennek az oka, ha egyáltalán igaznak érzi ezt a megfigyelést?
Tehát egyetértünk abban, hogy játékos formák is hordozhatnak komoly, sőt komor tartalmakat. Hiszen van előttünk példa sok, említeni elég Csokonait, Petőfit, Aranyt, József Attilát. Mindig irigyeltem őket, de játékos verset igazán csak a legutóbbi két évben tudtam írni. „Vidám üzenetekből” sorozatot írtam, új könyvemben az egyik ciklus csupa játék. Kezem alól ez a sorozat, ha meglepő is, nem természetem ellenére jött létre. Hajlandóságom és óhajom gyümölcse. Gondolom, hogy a közelmúltban írt verseimre általában jellemző a játékosság is. Előzőleg már kezdtem leszokni a rímekről, most elviselem őket, sőt örvendek nekik, ha kicsit vagy egészen fancsaliak, például az ilyeneknek: piros vonatok – mosolyt von a tök. Ilyen rímekkel ilyen sorok is találhatók nálam: ”Együtt vidulnak vevők s kofák / rogyásig telve az uborkafák.” Mi az oka e játékosságnak? Talán a hazai szabad szellemi légkör. Talán az, hogy elég idős vagyok, s még elég erős, megengedhetem magamnak, hogy olykor föltoljam a sisakrostélyt, mosolyogjak egy jót, szórakoztató fintort vágjak akár.
Még mindig sokat beszélünk, vitatkozunk a népköltészet és a modern költészet kapcsolatáról. Nem mai keletű ez a probléma, de az is bizonyos, hogy az Ön költészete a kritikusok és irodalomtörténészek között az egyik legkézenfekvőbb példa. Milyennek gondolja az ideális viszonyt? Lát-e túlzó divatjelenségeket?
Költészet, ha sokaké akart lenni, nem kerülhette ki az anyanyelv sajátos és tömény közlésformáit, a nép költészetét, művészetét. E tekintetben a múlt század elején nagy kísérlet kezdődött, s máig is tart. Nem volt elég, hogy Goethe és társai az ősköltészetekre, népköltészetekre irányítsák a figyelmet. Nyomukban Kazinczy, Kölcsey is elismerte világirodalmi értéknek a szerb népballadát, fordították is. A magyarról alig tudhattak. Arany János idegen minták szerint írta balladáit. Fülep Lajos szerint hasonló ő a koldus indiánhoz, aki nem tudja, micsoda kincshalmazon ül. A költőt és akadémiai titkárt csak egyetlen fal választotta el Reguly Antal hatalmas vogul gyűjtésétől. Ha ismeri ezt, föltételezhető, hogy szabadabban versel, rájön ízére az úgynevezett lélegzetvételes szabad versnek, ami Walt Whitmannél nagyszerűen korszerű, noha ősrétegekből táplálkozik. A csonkán maradt Csaba trilógia nem íródott volna gépies nibelungi sorokban. Csak jóval később Bartókék gyűjtése, kutatómunkája, a népzenei formák vizsgálata, Bartók zenéje jelent igazi előrelépést a folklórral kapcsolatban. Költőket, költészetet előzve meg. De a népzene tudományában sincs kimerítve a kérdés. Ez a visszatekintés azért is fontos, hogy e folyamatban ne merjem elhelyezni magam. Zárójelben mondom csupán: tanultam a népzenéből, népköltészetből, nemcsak a hazaiból. Nem érdekelt a legegyszerűbb forma, hanem az összetett, a bonyolult, ami ott ritkán van jelen. Így képzeltem el a viszonyt a folklórral. De módosult az elképzelés, ha a fővárosban ilyet hallok: „Ezek egész nyíltan fölmarkolják a mákot.” A pénzt ugyanis. Ez is költészet, a népé, mert a városban is nép él, nem pusztán a tömeg, amely a ráfogás szerint a tömegdalokra éhes. Adorno, a német esztéta Bartókkal, Sztravinszkijjal kapcsolatban lemosolyogja a keleti „folklorizáló” zenéket. Mosolyogjunk vissza: mégiscsak sikerült megújulnunk. Egyébként: a mai ember nem ismeri az ősművészet, a népművészet jelrendszerét, s nem fogja föl az állítólag jelekkel is dolgozó modern művészetet sem. Szerintem a folytonosság fontos, olyanképpen, hogy mindenféle jó hagyomány az alap. Ezt csak a gyorstalpalású avantgardisták tagadják, az igaziak nem. A folklór divat és mozgalom is nálunk, és keverten is megjelenik. Egyelőre nem látok riasztó jelenségeket. Csupán egyet: a külföldi divat és pénz olcsón rántja át a határon értékeinket.
Az utóbbi időben a klasszikus hagyomány és a ma művészetének a kapcsolódásáról is sok szó esik. Nem annyira az évfordulós ünnepségekre gondolok, bár ezek is támaszthatnak ilyen gondolatokat. Arra azonban feltétlenül hivatkoznék, hogy az Ön költészetében is gyakorta előforduló elem a klasszikus értékek emlegetése, akár egy költő megidézésében, akár más formákban. Mi ennek a kapcsolódásnak a jelentősége?
Röviden szeretnék válaszolni. Élünk a klasszikus hagyományokból is, ez természetes. Példának tekintjük a ritka költői magatartásokat. A régiek kardot viseltek. Néha magam is érzem, noha jelképes a kifejezés, hogy cipőm orrát karcolja a spádé. Talán világos, hogy nem magamért viselem a kardot. Szorítkozva esztétikai síkra: a hagyomány másolása nem teremt művészetet. Legyünk annyira maiak, újak, hogy belőlünk is hagyomány lehessen. Elődeink ilyenek voltak a maguk idején. E tekintetben T. S. Eliot úrral egy követ fúj szerénytelenségem.
Az előző kérdéshez kapcsolódva: a magyar irodalmat a legutóbbi öt-hat évben – a természet rendelése szerint – szörnyű vérveszteség érte. Elment Veres Péter, Szabó Pál, Darvas, Déry, Simon István – hogy néhány nevet említsek itt. Ez nemcsak gyászt, hanem űrt is teremt a szellemi életben. Milyen űrt érez Ön?
A nagy veszteséget feledni és kiheverni nehéz. Veres Péter, Déry Tibor, Németh László egyaránt igen magas alkotói, gondolkodói szint. És mindhárom más, így együtt hallatlan sokrétűség, bőség. Én ugyan nem látok olyant, aki hirtelen a helyükbe léphet, de meglehet, hogy mindháromnak nyomába növekszik valaki. Simon István is fájdalmas, személyes veszteségem. Együtt kezdtük a pályát, majd két utat járva vallottunk különböző költői fölfogást, merem hinni: egyetlen célért. Nagy fájdalom. Kormos István távozása is.
Régebben egyik legszorgalmasabb műfordítóként ismerhettük. Nem is azt kérdezném, hogy miért csappant meg a műfordítások mennyisége Önnél, mert azt hiszem, hogy az évek múlásával ez természetes kívánsága a költőnek. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy ma – ha mégis vállal fordítást – milyen indokok, érzelmi okok miatt teszi? Egyszóval: mi a válogatás alapja?
Valamikor nemcsak a kíváncsiság sarkallt, hogy verseket fordítsak. Évtizedekig leginkább a fordítás volt a kenyerem. Ilyen gondom nincs már. Többször kijelentettem, csak verseket írok ezután. Mégis fordítok ma is, nem keveset. Az idén lengyel, délszláv, bolgár, szovjet, angol és amerikai költőket fordítottam, maiakat. A vállalás alapja: jó költő legyen az illető.
Prózai írásaiból, verseiből sokszor csak úgy süvölt az indulat. Miért indulatos? Milyen célokért indulatos?
Nem éppen az indulat süvölt, hanem a meggyőződés. Gondolom, hogy főleg prózai írásaimat, glosszáimat mondják indulatosnak. Ezek ironikusak inkább. Igaz, túlságosan makacs vagyok, s míg nem tudnak meggyőzni, ragaszkodom igazamhoz, vagy vélt igazamhoz. És azt hiszem, az a jó út, amit én járok, s nem amit az ellenfelem. Milyen célokért? Csendesen mondom: ezek a célok nem személyesek. Semmi hasznom abból, ha hadakozom. Mostanában sokat emlegetik Ady Endre indulatát. Példakép lehet a vitázásban is. Vitacikket keveset írok, s tán nem fér el bennük az indulat. Írjak többet?
Végezetül egy sztereotip kérdés, de az olvasó számára mindig kérdés: milyen tervei vajnak?
A jövőre nézvést: szeretnék olyan verstermő lenni, mint mostanában. S talán drámát is írok.
Az utolsó nyilatkozat*Az 1977-es év Ady-ünnepségsorozatának keretében osztották ki a Dénes Zsófia alapította Ady jutalomdíjat – a díj egyik kitüntetettje Nagy László. Ennek alkalmával készült vele az itt következő interjú, amelynek szövegét ő maga gondozta.
Hogyan fogadta a kitüntetést?
Jólesett, de akkor is örültem volna, ha más kapja, hiszen vannak nagyon érdemes fiatal költők, akik, remélem, a továbbiakban részesülnek ebben a jutalomban. Leginkább örvendek annak, hogy létezik ilyen alapítvány. Dénes Zsófia egész életét Ady népszerűsítésének szentelte, s maga az alapítvány mutatja, milyen önzetlenül.
Mikor ismerkedett meg Ady költészetével?
Ady a felszabadulás előtt függelékként szerepelt a tankönyvekben. Ilyen jelzőket aggattak rá: istentelen, vérbajos, alkoholista. Elsőként a Föl-földobott kő című versét olvastam egy kalendáriumban. A pápai református kollégium könyvtárában válogattam össze olvasmányaimat, legelőbb Ady Endre költészetét és prózáját. Tizenhat éves voltam akkor – diákkori imádat fűzött és fűz ma is hozzá. Költészetét igazában csak az ötvenes évek elején értettem meg, sokat okultam belőle ezekben a nehéz időkben.
Mit jelent Önnek Ady Endre?
Ady a huszadik századi magyar költészet legtetejét jelenti számomra, s ugyanakkor példamutatást arra nézve, mi a dolga a magyar költőnek egy elmaradott, megkésett országban. Ady a kitörés költője, az új körültekintő. Nagy tanulságokat vont le, ezek ma is érvényesek a Duna-medencében, nemcsak nekünk, a szomszédainknak is. A nemzetköziséget, amit Ady képvisel, gyakran megsérti az elfogult nacionalizmus Kelet-Európában. Megbántódik gyakran itthon is a teljes Ady. Nehéz ilyen körülmények között követni nagy példáját, noha ez a legsürgetőbb kötelességünk.
Milyen írásáért kapta meg a díjat?
Nem sokat írtam Adyról, de példának gyakran említem. Tán sikerült megközeítenem az Ady-kérdést A feltámadás szomorúsága című prózaversemben. Ez lényegében előzménye az Ady-pörre mutató tévéfilmnek, amelynek én írtam a forgatókönyvét, rendezője pedig Kósa Ferenc. A filmgyár megbízott bennünket egy színes film készítésével, ennek szintén az Ady-pör a magja. Népszerűsítő oktatófilm lenne, főképpen diákoknak.
|