Szívemhez anyám közelít…

A Laci nagyon jó gyerek volt. Mikor pólyás volt, akkor is igen jó kisgyerek volt. Megfürösztöttem, és egész délután, míg elvégeztem a munkámat, elaludt. Ha fölébredt is, csak olyan csendes volt, a kezeit nézegette.

Volt neki egy szürke lova, vettük neki búcsúba. Aztán beleállította a sárba, aztán akkor rávágott egy nagy kalapáccsal. Négyfelé ment a szürke ló. – Kicsináltad? – Azt mondta: – Megcsiájjom! – Hát, mondom, megcsináltad! mert kétfelé ment a ló, így, amint ráütött.

Mesélni szoktam sokat. Meg rajzolni. Mert én tudtam rajzolni, jól rajzoltam is. Aztán, hogy lovat rajzoljak neki. Arrul aztán ő is lerajzolta a lovat, és aztán akkor mindig a lovakat rajzolta. Rajzolgatott, festegetett. Festett is képeket, otthun vannak még, amiket festett… A kollégiumban festette. De jók ám! Szépek a képek. A Somlót festette le, a szüreti mulatságot… Ezt is örvendte, ezt a rajzolást, festést.

Pápán volt a kollégiumban, amikor már kezdett verseket írni. A csőszi réten gyűjtöttünk szénát, és akkor mondta, hogy anya, én költő leszek ám! Á, mondom, dehogy lesz költő, hogyan lennél költő? De ő: – Én az akarok lenni! – És… hát sikerült is neki.

Az igen jó volt benne, hogy mindig a szegény nép mellett volt, és maga is olyan szerény volt, hogy ha vettünk neki ruhát, nem akarta fölvenni. Hogy őneki jól van ez is.

Sok jó tulajdonsága van neki. Szereti a munkát is, az állatokat igen szereti, a lovakat. Volt egy ménünk, de befogta volna maga azt a mént, pedig olyan goromba volt… és még arra is vállalkozott. De én nem engedtem neki.

Olyan eleven volt, hogy ez mindennek ment. Fölmászott a körtefára, hogy ostornyelet vág, mert olyan karjai voltak, hogy csak mászott. A padlásra is fölment egy rúdon, mert nyitva volt a padlás, és aztán odatett egy rúdot, és azon ment föl. Mink meg jajgattunk, sikongattunk, hogy leesik, leesik! De ez csak fölmászott.

Maga csinálta a korcsolyákot, és ott korcsolyázott egész nap. Nemigen volt benn a lakásban. Mindig a Somlóra akart menni. Nem is volt fölöltözve, és el akart menni a kocsi után. Én meg futottam utána, hogy mi lesz ezzel a gyerekkel, ha a kocsit se éri el, megfagy az útban. Futottam utána, a földeken átment, a téli fagy amint fölengedett, az a nagy sár a cipőjén, hát nem tudta húzni, meg én is éppen úgy jártam. Alig tudtam elérni, de azért valahogyan az ujjammal meg tudtam csípnyi, hogy vissza tudtam húznyi. Aztán bevittem. Csak egy ingben volt meg egy kis mellény rajta, pótincán volt, csak olyan kis vékony ruhában volt, nem volt rajta kabát se, megfázott volna nagyon, ha elmegy…

Nehéz meghatároznom pontosan ezeket az első emlékeket. Talán a téli időkből valók, amikor a család kényszerül bent a lakásban élni, általában. Anyám ilyenkor nemcsak a házi dolgokat végezte, hanem velünk is, kicsinyekkel, foglalkozott. Oktatott bennünket, játékokat csinált, néha játszott is velünk, énekelt, mesélt.

A téli időre esik karácsony is. Előtte napokban már megmintázta tésztából a szarvasokat, borsszemet nyomott szemüknek, és ezek is a fán voltak. A nálunk még élő regölésben is szerepel a Csodafiú Szarvas. Talán ilyen módon, ilyen hagyományszerűen kerülhetett a karácsonyfára, ugyanis másnap reggel már regöltek nálunk.

Húsvétkor ő festette a piros tojást. Ő tudta festeni, tudta a módját, hogy kell, sőt a cifráját is tudta. Az nagy öröm volt nálunk, a húsvét.

Mostanában egyre inkább úgy jelentkezik anyám emlékezetemben, mint aki mindig szalad. Emlékszem, ahogy a vadcseresznyefák alatt elszalad és ahogy a levelek súrlódnak a kapától. Látom, ahogy kapával a vállán fut ki az udvarból, és valóban ilyen is volt. A mezőről szaladt haza főzni, az állatetetés is futtában történt. Jó munkás és gyors munkás volt, mindenben. És ha néha hazamegyek: a sietséget most is látom rajta. Ha valahova megy, akkor nagyon-nagyon iparkodik.

Örököltem egy kis palatáblát, és egész picigyerek koromban mindig unszoltam anyámat, hogy rajzoljon nekem. A legfontosabb munka közben is arra kértem, hogy rajzoljon, és amit tudott, azt rajzolt nekem – de főleg lovakat rajzolt. Azt szerettem, ha rajzol nekem, és tőle tanultam meg rajzolni is, illetve hát azt a rajzszeretetet.

Nagyon nehezen szoktam meg az iskolában. Elég vadóc voltam, mert a falun kívül laktunk mi, és én sokszor egyedül voltam és csatangoltam a határban. Magam elszórakoztam. És négy fal közé zárva már kora ősszel, az nehéz volt nekem. Nehéz volt elviselnem. De a tömeget is nehéz volt elviselnem. Emlékszem, hogy anyám varrta a tarisznyámat, s azzal mentem iskolába. Ez az egy, ami mondhatom, hogy segített, vagy velem volt akkor, ami… amihez ragaszkodtam, illetve úgy biztatott is.

Anyám eleget foglalkozott velünk, és mindig azt mondotta, hogy ő milyen jó tanuló volt, és akkor hogy tanulták az ábécét, hogy mutogatták. Ugyanis mikor mi iskolába jártunk, még a betűket mutattuk. Az i betűhöz odatettük a szánkhoz a mutatóujjunkat, a gö betűt amikor tanultuk, a torkunkra nyomtuk az ujjunkat. Mikor az en betűt tanultuk, akkor a fülünknél köröztünk az ujjunkkal. Azt hiszem, az volt a szúnyogdongás: nnnn. Hát ez elég régen volt.

Az első világháború előtt volt még ez, mikor ő kislány volt. Szerinte ő szokta ünnepségeken szavalni a verseket. Valamennyire emlékezett. Hogy ő nagyon szerette a verseket és a versekből nagyon sokat tanult, az már kitudódott elég korán, még gyerekkoromban, kisgyerek koromban, mert idézni szokott versekből. „Aki szorgalmas, az ilyen…” „Aki szorgalmas, az több ember lesz… emberségben több lesz…” Azt hiszem, Czuczor Gergelynek van egy ilyen verse, és abból szokott fejünkre olvasni.

Az ő családjukból – öten voltak testvérek – egy, csak egyetlen lánynak sikerült tanulnia, ő is abbahagyta. Ő nagyon szeretett volna iskolába járni. De közbejött a háború, és hát nem lehetett. Nagyon szükség volt a munkáskézre otthon. Mindig sajnálta, hogy nem tanulhatott tovább, azonban elhatározta, hogy minket gyerekeket taníttatnak.

Egy szép napon, nyáron, mikor kapáltunk, beszélgettünk. Ő azt mondta, hogy tanulni kéne a gyerekeknek. Apám azt mondta, hogy nem kell tanulni, mert az sok pénzbe kerül. És emlékszem, hogy anyám eldobta a kapát, hazaszaladt, felöltözött és elment Nyárádra a nagymamához, hogy költözzön be Pápára – rokonunknak volt egy kiadó egyszoba-konyhás lakása –, és oda vegye a gyerekeket, de nemcsak minket, hanem még a többi testvér gyerekeit is. Kilencen voltunk akkor unokák, öten mentünk iskolába. Ez nagyon nagy szó volt; pénz nemigen volt, a termény olcsó volt. Anyám eldobta a kapát, elszaladt haza, felöltözött, ment Nyárádra, tizenöt kilométert futott még, és megbeszélte nagymamával, mit tervelt ki. És így tudtunk tanulni. El is végeztem a középiskolát Pápán.

Mikor én megmondtam anyámnak, hogy költő leszek, akkor már én megjelenő költő voltam, tudniillik még festőnövendék koromban megjelentek verseim. És ősszel, ahogy a sarjút otthon gyűjtöttük, mondtam anyámnak, hogy most eldöntöttem már, hogy költő leszek, és ezentúl már nem a Képzőművészeti Főiskolára járok, hanem a Bölcsészkarra. Ő azt gondolta, hogy a költőnek nem is kell tanulni, azok csak úgy teremnek, mint Petőfi Sándor ugyebár, és ezek a költők szerencsétlen emberek, járják a világot, csavarognak, szegények, és elesnek a csatában. Hát ilyen sorsot nem kívánt nekem, noha ő nagyon szerette a verseket. De nem voltak büszkék rám, egyáltalán, abban az időben. Csak később. Mikor már könyvem, jelent meg, könyveim jelentek meg. Akkor már úgy kezdték tapasztalni, hogy hát nem minden költő egyforma, és hát nem mindenki lesz és lehet Petőfi Sándor, aki a csatában esik el, és úgy nem… nem aggódtak tovább értem.

Ha hazamegyek, néhány szóval elmondom, hogyan élünk. Egészségesek vagyunk… legtöbbször azt mondom. És… inkább hallgatok. Őt faggatom, mi van a faluban, és ő ezt nagyon szívesen elmondja. Egész nap tud beszélni, az élményeiről, a történtekről.

És nagy és jó tapasztalatom az, hogy a zaklatott, nagyon zaklatott élete után most már nyugodtabb, harmonikusabb ember lett. Azt hiszem, jókedvűnek született, jókedvre született, boldogságra született, és van, voltak adottságai, hogy örülni tudjon, vigadni tudjon, nevetni, kacagni. De nem ilyen volt az élete. Sok baj, betegség, elemi csapás olyan életet mért rá, sújtott rá, hogy nem volt boldog ember.

Nagyon nagy időközökben veszi az ember észre, hogy megöregedett az édesanyja. Én most se látom igazán öregnek, persze. Benne látom a régit is, a régi fiatalasszonyt, anyát. Néha egy mosolyában fölfedezem.